Lassan alig hiszem el, hogy vannak olyan hétvégék, amikor nem megyek be melózni. Ezt a mostanit nagyon cselesen úsztam meg. Reggel, amint beértem, behúzódtam a sarkomba és megpróbáltam jelentéktelen porszemnek tűnni. Sikerülhetett, mert a főnök egy másik projekttel volt elfoglalva egész nap, csak egy kocsibehajtó tervét kellett megcsinálnom, kipofoznom két kávéscsésze aljnak a modelljét és bepötyögnöm egy excel-táblát. Mikorra pedig egyáltalán bárkinek eszébejuthatott volna, hogy hétvége lesz, leléceltem. Elképesztően elégedett vagyok.
Most tanulhatok nyugodtan.
Meg moshatok.
Meg takaríthatok.
Na jó, azt nem, mert Szőkeherceg megelőzött... (Persze azért maradt még takarítanivaló retek.)
Egyébként Ő is tanul.
Na jó, most nem, mert kiüldöztem a gépe elől és kénytelen autóversenyzőst játszani az enyémen.

Reggel, az ébredés fázisában megleptem egy kicsit a drágámat, amikor elhatalmasodott rajtam a szakmai virtus és elmeséltem neki Róma városiasodásának történetét. Amit úgy egyébként szájtátva hallgattam, amikor nekünk előadták a suliban. Hiába, azért van egy csomó jótéteménye ennek az egész macerának a diplomáért. Például az, hogy Szőkeherceg majdnem visszaaludt a kiselőadásom alatt. Nem azért, mert unta, hanem mert azt hitte, hogy estimese. Aztán végül mégiscsak ébren maradt, mert véletlenül valamelyik rajzfilm csatornára kapcsoltunk.
Én komolyan nem tudtam, hogy van Star Wars rajzfilm. De tényleg nem! Hihetetlenül szar ugyan, de van. Sietve rajzolt, a filmben szereplő alakokat utánzó, enyhén mangás beütésű figurákkal (Mace Windu feje pl. olyan, mint egy különösen degenerált UFOé), amiknek a mozgása tökéletesen megfelel az újsütetű akciórajzfilmes supermanekének, és annyi akcióval, hogy az ember gyereke bízvást odatapad a villanypásztor elé. Nos, kérem, én bíz' odatapadtam, mint egyszeri piaci légy a légypapírhoz.
A történet nem volt éppen bonyolult, amit láttunk, az tulajdonképpen a Klónháború továbbgondolása volt. Kevés nyállal vegyítve, amit Anakin és Amidala szerelmi szála képviselt. Ez utóbbi után kénytelen voltam feltörölni a tévé alatt összegyűlt rószaszín flitteres műnyálat. Még a plüsskutyának is hányingere támadt tőle.
Másrészről azonban kezdő (és haladó) szerepjátékosok bízvást meríthettek belőle nyerő ötleteket izgalmas kalandokhoz. Életútjátékokhoz és egyszeri játékalkalmakhoz is nagyszerűen használható alaprecepteket puffogtattak a készítők. Csodás megoldások születtek, sokféle problémára, például meggyőző volt a Seregeinkkel már egy hónapja bombázzuk a várost, de nem tudtuk bevenni, úgyhogy menjetek be ti ott, ketten és kapcsoljátok ki a pajzsgenerátort, valamint az Most érkeztünk erre a bolygóra és az első lelőtt gaz szörnyről kiderül, hogy csak egy nyápic leány-ifjonc beavási szertartásának volt a főcélpontja, és a Nagy Jedi Lovag kiugrik a szétrobbanó harcigépéből és megzaboláz egy éppen arra repülő gazdátlan gépet puszta kézzel, az áramköreinél fogva, mint egy ős-cowboy az ős-csökönyös ős-öszvért a kantárjánál fogva, aztán meg Yoda Mester egymaga seregeket söpör el és csapatszállító hajókat csapkod a falhoz és egymáshoz a puszta akaratával, de azért mindjárt beveszi az ellenség a bolygót és még sokáig tudnám sorolni.
Viszont a szereplők szinkronhangja már ismerős volt a filmekből és ez tetszett.
De minden hiába, ez is csak egy újabb bőr, amit lehúznak a Csillagok Háborújáról. De ébredezni pont jó volt.

Mire felébredtem, ebédidő lett. Úgyhogy megint összekoszoltam a wokot.