Még éppen alszik a ded...persze én meg csomó baromságot összeolvastam, hogy nem hagyják aludni a kalamoló, kalimpáló végtagjai és ezért tegyük pólyába/csavarjuk takaróba/tegyünk rá kényszerzubbonyt/ragasszuk le szigszalaggal... És most aggodalommal telve lesem a mozdulatait elalváskor. Szerencsére éjjel sötét van és nem látom, mennyit kalimpál, olyankor megnyugszom. Persze azért hajnali kettőre kimászik valahogy a takarói alól - ez cca. 20-40 centis, erős oldalirányú mozgást feltételez, amit nem tudom, hogyan csinál, de félek, hogy amikor megtanul mászni, a kiságy különböző sarkaiból szedjük majd össze éjszakánként.

Szóval vagy beszerzek egy baba-kényszerzubbonyt, vagy nem olvasok össze mindent.
Szakkönyvek tekintetében most két könyv került a látóterembe - mint említettem.

Ranschburg Jenő: Szülők könyve
A szerző neve a sokakból vegyes érzelmeket kiváltott Családi Kör c. retró TV-sorozatból lehet ismerős.
Személyszerint kiskoromban néztem a sorozatot és az esettanulmányos kisfilmek kifejezetten idegesítettek, mert széthulló, szomorú családokat mutattak és ez sosem esett jól a lelkivilágomnak... A magyarázatokat meg még nem értettem és elaludtam rajtuk.
Most mindenesetre megvettem a könyvet, mert szimpinek tűnt az öreg hozzáállása a témakörhöz. Kellően liberális, kellően tudományos.
A könyv lényege, hogy a fogantatástól végigjárja a fejlődési szakaszokat, felsorolja a problémákat, rávilágít a gyökerükre. Sokszor baromi egyszerű biológiai gyökerük van ám a dolgoknak. Pl. ha egy szülő elégedetlen hathónapos gyerekével, hogy az még nem szobatiszta, akkor nem árt ha tudja, hogy csak 18-24 hónaposan fejlődik ki a záróizmok akaratlagos befolyásolása.
Nos, Ranschburg bácsi ezeket a fiziológiai és pszichés okokat tárja fel és világít rá a problémákra, sokszor pedig megoldást sem kínál, csak ráhagyja a szülőre, hogy dolgozza fel az információt és kezelje annak birtokában a gyerekét.
Nekem ez mondanom sem kell, meglehetősen szimpatikus. Főleg a végletesen materialista lényemnek.
Aztán nem utolsósorban az író ismeri a magyar viszonyokat. Nem arra gondolok, hogy politizál, egyszerűen csak az iskolai, óvodai, bölcsödei dolgokról nem ír blődségeket, vagy olyasmiket, amiket ne tudna az ember alkalmazni, mert mondjuk egészen máshogyan működnének.

Tracy Hogg és Melinda Blau: A Suttogó mindent megold
Na, ez egy tipikusan amerikai könyv. Kicsit Sikerkalauz, kicsit tudományos, de nem viszi túlzásba.
A kétkötetes Suttogó titkai című könyv ennek a kötetnek lényegében az előzménye, ez annak a zanzásított, kivonatolt és jobban átgondolt változata. Legalábbis a fülszöveg szerint.
Szerintem... khm... érdekes. Ambivalensek az érzéseim az egésszel kapcsolatban. Tetszenek dolgok, amiket ír, de valahogy összességében nem érzem szentírásnak - jó üzleti fogásként természetesen annak van beállítva.
Általánosságban azt szűrtem le belőle, hogy a gyerek életében a rendszer a lényeg. De persze olyan rendszer, amit a szülő vezet be. Megvan benne a helye az alvásnak, a játéknak, a cumizásnak és az evésnek is. 3 óránként eszik a gyerek, utána ébren van, cumizhat, de nem eszik, aztán alszik másfél órát, punktum. Bugyoláld be, vedd fel, ütögesd, suttogj neki...
Aztán maga az író is beleesik önmaga csapdájába és két oldalon belül ellentmond a saját nézetének, amikor konkrét eseteket ír le. Ha mással nem is, hát egy apró megjegyzéssel, hogy van, akiknél ez máshogyan működik.
Úgyhogy lehet, hogy vannak dolgok, amik működnek az általa kitalált nevelési fogásokból. Lehet, hogy vannak dolgok, amik bizonyos gyerekeknél tényleg szükségesek. De azt hiszem, hogy az alkalmazásukat erősen megszűrve teszem majd, ha egyáltalán bevezetek bármit is tartósan.
Például a napirenddel egyetértek, oké. Némi rugalmassággal kezelve azt és nem fogok kétségbeesni, ha a kiskölök nem másfél, hanem egy, vagy netán három órát alszik... De hogy azért napokat szarakodjak át, hogy felveszem-leteszem-ütögetem-suttogok a gyereknek, hogy akkor aludjon és ott, amikor és ahol én akarom, azt azért túlzásnak vélem.

Összességében két könyv érdekes ellenpontozása és ugyanakkor kiegészítése egymásnak. Aki odakerül majd, hogy szükségét látja, próbálja magát átrágni mindkettőn. Legfeljebb majd az egyiken szénné röhögi magát...

Legközelebb majd gyógyszer-teszt lesz.

Najó, adós voltam azzal a kilenc könyves listával.
Jöjjenek akkor minden sorrend nélkül, ahogy eszembejutnak. A lista persze korántsem fedi a le teljesen a "kedvenceim" kategóriába tartozó könyveket, de ha már szelektálnom kell akkor mondjuk azokat a könyveket írom ide, amiket bármikor újra és újra képes vagyok elolvasni. Függetlenül attól, hogy hányszor olvastam eddig.

Gerald Durrell: Állatkert a poggyászomban
Valójában szinte bármelyik könyvét ideírhattam volna, mert nagyon szeretem a humorát (és az állatokat) és képes vagyok hangosan vinnyogva felröhögni nyilvános helyeken, akármit olvasok tőle. Éppen ezért ritkán megyek Durrell-könyvvel nyilvános helyekre.

Frank Herbert: A Dűne
Ez egy fura szerelem volt a részemről. Először csak az első regényt olvastam el a ciklusból és sokáig nem voltam képes a többi kötetet végigolvasni. Őszintén szólva elsőre nem is fogtam fel a sok érdekes apróságot a Dűne-világból. Aztán másodjára - mikor kábé két év eltelt már - ledöbbentem, hogy hogy a csudába képes valaki létrehozni egy ennyire összetett univerzumot a regényéhez. És faltam a betűket...
De a többi kötet még mindig nem kötött le igazán. Egyszerűen unalmasnak találtam őket. Aztán valami elromolhatott idebenn, mert elkezdtem kölcsönkérni egy haveromtól a többi részt is. Végül már alig bírta a tempót. Amit egyik nap elkértem, azt másnap visszakapta és már nyafogtam is a következőért.

J.R.R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
Csak hogy valami divatos és felkapott is legyen benne.
Valamikor a gimi könyvtárából kölcsönöztem ki a trilógiát egy osztálykirándulás előtt. Akkoriban annyit olvastam, hogy képes voltam szinte találomra kikölcsönözni bármit a könyvtárból. Hetente 2-3 könyvél alább nem adtam. Na, persze, tanulni alig tanultam... és rendes, jólnevelt lányként nem jártam el sehová, tehát valamivel el kellett töltenem az estéimet.
Azt hiszem, ennek a regénynek a címe egy másik regényben szerepelt (Katherine Paterson: A nagy Gilly Hopkins) és ott istenítettek és azért esett végül erre a választásom.
Szóval volt ez az osztálykirándulás és volt rá ez a regény. Egy osztálytársam be is szólt a buszon, hogy "jó kis könyv az". Vállatvontam. Este meg zseblámpa mellett olvastam tovább. Másnap meg fájt a szemem.
És vagy 6-8 évig minden nyáron volt rá három napom, hogy megint elolvassam. Tulajdonképpen minden nyáron halálra untam magam, amig el nem kezdtem dolgozni.

Vavyan Fable: A Halkirálynő és a kommandó
Az a vicc, hogy mostanában már kicsit unom Fable kisasszony regényeit. De az elsők még frissek és fiatalosak voltak és pergősek. Anyámnak akkoriban volt egy Fable-vásárlási rohama és egymásután vett vagy 5 regényt tőle. Én kitartóbb voltam, mert az utolsó kettő kivételével majdnem mindre összespóroltam valahogy a zsebpénzemet. Ő azt hiszem, hamarabb unhatta meg a kicsit egy kaptafára íródott zsarus történeteket. Készséggel elismerem, hogy nem az irodalom csúcsáról beszélünk.

Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa
Kicsit meglepődtem a neveken, amikor kézbevettem a könyvet, de meg kell hagyni, egészen jól el lettek találva. Talán a végén pont emiatt kedveltem meg a sorozatot.
Kicsit sajnálom, hogy magyarul nem nagyon adtak ki több Hobb-regényt. És főképpen hogy a hajós sorozata így félbe is szakadt.

Raymond E. Feist & Janny Wurts: A Birodalom trilógia
Az egész Résháború-sorozat tetszett tulajdonképpen, de valahogy ezt a három kötetet érzem igazán jónak. Biztosan nagy szerepe van ebben annak is, hogy kicsit japánosra lett véve Kelewan hangulata. Hát hiába, japán-mán volnék, vagy mi. Megveszek a ferdén metszett mandulaszemektől...

J. Goldenlane: Vizek sodrásában - A Nester Ház
Mondhat bárki bármit, szerintem igazán jó Codex-regényt Goldenlane bírt írni. Bizonyára azért is szeretem ezt a regényt, mert egy az egyben azt a Sytist adja vissza, amit annakidején mi is játszottunk. Nyoma sem volt az emelkedett miszticizmusnak, meg a rejtélyeskedő árnyharcoknak. Francot. Bűnbandát alapítottunk és magasra szárnyalt nemesi házunk büszke signuma...

Mario Puzo: A Keresztapa
Úgy emlékszem, előbb olvastam a regényt, minthogy a filmet láttam volna és nagyon megfogott a maffia romantikája. Biztos belülről kevésbé szórakoztató az egész, de hát ez egy regény.
Egyébként a folytatása, A szicíliai is egy jó kis történet.

És akkor most írjak valamit kilencediknek a fejemben kavargó ötvenből...
Najó, legyen.

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Ezt meg azért olvastam el, mert odahaza porosodott belőle egy példány és éppen nagyon unatkoztam. Egyébként le nem vettem volna a polcról, mert állati ronda borítója volt és borzalmas por szag áradt belőle, de addigra már szinte minden betűt felfaltam, amit találtam... még a telefonkönyvet is. És lám, meglepődtem, mert jó volt, sőt. Anyám Erdős Renée-könyvei után egészen furcsa volt, hogy van odahaza jó regény is. (Egyébként azóta tudom, hogy több is van.)
Szerintem a regényből készült film kicsit béna volt, de hát így van ez, amikor megfilmesítenek egy regényt. És abban a korszakban egészen jó filmnek számított talán. De az tuti, hogy nem kaptam volna tőle kedvet, hogy elolvassam.

Kivételesen nem egy könyvesboltból származó vaskos kötet került terítékre, hanem egy digitális verzió J. Goldenlane: Vizek sodrásában - A Nester ház című művéből.
Pedig az új könyvnek van a legfinomabb illata. Rögtön az ódon kastélyok könytárai, a frissen sült pizza és a kötő beton illata után.
De a biteknek sajna nincs szaga. Ezt a regényt pedig sosem adták ki, és a várakozásokkal ellentétben már nem is fogják. Nem megyek bele spekulációkba, hogy mi lehet ennek az oka, de az biztos, hogy üzleti szempontból nem jó ómen, ha egy regény évek óta kinn hever a neten kiszolgáltatva a perverz letöltőknek.

Nos, ettől függetlenül szerintem Goldenlane regénye az eddigi legjobban eltalált és legjobban tálalt sytisi mese, amit valaha olvastam. Biztosan közrejátszik ebben az a tény is, hogy más nem is nagyon volt. De ebbe nem megyek bele jobban, mert a végén utolér a Napcsászár haragja.

Aki olvasott már mást is Goldenlane-től, az tudja, hogy van egyfajta (leginkább Rejtőre hajazó) kicsit spontán, laza humora a hölgynek és egyben a szereplőinek is. A Nester-ház ellenben komolyabb húrokat penget. Talán a téma komolysága miatt.
Egy Sytisi nemesi ház tündökléséről, bukásáról és újrafelemelkedéséről szól. Vérbeli, nagyvolumenű sztori. Kicsit kalandornős beütésekkel.
Hiányzik viszont (mindenki óriási szerencséjére) az a görcsös erölködés, amivel más Codex-írók megpróbálják láttatni az általuk elképzelt világ titokzatosságát, misztikusságát és mély intrikáit. Sajnos az a keserő igazság, hogy a mai magyar tollnokok közül talán ha kettő volna képes arra, hogy kellő érzékeltességgel képes legyen felvázolni egy ennyire összetett és mélyen gyökerező kulturális helyzetet, mint ami a Codex világára jellemző. És ezek egyike sem official codex szerző.
Az official szerzők viszont - bár foggal-körömmel ragaszkodnak az elképzeléseikhez - híján vannak mind időnek, mind kifejezőkészségnek, és a szép, misztikus háttér elvész valahol pár fellengzős "halandó ember ezt nem foghatja fel" megjegyzés mögött. Valahol a Codex is ebbe az idő- és kifejezőkészség hiányba bukott bele, úgy vélem. Pedig lelkesedés volna, ez Goldenlane regényéből is világosan kitűnik. És ezzel a lelkesedéssel meg lehetne tölteni élettel még egy Nyú..izé Napcsászári hagyományok alatt porosodó világot is.
De ha nem, hát nem.
Elégedjen meg annyival a kedves Codexet mesélő halandó, hogy el-elcsöppen egy-egy információ a belterjesen autentikus official forrásokból, vagy rakjon magának össze valamit. Ez utóbbi megoldáshoz pedig Goldenlane meglehetősen jó adalékokat szolgáltat.
(Mellékesen jegyzem meg, hogy a szerző Papírtigris című regénye jó kiindulópont egy kis shagiri kalandozáshoz.)

De vissza is kanyarodnék a regény történetéhez...valahol a kalandornőknél tartottam, úgy hiszem.
A regény első lapjain a Nester-ház végnapjait ismerteti meg az olvasóval. Szomorú történet... is lehetne akár, amennyiben a bomló nemesi világ dekadenciával foglalkozó, szociológiai ihletésű tanulmányról lenne szó. De szerencsére nem.
Vérbeli akcióregény ez, kérem.
Főhősünk Laryan Ylla, a bukott Nester-ház sarja, a család csúfos bukása óta minden erejével azon munkálkodik, hogy talpon maradjon, majd felvirágoztassa kis vállalkozását és nem titkoltan feltámassza a bukott Nester-házat.
Ehhez aztán keresztül-kasul bejárja majd' az egész kontinenst, sőt még a kalózkodásba is belekóstol, hogy aztán tapasztalt családfőként próbáljon dacolni az ellenségeivel, akik bizony akadnak szép számmal.

Ezt a nőies akcióregény vonulatot már jópáran pedzegették. Talán Fable munkássága ásta meg hozzá az alapokat kis hazánkban, de egyelőre még nem elcsépelt téma. Egyetlen hátránya, hogy könnyű átesni a macsó nő túloldalára és valahol az útszéliség közönségességében landolni, esetleg meg lehet maradni a nő idétlen fruska oldalán és béna párbeszédekkel szabdalt lepedőnedvesítőt is lehet írni. Erre is volt már példa.
Goldenlane sikerrel birkózik meg a feladattal és nőies macsát alkot Laryan Ylla - nehezen emészthető nevű - személyében. A párbeszédek kellően spontának és esetenként kellően cizelláltak, ha a helyzet miatt úgy adódik. A leírások nem szájbarágósak - bár a fantasy világokban járatlan halandó szemével sajnos nem nézhetem, de talán még úgy is érthető a háttér.
Az unásig taglalt lepedőakrobatika nem kifejezetten tárgya a regénynek, de romantikus lelkületűek is találhatnak benne érzelmes szálakat. Az ilyen ágyneműszaggató jelenetekkel különbenis az a bajom, hogy vagy perverzül mocskos szavakkal taglalják a taglalhatatlant, vagy rószaszín lányregényes virágnyelven sóhajtoznak a saját vágyálmaikról a (legtöbbször dugatlan fapina, és pattanásos szájberkamasz) írók. Valamiért egyik sem hiteles.

A misztikus maszlag is kimaradt szerencsére és jómagam teljesen egyetértek azon törekvésekkel, hogy amihez nem értünk, bba nem megyünk bele túl mélyen. Márpedig a misztikus maszlagról elég kevesen tudnak értelmeset írni.
Talán ezzel a módszerrel képesek egyesek kellően hitelesek maradni akkor is, ha teszem azt nem tudnak ugyan szablyával és kétkezes lovagi karddal vívni, de mégis harcias témát választanak.

Egyszóval az én izlésemnek tökéletesen megfelelt a regény, és őszintén sajnálom, hogy mindössze egy házilag nyomtatott és iratsínnel összetákolt példány lapul belőle a könyvespolcomon.

Valami hihhhetetlen ez a Laurell K. Hamilton. Már a negyedik kötetnek gyürkőztem neki és még nem is unom.

Egyre sodróbb lendületű a történet és egyre hatalmasabb logikai bakugrásokkal képes elszórakoztatni az író.
Egyszerűen brilliáns.
És ahogy dobálózik a hatalmasabbnál hatalmasabb szörnyekkel, az is valami fenomenális. Kábé mintha egy Bestiáriumot lapozgatnék. Úgy a példakarakterek táján mondjuk.
Akkor visítottam fel először hangosan a HÉV-en (természetesen mindenki hülyének nézett, ezt ugye nem kell mondanom), amikor a maja áldozópapból lett vámpír után képbe került egy újabb Nagyhatalmú és a főhős neandervölgyiekre jellemző anatómiai jegyeket fedezett fel rajta. És igen, a gonosz valóban egymillió éves. Neandervölgyi vámpír, bazmeg!
A Város Ura meg a kis párszáz évével lavírozgat... és eszelősen próbálja elnyerni Anita Blake kegyeit. Természetesen szerelmes is belé, így sokkal romántikusabb az egész. Persze a vámpírvadász macsó nőstény nem viszonozza a szerelmet, hiszen neki elvei vannak. Ezért a Fővámpír folyton ott legyeskedik a közelében. Ha el is küldik a rákba, akkor sem tágít. Véltem is némi párhuzamot felfedezni a Buffy & Spike páros szerelmi szálával - de ez bizonyára véletlen.
Aztán persze az egész tovább is fog bonyolódni mindenféle féltékenységi jelenettel, miegyébbel... de nem spojlerkedek. Hátha valaki még ezek után is el szeretné olvasni. Netán most akarja csak igazán.

Egyébként kiderült egy kedves könyv- és PDA-mán haver jóvoltából, hogy képregény is készült eme remekműből. Bár a karakterrajzokat és a mintalapokat elnézve elkezdtem gyanakodni, hogy ez a regény valójában tiniknek íródott
Egyébként gyanús, hogy az egyik új szereplőt Gretchennek hívják...hmmm.
Talán egyszer Inamizéék megtanulnak írni, és lesz nekik majd még képregényük is.
Addig pedig nesztek pár hímvámpír!

Sikeresen abszolváltam Anita Blake második kalandját. Még kitartok.
Mit mondjak? Hamilton kisasszony vagy megtanult írni többszáz oldal telefirkálása után, vagy egy jószándékú kritikus szétcincálta a pilot-kötetet.

Mindenesetre bár a párbeszédek javarészt megmaradtak a bugyuta és semmitmondó szinten, a főhős öltözködése dícséretesen sokat javult.
Némelyik karakter már-már elkezdett élni. Személyes kedvencem Willie, a senki kis gengszterből lett senki kis vámpír és Zerbrowski, a lúzerül macsoid kollega (a nehezen betűzhető nevével). Sajnálatosan kevésszer szerepelnek.
Elmaradt az Agatha Christie-s utánérzés, ehelyett inkább az akciókra összpontosított az író. Ami kétségkívül jobban megy neki, mint a nyomozgatós-gondolkodós történetek.
A történetvezetésben lecsökkentek a deus-ex-machinaként feltűnő koronatanúk és a céltalan nyomozások.
Mondom én, hogy megtanult írni...

A főszupernő és a főszupervámpír közt feszülő szerelmi szál kezd elmélyülni és bár a legtöbb pattanásos vámpírmán tiniszerző már rég ágynak döntötte volna őket, ők csakazértis kitartanak a szűziesen epekedő tekintetek és a béna poénkodások szintjén. Ez teljesen hihető is. Egy olyan világban mindenképpen, ahol egy ötszáz éves vámpír úgy beszél, mint a sarki gimi kondibajnoka és szemrebbenés nélkül hagyja pimaszkodni a halandó libácskát, holott már három napja nem evett. Ühümmm...
Mégsem tanult meg eléggé írni?...

A misztikus háttérhez némi adalékinformációt szolgáltat egyébként majd a harmadik rész, ahol egy fél mondatban - végre - kitér rá a szerző, hogy hogyan is születnek a vámpírok.

Ha másra nem, hát arra jó a takonykór, hogy ráfogjam a munkaundoromat és otthon maradjak aludni.
Meg tanulni. Meg olvasni.

Áttértem a könnyedebb műfajra. Laurell K. Hamilton kisasszony ponyva-sokológiájának a második kötetét nyűvöm. Az elsőn olyan gyorsan túlestem, hogy nem is frissítettem a könyvsarkot.

De ez nem azért volt, mert annyira jó, hanem mert annyira komolytalan. Ha Fable ilyeneket írna, már elküldték volna szántani az olvasói.
Na, nem mondom, olvastam már ennél sokkal gányabb dolgokat is. Végülis fogyasztható volt. Kábé annyira, mint a tejfölös chips. Nem jó, de nem bírom abbahagyni, amig el nem fogy. Populáris rágcsálnivaló.

A főhős, Anita Blake ún. halottkeltő. Lefordítva: zombigyáros. És még magánnyomozó és polgárjogi aktivista. És macsó, és csaj.
Egyébként meg tökhülye és sajnos meglehetősen jellegtelenre is sikeredett a figurája. Pedig a szerző nagyon, de nagyon erőlködött. Ennek az lett az eredménye, hogy úgy rángatja végig Anitát a cselekményen, mint egy marionettbábút.
Bugyuta monológokban fejti ki a nézeteit a világról és buta poénokat sütöget lépten-nyomon, amin persze a főgonosz főhösök kiakadnak. Egyébként szerintem joggal. Én lőnék is ilyen dumákért.
Anita macsósága, vagy macsasága sajnos csak fikció. Nekem inkább egy nyivákoló liba ugrott be róla, aki negyedóránként átöltözik és azon eszi a fene, hogy mennyi hülye plázacica veszi körül.
Egyébiránt öltözékéről mindig pontos képet kaphatunk a regényben, mert nem sajnálja megosztani velünk (egyesszám első személyben persze) minden egyes átöltözését. Sőt, az összes mellékszereplő ruházatáról is részletes leírás készül. Mindig. Csak győzzük elképzelni a sok klisés ruházatot.

Emellett sajnos az összes főhös kliségyanús, nem csak a ruhájuk. Egyéniség és önálló lét nélkül vergődnek az író markában, aki szinte találomra pöttyenti le őket egy-egy jelenet közepére. De ez legalább okoz némi izgalmat a történetvezetés során.

A történet nem bonyolult. A szerző Amerika-fikciójában legalizálták a természetfelettit, úgyhogy szabadon járkálnak a vámpírok, a zombik, a ghoulok és egyéb teremtmények az utcákon. Csudijó. Sajnos elég kevéssé van megalapozva a háttér. Úgyhogy például a vámpírgyártás folyamata egyelőre homálybavész, de annyi azért biztos, hogy nem lehet valakiből csakúgy vámpír. Csak azt nem tudjuk, mi kell hozzá. Szerintem illett volna normálisan bemutatni a világot már így az első kötetben is.
A többi természetfeletti lénnyel kicsit bőkezűbben bánt az író. A zombik halottkeltő szertartással kreálódnak, a ghoulok meg... nos, ők csak úgy kikelnek a sírokból. De halvány utalásokból kiderül azért majd, hogy miért. Ezzel kábé el is van intézve a világ. Jöhet az akció.

Valaki gyilkolássza a vámpírokat a városban. Persze tökös macánk nem akarja elvállalni a melót, mert ugye neki elvei vannak. De az író keményen megtorolja az önálló gondolatokat és hamar meggyőzi a vonakodó főhőst, hogy márpedig itten neki nyomoznia kell. És akkor a lány nyomoz. Ez abban merül ki, hogy hülye kérdéseket tesz fel totálisan alkalmatlan célszemélyeknek és mindig a véletlen siet a segítségére a kész válaszokkal.
A könyv felénél kiderült, hogy ki a gyilkos, de a buta nőstény nem jött rá, hanem továbbrohant.
Végülis azért olvastam végig a regényt, hogy megtudjam, hogy a bugyuta csaj mikor jön már végre rá. Tökre izgi volt.

A második kötetbe is a kíváncsiság hajtott bele. Egy kicsinyt jobbnak tűnik, mint az első egyelőre. Anita ruházkodásának újabb oldalait fedezhettem fel és persze a vér is kellő mennyiségben folyt. Rögtön a kiontott belek után persze.
Szex egyelőre nem volt, de biztosan nem ússza meg a fővámpírt a csaj.