Elhúzta előttem az élet megint a mézesmadzagot. Az álomállás mézesmadzagját. Évente egyszer-kétszer megesik az ilyen, aztán valamiért csak nem jön össze. Általában valami rajtam kívülálló ok miatt. Például időközben tönkremegy a cég, megszűnik a projekt, amin dolgozni kéne és hasonló apróságok, amik a mézesmadzag elhúzásának időpontjában persze még fel sem merültek. Úgyhogy én már bizony nem hiszek el semmit és nem vagyok hajlandó lelkesedni. Pedig ezért az állásért hajlandó lennék vállalni a kiugrott építészek szerepkörét, de tényleg.
Másrészről viszont hívtak egy jónevű építészirodától is. Maga a jónevű vezető építész. Hoppá! A végén még csodálkozni fogok ám! Főleg akkor, ha valamilyen oknál fogva kiderül, hogy odakerülök. Ez ugyan nem álomállás, meg amúgyis tudja fene, még bármi lehet, de azért szépen mutat egy későbbi önéletrajzban, meg tapasztalat, ugye. De előbb beszélni szeretnék velük.
A mostani munkaadóm meg már egészen durva dolgokat vet be, hogy megtartson magának minket, ha már fizetni nem tud - arra a részre nem térek ki, hogy mi van akkor, ha nem is akar. Elvinne bennünket ingyen egy nívós vadászházba üdülni, mert valami haverja révén neki ez ingyen van... felajánlotta a félárú ruhavásárlási utalványát, ami egy nagykerben jogosít ruhavételre... és persze meglobogtatott egy csomó nagy és szép munkát, amiből jön be pénz. Amivel semmi baj. Csak most kajálni szeretnénk, meg egyéb alapvető szükségleteket kielégíteni. Ugye.
Amúgy együtt kajáltunk vele. Ő fizetett, mi pedig pofátlan módon számlát kértünk a saját nevünkre. Ilyenkor áldom Párduchölgyet a kissé pofátlan, de hatásos megoldásaiért...