Kellemesen bepunnyadtam a mai napon. Miért mindig akkor kell rohangásznia fontoskodva minden nagyfőnöknek, amikor az ember a másik melóján szeretne dolgozni? És miért is van az, hogy eszükbe jut sok hülye új feladat és rögvest eltűnnek tárgyalni, amikor szeretnél tőlük informálódni?
Egyébként ritka nagy szőkének érzem magam mostanában. A környezetem mérföldekkel körözi le az intelligencia-hányadosomat és már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudok valamit. Persze mindezt mintha a depimanó morogná valahonnan a fülem mögötti kispadról. Tűnődöm rajta, hogy befestetem szőkére a hajam. Olyan még úgysem volt. Csak az a baj, hogy ez egy véd-és dactevékenység volna részemről és egyetlen percig sem érezném jól a poénban magam. Jóvanjóvan... marad vörös. Na, nem mintha bármit is számítana. De jobb ez így.
Mocorog bennem megint valami rajzolhatnék. Gyanúm pedig egyre erősebb, hogy a hétvégén már heves firkálás várható. Csak előtte ki kell néznem valami helyet, ahová elcibálhatom Egypitomi Istenséget kirándulni. Kíváncsi vagyok, hogy viszonyul az ún. természethez... meg hogy fotózgatom a gazokat és a repkedő, szálldosó, zümmögő, csiripelő lényeket. Nekem már hiányom van. Elsőnek a Hármas Határ-hegyre gondoltam. De ez az elképzelés még változhat. Mindenesetre elkérem Párduchölgytől a térképét. Valamelyiket.
Depi rulez! Most először hiányzik valami, ami egy éve még adott volt.
Najó, megyek és ásóval agyonverem az előtörni készülő gondolat-zombikat...