Tegnap bevásárló körutat tettem. Végre van DVD-íróm. Ennek következtében végre be tudom olvasni a Genesis-gyűjteményt, amit egy kedves ismerőstől kaptam. Vééééégre meg tudom hallgatni a kedvenc számaimat. Az egyetlen albummal kezdtem, amit nem Phil Collins énekel. Két hete hiányzik a lelkemnek ez a zene.
A bevásárlás során viszont rájöttem, hogy a dromedárok valószínűleg jóval szilfidebbek, mint én. Hogy miért is? Mert ebből a bizonyos márkából az XL-es nadrág sem jött fel rám. Kissé letörtem. Najó, ez nem a helyes kifejezés. Magambaroskadtam, és erőst mellé is estem, jól megütöttem magam a padlón és vinnyogtam is kínomban. Legalábbis lelkileg. Kapja be minden anorexiás plázacica a kisujjamat! Most! Én pedig megyek és elvonulok a barlangomba, és elő sem jövök, amig le nem fogyok vagy 8-10 kilót. Franc ebbe a rohadt punnyadós melóba, nyárba, mindenbe!
Tényleg! Úgy általában franc mindenbe! Rohadtul nem vagyok otthon a bőrömben. Lógnak a melók a levegőben, lóg egy csomó pénzem a levegőben mindenfelé, lóg a suli a levegőben, sehol egy biztos pont a kis retkes életemben. Lógok a levegőben, kéremszépen, kezitcsókolom. Kezdek kikészülni, asszem. Vajon segítene, ha elmennék valami kellemes, fix 8 órás titkárnői melót végezni? Mellékesen megjegyzem, hogy biztosan nem. De hiányzik valami olyan meló, amit nem viszek haza. Amin nem gondolkodom otthon is... vazze, ébresztőőőő, hát itthon dolgozom! ...Reggel 8-kor felveszem a lantot és le sem teszem 4-ig, de akkor leteszem és onnantól szabad vagyok. Tessékmondani, van ilyen munkahely?
Hogy mi? Hogy nincs? Francottegyemeg! Szóval maradok mégis ott, ahol vagyok. Valahogy majdcsak lesz. "Olyan még nem volt, hogy sehogy se legyen." És igen, ez a mondás az, amivel ki lehet kergetni a világból.
*sóhajtozva és rinyálva balra el*