Ki fogom tenyészteni a lonc húsevő, erkélyen nevelhető változatát. Ez a fajta főképpen éjjel gitározó, részeg művészlelkekre támad majd. Alattomban, ahogy azt kell.
Vérlonc (Loncissimus Sanguinicum Sambuci) néven fogom forgalombahozni. Ezt ugyan most találtam ki, de volt előzménye.

Tegnap éjjel tíz óra körül olyan vadul gyűrte a gyakorló leckéket a fickó, aki kettővel lejjebb szokott gitáron plünnyögni, hogy az ötödiken, az ajtaja előtt a lépcsőházban kisebb, spontán csoportosulás jött létre. Lehetett volna akár lakógyűlést is tartani mindjárt, ott helyben.

Amikor sokadjára kopogtunk le neki a fűtéscsövön jelezve, hogy ez a hangerő nekünk nem jön be, emberünk fellelkesülvén már a Seat-reklám indulóját prüntyögte 150 dB-lel.
Na, ekkor csatlakozott Szőkeherceg is a spontán csoportosuláshoz. Majd a felkelő sereg élére állva becsengetett. (Megjegyzem, a lázadó tömeg bátortalan csengetéseire emberünk nem is nyit már ajtót, szimplán tetszésnyilvánításnak fogja fel és teker egyet a hangerőn. Igen, felfelé!)

És amikor végre ajtót nyitott, volt képe bociszemeket meregetve azt állítani, hogy ő nem is hall semmit. (Nem bazmeg, hangosan szól a gitárod, te fasz!) Neki nincsenis gitárja. (Nincsenám, a múltkor láttalak felszállni vele a villamosra, paraszt!) És hát különbenis...
Esküszöm, veszek neki egy fülhallgatót!