Rohadt nehéz ám úgy írni, hogy közben dícsérgetik az embert, de komolyan! Főleg egy olyan önértékelési problémákkal küzdő valamicsodának, mint én vagyok. Az a baj, hogy elképesztően jól esik a pozitív visszajelzés, de utána erőszakot kell tennem magamon, hogy megint úgy és olyan fesztelenül írjak bármit is, mint előtte fél órával.
... Oké, mostmár az egész cset tudja, hogy írok. Most akkor népszerű lettem, vagy mijafene?! Próbálja meg így titokban tartani az ember saját magát, meg inkognitó, meg minden csuda! Aha, persze. Nem sokára vagy 80 közeli-távoli ismerős fogja olvasgatni a mindennapjaimat. Bár valami ilyesmi volt a célom. Csak most ez megszaladt kicsit, na! Persze Méregzsák kiröhögött. Finoman szólva. Egyébként fél órája vihog lassan, mióta megtudta. Asszem, pofon lesz. Nagy. Bár nem dühít. Ez benne a legrosszabb. Ejj, a francba, ha tudnék haragudni a haverokra!
Najó, rinya és nyünnyögés után a tegnapról. Aztán majd a ma is terítékre kerül. Ez nem lesz rövid post.
Szóval tegnap este, miután széjjeltérdeltem és agyonkucorogtam magam, hogy összemetéljek vagy 3 négyzetméternyi kartont, átmentem Ördögtestvérhez, mert megígértem, hogy hegesztek neki egy kis HTML-t. De legalábbis segítek és bevezetem a rejtelmekbe. Hiába, fertőző ez a bloggolás, vagy mi. De én szeretem, amiket ír... és ahogy írja. Aztán kiderült, hogy felcsörögte Ügynököt, aki éppen Kecskevadásszal randizott. Azok meg átjöttek. És hogy teljes legyen a monstre blogger-parti, áthívták Brightot is. Baromi jól éreztem magam. Még megírásra vár pár apró ötletecske, mozzanat, agyszösszenet, de ezt majd megteszik helyettem a többiek. Főleg Kecskevadászra számítok ezen a szinten. Aztán átváltott afféle láncrinyába a dolog. (A kifejezésért hála a Kibaszott Gurunak) Én rinyálok neked, te rinyálsz neki, ő rinyál nekem, és még ebbe bekapcsolódik pár te, meg pár ő. És kész a láncrinya. Mindenki mindenkiért, mindenki mindenkiét... Keressük a lelkeinket és igazzy, 24 karátos lúzerek vagyunk. Én tutira. Mások helyett azért óvatosan beszélnék. Sok beszédnek sok az alja és nincsen annyi görgetősáv... sokáig dumáltunk, na. És sokmindenről.
Reggel aztán kinéztem magamnak ezt. Hiába, ez Ördögtestvér hatása, nem tagadhatnám le, ha akarnám sem. De nem akarom tagadni. Régen is tetszettek az ilyesmik, de sosem mertem, merészeltem, merészkedtem. Hát most tessék. És ha nincsen szerencséje a világnak, akkor még netántán bánni is megtanít vele valaki. Éppen tegnap este került szóba, hogy a nőknek biza' fegyvert kéne adni. Ami szerintem egy baromság. Egy hatalmas baromság. Abban igaza volt minden fickónak, akik mellesleg meglepően kedves, lovagiasan naív elveket vallanak a nőnek való beszólogatásról, molesztálásról és társaikról, hogy a nők gyengébbek... nem bírok mondjuk annyi pofont, mint egy nagyobb szekrényajtó tipusú macsó, de futni még tudok. Vagy mittudomén. Jó, persze 5 darab hurkás tarkójú fenékfejű ellen ez nem segít. De eddig a legdurvább inzultus tényleg csak annyi volt, hogy valaki nekemnyomult a buszom. De attól csak hányingerem lett. Lehet, hogy szerencsém van. Lehet. De én nem vágyom fegyverre, köszönöm szépen. Imádok lőni, jó dolog, mert megnyugtat a koncentrálás. De elég elszúrt - bár meglehetősen pozőr, azt meg kell hagyni - ötlet volna nekem sörétessel rohangásznom a városban. Légpuskával azért nem, mert annak tényleg semmi értelme nem volna. Szóval nőnek lenni más, mint pasinak. Konfliktuskerülők vagyunk, vagy nemtom. Bár néha konfliktuskerülésképpen megpróbálok egyszerű üveglapnak látszani. De mégis beszólnak. Hát tegyék! Megszoktam. Bár ez állítólag nem jó. Nem is az. De mit csináljak, mégis?! Addig jó, amig csak a pofájuk jár. Najó, fegyvertéma lezárva. Sosem voltam fegyverbuzi, sem militarista. És eztán sem leszek. Hidegen hagy ugyanis. Bár a karddal szívesen megtanulnék bánni azért...
Délután meg elrohantam plázázni Ördögtestvérrel. A záró egyenleg: nekem pár feketenemű, neki meg egy szürke ing. Egyinkünk sem borogatta meg az öltözködési szokásait. De ennyit még nem gyalogoltam ingért, azt azért meg kell hagyni. És mondja valaki, hogy a fickók nem hiúk!