Reggel álmatagon lépkedtem a buszmegálló általam sejteni vélt irányába, amikor rámordított egy gombóc, hogy 'píííty-pitttypiritty'. Egyébként egy veszettül kicsi cinke volt, tollgombócnak álcázva. Egye fene, elvigyorodtam, na. De azért még mindig álmos vagyok. És este még valami zenés-táncos izére megyek Gyémántlánnyal. Nagy kalandorságnak tűnik, jelen pillanataimat szemlélve. Addigra talán felébredek. Vagy magam is kipróbálom az energiaitalok jótékony hatását. Vagy kikávézom az irodát a vagyonából.

Más, bár ennek a témának nem akartam eredetileg mondatokat szentelni, de leesett az állam, úgyhogy megteszem mégis. Szárnyalok felfelé a blog-ranglistán, mint a veszedelem. Közben jönnek itten nekem azzal, hogy tudok írni. És jól. Szerintük. Mostmár tényleg kéne írni valamit, hogy tényleg-e. Aztán odaadom az általam ismert legdurvább kritikusoknak. És másnapra már tudni fogom, hogy nem, mégsem tudok írni. És legalább megnyugszom. Márcsak kéne valami téma. Ugyanis utoljára a gimnázium padját koptatván írtam regényt, azt is egy barátnőmmel. A klasszikus leányregény-nyálfentezi stílusában. Túlburjánzú tájleírásokkal, bugyutácska párbeszédekkel, de a cselekmény legalább egészen jó volt. Mondjuk hozzáteszem, hogy kábé kétlépésenként elhagytam a szereplőimet, mert folyton mentek a maguk feje után és állandóan kercegett a fejemben a történet, mint afféle szeizmográf. Csak ez nem földrengést jelzett, hanem agymenést. Aztán elhalt a dolog, mert utáltam gépelni (akkor még írógéppel) és egyébként is. Sürgős felnőnivalóm volt, meg érettségi, meg ilyesmik. És különben sem tudok írni.