Tegnap rohadt nagy vihar volt. Engem szerencsére biztonságos helyen ért. Zord érzés volt látni, ahogy ágakat, leveleket, műanyag zacskókat visz a szél - úgy a hatodik emelet magasságában... Őszinte leszek, kicsit féltem. Mindig félek a vihartól. Ösztön talán. Ésszel lehet ellene küzdeni. Ha éjszaka esik, dörög és villámlik, ha olyankor egyedül vagyok, akkor rémült állati rettegéssé fajul bennm. Meg sürgős pokróc és párna alá való bújássá is.
De most nem volt még éjszaka, és a maradék fényben még nagyon jól lehetett látni a háborút odakünn.
Egyiptomi Istenség aggódott értem és felhívott. Értetlenül fogadtam és talán picit furcsa hangnemben is. Nem tudom hamar elfelejteni, hogy voltak már az életemben emberek, akik nem az aggodalom miatt telefonáltak rám, ha nem tudták pontosan hol vagyok. Nem az értem való aggódás szólt belőlük, és nem a féltés. Utólag belegondolva talán benne lehetett ez a hangomban. De ez most nem volt jogos, sem pedig tudatos...