Aki éjjel legény... az nappal aludjon.

De hát micsináljak, ha mágnesként vonz az éjszakai város. Ilyenkor ugyan elül a tömegvonzás hatása, hiszen nincsen akkora tömeg. De attól még szép. Az éjszakai és a hajnali várost szeretem. Él bennem egy kép egy regény kezdeményemből, amikor éppen az ébredező városi fényeket írtam le. Azt hiszem, nem voltam, nem tudtam annyira érzékletes lenni, amennyire szerettem volna és amennyire előttem volt a kép. Mindenesetre javaslom, hogy egyszer merészkedjen ki mindenki úgy hat-fél hét körül az utcára. Egy macskaköves utcán álljon meg a narancsos fényáradatban éppen szemben a nappal... és figyelje a felszálló párát pár percig, azután forduljon körbe és gyönyörködjön az irodaházak ablakairól visszaverődő ragyogásban. És most valaki szedje ki a vattacukrot, habcsókot és csipkefoszlányokat a billentyűzetemből...
Szőkeherceget elcibáltam várost fotózni. A Citadellától tök jól látszik a Lánchíd meg a Budai Vár is. (Hadd várjon, azért sem fogok sietni!)

A tömegközlekedés sajna nem a legideálisabb ilyenkor, de azért körbe lehet járni a várost. Itt külön köszönet illeti Szőkeherceget, a lovát, azt az ezüstszínűt, valamint Bénit, az állványt és Julist, a fényképezőgépet. A Citadella, a Rakpart és a nemzetünk gyönyörben burjánzó színháza nem lett volna kipipálva nélkülük.
A napkitörés egy halogén lámpának, némi kavicsnak köszönhető, valamint az idióta művészlelkemnek, amivel ebben én témát vagyok képes felfedezni.
A vízbedőlt korinthoszi oszlopsor kiötlőjét viszont nem is annyira dícséret, mint inkább vagy tízévnyi főbelövés illetné. Próbáltam nem feltűnően sugárban hányni, amikor megláttam... de nagyon nehéz volt megállni. Azonban én erős vagyok! A vacsora bennmaradt.
Kicsit rövid volt az éjszaka. De megérte a termés! Még kicsit döcögős, kicsit átlagos képek születnek, de nyomon vagyok, érzem.