"Bál van az Operaházban..." Ez a dal jár a fejemben, mint egy rossz verkli, pedig már fél éve nem hallottam szerintem. Néha a fejemben járó dallamok szoktak kapcsolódni a léthelyzetemhez, de ritkábban nem, mint igen. És most sem. Najó, a bál stimmel... de Sarastro és Rigoletto maradjon csak a helyén.

Azt a visszajelzést kaptam pár helyről, hogy változtam. Előnyömre állítólag. Lehiggadtam, megnyugodtam és kevésbé harsány a kommunikációs stílusom. Most ennek az egyik felem örül, mert hiszen akkor kiegyensúlyozottabbnak látszom kívülre, akkor pedig nyilván belül is nagyobb az egyensúly. A másik felem viszont sajnálja a kis harsány gőzmozdonyt (copyright by Sáska), ami most kicsit háttérbe vonult. Szerettem, na! Volt benne egy adag "figyeljetek ide, rám, de most azonnal" toporzék is, persze, hogy volt... de nyuszika nem szeretek lenni. Makkmakk.. musszmussz...szimatszimat... Mindenesetre az biztos, hogy most már egy éve vagyok ebben a társaságban és tényleg megnyugodott az én lelkem. Arról nem is beszélve, hogy konkrét személyeknek mit is köszönhetek ebből. Valahol érthető is a kezdeti feldobottság. Három év után végre volt "társaságom". Szomorú, de tény, hogy mióta visszajöttem a fősuliról, nem volt igazán Pesten senki, akire a spotán felmerülő programokban számítani tudtam volna. Egy mozi, egy sörözés, bármi... Persze kollegák voltak. De a kollegális kapcsolatokkal mindig úgy voltam, hogy maradjunk a munkahelyen vele. Semmi kedvem azokkal az emberekkel tölteni a szabaidőmet is, akikkel napi 8-9 órákat melózom. Arról nem is beszélve, hogy igen kevésszer esett meg eddig, hogy érdeklődési körben partnerek lettek volna. "Munkanyúlra nem lövünk!" Pláne.
Hogy mi? Hogy barátok? Hogy a régi barátok a fősuli előttről? Na igen... hát megváltoztunk. Ők is egy irányba, meg én is egy irányba. És nem azonosba. Egyébként pedig belőlük amúgy sem volt sok.
Szóval immáron egy éve van "társaságom". Azóta rétegződött persze számomra a banda, nem olyan homogének az érzéseim velük kapcsolatban. Megvannak azok, akikre jobban figyelek és akikre kevésbé. Nyilván ez is okozza a higgadtságomat... Jesszus, magyarázkodom! Najó, nézze el nekem mindenki, de ez most leginkább magamnak szólt. Terápiás célzattal persze. Szigorúan.
Egyébként pedig van saját nyugtatóm. Már-már drog szinten.

A megtalált egyensúlynak köszönhető talán, hogy tegnap képes voltam megint elbeszélgetni az exex-szel. Minden sértődés és hátsó gondolat nélkül. Azt mondta, jól esett neki.
Mondtam már, hogy az ICQ a legjobb terület nekem arra, hogy megsértődjek, felháborodjak és kiakadjak? Vészesen kötődöm a nem-verbális kommunikációhoz eszerint.

Megint fotózom. Kicsit hiányzik az analóg gépem... najó, nem kicsit. De az eszem tudja, hogy drága és az elkészült fotókat nem tudom úgy netre tenni, mint szeretném. Egy szar szkenner nem azt hozza ki a fotókból, amit az ember szeretne. A dolog másik fele azonban az, hogy a diákat viszont ki lehet vetíteni a falra, projektorom meg nincsen a ládafiában. De ez most csak elméleti síkon mozgó rinya, mivel a gép az exexnél van. Call me lúzer... de ő jobban tudja hasznosítani, mint én. Kéne egy digitális, tükörreflexes, cserélhető objektíves gép. Meg toronyóra lánccal...