Ritkán reflektálok, de ezt nem bírom figyelmen kívül hagyni. (Igen, olvasom.) Főleg, hogy az ősz közeleg és valami búskomorsági és szerencsétlenségi hullám kezd elővenni nagyon sokakat azok közül, akiknek a hangulata számít nekem.
Nos, egyszer egy haverom mondta valami buli alkalmával egy másik havernak, aki éppen maga alatt volt, hogy "a búvalbaszott emberek a kutyát sem érdeklik". És mekkora igaza volt. Az emberek jókedvet szeretnek maguk körül. Vidámságot, boldogságot. Dopamint, meg endorfint az agyacskájukba. Persze a baráti karitativitás más tészta, hosszútávon azonban tény és kísérletekkel is igazolható, hogy kikerülik a lefelé görbülő szájat. A kutya sem akar a haverról gondoskodni, a franc sem akar röhögcsélés helyett istápolni bárkit is és a legkevésbé sem érdekel senkit sem, ha egy hatalmas társaságban valaki bután néz és ül a sarokban. Ez csak a perverzül kedvesnővérek sajátja. Ők legtöbbször nők, igen. Mindenesetre a fenti veretes gondolatot eltettem magamnak csendben és csak nagyon kevesen látják, ha tépelődöm, vagy rossz a kedvem. Én is ember vagyok, velem is megesik. De minek tudja az is, aki csak bulizni jött a közelembe?

*A fentebb leírtak semmilyen rossz szándékot nem hordoznak magukban, ha bárki magára ismer, az csak a balga véletlen műve lehet. Minden szigorúan csakis a saját véleményemet tükrözi és természetesen - mint minden alól - vannak kivételek, valamint kivételes esetek és helyszínek. (Pl. a blog, ahol igenis a rinya a siker záloga. Meg a skandallum, meg a botrány és a bortánykő.)