Hosszasan beszélgettünk Egyiptomi Istenséggel. A konklúzióm az lett, hogy megint és újfent elszúrtam a dolgot. Persze mindig próbálok korrekt lenni, mindig magamban próbálom keresni a hibát, aztán jól pofára esek. Most a pofáraesés tárgya egy jócska összeveszés volt. Összevesztünk igen, immár sokadszorra kaptam fel a vizet távkiértékelés szagú dolgokon.
Tegnap megfogadtam, hogy nem leszek tekintettek senkire, amikor blogot írok és igenis mindent kiadok, ami bennem van. Kicsit már untam az öncenzúrázást.
Ma zavart, hogy Egyiptominak magyaráznom kellett sajátmagamat. Nyilván ő is kénytelen magát magyarázni, hisz bevallom, másfél hónapja alig beszélünk. Régebben meg elég sokat. Mégsem érzem úgy, hogy ez helyénvaló. Így biztosan nem.
Szerinte egyébként sokat változtam. Azóta. És ezen filóztam egész nap és megkérdeztem számtalan embert, elfogultat és kevésbé elfogultat egyaránt. (Hát igen, nekem valahogy érdekes volt mások véleménye. Egyrészt mert ilyen vagyok - nevezhetjük gyengeségnek is - másrészt pedig mert tudom, hogy kívülről mindig sokkal bölcsebb az ember. Igaz ez bármire, és az életre is. Egy rajzon is hamarabb észreveszi egy kívülálló a hibát, mint én magam, aki csináltam. Sőt, fél év múlva én magam is hamarabb észreveszem. Csak nem mindig van fél évem megvárni a saját önértékelő lapomat.) Szóval változtam. Hmmm... és tényleg! Tényleg változtam. Sőt! Az életemben is voltak változások. Jééé! Megváltoztak a munkakörülményeim és az élettel szemben támasztott követelményeim is egy picit. Az értékrendem és a józan eszem a helyükön maradtak, köszönik szépen. A munkám kissé(?) többet követel már belőlem. Ezt nem szeretem, de ez van. Valamiből élni kell és mindig azt mondogattam, hogy azért melózom, hogy utána legyen mit elbuliznom. Csak akkor, amikor éppen melóztam, nem volt buli. Az elmúlt évben volt buli, de meló nem volt. (Csak fizetés, de szerencsém volt nagyon) Most megint van meló, igaz, nem annyi, mert teszemazt este ötkor nem úgy jövök el, hogy fáj a fejem és legszívesebbben ágybarogynék azonnal, de azért van. Több a bizonytalansági tényező és egyre kevesebb időm van koslatni a barátok, haverok után.
Ja, igen! Barátok. Állítólag vannak barátaim, akikkel nem törődöm annyit. Velem meg törődik pár állítólagos barát, amit viszont ennél sokkal többre értékelek. A vicc az, hogy aki a legtöbbet "törődik velem" - ha lehet annak nevezni azt, hogy meg-megkérdezi ICQ-n, hogy hogy vagyok, mi van velem) egy olyan srác, akit még az exex "hagyott rám, Főkekec. Őt asszem, nem nevezném a szó legszorosabb értelmében a barátomnak. Lehet őt nem kedvelni, néha én is kiakadok tőle. Mégis már cca. 7-8 éve ismerem és mindig tudjuk egymásról, hogy mi van a másikkal. Úgynevezett barátok? Hát tulajdonképpen mi is a barátság? Akik nekem fontosak, azokról mindig tudok valamit. Akiknek én is fontos vagyok, azok figyelnek arra, hogy mi van velem és bizony utánam jönnek, ha eltűnök, mint szürke szamár a ködben. Van úgy, hogy dolgozunk, van úgy, hogy nem érünk rá. Sőt, volt már olyan is, hogy változtunk és nem azonos irányba. Jé, folyik az élet!
Megváltoztam. Naés?
Lehiggadtam. Naés?
Négy évnyi "rendes kislányként otthonülés" után egy évre belevetettem magam a tömény buliba. Szereztem sok barátot, akik azóta egyszerűen maguktól rendszerezték sajátmagukat az életemben és elhelyezkedtek benne. Ki itt, ki ott, mindenki a maga módján. Megelégedtem ezzel és így. Így érzem normálisnak, így érzem kiegyensúlyozottnak.
Vannak, akik szerint most vagyok leginkább önmagam. Én innen belülről csak simán élek az életemben, és bár sok dologgal nem vagyok megelégedve, és ágálok folyton miatta, de köszönöm, vagyok és nekem ez így jó. Lehet ellene protestálni, meg beadványokat írni, ha valakinek van kedve.
Akit meg érdekel, hogy hogy vagyok és szeretné, ha törődnék vele, mert esetleg nem törődnék vele úgy amúgy, az megtalál.