1 hónap után mégis csak kéne írni valamit.

Például arról, hogy soha ne higgyük, hogy éppen most nekünk _nagyon_ rossz, mert hamar rámutathat a sors az ellenkezőjére, mikor az egész napos aggódás után meglátogatott gyerekorvostól épp csak hazaérkező gyermekünk nekifutásból megfejeli az ajtófélfát, és rohanhatunk vele a balesetire (este 8-kor)...

(és az már csak a hab a tortán -- és kínomba röhögni tudtam volna az abszurd helyzeten, ha nem folyt volna a vér --, hogy a gyermek sikítva tiltakozott az ellen, hogy őt betegyék abba a szörnyű autóba, amit azért utált, mert a bölcsibe is mindig azzal kell menni, ááá... )