Középkorán lassan túleső, enyhén joviálisodó úriember(?)fekete öltönyben és metálpiros krómacél nyakkendőben ül a metrón. Kábé másfél helyet foglal el. Az újságjával együtt kettőt. Néni jön. Bámészkodik. Már ülő nő odébbkúszik, csaknem a mellette ülő férfi ölébe. Fél hely lett. Úriember nem megy odébb, ő most olvas. Kossuth tér. Úriember leszáll, újságját az ülésre csapván fontos emberként távozik a szerelvényből.
Könyörgöm, figyeljünk már jobban oda egymásra! Miért kell keresztülgyalogolni az utcán szerelmesen egymásbakaroló embertársainkon? Miért kell felöklelni a toszikocsinkkal a kisgyerekeket? Miért kell lecsapni a járókeretünkkel a 15 kilós hátizsákkal közlekedő kisiskolást, miért kell vinnyogni, hogy 'ezek a mai fiatalok'? Megyek és nekemjönnek. Megállnak előttem és elbambulnak. Én figyelek... vagy én esek benne pofára. Inkább levállalom. Pedig nem vagyok egy kifejezett pogós alkat.
Mindennapi rinyálásunk add meg nekünk ma...