Valahol mintha elvesztem volna két önmegvalósítás, három útkeresés és pár identitásválság között félúton. Megkérdezték tőlem, hogy mi a célom. Erre egy állásinterjú közben persze az ember valamiféle magabiztos - lehetőleg kicsit a Sikerkalauz valamelyik részére hajadzó - sablonmondatot válaszol. Aztán hazafelé vagy eltöpreng, vagy nem. Legtöbbször "vagy nem".
Most megint kaptam egy mézesmadzagot az orrom alá. Egy olyat, amiben minden benne volt, ami tetszett. Dizány, épületek, látványterv, számítógép, modellezés, netán programozás, agyalás, frappáns megoldások lehetősége. És hogy mi a távlati célom? Momentán persze az, hogy túléljem valahogy a sulit. És közben hajkurásszam az álomállást.
Akarok én egyáltalán építész lenni? Szép-szép, néha mindig van olyasmi, ami felkelti az érdeklődésemet, de alapvetően beosztott tipus vagyok, bár szeretek "vezetni". Afféle feltörekvő középvezető módjára el tudnám képzelni magam...
Szituációs gyakorlatunk: üljünk körbe egy ovális asztalt mondjuk heten - mint a gonoszok - ha ez megvan, akkor szedjünk elő valami életbevágóan fontos problémát. Példa: vajon hogyan vegyük rá munkatársainkat arra, hogy elmosogassanak maguk után. Ezen vitázzunk nagyjából másfél órát, jobbára parttalanul, hiszen mindenki nagyon jól tudja, hogy a színes, szagos transzparensek ellenére Kiss Józsi, a renitens rendszergazda, valamint Dr. Prof. Gizdovics Kázmér, a nagyfőnök nem fognak SOHA elmosogatni. Ez előbbinek egyszerűen nincsen rá processzorideje és magasról leszarja, ez utóbbi pedig a főnök, tehát neki elvből derogál. Ezek megtárgyalásába belefáradva térjünk rá cégünk futó projektjeire. Mivel a projektet effektíve kivitelező fők valójában nincsenek jelen, pofás kis diagrammokkal és folyamatábrákkal bombázzuk a többieket. Közben kávézzunk. Kávé után pedig térjünk rá a készülőben lévő projektekre. Hatásfokot lásd mint fenn. Ezek után jól végezvén dolgunkat üljünk le az alánk kioszott melósokkal megtárgyalni a nagy semmit. És széledjünk szerte-szana-széjjel, mint ki jól végezte dolgát...
Ugye, milyen jó?
Na, viccen kívül, amikor munkáskezű projekt-vezetőként funkcionáltam, az tetszett. Effektíve a diagrammjaimnak és az ütemterveimnek, valamint az általam kreált időterveknek alapjuk is volt. Szóval azt csinálnám. De hát ez nem egy könnyen definiálható cél.
Na, nézzük... nézzünk egy cél után. Hmmm.... Talán az, hogy megélni? Lehetőleg este ötkor végezni a melóval és utána magánéletet élni, vagy valami. Gondos feleségként/férjként/anyaként/apaként/keresztapaként funkcionálni. Vagy mi. De ez nem cél, nem karriervágy. Na jó. Akkor az valami olyasmi, hogy olyan munkával megkeresni a buliravalót, amit szeretek csinálni.
Hoppá, új kérdés! Mit szeretek csinálni? Ehemmm...rajzolni. Csak abból én nem tudok megélni. Piiiity-piiiity-piiiity...zsákutca! Piiity! A rendszer túlmelegedett, kérjük állítson le néhány alkalmazást és nyissa ki a kazánablakot!
Mindegy is, hogy mit szeretek csinálni és mi a célom. Őszintén szólva leszarom lassan.
A keddi fickó (a "nagynevű" építész) tetszett. (Már legalábbis szimpátia alapon, mielőtt a malac banda másra gondol!) Az általa vázolt munka így elsőre tetszett. Most már csak az kell, hogy én is elnyerjem az ő tetszését. (Mint munkaerő, malac banda!!!)
Különben pedig maradhatok a gépesített tervgyártó hadosztály szintjén is. Ami azért nem rossz. Ha kifizetik.

A suliban egész jó volt a dolgom megint. Bár profi módon felülírtam a fő-fő-fő sablon fájlt, amit a program használt, de azért értek a dologhoz, persze. Kár, hogy amikor előírt módon hajtottam végre az utasításokat, fatális hibával kilépett az alkalmazás. Éljen az iskolai számítástechnika oktatás!

Hétvégén egyetlen egy picuri szabadnapom akadt, amiért az elmúlt hónapokat tekintve kifejezetten hálás voltam. Végül persze az ablakok is ki lettek vakarva a kosz és a festék alól. Most már be tudott kukucskálni a telihold.
Szabadnapunk zárásaképpen Szőkeherceggel kikötöttünk egy tündéri csajszinál és csodálatos hangulatban szélsebesen és egyszerű ember módjára álmosra boroztam magam.