Jó nehéz így írni. Vicces ám, hogy ha az emberrel valami dráma történik, akkor duplájára nő a blogja látogatottsága. Ha igazán savanyú lennék, akkor fintorogva közölném, hogy 'nesztek, a show azért is folytatódik tovább!', de nem vagyok sem citrom, sem ecetes uborka.
Fáj ez nekem. Nem az fáj, hogy meghoztam egy döntést. A döntésemmel embereket bántok és ez fáj. Furcsa, de néha úgy látom, mintha a nők szakítanának 'elhidegülés' és 'kihűlés' miatt, a férfiak pedig indulatból. Általában azért, mert megcsalják őket. Ez tendencia lehet? Bizonyára vannak kivételek. Persze, hogy vannak.
Láttam már borzalmas házasságokat. Nem könnyű olyan miliőben felnőni, ahol mindennaposak a veszekedések különböző indokok miatt. Ettől persze még jóeséllyel nem lesz lelki rokkant az ember gyereke. Elképesztően sok dolgot képes elviselni az emberi elme a ránehezedő nyomásból. Persze felmerül a kérdés néha, hogy szükséges-e mindezt elviselni. Állítsák meg a világot, ki akarok szállni?
Semmi nem tűnik most őszintének, amit írhatnék.
Írhatnék visszavágásokat azokra a tüskékre, amik belémálltak vasárnap óta. Írhatnék mentegetőzéseket, hogy 'de ez így lesz jó, én már tudom', de ez olyan, mintha le szeretném nyeletni mindenkivel az általám felírt gyógyszert. Írhatnék semmiségeket, mintha mi sem történt volna. Leírhatnám azt is egyszerűen, hogy mi zajlik bennem.
Könnyebb lett volna indulatból szakítani. Egy ocsmány veszekedéssel. Így úgy tűnik, csak frázisokat tudtam elsütögetni. Örülök neki, hogy az általam sokra tartott emberek ezért nem undorodtak meg tőlem és nem fordultak el. Tényleg örülök neki. Csak momentán úgy érzem magam néha, mint egy boszorkányüldözés fő sztárja.

Egyébként sejtem, hogy ezért a gondolatért ma még úgyis megkapom a magamét. De hát egy blog ezért van... Kiadom, ami benn van.