Hétvégente a tévé előtt szokásunk feleszmélni kómás állapotunkból.
Ez egy egészen hülye szokás, de hajnali kilenc körül nekem nincsen kedvem világmegváltó terveken agyalogni.
Na, szóval kapcsolgatok. Ilyenkor mennek a hülyegyereksorozatok. A kötőjelet bárhová lehet tenni. Hülye-gyereksorozatok, hülyegyerek-sorozatok... Esküszöm, nem gondoltam volna, hogy debileknek szóló műsorokkal le lehet kötni a gyerekeket. De végülis visszagondolva én is szerettem kiskoromban aaa... őőőő... az igazat megvallva, amit gyerekkoromban szerettem, azokat most is szeretem. Biztos már akkoris koravén okostóbiás voltam. Az akciórajzfilmek inkább csak rövid ideig nyűgöztek le, a Futrinka utcával meg ki lehetett kergetni a világból. Most is frászt kapok egyébként, ha meghallom Buksi kutya idióta (valószínűleg aranyosnak szánt) óbégatását. Sajnálom. Szegényt. Amiért ennyire buta.

Na, mindegy, ment most is a bősz kapcsolgatás. Amerikai anime elfajzás... másik csatornán borzadályos űrlények... reggeli hírműsor álmos vendégekkel.
De most aztán kipattant a csipám, mert új mesébe botlottam.

A történet kis figyelés után könnyen lekövethető volt. Egy kommandós pingvin készült épp kirabolni a helyi múzeumot. Vérprofi kommandós pingvin ám. Egy lökött kutyaszerzet meg követte a pingvint.
Már első pillantásra látszott, hogy ez valami komolyabb opusz. Jól komponált beállítások és pár elpottyantott képi poén... és valami elképesztően hiteles mimikát produkáltak a készítők a gonosz csőrös állatnak, pedig az nem egyszerű azért ha jobban belegondolunk egy pingvin arcberendezésébe.
Szóval egyből rajongó lettem.
Wallace és Gromit a címe. Tessék megnézni!