Úgy döntöttem, adunk a kulináris örömöknek és csinálok egy kis karácsonyi menüt. Rántott harcsa vegyes körettel, almás-diós majonézzel. Eszetlenül jól hangzik, nem?
Ilyenkor mindig kihasználom, hogy apu imád vásárolni, és csakis a legszebb dolgokat hozza el. Ha kell, kiimádkozza vagy kipöröli a pult alól is, amilyen. Azzal viszont nem számoltam, hogy a harcsa ety mockosz, nyálkász, bőrösz állat. Pfújj! Kicsit kétségbeestem, bevallom, amikor előcsomagoltam. Ráadásul nem szeletekben volt, ahogy kértem, hanem egy egész harcsavég támadott rám. Szerencsére az legalább filézve. Viszont fél órát mosogattam, kapargattam, amíg megszabadítottam nagyjából a zöldes-sárgás taknyótól. Addigra a konyhában már minden halszagú volt. Viszont rájöttem, hogy halat simogatni tök jó dolog. És erre megint hiányozni kezdtek a halaim, akiket nagylelkűen odaajándékoztam egy havernak... Szőkeherceg szerint csak azóta hiányoznak, mióta nincsenek. Szerintem ez rágalom...
Mire kirántottam a gusztusos szeletekre vágott, halra egyáltalán nem emlékeztető cuccot, addigra mindennek folyópart szaga lett a konyhában.
A tányérba viszont valami ropogósra rántott, puha, omlós húsú, alig szálkás valami került, és hal mivoltához híven csak úgy úszkált és fickándozott az almaízű diós majonézben, közvetlenül a pirosasra sült krumpli és a zöldséges rizs mellett.
Egyszóval egy született konyhatündér vagyok, na. Lehet nyugodtan nyelni egyet, nem szégyen az.