Ma kicsit szomorú-tompa ízzel a számban, vagy a kicsit hatásvadászabb mondat kedvéért: rezignáltan vettem tudomásul, hogy kiment a fejemből pár dolog.

Olyasmi, ami régebben lényegesen nagyobb súllyal bírt számomra. No nem azért, mert hogy valójában ("felnőttesen" gondolkodva) függött volna tőle bármi is, hanem mert nekem fontos (és fontos volt) olykor, hogy bizonyos dolgokat jól csináljak.

Egy szimpla estére szórakozást nyújtó kalandmodult, egy nyavajás postot vagy indexfórumos hsz-t, egy autómosást, egy tál sültkrumplit.
És talán még ezek súlyával se ér fel az, hogy ma már biztos vagyok benne: kifakult a fejemben jó pár Shadowrun-szabály.
Azt ugye tudjuk, hogy anno Hallgatag Farkas kolléga munkája után én fésülgettem át a magyar szabálykönyv 3. kiadásának fordítását, mielőtt nyomdába került. (akkor kezdődött amúgy a fordítói karrierem)
Hogy aztán évekkel később - mikor már nem volt idő és mód összeülni a régi haverokkal, vagy ha akadt is idő, inkább sörözéssel és/vagy pofázással telt el -, szóval jóval később is még további évekig öljek éjszakákat országos versenymodulokba, határidős novellácskák lektorálásokba, amiket többnyire Raktárkommandós írt velem vagy nélkülem (utóbb már nélkülem).

Raktárkommandóssal amúgy megjártuk Izraelt is, és nem olyan rég - még egyszer utoljára - még egymásnak vállvetve szórtuk meg festékgolyókkal az ellenséget, de hogy az a barátság miért kapott gerinclövést, talán sosem fogom már tisztán látni. Nyilván hibás voltam, hisz sose voltam szent vagy tévedhetetlen. Viszont nem nagyon szokott olyan lenni, hogy csak az egyik fél basz el valamit. Az viszont több évbe telt, mire feldogoztam, hogy a másik fél nem akar békülni.
De nem kell aggódni, már beletörődtem azóta, olyan Sáska-módra, zúgó fejjel, éjszaka egyedül sétálós módon, hogy nem szerethet mindenki. De azért bánkódni szoktam még miatta.
Hmm. Azt hiszem, kicsit elkalandoztam.

Szóval az is lehet, hogy nem Shadowrunt játszottam és meséltem a legtöbbet, de azt hiszem, azt a legtovább. Meg nem mondom, mi vitt rá, hogy magamtól rögzítsek dolgokat a fejemben, hogy adott esetben minél kevesebbet kelljen kaland közben lapozgatni a szabálykönyvet, de olyan lehetett ez is, mint anno a legelső átvirrasztott éjszakák a számomra akkor még teljesen idegen nyelven íródott AD&D könyvek felett: magától ment minden.
Másfél évvel később az angol középfok C is, nulláról kezdve, a suli és edzések mellett. Valójában tudom, hogy az emberi agy miként tárol információkat, hogy mitől függ a berögzülés mélysége, gyorsasága, és az előhívás, de sokkal jobban esik úgy gondolnom erre, hogy "amit szeretek csinálni, az sokkal könnyebben megy". Ez változott most meg.

Ma sok dolog a helyére került. Néhány hónapja már volt pár válasz a fejemben, amire nem volt kérdésem, és volt pár kérdőjeles mondat, ami megválaszolatlan maradt. És ha a Sáska nem ír erről, vagy nem most, talán én se írok. Arról, hogy mennyire nem izgat már pár dolog, és mennyire kevés igazán fontos érték vagy cél maradt meg. Jönnen persze újak, de már bizalmatlan vagyok velük.
Némelyik szalmalángként lobban fel és enyészik el, és magam se tudom, el akarom-e érni, de nyilvánvaló számomra is: folyamatosan értékelek át dolgokat a fejemben.
Az viszont bizonyos, hogy - bazinagy közhely érkezik, a vágány mellett kérem vigyázzanak - "vannak dolgok az életben, amik sose lesznek már olyanok, mint régen". Ezt azért úgy általában tudjuk. De más érezni.

Ahogy az ember becsuk egy nagy, poros lexikont, tudva jól, hogy talán sosem nyitja már ki azért, hogy abban nézzen utána valaminek (hiszen van erre manapság gyorsabb módszer is), úgy zártam le ma a fejemben a szerepjátékos korszakot. Egy végtelenül lassú mozdulattal.

Nagyjából 10 lépést tehettem meg eközben egy kopott folyosón sétálva, amíg ez az egész lecsapódott bennem, és átéreztem a jelentőségét. Odabent a fejemben máshogy telt közben az idő.