Nyugis hétvége. Helyszín Miskolc. Kezdeti résztvevők: Párduchölgy, a tesója, a pasija, Szőkeherceg, a Ló és én. Párduchölgyék hamarjában elindultak szétszedni a térdüket a Tátrába, minket otthagytak. De program lett mindjárt bőven, nem anyátlanodtunk el a nagy semmittevésben. Számítógépet csak zenehallgatásra használtunk, a telefonomat kikapcsoltam és békénhagyott a világ egy picit.
10-kor keltünk, reggeli ímmel-ámmal és tök jól elhúzódott 12-ig. Aztán egy kis kupaktanács a "micsinálunk ma" kérdéskörben... Tulajdonképpen ezt egészen jól el tudnám viselni hosszútávon. Nem is értem, hogy miért kellett hazajönni.
Szombaton megtekintettük Miskolc városát és annak részeit. Pl. konstatáltuk, hogy szombaton baromi sok házasságot kötnek az elvetemült fiatalok. Szerintem akikkel összetalálkoztunk, azoknak szerencsét hoztunk. Tuti biztos vagyok benne. Kivéve talán annak a fotósnak, aki meglehetősen agresszívan próbált fellépni, amikor azt hitte, hogy őt fotózzuk a szökőkút helyett. Kissé egoista álláspontra enged ez következtetni, tekintve, hogy ki sem látszott a stöpszli kis luvnya a nevezett objektum mögül, de azért ő bizonyára megpróbált volna felpofozni, ha nem ketten vagyunk, majd erőst lebunkózott bennünket. Máig nem értem, miért, de kedves egészségére. Bizonyára nehéz lehet ilyen hisztérikus lelkivilággal rezzenetlenül tartani a gépet... Sajnálom szegényt. Remélem, kezelik majd. Mi csakazértis alapon lekaptuk azt a rusnya szökőkutat. Több szögből is.
Van Campus is arra. Már régen szívtam egyetemi levegőt. Most meg tele volt gólyatáborosokkal az erdő-mező. Egészen rámjött a nosztalgia.
Tudom, hogy durva, de ezzel el is ment a szombat. Ja, meg némi Interspározás, meg salátázás, meg ilyesmik rendesen elvitték az időt.
Egyébként büszke vagyok magamra, mert már egészen jól eligazodom a városban. Szinte már-már őshonosként.
Vasárnap Diósgyőrt támadtuk meg elsőként. Kiderült, hogy pont jókor, mert Várjátékok voltak. Mondjuk Visegrádon már volt részem ebből párszor, túl sok újat már nem mutattak, de hangulatosabb volt, mint az szokott lenni... és vicces volt látni, hogy a kopjatörésen már megint a "tavalyibajnok" Eőri Zsolt nyert. Most nem mutatta meg a pofázmányát, de elvileg elég jóképű legény. Biztos azért hagyják nyerni mindig.

A vártorony még mindig rohadtul magasan van. Azok a hülye lépcsők...
Délutánra ott volt a Vadaspark. A fotók magukért beszélnek.
Mióta legutóbb ott jártam, beszereztek pár újabb állatot. A szurikátákra egyáltalán nem emlékszem. Most viszont szemmel láthatóan szerették egymást, úgyhogy nagyüzemi rágcsálást és puszilgatást végeztek egymáson. Már az a kettő, amelyik hajlandó volt elődugni a képes felét. Közben bizonyára gügyöghettek, mert halk dünnyögés is hallatszott felőlük a csámcsogásáon kívül.
A farkasoknál tömegjelenet alakult ki pár etetőképes látogató miatt. De ez az egész helyre jellemző egyébként. Sőt, minden hasonló helyre. Én már csak akkor akadok ki lassan - pedig az etetés is lehet veszélyes - , amikor egy-egy "vagány" apuka ágdarabbal felszerelkezve indul neki a túrának, hogy majd jól megbökdösse a szerencsétlen hülye állatokat, akik leginkább szerintem inkább csendet és kevesebb visitozást szeretnének. Ilyenkor mindig drukkolok, hogy egyszer... csak egyetlen egyszer nyelje le őket mondjuk egy medve. De lehetőleg nyom nélkül tüntesse el, hogy neki ne legyen baja belőle. Vagy ha nem bírja lenyelni egyben, vagy nem izlik neki a várostöltelék, akkor hívjuk a Nikitából ismert nyomeltüntetőt. Majd eltünteti a maradékot. Utána meg nézünk bociszemekkel, hogy mi aztán nem tudjuk, hogy kit is keresnek... Szerintem el fogják hinni. Én tuti, hogy elszegődnék egy ilyen maci mellé bűntársnak. A tigrist már meggondolnám, mert nem tűnnek annyira hálás lénynek. Bár ha a ketrecem előtt himbálózna pár majomkölökre emlékeztető hülyegyerek, miközben azt hajtogatják, hogy "nyenyenyeee, úgysem kapsz el..." szóval ilyen körülmények között valószínűleg én is mélységes undorral szemlélném az emberi fajt, vagy mit.

Hazafelére hagytuk a legdurvább részt. Lillafüred és Szilvásvárad egy napra. De megérte.
Körbegyalogoltuk Lillafüred összes kisebb-nagyobb vízesését, amiket rendre meg is próbáltam lefotózni - lehetőleg minél hosszabb záridővel - de kénytelen voltam rájönni, hogy legközelebb állványt is kell vinnem, ha jót akarok. Tulajdonképpen egyre jobban hiányzik az analóg gépem. Vagy egy EOS 300D... Na, nem mintha azt meg tudnám tartani rezzenetlenül 1 másodpercig, de legalább egy jobb géppel nem tudnék jó képeket csinálni. Tiszta haszon, nem?
Aztán elcsalinkáztunk Szilvásváradra, ami konkrétan csak és kizárólag a Fátyol-vízesés miatt érdekelt, de megint akkorát csalódtam, mint legutóbb. Tulajdonképpen egy sáros dagonya az egész és nem kifejezetten szép, avagy fátyolszerű. És ott is visitoznak a hülyegyerekek. De gyalogoltunk egy jóizűt és ez tetszett az elpunnyadt lelkemnek. Utána pedig kipróbáltuk az erdélyi sajtos pisztrángot. Kifejezetten nagyon fincsi. A mandulás pisztráng is fincsi, de az nem ennyire. Utoljára (és egyben életemben először is) kékre főzött pisztránggal volt dolgom, na az is fincsi. (Tudtátok, hogy az a lényege, hogy ecetes vízben kell megfőzni? De még úgy sem biztos, hogy kék lesz a bőre, csak akkor, ha tényleg friss) De azért a sült halacska, az biz' sült halacska.
Amúgy Szilvásvárad egy kalandos kis út volt, mert elkolbászoltunk Bánkútra, ahová nem kellett volna elmenni, mert tovább nem volt út, csak az erdőn keresztül egy olyan, ahová hivatalosan nem lehetett belovagolni - na ilyenkor hálát adok a terepjáró mániámnak, mert nekem biz' terepjáróm lesz és azzal majd lyól be lehet menni oda is. Aztán megtaláltuk a helyes utat, de legalább láttunk egy gyönyörű helyet, ahonnan készült pár Aréna-gyanús fotó is, meg heves cincér-pornót is lekaptunk.
Legközelebb messzebbre cibáljuk egymást Szőkeherceggel. Mélyen a dzsungelbe... majd megtérítünk pár vadat, s halat...