Mérnökúr

Tegnap megint mérnök lettem.

Ez a harmadik, és elég sok meggyötört arcon láttam az államvizsga után, hogy nekik vélhetően az utolsó is. Fáradt, arcukat a kezükbe temető emberek, abból a fajtából, akik "I do my best" módon sosem veszik félvállról az ilyesmit. Kimerültség rajzolta át a vonásaikat. Mint a veteránokét a háborús képeken.

Az eltelt félévek alatt megismertem a legtöbbjüket. Volt, akit megkedveltem, és volt, akit nem. Volt, akit végül elfogadtam (olyannak, amilyen). De vannak, akiket holtamban se fogok.

Nem volt elégtétel látni, hogy egyes nagyszájú emberek eredményei a közelébe se értek az enyémnek. Pedig akár mondhattam is volna, hogy hé, kispajtás, hát ezért kérdeztem annyit az unalmas délutáni előadásokon, amikor te már csak a végét vártad. Mert ugye túl sokat kérdeztem, igaz? Zavart? Te már a kérdéseket se értetted. Márpedig én kérdeztem a pénzemért, ha már egyszer fizetni kellett a képzést - téged meg a cég küldött, és csak a papírért jöttél, egyértelműen látszik. Éppen csak meglett, mi? ...

Egyszerűen csak örülök, hogy vége lett; sokakkal - a legtöbbjükkel - valszeg soha többet nem fogok találkozni.

Nem kizárt, hogy nekem is ez volt az utolsó. Túl nagy ára van. Nem forintban.