Ellepte az agyamat a nátha.

Lassan szemelvényeket adhatnék ki a meg nem írt postokból. Meg a majdnem megírtakból is. De egyrészt lusta vagyok visszamenőleg írni, másrészt pedig unalmas is volna folyton a heti kivonatokat gyártani. Úgyhogy írok, amikor tudok.
Most például elolvastam a vonaton az Otoriak klánregényének első kötetét.
Érdekes. Kicsit keveréke a fantasynak és a japán középkori korrajznak, de egyikből sem igényes, inkább populáris.
Egy fejvadász fejlődésregénye az egész. Nagyjából két szálon indul a cselekmény, ebből az egyik - bizonyára fő szálnak szánta a készítő - egyesszám, első személyben íródott. A másik egy hölgy szála, de az elbeszélő szemszögből. Természetesen a kettő össze is fonódik, amint arra lehetőség van.
Takeo egy faluban éldegél mit sem sejtve ősi örökségéről. Ő ugyanis egy fejvadászklán tagjának leszármazottja és mint ilyen, örökölte atyjának minden képességét. Ámde, jaj, jönnek a gonoszok és lemészárolják a falu összes lakóját, mig hősünk - természetesen - éppen a közeli erdőben kóborol. A srácnak menekülnie kell és pont belebotlik egy nemesbe, aki éppen arra kószál és éppen - mit ad isten, a gonoszok esküdt ellensége. Eddig elég kaptafa. A srác a nemessel tart, a nemes pártfogásába veszi, majd elkezdi taníttatni. Szépen lassan minden kiderül és a fiatal fickó egészen gyorsan beletanul a gyilkos szerepkörbe. Már ahhoz képest, hogy abszolut paraszti környezetben nőtt fel. Még örökbe is fogadja a pártfogója. Aztán jönnek a bonyodalmak. Cselszövény, gonosz klántagok, belharcok. Lájtos intrika, heves és nagyon buta szerelem, ki nem bontott szálak, meglehetősen montipájtonos harcjelenetek váltják egymást az amúgy egészen igéretes történetben. Fröcsög a vér a levágott végtagokból, széttépik az ártatlan embereket a hollók és a morálisan átnevelt fejvadászon felülkerekedik a vére. Az író mindent megmutat, de gondosan vigyázva, hogy csak felületesen, nehogy véletlenül sok legyen, vagy megfeküdje a gyomrunkat, nekünk, szegény olvasóknak.
Nem túl vastag könyv, keménykötésben, szép borítóval, kicsit hülye címmel, nagybetűkkel szedve. Így persze nem is fér bele sok mélyreható elemzés. Én, mint olvasó, megértek mindent. Különbenis azért fantasy, hogy elképzeljem a maradékot, nem? Na, ugye?!
Mindent egybevetve a történet jó, az író nem ír rosszul, csak felületesen és kevésnek érzem az írást a történethez képest. Szerintem ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Mondjuk lehet, hogy nem egy kezdő, közepes írástudással megáldott ember tolmácsolásában.
Amúgy gratulálok a lektornak és a fordítónak is. A kedvenc szavam az orrgyilkos volt. Bizonyára valami ritka japán tisztség lehet...
De azért megbírkózom a következő könyvvel is, mert tulajdonképpen ez nekem tetszik, bármilyen furcsa is.
Csendes, jólnevelt fogyasztó vagyok, kéremszépen.

37.3°C