Felszedett egy édes kis, hamvas, tizenötös, szőke csirke. Hála a metrófelújításoknak, megszólított, aztán együtt kavarodtunk el a Kossuth térre. Közben pedig csipogott, korosztályára jellemző minden lelkesedésével, naivitásával fűszerezve. Hogy kéttannyelvű gimiben tanul. Angol és orosz. Hogy most nyáron pincér Szentendrén. Hogy felefedezte egy modellügynökség vezetője, aki ott kajált. Hogy ő most oda megy majd. Mondtam neki, hogy vigyázzon. Több, mint 10 év volt kettőnk felfogása, élete, élményei között. Mikor elegyedem én szóba egy gimnazista, plázacica csitrivel??? Hát például tegnap, ezekszerint. Vidámabb lett a napom tőle. És kicsit szomorkásabb is, amikor arra gondoltam, hogy én is voltam már ennyi. Akkor favágóinges, visszafogottan lázadozó kamasz. Egészen más kategória. De ő is sokszor fog még pofáraesni. Hát kívánom neked, kiscsirke, hogy ne akkorákat, mint én!