Megint kinn voltunk a Vasúttörténeti Parkban a hétvégén.
Nos, a híresztélesekkel ellentétben egy olajos tengelytől azért még nem jövök izgalomba... teljesen, de ezúttal régi autókat állítottak ki. És hát az ilyesmit meg kell nézni.

Ennyi embert én még ebben a Parkban nem láttam. (Jó, csak egyszer voltam eddig, oké.)
Az egész egy apró kis hír volt az Indexen, marhára eszembe sem jutott, hogy ennyien akarják megnézni, főleg nem vasárnap délután. Olyankor a vasárnapi ebédet heverik ki a jónépek, nem?
Viszont a tömegnek ezúttal több, nem várt, jótékony hatása is volt.
Például kapásból egy ebédnyi pénzt spóroltunk, mert olcsóért megvettük egy sráctól a bejáratnál a tiszteletjegyét. Jóravaló, szimpatikus népeknek látszunk. Aki mást mond, seggberúgom.

Baromi sokan voltak odabenn. Vagy ezt már mondtam?
A múltkor - amikor Sáska kollega társaságában kinn voltunk - teljesen kihalt volt az egész és ezzel bizony az járt, hogy semmi nem volt nyitva. Nem tudtuk megnézni a minivasutakat. Nem működött egyik gőzokádó csotrogány sem. Nem járt a meglovagolható kisvonat és nem ment a sínautó sem sehová. Szóval egy naaagy, kihalt parkban járkáltunk. Ellenben akkor legalább meg tudtuk nézni egyenként, nyugodtan a böszmenagy gőzös csodákat. Amire most nem nagyon volt alkalom.
Bár tulajdonképpen nem is azért mentünk.
Szóval a tömegnek vannak előnyei és hátrányai.
Nekem nagyon bejött az egész. A technikai részleteket meg itt lehet elolvasni, én nem értek hozzá. Annyira nem, hogy érdekes volna.

Ma összeszereltünk egy egész cipős szekrényt. Ez amúgy nem egy hatalmas technikai kihívás, gondoltuk az elején.
Na most az egész azzal kezdődött, hogy kibontottuk. Vigyázva, mert az összeszerelési útmutató a csomagoláson volt, tehát nem eshettem neki, mint floki a lábtörlőnek. Pedig a lapraszerelt cuccokat úgy jó kibontani.

Alkatrészek ellenőrzése, ahogy kell: csavarok rendben, lapok darabra megvannak... ez nagydarab műanyag basz meg mi a szösz?
Nos, a műanyag alkatrészek is lapra voltak szerelve, ami azt jelenti, hogy minden repülőgépmodellező tapasztalatunkat latbavetve kellett szétszedni és lesorjázni egyenként az elemeket. A műanyag pöcköket is. Egyenként. Le kellett sorjázni.

Amig Szőkeherceg sorjázgatott, addig rutinból összeszereltem a a szekrény vázát. Ez is egyfajta lego, csak nagyoknak. Én meg aztat szeretem, vagy mi.
Álljunk csak meg! Ugye a gyerek különféle újabb lego készletért sír, a szülő meg megveszi magának a felnőtt-legót, háhá!... Csak ott szívja meg szerencsétlen, hogy ezt nem tudja szétszedni és nem is tud egy polcos szekrényből mondjuk tűzoltó autót összerakni.
Mégis muszáj lesz elrekvirálni a gyerek legoját...
Na, mindegy, hagyjuk.

Amikor ez készen volt, akkor konstatáltuk, hogy a fogantyúk egyetlen polcon sincsenek előfúrva. Nosza, a laminált bútorlapba végülis semmiség belehajtani a facsavart. Izomból. Fúró nélkül. (Hogy törne el a rotringja annak, aki kitalálta!)

Aztán kiderült, hogy az egyes polcok sincsenek előfúrva. Oldalról kellett beleizmozni a facsavarokat a 8 mm-es forgácslapba.
A végére már nagyon edzett voltam.

Azután amikor azt hittem, hogy újabb izmozás már nem is lesz, akkor kiderült, hogy a hátralévő 8 csavart a fába belenyomott műanyag bizbaszokba kell beletekerni. Menet nuku, mondanom sem kell.
Nos, semmi gond, a cucc immáron büszkén áll az előszobában... és csak alig ferde.
Legközelebb is venni kell egy ilyen legót.

Nabazmeg, már megint későn kaptunk észbe, hogy szervezkedni kéne. Addig töprengtünk, hogy kéne vőfély, vagy mégsem kéne vőfély, vagy mégis kéne, hogy már minden szimpatikus fazon foglalt.
Aki meg nem foglalt, az éppen foglalódó félben van.
Persze gondolta a jófene, hogy ez a szakma úgy működik, hogy fél, de inkább háromnegyed évvel előre már betelnek az időpontok.
Ebből is tanultunk. Csak az a ciki, hogy az ember nem tudja előre, hogy hol lesznek az aknák az útjában.

Persze akinek nagyok az igényei, az magára vessen. Merthogy ugye nem szeretne senki kínosan vigyorgós, toporgós vőlegényt látni, ahogy a vőfély éppen "jópofáskodik" (ugye nem?!), aztán a franc sem akar buta játékokat, és nem akarunk népesség megríkató lánykikérést - különbenis honnan kérnek ki, a hetedikről?! Na, haggyá'mán!
Amúgy is falramászok a népi rigmusoktól.

Szóval az igények nagyok, a szimpi fazonok meg elfogytak. Úgyhogy... már kínomban a nőfélyeket nézegetem... Két szimpit találtam, aztán majd meglátjuk.
Egyébként az is lehet, hogy ha elég körömlakkot kapok, akkor jómagam is végig tudnám pofázni a saját lagzimat.

Azért aki tud egy jó dumás vőfélyt (aki szabad még), az visítson, de jó nagyot!

Boldog Nyulat minden kedves erre tévedőnek!

Majd írok is ám... Egyébként.

Tünci-veszély! Csak erős idegzetűeknek!

Folyik a taknyom, könnyben áznak a szemeim, kinn meg tombol a tavasz és a galambok is.
Bár mostanság alábbhagyott a lelkesedésük.
Vagy elmúlt a kangörcsük, vagy bevált a szélpörgő és tényleg utálják.
Bár elgondolkodtató, hogy a múltkor az egyik éppen mellé szállt le a korlátra. Nézegette, tanácstalanul turbékolt neki egy kicsit, aztán elrepült. Éppen szélcsend volt, mondanom sem kell.
Bezzeg amikor meg fúj, akkor pörögnek, mint a... nemtom, nagyon. Valahogy szerintem hasznosítani lehetne az energiát, amit termelhetnének így. Például meghajthatnék vele egy elektromos madársokkoló szerkezetet...

Csúnya ügy, de biztosan vannak ennél rondábbak is.
Az viszont biztos, hogy 2500 forintos órabérért minden további nélkül turkálnék én is leletekért. Másfél diplomával. Bazmeg.

Persze lehet csúsztatni, meg mellébeszélni, de a lényeg nem változik.
- Mi? Attila sírja?!
- Toljad neki, Tibi!
...Wrooooooam....

Húúú, miket tudnék én ezzel csinálni!

Grace-klinika hívő lányok (hallod, Ördögasszony ?!) figyelmébe!

Annyira beteg, hogy már tök jó!

Itt a tökéletes megoldás.
Zen, feng-shui, meg minden négy francos négyzetméteren.

Természetesen a sejtésem beigazolódott, és a cuccot valóban aranyárban mérik, de sikerült rögtön két értelmes céget találni, akik foglalkoztak velem és összesen 3 ezer forint eltérés van az áraik között, úgyhogy most már biztos, hogy ilyen lesz.
Egyenes mintával, egyenesen lerakva. Jól.
Már csak annyit kell eldönteni, hogy a külföldi árú kell, vagy a magyar gyártmány.
A teljes költséget pedig kétoldalt szépen kidolgozott kavicsos szegéllyel fogjuk csökkenteni, ahová majd mehetnek a növények, meg a szökőkút... meg a jacuzzi, és a teniszpálya is.

A kavics pedig tökéletes lesz a galambokat megdobálni!

A szomszéd egészen jól halad. Már az is megy neki, hogy plintyplüntyplüntny*plümmm*pintyplünnny...
Mindezt mondjuk éjjel fél tizenkettőkor.
Ja, és kettővel alattunk lakik, tehát mi már tompítva kapjuk az áldást.

Más.
Végre megtaláltam az ideális anyagot, hogy igazzy teraszt varázsoljak a kopott beton erkélyből. (Amit persze rendre összeszarnak azok a kurva galambok, tehát valami galambriasztó alkalmatosság is kéne még. Valakiiiiii! A sirályűző tüske is jó lesz!)
Aztán egy haver elültette a bogarat a fülemben, hogy babzsák fotel és az milyen jó már. Úgyhogy babzsák fotelt akarok. Kettőt. A galambmentes teraszra!
Amint készen lesz a burkolata. Ha megveszem, seprec alatt lerakom, mint a villám! Szerintem kurvadrága villám lesz egyébként, de a fizuemelésből fussa, vagy mi. Eccer élünk! Húzd rá, cigány!...meg ilyesmik

Aztán majd veszek virágládát is.
Már meg is terveztem a ládakomplexumot, amibe beleültethetem a (szigorúan szárazságtűrő!) növényeimet.
Persze lehet, hogy olcsóbb volna igazi kertet művelni igazi kapával, meg ásóval... de egyelőre ezt osztották, tehát az erkélyt művelem meg, és be is vetem tökmaggal, ha rámjön az ötperc!

Az alattunk lakó - közel ötvenéves - fickó elhatározta, hogy megtanul gitározni. Basszusgitáron, basszus!
Ennek azért is baromira örülök, mert most aztán éjjel-nappal gyakorol. Tegnap hajnali féltízkor teli torokból Metallicát énekelt. Hamisan.
Én komolyan annyira, de annyira toleráns vagyok, de akkor is rohadtul hamis!
És persze pengetni is hamisan szokott. És hangosan. És sokat, mert kitartó ám a fickó.
Az elmúlt három napban este tizenegykor még javában az ment, hogy plümmplümm*plünty*plümmmplümmmplümm.
Éljen a lakótelepek diszkrét bája!

Azon töprengek, hogy nem kéne venni neki egy fejhallgatót, hogy ne a hangfalra kösse rá a kurva basszusgitárját? Legalább amig meg nem tanul bánni azzal a szarral, könyörgöm!

De eljön majd az idő, amikor visszakapja ám! Kamatostul!
*a fülére szorítja a párnáját és tovább nézi a tévét*

Hajnalban a kurva galambok nász-burukkolása ébresztett fel. Már azt hittem, tavaly megtanulták, hogy lövünk, ha meglátjuk őket... persze azóta fogytán van a lőszer.

Már nem is emlékeztem, hogy ennyire erős tud lenni a rohadt kis hangjuk.
Kinyitottam az ablakot, anyáztam, elrepültek. Visszafeküdtem.
Kábé akkor, mikor sikerült volna elaludni, visszajöttek.
Ablak kinyit, anyáz, elrepülnek.
Kábé 20 perc múlva megint kezdték.
Ablak, anyáz, visszafekszik.

Hajnali 6-tól 8-ig játszottuk ezt mi hárman: én és a két köcsög galamb.
Ekkorra untam meg ugyanis. Felkeltem.
Előástam a szekrényből két szélpöjgőt, összeszereltem és felinstalláltam a korlátra.
Aztán fogtam a seprűt és uninstalláltam a galambok által feltelepített fészekkezdeményt. Majd pedig sóval behintettem a helyét és lefújtam rovarirtóval - állítólag utálják.

Azóta nem jelentkeztek.
A két szélpöjgő pedig baszik pöjögni.

Annyira belemerültem a könyvembe, hogy elfelejtettem leszállni a HÉV-ről és továbbjöttem egy megállóval.
Még jó, hogy csak eggyel... Szar lett volna Szentendrén eszmélni, hogy "de jó ez a könyv... hol vagyok?"
Szerencsére tudtam egy rövidebb utat az erdőn át, így majdnem annyi idő alatt értem be, mint máskor.

Kivételesen nem egy könyvesboltból származó vaskos kötet került terítékre, hanem egy digitális verzió J. Goldenlane: Vizek sodrásában - A Nester ház című művéből.
Pedig az új könyvnek van a legfinomabb illata. Rögtön az ódon kastélyok könytárai, a frissen sült pizza és a kötő beton illata után.
De a biteknek sajna nincs szaga. Ezt a regényt pedig sosem adták ki, és a várakozásokkal ellentétben már nem is fogják. Nem megyek bele spekulációkba, hogy mi lehet ennek az oka, de az biztos, hogy üzleti szempontból nem jó ómen, ha egy regény évek óta kinn hever a neten kiszolgáltatva a perverz letöltőknek.

Nos, ettől függetlenül szerintem Goldenlane regénye az eddigi legjobban eltalált és legjobban tálalt sytisi mese, amit valaha olvastam. Biztosan közrejátszik ebben az a tény is, hogy más nem is nagyon volt. De ebbe nem megyek bele jobban, mert a végén utolér a Napcsászár haragja.

Aki olvasott már mást is Goldenlane-től, az tudja, hogy van egyfajta (leginkább Rejtőre hajazó) kicsit spontán, laza humora a hölgynek és egyben a szereplőinek is. A Nester-ház ellenben komolyabb húrokat penget. Talán a téma komolysága miatt.
Egy Sytisi nemesi ház tündökléséről, bukásáról és újrafelemelkedéséről szól. Vérbeli, nagyvolumenű sztori. Kicsit kalandornős beütésekkel.
Hiányzik viszont (mindenki óriási szerencséjére) az a görcsös erölködés, amivel más Codex-írók megpróbálják láttatni az általuk elképzelt világ titokzatosságát, misztikusságát és mély intrikáit. Sajnos az a keserő igazság, hogy a mai magyar tollnokok közül talán ha kettő volna képes arra, hogy kellő érzékeltességgel képes legyen felvázolni egy ennyire összetett és mélyen gyökerező kulturális helyzetet, mint ami a Codex világára jellemző. És ezek egyike sem official codex szerző.
Az official szerzők viszont - bár foggal-körömmel ragaszkodnak az elképzeléseikhez - híján vannak mind időnek, mind kifejezőkészségnek, és a szép, misztikus háttér elvész valahol pár fellengzős "halandó ember ezt nem foghatja fel" megjegyzés mögött. Valahol a Codex is ebbe az idő- és kifejezőkészség hiányba bukott bele, úgy vélem. Pedig lelkesedés volna, ez Goldenlane regényéből is világosan kitűnik. És ezzel a lelkesedéssel meg lehetne tölteni élettel még egy Nyú..izé Napcsászári hagyományok alatt porosodó világot is.
De ha nem, hát nem.
Elégedjen meg annyival a kedves Codexet mesélő halandó, hogy el-elcsöppen egy-egy információ a belterjesen autentikus official forrásokból, vagy rakjon magának össze valamit. Ez utóbbi megoldáshoz pedig Goldenlane meglehetősen jó adalékokat szolgáltat.
(Mellékesen jegyzem meg, hogy a szerző Papírtigris című regénye jó kiindulópont egy kis shagiri kalandozáshoz.)

De vissza is kanyarodnék a regény történetéhez...valahol a kalandornőknél tartottam, úgy hiszem.
A regény első lapjain a Nester-ház végnapjait ismerteti meg az olvasóval. Szomorú történet... is lehetne akár, amennyiben a bomló nemesi világ dekadenciával foglalkozó, szociológiai ihletésű tanulmányról lenne szó. De szerencsére nem.
Vérbeli akcióregény ez, kérem.
Főhősünk Laryan Ylla, a bukott Nester-ház sarja, a család csúfos bukása óta minden erejével azon munkálkodik, hogy talpon maradjon, majd felvirágoztassa kis vállalkozását és nem titkoltan feltámassza a bukott Nester-házat.
Ehhez aztán keresztül-kasul bejárja majd' az egész kontinenst, sőt még a kalózkodásba is belekóstol, hogy aztán tapasztalt családfőként próbáljon dacolni az ellenségeivel, akik bizony akadnak szép számmal.

Ezt a nőies akcióregény vonulatot már jópáran pedzegették. Talán Fable munkássága ásta meg hozzá az alapokat kis hazánkban, de egyelőre még nem elcsépelt téma. Egyetlen hátránya, hogy könnyű átesni a macsó nő túloldalára és valahol az útszéliség közönségességében landolni, esetleg meg lehet maradni a nő idétlen fruska oldalán és béna párbeszédekkel szabdalt lepedőnedvesítőt is lehet írni. Erre is volt már példa.
Goldenlane sikerrel birkózik meg a feladattal és nőies macsát alkot Laryan Ylla - nehezen emészthető nevű - személyében. A párbeszédek kellően spontának és esetenként kellően cizelláltak, ha a helyzet miatt úgy adódik. A leírások nem szájbarágósak - bár a fantasy világokban járatlan halandó szemével sajnos nem nézhetem, de talán még úgy is érthető a háttér.
Az unásig taglalt lepedőakrobatika nem kifejezetten tárgya a regénynek, de romantikus lelkületűek is találhatnak benne érzelmes szálakat. Az ilyen ágyneműszaggató jelenetekkel különbenis az a bajom, hogy vagy perverzül mocskos szavakkal taglalják a taglalhatatlant, vagy rószaszín lányregényes virágnyelven sóhajtoznak a saját vágyálmaikról a (legtöbbször dugatlan fapina, és pattanásos szájberkamasz) írók. Valamiért egyik sem hiteles.

A misztikus maszlag is kimaradt szerencsére és jómagam teljesen egyetértek azon törekvésekkel, hogy amihez nem értünk, bba nem megyünk bele túl mélyen. Márpedig a misztikus maszlagról elég kevesen tudnak értelmeset írni.
Talán ezzel a módszerrel képesek egyesek kellően hitelesek maradni akkor is, ha teszem azt nem tudnak ugyan szablyával és kétkezes lovagi karddal vívni, de mégis harcias témát választanak.

Egyszóval az én izlésemnek tökéletesen megfelelt a regény, és őszintén sajnálom, hogy mindössze egy házilag nyomtatott és iratsínnel összetákolt példány lapul belőle a könyvespolcomon.

Lemaradtam egy kicsit, de majd szépen lassan bepótolom.
Persze egyszerűbb volna, ha újratelepíteném végre a rommá zúzott windózt a gépemen és onnan próbálnék írni... de alapvetően fázom ettől a tevékenységtől, és megpróbálom addig elhúzni, amíg csak lehet.
Már egy szobanövényt be is telepítettem a gépemhez vezető kis ösvényre.

Voltak történések ezerrel, csak kapkodtam a fejemet.
Többek között kiderült, hogy nélkülözhetetlen munkaerő vagyok, úgyhogy ezen felbuzdulva bértárgyalásokat folytattam. És közöltem a főnökömmel, hogy örülnék neki, ha normális melókat adna a kezembe, és különben is, már egy éve nem láttam házat közelről... Tudom, hogy kevés olyan barom van, aki munka után könyörög, de én úgy tűnik, hogy közéjük tartozom. És volt utána örülés és ígérgetés. (Persze hozzá kellett tenni baljóslatú hangon, hogy "különben..." És ez most működött.)
A többit meg majd meglátjuk. Egyelőre akkor járnék csak jobban, ha elmennék melósokkal üvöltözni.

És ha elolvastam - immáron harmadjára - a Nester-ház történetét, akkor írni is fogok róla.

Az imént maradandó - és félek, a későbbiekre is meghatározó - élménnyel lettem gazdagabb. Egészen pontosan a konyhában. (A helyet azóta is szellőztetik, de erről majd később.)

Az egész úgy kezdődött, hogy nemrég egyszemélyes zacskósleveseket kerestünk, és az Auchanban épp új szállítmány érkezett, valami új és egzotikus gyártótól, keleti motívumos csomagolásban, sose látott újdonság és birtokbavételi vágy ("must have!") érzését keltve.

Az ellenség ezennel beférkőzött hozzánk. Majdnem 2 hét lappangási idővel támadott.

Amint ma kibontottam, azonnal megcsapott a zebraketrec-szag (igen, az Állatkertből). Tébolyultan felvihogtam, hogy ilyen korán vallok esetleg kudarcot, de mások is jelen voltak, és érdeklődéssel kezdték el figyelni vívódásomat, kínos lett volna rögtön megfutamodni. Grimaszaimat látva többen abba is hagyták (normális) ételük kanalazását. Arcukon vigyor. (Akkor persze még nem érezték a szagot.)

A külső csomagolást óvatosan félretettem, hogy legyen mire ártatlanul mutogatni - a kézzelfogható indok és bűnbak mindig jobban jön magyarázkodáskor, ezt észrevettem már.

Tovább küzdöttem magam a lényeg felé, ugyanis bentebb a csomagolás további rétegei vártak. Összesen 3×-osan van a cucc túlcsomagolva.
Van ugye a fűszer/zsír/ízesítő 3 külön kis tasakban, de együtt is bele vannak még csomagolva egy nagyobb (A) tasakba. A leveshez járó üvegtészta szintén külön csomagban van (B).
Namost az A és B zacskó is benne van még egy közös nagy zacskóban (C)! Légmentesen zár, tök puha, kiskínaivázát is lehetne benne szállítani. Végül ez a C zacskó rejtőzik közvetlenül a díszcsomagolás alatt, és azt hiszem, ott volt valahol elrejtve a zebra is, csak a nyitásnál kieshetett.

Hozzátenném, hogy a kis tasakokat sehogy (se tépve, se foggal, se körömmel a leggyengébb ponton szaggatva) sem lehetett kinyitni, de ezen a többiek már nem tudtak röhögni, ugyanis hirtelen nekik is eszükbe jutott néhány zebra. (Ne kérdezzétek, egészen biztosan ez az állat volt.) Néhányan "félretették vacsorára" az ebédjüket, és hasukat látványosan simogatva (mmm, de jót ettem, továbbijóétágy... huss) eltűntek.

Hamar rájöttem, hogy csak késsel boldogulok a zacskónyitásnál, de azt nem értem, hogy - noha láthatóan jól zártak - mitől volt akkor már az elejétől zsíros és büdös a kezem?

3 percig kellett csak a forró vízben hagynom - ennyi időm jutott levegőzni a folyosón -, utána már ehettem is, és furamód rengeteg üres szék közül választhattam.
Az üvegtésztát asszem nem kell bemutatnom; jól jött a kanál mellett a kés is. Amúgy ehető volt, a végén pedig büszkén döftem a kést az utolsó adag tésztába, és diadalittasan kanalaztam be az utolsó cseppeket is. Én győztem. Látod, hülye kis leves, én állok a tápláléklánc csúcsán!

Az ízéről amúgy egyelőre nem tudnék találót mondani, de este előveszem a Búvár zsebkönyveket és a Kisállathatározót...

Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyen is túl, ahol a kurtafarkú, erszényes malac túr, a Kerekerdő közepén az állatok egy este unatkoztak és összegyűltek egy vad tivornyára. Előkerült a Nyúl zsákjából némi fű is és a nagy vigalom istentelen szexpartiba fulladt.

Pár hónapra rá a Cickánynak gyereke született. A Sivatagi Róka, a Nyúl és a Kenguru azóta is azon gondolkodik, melyikük lehetett az apa.

Betévedtem egy hobbiművész boltba, hogy ócska haszontalanságok megvásárlásával mulattassam magam. Természetes női mulatság.
És elhoztam egy termékkatalógust, hogy idehaza csorgassam a nyálamat.

Hát csorgattam is, mint a kisgyerek a játékbolt kirakata előtt. Borzadályos választék olajfestékekből, akrilból, temperából, akkora pasztellkréta készletek mahagóni dobozban, hogy egy külön elefántot kéne venni, hogy hazaszállítsa nekem... csupa olyan csuda-dolog, ami után kisgyerekkoromban ácsingóztam. Anyám festékes szekrénye előtt csorgattam a nyálamat és mivel a felnőtt festékeket nem mancsolhattam széjjel, ezért csak a nevüket tanulmányoztam. Valószínűleg nem sok hétéves gyerek lófrált a városban, aki csak sárga színből tízfajtát fel tudott volna sorolni.
De az igazi kedvencem az alizarin krapplakk volt és a caput mortuum.

És most, hogy megtehetném... már nem kell.
Mijafrásznak is vennék hegynyi dobozban festéket és krétát, ha úgyis számítógépen festek?! Vagy leginkább mostanság nem festek, mert mikor? Na, mindegy.

Ismételgetem azért nosztalgikusan, hogy krómoxid zöld és alizarin kraplakk. A kedveceim a palettából. A színük miatt.

Van már egy excel-tábla a költségeknek, van már egy a teendőknek, van már egy a meghívottaknak, mindez közös és a nap 24 órájában hozzáférhető (hála a google csodálatos jótéményeinek és további hála neki, mert mostantól közös naptárat is tudunk vezetni, így többet nem lesz olyan, hogy "de hát drágám, nem tudtam, hogy te ma pálinkakóstoló bajnokságra mész a barátnőiddel...")

Szóval űberfasza gyerekek vagyunk és minden meg lesz szervezve, minden el lesz intézve, minden sínre lesz téve. Sőt, már most sínen van!

De ettől függetlenül valamiért mégis az az érzésem, hogy elég sűrű évnek nézünk elébe.

Például vagy 15 héten keresztül kell járnunk keresztényi fejtágításra - úgynevezett jegyesoktatás, vagy mi. Amit állítólag azért kapunk, mert nem járunk misére. És még katalógus is van, nem lehet hiányozni a szemináriumról! Remélem, legalább vizsgázni nem kell a végén. (Mert tandíj az lesz, azt már most tudom.)
De hát tehetek én arról, hogy a templom szebb és sokkal jobban elfér benne ennyi ember, mint a nyavajás házasságkötő teremben?!

Konkrétan a faszkivan. Tegnap este bejelenti az étterem tulaja, hogy - noha telefonon megigérte, hogy a miénk a kért napra a terem - a kedves férje tegnap véletlenül kiadta másnak. Most lehet másik hétre áttenni az Eseményt (szerencsére az anyakönyvvezetők ezúttal segítőkésznek tűnnek; biztos olvassák a blogot, és elszégyelték magukat a múltkori fiaskó miatt). Még mindig ez a könnyebb, mint találni egy olyan másik éttermet a már kb. fix időpontra, ami tetszik is, jó is, jó helyen is van (50 méterre a házasságkötő teremtől)...

Most már csak vajon a fotós, a koszorúslányok, és a mittoménki is ráérjen, jól.

Amúgy "tök jó", hogy egyre inkább egy megoldandó feladatnak látom csak az egészet - sok problémával, határidővel és felmerülő gonddal. Ugyanis igazából az is.
Szóval koncepcióváltás következik: fogom magam, és berakom az összes feladatott és határidőt egy MS Project fájlba, GANT-diagramokkal és függőségekkel; és majd az alapján szépen levezényeljük a projektet.
(Azért titkon azt reméltem, hogy ez egy kicsit más lesz, megy minden gördülékenyen, szinte magától...)
Az ember mindig jobbat vár.

Következzen akkor a házifeladat, mert jókislány vagyok.

1. Mike Oldfield - North Point
A dal az Islands albumon van (amelyiken az a fátyolos hangú Bonnie Tyler szám is). Valójában az egész albumot imádom, de ha választani kéne, akkor a North Point az, amit egymás után nyolcszor is meg bírnék hallgatni bármikor. Sőt.

2. Mike Oldfield - To Be Free (Tres Lunas album)
Igen, szeretem Oldfield bácsit. Az újabb albumairól ez a kedvencem. Modernebb hangzásvilágú, a megszokott gitár-szólók nélkül, de széteffektelve. Nem tudom, ki énekli ezt a számot, de beleszerettem a hangjába.
Igazán kedves lány lehet, ha ennyire szép a hangja.

3. Marylin Manson - You Spin Me Right Round
Az eredetit amúgy nagyon nem érzem magamhoz közelinek, Manson nénibácsit is rühellem, de ez annyira jól eltalált párosítás, hogy garantáltan feldob. Ha netán kurvára utálom is a napot, azonnal vigyorogni támad kedvem.

4. Ákos - Dúdolni halkan
Ez az a szám, amit egy cigifüstös bulin, botorkálva összeborulós lassúzás közben a füledbe tud dúdulni egy srác... akitől nem akarsz semmit, de azért hízelgő.

5. Genesis - Home by the Sea
Semmi extra. Imádom Phil Collins hangjátés pont. Marhára nem szokott érdekelni a dal szövege, mert ahhoz figyelnem kéne, hogy fel is fogjam és ahhoz általában nincs hangulatom.

6. Genesis - If That's what you need
Nekem az a Genesis is bejött, amiben nem Phil bácsi énekelt. Egy egész albumot bírtak kiadni ezzel a Ray gyerekkel, de befuccsoltak, pedig a srácnakjópofa a hangja. Azonkívül ez az egyik leggyönyörűbb szerelmes szám, amit hallottam. (Pfujj, érzelgős, pfujj!)

7. Apollo 440 - Film Me & Finish Me Off
Beteg. Egy kiéhezett kan hangján liheg a füledbe a zene... brrr... imádom.

8. The Last of the Mohicans - I Will Find You
Csak egy rövid, nyúlfarknyi zene az album végén, de igazán tarthatna az egész másfél percnél tovább is. Lehet, hogy azért tetszik annyira, mert vagy ötpercnyit igényelne belőle a fülem, de nincs belőle annyi.

9. Soilwork - Natural Born Chaos
Igénytelen, ordítva hörgős metál, régivágású hangszereléssel. Mindig szerettem volna igénytelenül ordibálva hörögni. De sajnos alkalmatlan rá a hangom. Tehát ilyeneket hallgatok.
Nem, a zuhany alatt sem szoktam hörögni.

Nem nevezek meg bloggereket, csakazértse.
Érezze magát nyugodtan mindenki belerángatva, aki még nem írt zenékről.

Megint egy nagyon jól eltalált reklám. Nekem.
Kedvencem a csámpás plüssmalac és a zene. Reggel óta dúdolom.
..tudududu dudu du tadaaa tadaaa... belemászott a fülembe a kis rohadék.

Aztán majd megírom Ördögasszony házifeladatát is...

Átjött a barátnőm, Zerge és főztünk egy csomót.
Amióta nem albérletben lakunk, ez a baráti főzőcskézés elég ritkává vált. Mondjuk ha egy órát kell utazni érte a város túlfeléről, akkor ez azért valahol érhető.

Csináltunk taco-t. De hogy őszinte legyek, nem voltam tőle elragadtatva. A hús jó lett - abszolute 100% saját gyártmány, mert bár valami spéci fűszerrel kellett volna legyártani, olyat nem találtunk egyetlen boltban sem. Úgyhogy alkottam egy saját receptet.
Ha valakit érdekel.

Taco töltelék
25-30 dkg darált marha / sertéshús
egy közepes fej hagyma
2 gerezd fokhagyma
olaj
őrölt pirospaprika
egy húsleveskocka negyede + némi víz
1 evőkanál keményítő

A hagymát és a fokhagymát olajban megfonnyasztod (én mindig kicsit pirosra sütöm, mert úgy finomabb). Leveszed a tűzről és paprikát szórsz az olajba (azért vesszük le, hogy ne keseredjen meg a forró olajban), majd a darált húst is belezuttyintod. Kicsit pirítod, aztán kevés (cca. 1/2 deci) vízzel felengeded és belemorzsolsz egy negyed leveskockát. (Esetleg vegetát, görög fűszert még lehet beletenni) Aztán érdemes lefedni.
Ha már kellően megpárolódott, akkor elfőzzük róla a felesleges vizet és egy kanál keményítővel besűrítjük.

A taco "kagylókba" egy-másfél evőkanál húst teszünk,k aztán annyi zöldséget, salátát gyömöszölünk bele, amennyit merünk és nyakon öntjük taco-szósszal. Lehet bele sajtot tenni és megtöltés után lehet egy kicsit mikróban melengetni, úgy finomabb.


A taco tészta viszont egy nagy szar. Az íze sem jó, kemény is, és amint beleharapsz, apró darabokra törik. A darabok között pedig kibugyog a teljes töltelék. Jobb esetben a tányérra... Úgyhogy maradok a tortillánál, ha már mexicoi hétvégét tartunk.

Zerge áthozott egy csomó - kicsit fonnyadt - almát. Annyi volt neki otthon, hogy könyörgött, hogy mentsem már meg tőle.
Úgyhogy csináltunk gyorsan egy almás muffint is.
Álljon itt ennek is a receptje az utókor számára:
20 dkg reszelt alma
15 dkg liszt (most ebből nálam 5 dkg teljes kiörlésű volt, a többi fehér)
10 dkg cukor
1 csomag vaníliás cukor
5-10 dkg margarin
2 tojás
1 csomag sütőpor
némi tej

Az almát lereszeled. Vagy megpróbálod valahogy átrutymákolni a reszelőn... ha nem megy, marad a villa.
Hozzáadod a lisztet, a cukrot...mindent. A margarint felolvasztod mikróban, hogy folyékony legyen (de ne forró!!!) és azt is beleöntöd. Összekevered, amig kellően szuttygós masszát nem kapsz. Ha kell, egy kis tejjel lehet higítani...amig nem cuppog kellően.
Aztán margarinnal kikent muffin-formába töltöd (cca. 3/4-ig töltve a csészéket) , esetleg tehetsz a tetejére egy-két diót is (csak törd fel előtte) és előmelegített sütőben sütöd kábé 15-20 percig. Ha fogpiszkálót szúrsz bele és nem ragad rá a tészta, akkor valszeg már jó.

Egyszóval széjjelzabáltuk magunkat, nah.

Tele van a világgal a kisfaszom. És még ki sem fakadhatok úgy istenesen, még a végén rámfognák, hogy hisztis vagyok. Egyébként igen, hisztis vagyok - alkalmanként.

És dugja fel magának mindenki, akihez nekem kell alkalmazkodnom fél évvel előre, ahelyett, hogy kinyalnák a seggemet is, hogy munkát adok nekik!
Utálom, ha megmondják, mit kell csinálnom és főleg azt, ha azt is megmondják, mikor tegyem. Nem elég, hogy a buzi ügyfélfogadási rendjükhöz alkalmazkodom, de még álljak is haptákba, ha füttyentenek?! Faszomat, hogy nem vagyok milliárdos!

Azt hiszem, vennem kell ma valamit... vagy könyvet, vagy rajzeszközt. Különben nem fogok lehiggadni.

Valami hihhhetetlen ez a Laurell K. Hamilton. Már a negyedik kötetnek gyürkőztem neki és még nem is unom.

Egyre sodróbb lendületű a történet és egyre hatalmasabb logikai bakugrásokkal képes elszórakoztatni az író.
Egyszerűen brilliáns.
És ahogy dobálózik a hatalmasabbnál hatalmasabb szörnyekkel, az is valami fenomenális. Kábé mintha egy Bestiáriumot lapozgatnék. Úgy a példakarakterek táján mondjuk.
Akkor visítottam fel először hangosan a HÉV-en (természetesen mindenki hülyének nézett, ezt ugye nem kell mondanom), amikor a maja áldozópapból lett vámpír után képbe került egy újabb Nagyhatalmú és a főhős neandervölgyiekre jellemző anatómiai jegyeket fedezett fel rajta. És igen, a gonosz valóban egymillió éves. Neandervölgyi vámpír, bazmeg!
A Város Ura meg a kis párszáz évével lavírozgat... és eszelősen próbálja elnyerni Anita Blake kegyeit. Természetesen szerelmes is belé, így sokkal romántikusabb az egész. Persze a vámpírvadász macsó nőstény nem viszonozza a szerelmet, hiszen neki elvei vannak. Ezért a Fővámpír folyton ott legyeskedik a közelében. Ha el is küldik a rákba, akkor sem tágít. Véltem is némi párhuzamot felfedezni a Buffy & Spike páros szerelmi szálával - de ez bizonyára véletlen.
Aztán persze az egész tovább is fog bonyolódni mindenféle féltékenységi jelenettel, miegyébbel... de nem spojlerkedek. Hátha valaki még ezek után is el szeretné olvasni. Netán most akarja csak igazán.

Egyébként kiderült egy kedves könyv- és PDA-mán haver jóvoltából, hogy képregény is készült eme remekműből. Bár a karakterrajzokat és a mintalapokat elnézve elkezdtem gyanakodni, hogy ez a regény valójában tiniknek íródott
Egyébként gyanús, hogy az egyik új szereplőt Gretchennek hívják...hmmm.
Talán egyszer Inamizéék megtanulnak írni, és lesz nekik majd még képregényük is.
Addig pedig nesztek pár hímvámpír!

Húbasszus, közben három éves lett a blog és én elfelejtettem a nagy izgalmak közben! Lassan elküldhetem a blog-bölcsibe.
Úgyhogy utólag is boldog szülinapot neked, blog!

De végülis ittunk az egészségére egyet.
Bár voltaképpen nem ünnepelni indultunk tegnap este, de mégis az lett belőle. Napközben ugyanis az az örömhír ért, hogy minden igyekezetem és várakozásom ellenére mégis meglett a félévem, méghozzá csont nélkül. A léc alatt sunnyogtunk ugyan a célba, de meglett és innentől senki nem fogja kérdezni, hogy az a vizsga 180 vagy éppen 120 ponttal lett-e meg. Tehát mégis volt ok ünneplésre.

Összeültünk négyesben egy nagy esküvői megbeszélésre - a két leendő koszorúslánnyal. Akik istenien fognak kinézni és előre is köszönöm, hogy a kedvemért emelni fogják aznap a hangulatot.
Persze ez az egész felhajtás csak egy újabb ürügy arra, hogy a barátainkkal találkozhassunk. Minél gyakrabban.

Kinn voltunk a Naaagy Esküvő Kiállításon.
Ördögasszony és Kisangyal erősítették a női frontot (ezúton is köszönet nekik), Szőkeherceg képviselte a férfiakat.
Igazzy élmény ám egy ilyen. Már azelőtt tele lett az összes kezem prospektussal, mielőtt beléptem volna az épületbe. Hiába, nagy biznic van benne...

Na, szóval kinn az épület előtt rögvest megcsodálhattuk a kölcsönözhető autókínálatot. Limuzin, hajónyi limuzin, Hummer limuzin, decens üzleti-merci, old-timer csodák, van minden, amit akarsz.
Az már biztos, hogy a hajónyi limó totálisan felesleges, a limó-Hummer feketében, virágokkal feldíszítve pedig úgy néz ki, mint egy elhízott kiképzőtiszt balerinaruhában: rohadtul hülyén fest. Mindkettő kihúzva.

Bent aztán mellbevágtak rögvest. Ruhákkal, cipőkkel, meghívókkal, rendezvényszervezőkkel, frinc-franccal, girlanddal, szir-szarral... az az igazság, hogy engem leginkább a ruhakínálat érdekelt és pár olyan apróság, amiből ötleteket merítek.

Ékszerek nem igazán voltak, ebben csalódnom kellett.
Nászutak voltak, de erre még ráérünk. Asszem, szívesen mennék Madagaszkárra. Lehetőleg állatlesős túrára. Tök romantikus. De amennyibe kerül, az nem annyira.

Nem, köszi, a széktámla-dísz akkor sem érdekel! Basszus, az kéne még, hogy azon problémázzak, hogy a székek hátulján milyen árnyalatú kék a szalag?!

Díszmagyar. Nem, köszi! Hogy úgy nézzek ki, mintha a Csárdáskirálynő főpróbájára készülnék, mi?!

Tüzijáték? Hagyjál békén!

Jégszobor. Peeersze, augusztusban, mi?

Hehe, kiscipők. Majd ha lesz ruhám.

A fehérneműk teccettek, de azt macerás ott helyben felpróbálni.

Na, ruha az viszont volt bőven. Begerjedt kislányok rohanták meg a standokat és nagyüzemben ment a ruhapróba. Sokan alapból készültek sminkkel, hajjal, ékszerrel. Én meg úgy mentem el, hogy majd jól körülnézek. Hajam kócos, smink nulla, a modellalkatomat pedig elhagytam valamelyik bokorban. De ki a francot érdekel? Jó buli ez a ruhapróba! Felpróbáltam három ruhát. Mit nekem?

Hát az eszem megáll, milyen rohadt nehéz egy ilyen abroncsos dög. Ülni nem próbáltam benne, közlekedni éppen elég volt. Kábé olyan érzés, mint felszállni a villamosra az A/1-es méretű rajzmappámmal.
A fátyol vicces dolog, a végén már egészen menyasszonyosan néztem ki. Kócos menyasszony. Eltekintve attól persze, hogy a ruha, amit rámadtak, 34-es volt, úgyhogy hátul plusz egy fő kellett, aki tartotta a hátát, mert... na, szóval én nem vagyok 34-es méretű.

Az egyiket végül muszáj volt megvenni. Pedig úgy indultam, hogy most nem próbálok fel semmit.
Főleg pedig ellenkezik az elveimmel, hogy megvegyem a ruhát.
Az, hogy a szekrényben lóg az esküvői ruhám, az valami olyan dolog, mintha egy döglött fókabébit őriznék odahaza kitömve. Fehér, semmire nem jó, sok helyet foglal és mindenki kínosan mosolyog, ha mutogatod.
De ez... mindegy, muszáj volt és kész. Eltekintek az elveimtől. Majd eljárok estélyekre, ahová felvehetem. És nem hízok egy grammot sem.
Mindegy!

Van ruhám!
Csak majd Szegedre kell érte elmenni.

Sikeresen abszolváltam Anita Blake második kalandját. Még kitartok.
Mit mondjak? Hamilton kisasszony vagy megtanult írni többszáz oldal telefirkálása után, vagy egy jószándékú kritikus szétcincálta a pilot-kötetet.

Mindenesetre bár a párbeszédek javarészt megmaradtak a bugyuta és semmitmondó szinten, a főhős öltözködése dícséretesen sokat javult.
Némelyik karakter már-már elkezdett élni. Személyes kedvencem Willie, a senki kis gengszterből lett senki kis vámpír és Zerbrowski, a lúzerül macsoid kollega (a nehezen betűzhető nevével). Sajnálatosan kevésszer szerepelnek.
Elmaradt az Agatha Christie-s utánérzés, ehelyett inkább az akciókra összpontosított az író. Ami kétségkívül jobban megy neki, mint a nyomozgatós-gondolkodós történetek.
A történetvezetésben lecsökkentek a deus-ex-machinaként feltűnő koronatanúk és a céltalan nyomozások.
Mondom én, hogy megtanult írni...

A főszupernő és a főszupervámpír közt feszülő szerelmi szál kezd elmélyülni és bár a legtöbb pattanásos vámpírmán tiniszerző már rég ágynak döntötte volna őket, ők csakazértis kitartanak a szűziesen epekedő tekintetek és a béna poénkodások szintjén. Ez teljesen hihető is. Egy olyan világban mindenképpen, ahol egy ötszáz éves vámpír úgy beszél, mint a sarki gimi kondibajnoka és szemrebbenés nélkül hagyja pimaszkodni a halandó libácskát, holott már három napja nem evett. Ühümmm...
Mégsem tanult meg eléggé írni?...

A misztikus háttérhez némi adalékinformációt szolgáltat egyébként majd a harmadik rész, ahol egy fél mondatban - végre - kitér rá a szerző, hogy hogyan is születnek a vámpírok.

Ha másra nem, hát arra jó a takonykór, hogy ráfogjam a munkaundoromat és otthon maradjak aludni.
Meg tanulni. Meg olvasni.

Áttértem a könnyedebb műfajra. Laurell K. Hamilton kisasszony ponyva-sokológiájának a második kötetét nyűvöm. Az elsőn olyan gyorsan túlestem, hogy nem is frissítettem a könyvsarkot.

De ez nem azért volt, mert annyira jó, hanem mert annyira komolytalan. Ha Fable ilyeneket írna, már elküldték volna szántani az olvasói.
Na, nem mondom, olvastam már ennél sokkal gányabb dolgokat is. Végülis fogyasztható volt. Kábé annyira, mint a tejfölös chips. Nem jó, de nem bírom abbahagyni, amig el nem fogy. Populáris rágcsálnivaló.

A főhős, Anita Blake ún. halottkeltő. Lefordítva: zombigyáros. És még magánnyomozó és polgárjogi aktivista. És macsó, és csaj.
Egyébként meg tökhülye és sajnos meglehetősen jellegtelenre is sikeredett a figurája. Pedig a szerző nagyon, de nagyon erőlködött. Ennek az lett az eredménye, hogy úgy rángatja végig Anitát a cselekményen, mint egy marionettbábút.
Bugyuta monológokban fejti ki a nézeteit a világról és buta poénokat sütöget lépten-nyomon, amin persze a főgonosz főhösök kiakadnak. Egyébként szerintem joggal. Én lőnék is ilyen dumákért.
Anita macsósága, vagy macsasága sajnos csak fikció. Nekem inkább egy nyivákoló liba ugrott be róla, aki negyedóránként átöltözik és azon eszi a fene, hogy mennyi hülye plázacica veszi körül.
Egyébiránt öltözékéről mindig pontos képet kaphatunk a regényben, mert nem sajnálja megosztani velünk (egyesszám első személyben persze) minden egyes átöltözését. Sőt, az összes mellékszereplő ruházatáról is részletes leírás készül. Mindig. Csak győzzük elképzelni a sok klisés ruházatot.

Emellett sajnos az összes főhös kliségyanús, nem csak a ruhájuk. Egyéniség és önálló lét nélkül vergődnek az író markában, aki szinte találomra pöttyenti le őket egy-egy jelenet közepére. De ez legalább okoz némi izgalmat a történetvezetés során.

A történet nem bonyolult. A szerző Amerika-fikciójában legalizálták a természetfelettit, úgyhogy szabadon járkálnak a vámpírok, a zombik, a ghoulok és egyéb teremtmények az utcákon. Csudijó. Sajnos elég kevéssé van megalapozva a háttér. Úgyhogy például a vámpírgyártás folyamata egyelőre homálybavész, de annyi azért biztos, hogy nem lehet valakiből csakúgy vámpír. Csak azt nem tudjuk, mi kell hozzá. Szerintem illett volna normálisan bemutatni a világot már így az első kötetben is.
A többi természetfeletti lénnyel kicsit bőkezűbben bánt az író. A zombik halottkeltő szertartással kreálódnak, a ghoulok meg... nos, ők csak úgy kikelnek a sírokból. De halvány utalásokból kiderül azért majd, hogy miért. Ezzel kábé el is van intézve a világ. Jöhet az akció.

Valaki gyilkolássza a vámpírokat a városban. Persze tökös macánk nem akarja elvállalni a melót, mert ugye neki elvei vannak. De az író keményen megtorolja az önálló gondolatokat és hamar meggyőzi a vonakodó főhőst, hogy márpedig itten neki nyomoznia kell. És akkor a lány nyomoz. Ez abban merül ki, hogy hülye kérdéseket tesz fel totálisan alkalmatlan célszemélyeknek és mindig a véletlen siet a segítségére a kész válaszokkal.
A könyv felénél kiderült, hogy ki a gyilkos, de a buta nőstény nem jött rá, hanem továbbrohant.
Végülis azért olvastam végig a regényt, hogy megtudjam, hogy a bugyuta csaj mikor jön már végre rá. Tökre izgi volt.

A második kötetbe is a kíváncsiság hajtott bele. Egy kicsinyt jobbnak tűnik, mint az első egyelőre. Anita ruházkodásának újabb oldalait fedezhettem fel és persze a vér is kellő mennyiségben folyt. Rögtön a kiontott belek után persze.
Szex egyelőre nem volt, de biztosan nem ússza meg a fővámpírt a csaj.

A takonykór jött, látott... aztán fordult még egyszer, mert nem volt elég az egyikünk; neki két áldozat is kellett.

Épp a Rainbow Sixet olvasom Clancytől (van benne biológiai hadviselés/terrorizmus, terv az emberiség 98%-ának kipusztítására, szimulációkkal előkészített anarchia stb.), úgyhogy ösztönösen több konzervet kezdtem el a kosárba pakolni. Elalvás előtt túlélő-felszerelést válogattam össze fejben. Döntöttem, mégse dobjuk ki azt a kemping-gázpalackot!

Én végül ma bejöttem dógozni, hátha az egész céget sakkban tudom tartani - nemsokára bértárgyalás lesz, jól jön egy ilyen ütőkártya! Bár ha anarchia lesz, ez úgyis mindegy már. Mindenesetre a nátha péntek óta kitart. Már a plüssállatok is kókadoznak.

Kell valahol lennie egy Y2K hisztériás homokzsáknak otthon, este körülnézek...

Áldoztam egy jót az indusztrializmus oltárán. Annyira szépen sütött a nap, muszáj volt...

Bürökrácia, vagy amit akartok
Komikus operett több felvonásban

Prológ

(Függöny fel, szerző be. Útközben még beleakad a függönybe.)
- Szóval az úgy volt, hogy kitalálták a Védett Zónákat a Városban, hogy legyen a Polgároknak nyugalom, kevesebb legyen a zaj, a füst, a dudaszó. Autó nem hajthat be, csak ha van papírja. A Polgárok pedig boldogok, mert övék aaaa...őőő... Tulajdonképpen ugyanannyi autó van most is, mint régebben.
(Függöny le.)

Első felvonás
Helyszín: Fővárosi Szállítási Tanácsadó Bt.

(Függöny fel, kórus be.)
Hősünk ügyes, tájékozott. Hősünk már jó előre letöltötte az internetről a szükséges doksikat, hogy benyújtsa igényét a Behajtási Hozzájárulásra.
Igénylő neve: Bodzavári Bodzilla
Címe: Védett Zóna
Indoklás, hogy miért akar behajtani a Védett Zónába: ott lakom, bazmeg!

Hősünk azután vár.
Sokan vannak, korszerű ügyfélhívó rendszer működik. A korszerűség abban nyilvánul meg, hogy Bodzilla odaérkezése után a kijelző - vagy maga a rendszer - elromlik.
Mindenki jólnevelten vár.
Egy ügyintéző csajszi néha kirohan egy irodából. Néha pedig berohan.
Mindenki jólnevelt. És vár.
Ügyintéző kirohan. Majd be.
Mindenki vár.
Háromnegyed óra után feléled a rendszer és elindul az ügyintézés.

Bodzilla monológja:
Amikor odajutottam az ügyintézőhöz és letettem elé a kitöltött nyomtatványt, kiderült, hogy itt alaposak ám. A csajszi elolvasta, hogy miket írtam. Aztán elakadt. Egészen pontosan az "itt lakom (bazmeg)"-nél.
Hát azt nem itt kell elintézni.
De miért?
Hát mert az lakossági ügyintézés és azt az Önkormányzat intézi. Ő különben sem tudja kiadni a Zengedélyt egy évre.
Hogy hát akkor ki? Azt ő nem tudja, de ő nem. Különbenis, személyszállítással nem foglalkoznak.
Kösz. És ezt nekem honnan kellett volna tudnom?

(Főhősünk kullogva el.)

Második felvonás
Helyszín: Önkormányzat Ügyfélszolgálata

(Bodzilla kicsit téblábol, aztán megkérdezik tőle, hogy mit akar.)
- Hát behajtási...
Nem hagyják végigmondani, álljak a sorszámkiadó automatához. Amig beállok a sorba, eltöprengek, hogy akkor miért kérdezték meg? Az automatához magamtól is be tudtam volna állni.
Még jó, hogy van egy csajszi a sorszám-automatánál. Letámadom.
- Behajtási...
- Kérjen időpontot!!!
Behúztam fülem-farkam, de makacsul folytattam a kérdezősködést.
- Behajtási engedélyt igényelnék és tudni szeretném, milyen nyomtatványokra lesz szükségem.
A nőci (satrafa) végigmér. Mint egy marék meztelencsigát.
- Hol lakik?!
- Hát...izé... ott.
- Akkor miért nincs még engedélye?!
Megvallom őszintén, hogy erre már nehezebben szedtem egy kicsit a levegőt. Nyeltem egyet. Most le fogok bukni. A helyiségben megállt a levegő.
- Nyikk. Mert eddig nem volt autóm. Most sincs. De tetszik tudni, a páromnak van. Csak ő nem ott lakik. És... - egy gombóc növekedett a torkomban. - És szóval a szüleim idősek és izé.
- Hát akkor nem tudunk adni, csak ha a nevén van az autó! - böki ki a satrafa diadalmasan.
- De mégis hogyan lehetne? Nincsen jogsim.
Újabb megvető pillantás.
- Nem kell hozzá jogosítvány. Be kell írni a forgalmiba, hogy maga az üzembentartó.
- Izé...
- Vagy bejelenti az autó tulajdonosát a szüleihez! - diadalmas végszó.
Bodzilla elkullog.

Harmadik felvonás
Idehaza. Bodzilla nem hagyja annyiban, makacs, mint egy öszvér.

Internetet ragad és telefonszámot keresgél.
Ha nem engedtek oda személyesen az ügyintézőhöz, akkor felhívom telefonon! Kábé harmadjára sikerül is. Vázolom neki a helyzetet. Beteg, vak, járóképtelen szülők, jószándékú behajtani vágyás. Igen, a Védett Övezetbe.
Mákom volt, a csaj egyből megértette a dolgot. Elmondta, hogy ő nem tud ilyen feltételek mellett kiadni semmit. De elmondta, hogy ki tudna. Menjek be a Fővárosi Közlekedési Felügyelethez és adjam be az igénylést. A Zengedélyt már ő, vagyis az Önkormányzat fogja kiadni.

Üdvözült vigyor.
Az előbbi telefonos sikeren felbuzdulva felhívom a Közlekedési Felügyeletet. Vázolom a helyzetet. A csaj átkapcsol az illetékeshez.
Újból vázolom a helyzetet. A fickó végighallgat, majd átkapcsol a kolleganőjéhez.
Újból elkezdem vázolni a helyzetet. A kolleganő nem hallgat végig, hanem megadja az illetékes úr telefonszámát. A közvetlent. Neki.

Felhívom.
Immáron ötödjére vázolom a helyzetet.
Lassan azzal szórakoztatom magam, hogy felesleges plusz információkat rejtek el a mondanivalómban és barokkos jelzőkkel tarkítom a leírásaimat, hogy izgalmasabb legyen.
A fickó türelmes. Végighallgat. És válaszol. Lassan. És kimérten.
Amúgy baromira rendes. Elmondja, hogy írni kell egy kérelmet, amiben leírom mindazt, amit neki elmondtam. Mellékelni kell a szüleim nyilatkozatát, amiben hozzájárulnak a kérdéses autó behajtásához. Aztán kell még az ottlakás bizonyítására a lakcímkártya fénymásolata, aztán kell még egy orvosi nyilatkozat arról, hogy ők biza' segítségre szorulnak, mert nem tudnak járni, vakok, bénák és különbenis. Ja és kell egy másolat a forgalmiról is.
Ja és 2200 Ft Illeték Bélyeg.
És akkor elbírálják és nekem jó lesz. És végre behajthatok.

Apám jót röhögött, amikor a fentieket vázoltam neki. Mondta, hogy jó, akkor kér egy igazolást az orvostól, hogy vak, nem tud járni és különbenis.

Hogy megszólaljon a blog társszerzője is (igen, a kékkel író): engem hálistennek senki nem kért fel az 5 dolog megírására, így nem vallok be semmit ifjúkori tévelgéseimről (hé, felnőttkorban sokkal több volt!), zavaros és drámai nőügyeimről (azokból öregkoromban fogok Romana regényeket írni, kiegészítendő a nyugdíjamat), ill. borzalmas zenei kultúrálatlanságomról (legyen elég annyi, hogy kocsiban zabáláskor egy tücc-tücc MP3 CD meg egy Bach zenei CD közé rakom be a sültkrumplit).

A csontvázak kényelmesen elvannak a szekrényükben. Van nekik egy saját, külön helyük is - valahol a kirándulós sátron meg hálózsákokon túl, a diavetítő alatt. Érthető okokból nem sűrűn bolygatom őket. Ellenben nézhetik a diákat hálózsákból: tök jól bánok velük, nem? Csak maradjanak a helyükön.

Napi hírek: fájdalommal vegyes döbbenettel vettük észre, hogy a Kés/alatt (Nip/Tuck) első évadjának ismétlése egy hét után elakadt a Viasat3-on. A két ünnep között minden nap ment egy rész, aztán eccer csak nyissz, vége. Elvonási tüneteink vannak. Hiányzik a plasztikai műtét közben fröccsenő vér és a sok belterj, meg ugye az a "megkönnyebbült kívülálló" effektus, hogy háhá, de jó, hogy nem én szívok egy ilyen szar helyzetben.

Munkahelyi hírek: kicsit feszengve, de meg kellett írnom a minap egy tengerentúli partnernek (amerikaiul, igen), hogy a levele sajnos egyszer csak huss, elveszett. Hangutánzó szavak után kutattam. Vajon mit mondana Gyalogkakukk, Batman, vagy éppen Cthulhu?
"Sorry, your email was - BIP-BIP - gone..."
"YUM-YUM, your email and the administrator was very tasty, human..."
"Have you ever danced with the devil in the pale moonlight? FLAPSCH"

Lám, milyen fontos tud lenni a képregényes szókincs ismerete. (Végül valami hétköznapit választottam. Talán a "whoosh"-t? Szánalmas, tudom.)

Most én is megkaptam a blogger-szpemet.
Még mielőtt az összes blogoló kontaktomat lenyúlnák a többiek - undorító, belterjes kis társaság, pfujj! - gyorsan beszállok én is, bár nem értem a dolog lényegét, de valami olyasmit véltem kihámozni belőle, hogy írjak pontokba szedve öt dolgot magamról.
Úgyhogy jöjjön pár múltbéli marhaság, amit páran tudnak rólam, de többen inkább nem.

1. Nyolc évig jártam egy olyan osztályba általános iskolában, ahol rühelltem mindenkit. Egyedül a világ ellen, számkivetettség, etc., etc. Nem sajnáltatásképpen, de valószínűleg ezért szerettem meg később könnyedén a számkivetett-metált. Az Ossian ideális nevelő volt.

2. Négy évig jártam egy olyan gimibe, ahol ugyan tökjól éreztem magam, hozzám hasonló idióta tudásmánokkal összezárva, de velük szintén nem találtam valahogy a közös hangot.
Egyedül a világ ellen vol. 2.
Az Ossianból időközben Fahrenheit lett. De már nem is tudom, mikor.

3. Valójában biológus akartam lenni, de a jelentkezési lapok beadása előtt - úgy február táján - rájöttem, hogy abból rohadtul nem lehet megélni és úgy döntöttem, hogy az ELTE helyett mégiscsak az Iparművészetire adom be a jelentkezést. Nem vettek fel.
Ekkoriban titokban jártam egy sráccal és leveleztünk is. A rekordom 67 oldal volt. Asszem, egy hétig írtam. Kézzel. Mint az állatok.
A pasi is Ossiant hallgatott. Egy csomó kazettát kaptam tőle. Kézzel írt dalszövegekkel.

4. Egy évig biztosítási ügynök voltam. Előtte két hónapig próbáltam bekerülni a M*-gárdába. De Novák Csanád szerencsére idejekorán átvert, és ezért aztán nem kellett vele további kapcsolatba kerülnöm. Azt hiszem, ez mentett meg a későbbi regényírói pályától. Tulajdonképpen mindig szerencsém volt a munkahelyeimmel. Még akkor is kamatoztattam némelyiket, ha fel sem vettek oda.

5. Igazán a fősulin kezdtem el magamratalálni. Azóta konstatáltam, hogy Paksi Endre egy alkoholista, akinek végülis úgy tűnik, hogy nem annyira jött be a számkivetett-metál. És már én sem szeretem.

Kit rángatok bele?
Srakker Ügynök, Ördögtestvér, Gyerekember, Panther és a Zeblog.

Nagyon boldog, nagyon-nagyon sokminden széppel és jóval induló, nevetésben és pénzesőben gazdag új évet kívánok mindenkinek!

Most megint egy fél év lesz, amíg megszokom, hogy a fájlok elnevezésében, a hivatalos levelek végén, a számlákon és a banki átutalásokon már nem az előző évet kell írni, ha nem 2007-et.
Persze lehet, hogy két nap intenzív gyakorlással ezt el tudnám kerülni...

Tegnap Ördögéknél egy mérsékelten népes, ámde jókedélyű társasággal integettünk a kullogva távozó 2006 után. Hosszú évek óta nem táncos-zenés összejövetelen találtam magam a Nagy Pezsgőbontáskor. Ellenben annyi mini-tüzijátékot még nem láttam, amennyit tegnap. A piromán énem visongva ujjongott - valahol, egy zugban, távol a menekülő agysejtek tömegétől.

Mindez egyébként rögtön egy hatalmas nyomtatási hadművelet után történt, mert délután végre készen lettem a rajzaimmal, amit majd holnap le is adok. Ma még egy doksiírási hadművelet áll előttem. Órára pontosan beosztva, hogy melyik cuccra mennyi idő jut. Igyekszem ügyes lenni majd.

10:00-kor kezdem.

Boldog Karácsonyt mindenkinek! Aki szereti, meg annak is, aki nem...

A netről mindent be lehet szerezni, még a legelvadultabb izlésű, perverz gyerek izlését is kiszolgálják!
Van plüsstatu, plüss-moszkító, plüsskivi, kékbálna, tarantula, tarajos sül, véznaujjú maki, thompson-gazella, koatimundi (erszényesmedve, ha valakinek úgy jobban tetszik), gyűrűsfarkú maki, mammut, sarkiróka, kacsacsőrű emlős, tengeri vidra, repülőmókus, bűzösborz, oposszum kölyök, sörényes hangyász, varacskos disznó, óriáspolip, keselyű, skorpió és kapibara bébi...

Ha esetleg majd egyszer Széchenyi Zsigmond nyomdokaiba akarnék lépni, vagy Kittenberger Kálmán babérjaira törnék, megfontolom, hogy ezekkel a plüsstrófeákkal tömöm inkább tele a lakást. Már így is kénytelenek voltunk visszavonni csapatainkat az egyik ágyról... felülkerekedett a plüssbizbaszok inváziója.

Megtetszett Pszichoizé kollega könyv-sarka és elcsórtam. Remélem, nem haragszik meg érte.

A szombati napnak hála, gyarapodik a link-lista itt oldalt.
Újabb embert ismertem meg a Belterj-bandából, akivel érdemes beszélgetni. Üdv, Raon!

Őszinte sajnálatomra jóval kevesebb emberrel tudtam enyhíteni a szociális hiányomat, mint szerettem volna. Na, nem azért, mert nem voltak elegen... inkább csak egyszerűen nem fértünk oda egymáshoz és mostanában kénytelen vagyok olyan baromságokat is szem előtt tartani, hogy másnap mennyire baromira sokat kell tanulnom, mielőtt még lagymatagra sörözném és beszélgetném magam egy hajnalba torkolló bulin.

Kicsit uncsi már.
Mivel Szőkeherceg már úgyis elkezdte a kariaji lista összeírását, én azzal folytatnám, hogy jó lenne végre úgy elmenni egy buliba, hogy rohadtul nem érdekel, mennyire leszek ramatyul másnap, és nem azon aggódom, hogy kelek fel másnap hajnali fél nyolckor. Ja, ez már volt... affene. Nem tudok már újat mondani.

Na, mindegy.

Sáska-kollega nagykorúvá érett, úgyhogy ezt megünnepeltük egy kedves kis kocsmában. Ami egyébként a város általam ismert egyetlen olyan helye, ahol egy nagyobb buli után fizetéskor nem akarják átbaszni az embert és nem fintorognak a pincérek, ha az ember rendelni mer valamit.

Tök jó volt.
Ördögasszonnyal kölcsönösen gyűrűt csodáltunk, pletykáltunk, dumáltunk sok emberrel, képet törtünk (vagyis én nem, én valójában megpróbáltam összerakni), és végre megihattam négy sört...

Legszívesebben már a héten megismételném.
Nem akar valaki keríteni még egy szülinapot ebben az évben?!

Határozottan örültem, hogy - eddig még - nem kaptunk legalább 2-3 "gyertekel, lefoglaltuka legtutibbhelyet, istencsászárlesz" típusú meghívást Szilveszterre, ugyanis azt vettem észre, hogy valahogy nem érzem jól magam az ilyeneken.
Tavaly pl. az éjféli koccintás után rögtön elmenekültünk az első ilyen "buliból", mikor óvatlanok voltak a házigazdák, és még én éreztem magam kényelmetlenül...

Idén egy házibuli tűnik stabil befutónak, azokon eddig nagyrészt jó volt a hangulat.

Egy csomó minden jó lenne.

Jó lenne eccer a környező országokat közelebbről megnézni, mert én még sosem is.
Jó lenne néha elcsászkálni este csak úgy valahová, nem gondolva arra, hogy enélkül is kurva fáradt leszek reggel.
Jó lenne nem vállalni különmelókat (mert mondjuk megtehetem...ném).
Jó lenne a haverokkal néha kirándulni menni, mint régen...

Aztán ezzel szemben leginkább csak marad az otthoni meló vagy a házimunka, a kötelező családlátogatások, meg esetleg egy lopva elkövetett délutáni filmnézés, Atlantis, Harmadik műszak, no meg a fegyverként is használható Bűbájos boszorkák sorozat...

Keziccsókolom, ezek nem valami fényes kilátások.

Mivel tegnap volt a Cool TV-n a South Park azon része, melyben a Szexuális Zaklatás Panda történet a durván túllihegett és felfújt, zaklatásos botrányokat figurázza ki, erre a baromságra most kevéssé voltam toleráns.

Hallatlan! Szerintem példát kellene statuálni.Büntessék meg a kis szemét 4 évest! (Kivéve, ha a tanárnő bűnös közrejátszása felbujtásként értékelhető, mert akkor inkább az iskolát kell beperelni mondjuk 1,5 millió dollárra, mint ahogy a SouthParkban tanultuk).

De tegyük fel, hogy a kis ovis kéjelgő volt a hibás! Előttem van a Nagyszerű Igazság jelenete, ahogy a kommandósok rátörik az ajtót a gyerekszobában, majd csattan a Sheriff-készletből kölcsönzött műanyag bilincs, és elvezetik a Zaklatót, valamint lefoglalják a Jótanuló-leszek-laptopját is, amin majd gyer... zigótapornót fognak keresni!

Remélem, megkapja a magáét a kis szemét, és nem lesz felmentés! Példás büntetést várok. Ezzel igazán elrettentenék a fogékony 3 éveseket attól, hogy ők is ilyesmire vetemedjenek, ha majd 4 évesek lesznek. Valami nyílvános megszégyenítés, esetleg megkínzás kellene, amit a TV-ben is, főműsoridőben le is adnak - a 3 évesek kivételesen ébren maradhatnának addig.

Ja, és vesszenek a radikálisok.

Terjed a gyűrű-kór, már Ördögtestvér és Ördögasszony is elkapta.
Ezúton is gratulálunk nekik!

A kezdetben nőknél megjelenő jellegzetes, gyűrűszerű kinövés a bal kézen később, a kór teljes elharapózásakor kicsit módosult formában átkerül a jobb kézre, ekkor már a pár férfitagján is megjelenik majd a betegségre jellemző függelék az ujjon.
A kezdeti, enyhébb tünetek (állandó vigyorgás és rózsaszín szívecskék vízionálása) után, némi lappangási idő elteltével súlyosbodás várható a nyári meleg beköszöntével.
Az újabb kórjellemzők meghívó küldözgetésben, ruhapróbálgatásban és az "igen-igen" gyakori ismételgetésében jeletkeznek.
A tünetegyüttes enyhíthető sűrű gratulációkkal és ún. nászajándékok átadásával.

A kór nem gyógyítható, és a tünetjellemzők csoportos feltűnése alapján járványos lehet. Kérjük, óvakodjanak a letörölhetetlenül vigyorgó, bal kezükön gyűrűt viselő női egyedektől.

Megérintette a lelkemet a romantika. Tekerjétek fel a hangot és dúdoljatok velem, feleim...

Van az úgy, hogy az ember eltéved. Nem jó megállónál száll le, vagy egy utcával előbb kanyarodik be, esetleg pont lezártak egy utcát otthonához közel, ezért ismeretlen terepre kényszerül...

...majd ledöbben. Előfordul, hogy a "hol is vagyok?" kérdés után az "atyaég, ilyen helyek is vannak??" merül fel. Pedig nem is ment messze. Csak egy saroknyira. De eddig valamiért nem vette észre. Vagy nem akarta. Vagy igyekezett nem venni róla tudomást.

Az is előfordul, hogy az interneten történik ilyemsi. Elgépelünk egy címet, és mondjuk a cheat.hu helyett a chat.hu jön be. És úgy járhatunk, mint publicistánk, Tóta W. (Worluk) is: http://w.blog.hu/2006/12/01/chatportya14

Egy kicsit megmerítkezett a virutálszennyben. Node én elképzeltem, mi lett volna szegénnyel, ha a Belterj-chatre kerül!
Fél órán belül azon kapná magát, hogy buta szóvicceket fabrikál.
A nap végére pedig ellenállhatatlan késztetést érezne, hogy írjon egy M* regényt, vagy minimum publikáljon egy ifjúkori novellát! És aztán görcsösen védje naphosszat. Muhahaha!

Egész álló nap próbáltam elkezdeni a tanulást... de természetesen nem ment.
Én próbáltam, de komolyan!

De reggelizni kellett. Aztán meg fel kellett ébredni.
Aztán elcsesztük a kávét, mert a hipertartós űbertej két nap alatt megromlott és ez csak azután derült ki, hogy belecuppant a gyönyörű, mesterien elkészített kávéba. Úgyhogy kólát kellett inni. Szégyenszemre.
Aztán ebédet is kellett csinálni. Meg sürgősen felseperni az erkélyt, meg beleolvasni a tegnap vett agykutatós könyvbe (mondtam, hogy áttérek a tudományos könyvekre!).
Aztán ki kellett válogatni a mazsolát a rohadt Uncle Ben's mártásból, mert teleszórták vele az új Marokkói trutymójukat a köcsögök és csak az apróbetűs részben írták le, hogy benne van. Szemetek! Rohadt mazsola!
Aztán meg kellett nézni a boszorkányokat. Aztán az Atlantist. Aztán már egészen késő volt. Bizony. És ezért el kellett menni itthonról.

Meg különbenis már rohadtul szenvedtem az egész kurva naptól. Azért.

Szinte felszabadításként jött Szőkeherceg ötlete, hogy akkor vegyünk ásványvizet, mert kifogytunk.

Akkor már körülnézünk a mosogatógépeknél. Ami baromira pozitívan érintett, hogy a (nem fogom ám megnevezni, melyik) multigigamarktban halál rendesek voltak az eladók. Szombaton este 6-kor képesek az idióta kérdésekre normálisan válaszolni, sőt kiselőadást tartani arról, hogy mi a mosogatógépben a 3in1 funkció. Még külön erre a célra készült tájékozató füzetet hozzánkvágtak.
Aztán valahogy odakeveredtünk a kávéfőzők sorához. *óriási sóhaj*
Megdobogtatja ám az ember szívét egy olyan hatalmas olasz, indusztriálisan elegáns, automata űrkávéfőző. Minden egyes alkalommal megdobogtatja. Akárhányszor járunk arra, mindig csöpögtetjük egy kicsit a nyálunkat.
Úgyhogy most is.

Álltunk és bámultuk a szépségesnél szépségesebb, sokbarnyi nyomással gőzt kipöfögő csodákat. Csészemelegítés, vízkőmentesítés, egy csésze, két csésze, kávét darál, tejet gőzöl...krumplit is szeletel! Nem törik!...Upsz, eltört.
És ekkor arrajött egy eladó. Kérdeztünk kettőt.
Hogy akkor nekünk mégis miért jó, hogy 15 bar nyomással főzi a cucc a kávét, tessékmondani?
Erre szó szerint elráncigált minket a sor másik oldalára, ahol egy fickó álldogált és taszigált egy visszafogottabb kinézetű kis gépecskét.
- Te, főzzél már egy kávét, kérlek!
Erre azt hittem, lehidalok. Ilyen van, bazki? A Gigamarkt kellős közepén lefőznek egy kávét nekem, mert képes vagyok kérdezősködni?? A mosógépekkel meg mosni is lehet, csak nem tudtam róla???!
Jövök máskor is!

Na, szóval, a fickó főzött egy kávét és közben beszélt. Eleinte visszafogottabban. Aztán közbe-közbekérdeztünk és belelendült. Mélyrehatóan kielemezte a kávéfőzőket, a kávék lelkivilágát, a kávéfőzés tudományát. A végén úgy belejött, hogy lelkesen mutogatta a tuti cuccok tuti alkatrészeit, hogy ebben azért van anyag, nem?
- De nézd meg ezt... ehh! Két ekkora luk van rajta! Nézd! Tiszta gáz, nem? Pfuhh. Na, ezt ne vedd meg!

Ebbe beleszerettünk. És még el is férne...

A kollega azért azt megígérte, hogy holnap már nem jön be. Mondjuk annyira nem zavartattam magam a dolog miatt- bár nem ölelgettem. Elvégre inkább most essek túl rajta, mint majd később. Nem?
A főnököm viszont még a srác által írt doksikat is lefénymásolta, mielőtt a kezembe adta volna. Pedig én tényleg inkább elkaptam volna. Meg hát a kockázatos életvitel is vonzó dolog.

Mivel azonban a cucc a pöttyök kiburjánzása előtt egy-két nappal már fertőz, azért mégis maradt némi esélyem.
Innentől van rá két hetem, hogy kiderüljön, fogok-e majd bégetni és vakarózni. Állítólag annyi a lappangási idő. De hogy a srác hol a csudában kapta el, az rejtély marad.

A kollegám most jelentette be, hogy ő biza' bárányhimlős. Én meg még nem voltam.

Úgyhogy már elkezdtem tervezgetni, hogy miket fogok csinálni abban a két-három hétben, amig nem jövök be melózni.

Azért ennél nagyobb, durvább nyúlásokat is láttunk már. Például amikor volt szerencsénk megismerkedni a tükörregény fogalmával. Ugye.

Eddig is tisztában voltam vele, hogy blogot vagy anomime, hülye becenevekkel, vagy sehogy.

És tessék, ismét beigazolódott, hogy baromira kell arra vigyázni, hogy semmi igazán konkrét dolgot ne írjon le az ember magáról. (Nem, megint nem linkelek, inkább csak beszélek bele a levegőbe!)

A legelemibb tézis az anonimitásban ugye, hogy ne írd ki a valódi neved, sem a telefonszámodat, ne is utalj rá, és ne tegyél ki fotókat magadról, aktokat meg pláne ne.
De ne írd le azt se, hol laksz, hol dolgozol, hány gyereked van, hogy hívják a gyerekeidet, hová járnak suliba, oviba, bölcsibe, egyetemre. Azt se, hogy melyik kocsmába szeretsz járni naponta.
Vigyázz, hogy ne utalj rá, hogy mennyit keresel, mi a politikai és vallási meggyőződésed, mit gondolsz név szerint egyes emberekről és hogy milyen pózokban szoktál szeretkezni, villanyfénynél, avagy a mosógépen szereted-e jobban, esetleg hány japán lánnyal szeretnéd egyszerre...

Valamiből ugyanis tutira baj lesz.
Lehet, hogy csak az anyukád találja meg a kicsapongó szexuális életedről vezetett nyilvános naplódat... de az is lehet, hogy holnap már az erkölcsrendészet kopogtat be az ajtón egy szépséges birságoló cetlivel és lefoglalja az összes barátnő.jpg nevű képet a gépeden.
Bármi megeshet.

Egyébként pedig nem, nincsen üldözési mániám. De tényleg!
Sem skizoid, sem paranoid hajlamaim nincsenek. Talán egy csöppnyi nárcizmus szorult belém... és lihelletnyit addikt vagyok... Nézze el nekem a világ.

Akárhányszor szerencsém(?) van belepillantani kis hazánk ponyvairodalmának posványába, mindig elképedek.
És hála nem kicsit belterjes, ám véleményformáló ismeretségi körömnek, ez igen gyakorta megesik.
Ocsmány, viharos kis posvány. Amolyan ragacsos fajta: akinek egyszer köze lesz hozzá, azt nem ereszti.
Vérre menő csatározások, sértődött írópalánták. Jogviták a kiadványok felett, pletykák és híresztelések. Lassan egy regényt sem látok a polcokon, amikhez nem fűződik valamilyen kisebb-nagyobb hajcihő. Legalább pár kirohanás az alkotótól mindenféle kétes oldalakon...
Basszus, srácok, írjátok csak a nyavajás regényeket, de ne nyilvánuljatok meg! Ennyi energiával meg lehet tölteni egy egész könyvespolcot! De kell a francnak a sértett lelketek hozzá. (Nem, nem fogok linkelni. Háromévnyi mocskot nem tudok belzsúfolni egy postba.)

Ezek után csoda, ha inkább csak lefordított könyveket olvasok? Ha valaki egy külföldi, jó eséllyel már 2-5 éves regényt szid, akkor legalább az író nem mászik a képébe, hogy írjá' jobbat, hujje kotsög!
Persze a fordító még mindig a képébe mászhat, ha nincs szerencséje, de erre azért kisebb az esély. És kisebb a vehemencia is.

Azért talán mégis biztonságosabb megmaradni a szakmai és ismeretterjesztő könyvek körében. Meg elővenni a régi klasszikusokat, amik eddig kimaradtak a szórásból. Ha nem jön be Asimov vagy Gibson valamelyik szösszenete, maximum hülyének néznek páran, de nem kiáltanak ki megrögzött fikázónak és aljas szándékú klónozott falkatagnak. Elkönyvelik, hogy hülye az izlésem és kész.

Nem hallgattam el, nem bizony!
Sőt!

Mostanra talán lesz arra időm, hogy elegendő időt töltsek kettesben...
...a komplex féléves feladatommal, hogy valami olyat hozzak létre, amit később nem akarok rejtegetni az utókor előtt. Van rá három hetem. Bár én inkább attól tartok, hogy kihasználom minden építész mentsvárát, a pótbeadást.
Hová is lenne enélkül a szakma?

Tegnap voltam egy épülő háznál. Zöldág-ünnep volt. Máshol ezt bokréta-ünnep néven ismerik. Az a lényeg, hogy amikor a kőművesek elérik a ház legmagasabb pontját, akkor kajálnak egy jót, isznak és kitűznek egy zöld ágat. Vagy virágosat. Vagy bokrétát. Izlés kérdése. A lényeg a kaja, meg az ivás. Ilyenkor megveregetjük a saját vállunkat, hiszen fasza gyerekek vagyunk. Áll (még mindig) a ház, innen már gyerekjáték befejezni! Csak tető kell rá, meg a belsejét kell megcsinálni...

Muszáj volt egy kicsit művezetni is, mert ijesztőek voltak az állapotok. Mondjuk szerencsétlen ácsok is megrémültek, amikor meglátták a statikusunk terveit a fedélszékről. Nem akarom elképzelni az arcukat.
Meg is értem szerencsétleneket. A fickó a németországi viszonyokhoz van szokva, nem a magyar családi ház összegányoláshoz. Idehaza a német faméretek beszerezhetetlenek, és még az általa meghatározott szegek beszerzése is külön küldetés volt valószínűleg.

És persze a ház egyik fala sem párhuzamos a másikkal. Mert olyat mi nem tervezünk. Abban nincs kihívás.
A tetőgerinc is emelkedik, az ablakok is ferdék. Csoda, hogy a födémet sikerült vízszintesen elkészíteni ezek után.

Aztán elfogyhatott a sör, mert a ház végül 30 centivel magasabb lett, mint amit terveztünk. A tetőtér lassan akkorra, hogy két szint is vihogva beférne alá. Szívem szerint amúgy visszabontattam volna a fenébe az egészet, de hát én genya vagyok... Na, mindegy, jön a tél, úgyhogy ez így marad. Majd csinálnak álmennyezetet, vagy amit akarnak.

Még mindig esélyes azért, hogy valami szaklapba is bekerüljön. Ha ennél jobban el nem szúrják.

Megváltjuk a világot vol.1.



11:47:35 Bodzilla: basszus, ez nekem fáj link
11:47:50 Bodzilla: lehet kapni a Media Marktban és 60e
11:48:12 Kisangyal: és ez neked mér fáj?
11:48:57 Bodzilla: nemtom, de fáj
11:49:10 Bodzilla: ez...ez...ez akkora hülyeség
11:49:44 Kisangyal: de mér?
11:50:06 Kisangyal: könnyű cserélni a képet, nem kell a kép előhívatásával vesződni
11:50:20 Kisangyal: és utána sem kell kidobni, szennyezve a környezetet
11:50:25 Kisangyal: szvsz tök praktikus
11:50:27 Bodzilla: de....de
11:50:28 Kisangyal: csak drága
11:50:37 Bodzilla: de inkább kinyomtatom, basszus
11:51:05 Bodzilla: a papír, meg a sima keret kevésbé szennyezi a környezetet összességében, mint ez, amikor tönkremegy
11:51:19 Bodzilla: meg amit előállításkor beletettek
11:51:42 Kisangyal: az is igaz
11:51:49 Bodzilla: inkább az e-papírt lehetne kapni!
11:52:12 Bodzilla: és lehessen rá napi újságot letölteni, meg ilyesmiket
11:52:46 Bodzilla: bewifizik a várost, mindenki e-papírral jár és nem kell újságot venni
11:53:08 Bodzilla: :utopista:
11:53:46 Kisangyal: naja, de az e-papírra is igaz ám az, amit a fotóra elmondtál
11:55:04 Bodzilla: jó, de könyvet _jóval_ többet veszel, mint fotót nyomtatsz
11:55:33 Bodzilla: tehát 1 db e-papír készülékkel kiváltasz egy tonna könyvet és újságpapírt
11:55:43 Kisangyal: hát, szvsz ameliyen gyorsan terjednek a digi fényképezőgépek...
11:55:50 Bodzilla: míg egy ilyennel cca. 3-4 fotónyomtatást váltasz ki
11:56:32 Bodzilla: sztem az e-papírt kéne nyomni, nem ezt :durci:
11:57:07 Bodzilla: adnának hozzá egy jó technikai hátteret és meg van mentve a világ, a fókák és a pingvinek

Már el is felejtettem, hogy milyen finom pékségillata van a frissen sült, ropogós, foszlós belsejű fehérkenyérnek...

...nem adom vissza a kölcsön kenyérsütőt.

Megnéztem nyolcmillió receptet, végül vettem egy spéci kenyérlisztet és a zacskó oldalán lévő utasításokat követve bedobtam egy adagnyi cuccot a gépbe. Izgatottan várom, hogy vajon mi fog kisülni belőle. Szó szerint.
Szerintem kábé éjfélre készen lesz.

Addig viszont rajzolom egy kicsit a repteremet.

Kaptunk kölcsön egy kenyérsütő gépet, de annyira nincsen hozzá semmilyen recept, hogy neki kellett állnom google-fuzni, hogy egyáltalán halvány fogalmaim legyenek arról, hogy mit kell beleönteni a gépbe és melyik gombot kell megnyomni.

Most már tudok diós, mákos, mézes, sajtos, sonkás kenyeret sütni és szerintem már cementből és homokból is tudnék kovászt gyártani.

"A kenyérsütőgép nem magyar találmány, így azzal soha nem fogsz tudni olyan kenyeret sütni, amilyennek egy igazi magyar házi kenyeret képzelsz el. Azt ugyanis csak kemencében tudod megsütni."

Mégis azt hiszem, hogy ebből tanultam a legtöbbet. Egyem a zúzádat, mélymagyar felebarátom.

Egy csomó kérdést szegeztek nekem az elmúlt pár napban. Voltak egyszerűbbek is.
Például, hogy na, milyen harminc évesnek lenni?
Milyen volna? A napok most is azzal kezdődnek, hogy felkel a nap és a kávénak sem változott az íze. Most akkor mi van? Semmi. A tizennyolcadik születésnapom után sem kezdett ellenkező irányba forogni a Föld.
És egyébként meg igencsak ritkán néznek harmincnak. Ergo nem is nagyon érdekel, hogy milyen harmincnak lenni. Mondjuk néha picit zavar, hogy némelyik szűkagyú csúcsmérnök tejfelesszájú frissdiplomásként kezel, de azért van a pici szám, hogy beszóljak, nemdebár? Naugye.

A következő kérdés, hogy milyen menyasszonynak lenni? Megjegyzem, ezért a kifejezésért tasli jár.
Mindazonáltal a kérdés már elgondolkodtatóbb. Bár a fizetésemet nem emelték fel és a lottó ötös sem várt reggel az ajtó előtt... Ezzel együtt egyelőre nem tudnék válaszolni. Talán annyit, hogy fura a gyűrű. De nem lötyög és nem szorít. És szép is.

Aztán jöttek olyan kérdések, hogy mikor lesz az esküvő, hol, mennyien lesznek majd, milyet szeretnénk?
Na, itt kezdtem el aggódni, hogy majd ezekre a dolgokra egyszer válaszolni kell. Najó. Ezekre elég hamar válaszolni kell.
Egyelőre ott tartok, hogy mit nem szeretnénk. De tulajdonképpen az is valami, ha tudom, hogy nem akarok sramlizenét, nem akarok háromszáz ittasan gajdoló rokonnal végiggrasszálni a fél falun, nem akarok népi rigmusokat, nem akarok orchideát a csokromba és nem akarok csipkét, vagy gyöngyöt látni a ruhámon (vagy csak keveset). Tömören ennyi.
Aztán meg majd kialakul.

Egészen év végéig kaptunk rá időt, hogy mindent kitaláljunk.

A barátok egyébként nagyon segítőkészek. Például a barátnőm rögvest átavanzsált vészmadárnak és végigkárogta a vasárnap estét, hogy nehogy majd nagyon pofára essek, ha nem klappol minden azonnal. Úgyhogy különböző rémtörténeteket hallgattam az elégedetlen rokonokról, a zuhogó esőről, a tömött templomról, a lefoglalhatatlan időpontokról, a veszteséges menyasszonytáncokról, a végigidegeskedett készülődésekről, a karikás szemű menyasszonyról, az amatőr zenekarról, akikről a lagzin derül ki, hogy nem tudnak semmit, amit meg mégis, azt csak hamisan.
Mindezt preventíve. Csakis a mi érdekünkben. Hogy ne kelljen majd csalódni.

Najó, szóval nem kellett a kiscica.

Valójában ott helyben igent mondtam. Egy párszor.

Állítólag ma éjfélig van időm lecserélni egy kiscicára.

Gondoltam, nézek egy kis tévét. Ráadásul megláttam, hogy tinikorom kedvenc Verne-regényét, a Rejtelmes szigetet adják.
Jó, hát már húsz perce megy... hát akkor?

Na, nem is ment le még sok a történetből. Épp csak partravetődtek a szigeten.

Ekkor a következő snittnél egy baszomnagy sáskaszörny került elő a dzsungelből és felzabálta az egyik főhőst.

Ennyit a jó kis Verne-regényről. Csókoltatom a rendezőt. Átkapcsoltam.

"koncepció autó tervező vagyok" De jó neked, barátom! És mondd, sok megbízásod van?

Egyébként, ha bármi kérdésetek van, Miss Dewey szívesen válaszol.

Úgy vélem, hogy a térdközelben végződő szoknyákhoz előnyös viselet késő ősszel a hosszú szárú csizma.

De a cipőgyártók meg úgy vélik, hogy a konfekcióméretbe az én vádlim már nem fér bele. Fél órán keresztül csizmákat próbáltam.
Hosszabbat, rövidebbet, magassarkút... aztán már laposat is. Aztán már a western fazonra is ráfanyalodtam. Aztán már a szőrös-liffentyűssel is beértem volna.
A végén már azt is felvettem, amit amúgy akkor sem vennék fel, ha kényszerítenének... (C.C. Catch stílusában, egyenesen a nyolcvanas évekből ideimportálva) de mindegy is, mert nem ment rám. Egyik sem! Ehh.

Jó, a boka felettiek igen. Még a vádli közepééig tartók is. De ami normálisan térd alatt kevéssel végződött, ahogy kell, az szorított, mint a kurvaélet.

Bazki! Hájas a vádlim, vagy mijafranc?!
Jövőre már azt is megérem, hogy fülbevalót sem kapok, mert nem lesz a méretemben?!

Elmentek a büdös picsába a rohadt konfekciótokkal együtt! És basszátok is meg! Miért nem lehet olyan 37-es csizmát kapni, amit fel is tudok venni, he?!
Szemetek!

Úgyhogy nem fogok késő ősszel szép szoknyát hordani garbóval, tünci kabáttal és hosszú szárú csizmával. Hordok majd unalmas farmert sportcipővel, meg széldzsekit.