Úgy belemerültem reggel a könyvem olvasásába, hogy majdnem elfelejtettem leszállni a HÉV-ről. Ilyenkor valószínűsíthetőleg őrangyal vigyáz rám, mert eddig mindig sikerült mégis időben leszállnom. Valami isteni sugallat hatására mindig felnézek az utolsó pillanatban. Viszont eszerint jó a könyv. És tényleg. Csak a fordítás valami borzalmasan szörnyű. Csókoltatom a lektort. Olyan dolgok maradtak a szövegben, hogy ahhoz képest a DVD-játékos használati utasítása egy magas-irodalmi műalkotás. Bár orrgyilkossal legalább itt nem találkoztam. Azt nem értem, hogy ezek elvileg szépirodalmi kiadók, ugyebár. (Pl. Európa) Több évtizedes múltra tekintenek vissza, ugyebár. A könyvek keménykötésűek és igényesen néznek ki, ugyebár. Akkor a belseje miért nem igényes? Miért fordítanak ennél sokkal névtelenebb kiadók jóval nagyobb gondot arra, hogy igényesebbek legyenek? Ja, hogy a kettő nem jár együtt? Affene! Micsoda egy finnyás fogyasztó vagyok én?!

Borzasztó volt a hétvége, de legalábbis minden volt, csak nem pihentető. Pénteken fél hatkor (igen, este!) megtudtam, hogy "jó, akkor bejövünk szombaton is!" Ennek aztán fenemód örültem. Aztán szombaton kiderült, hogy a kollegáimat az alapvető emberi kommunikációra kell oktatnom, ha jót akarok magamnak. Mármint azt, hogy haladjon a terv és értelmes dolgok legyenek benne. Mert miért nem egyértelmű egy kollegának, hogy kinyissa a száját és átadjon
információmorzsákat, ha nála valami változik és az érint másokat? Valószínűleg egy alacsonyabb energiaszinten mozoghat az ember szürkeállománya, ha nem kell alkalmaznia a multitask módszert, de mások meg szívnak. A főnök meg hatalmas bociszemekkel néz, hogy na, most akkor mi lesz és hogy oldjuk meg az információáramlást. Így a huszonegyedik században. Nagyjából másfél méternyi távon.
Mindenestre tehát kénytelen voltam elővenni a nyomulós énemet - amitől garvitációval ellentétesen mozgott az összes csigolyamenti szőr a hátamon - és kezelésbevenni az ügyet. De most már sínen van nagyjából a helyzet, a gépezet beindult, a malom lassan, de biztosan öröl.

És egy ilyen nap után kerültem el a csettaliba. Kissé antiszociális hangulatban kezdtem az estémet a délután miatt, érthetően. Ritkán esik meg velem, hogy a "hely nem tetszik, alig ismerek valakit és különbenis ne gyertek közelebb három lépésnél, mert harapni fogok" hangulatban legyek. De most megesett. Na, azért jó volt a társaság, tetszett a dolog. Bár gondolni kellett a másnapi tapétázásra és nem nagyon akartam, hogy másnapos tapétázás legyen belőle, úgyhogy nagyon visszafogtam magam. Matiné jellegűre vettük a babazsúrt és nagyon korán el is jöttünk. Ami nem baj, mert még azóta sem pihentem ki magam. Csak így alig tudtam valakivel beszélgetni. Akivel sikerült, annak viszont köszönöm a hangulatot és a kellemes perceket.
Azzal az egyetlen emberrel, aki pedig teljesen kiakasztott azzal, hogy levegőnek nézett, úgysem állok többet szóba. Elvégre minek álljak szóba egy olyan emberrel, akinek nem is tudok a létezéséről? Sajnálom haver, szerintem gerinctelenség ignorálni valakit úgy, hogy nem mondjuk meg neki, hogy mi is vele a problémánk. És még figyelembe sem vettem, hogy mennyire jóban voltunk. Gerinctelen emberekkel viszont nem állok szóba, akik pedig vérig sértettek, azok nem léteznek számomra. Nem haragszom, csak nem felejtek. Pont.

Vasárnap belemerülhettem a tapétázás rejtelmeibe. Hogy őszite legyek, nem is gondoltam volna, hogy ennyire nehéz. Egyrészt az a mocsok papír a ragasztótól nyúlik-málik, mint valami mocsári moszathártya. Éppen csak nem miazmás, de cloffogó és szörcsenő hangok kiadására képes, tehát majdnem horror. Szóval nem tapéta, hanem horror-papír. Kicsit önfejű is, mert például illeszkedni nem akar. Ebben a tekintetben tehát elvi hasonlatosságot állíthatunk fel a mágnesfélék és a tapéták között. Ja, a falhoz sem szeret tapadni. Többszöri bekenés után sem. De ujjunkhoz, ruhánkhoz, bárminkhez betegesen vonzódik. És baromi lassan fedi be a falat. Szerintem jóval egyszerűbb, ha legközelebb fogom a kiscsoportból fennmaradt akvarell készletemet, a rojtos mókusször ecsetet és nekiállok pingálni. Sőt, esélyes, hogy ráállítok egy egész óvodai csoportot a falra zsírkrétával felfegyverezve. Tutira előbb lesz a meszelés színétől eltérő árnyalatú és aprómintás.
Amúgy három helyiséget elkezdtünk és egyiket sem fejeztük be. De minden tele van tapétacafatokkal és a padló ragasztófoltos volt, mintha egy csiga-családot gyilkoltak volna le a nappaliban. A csigáknak ragasztó folyik az ereikben, nem tudtad?! Ahol viszont fenn van a cucc, ott és az szép. Magyarul mégiscsak úgy tűnik, hogy megérte viaskodni a szlottyogós lap-lényekkel.
Most némi képi dekoráción töprengek a falakra. Franc az elcseszett művészi vénámba! Sajnos már most több ötletem van, mint amennyi falfelület és idő a rendelkezésemre áll.