Konkrétan a faszkivan. Tegnap este bejelenti az étterem tulaja, hogy - noha telefonon megigérte, hogy a miénk a kért napra a terem - a kedves férje tegnap véletlenül kiadta másnak. Most lehet másik hétre áttenni az Eseményt (szerencsére az anyakönyvvezetők ezúttal segítőkésznek tűnnek; biztos olvassák a blogot, és elszégyelték magukat a múltkori fiaskó miatt). Még mindig ez a könnyebb, mint találni egy olyan másik éttermet a már kb. fix időpontra, ami tetszik is, jó is, jó helyen is van (50 méterre a házasságkötő teremtől)...

Most már csak vajon a fotós, a koszorúslányok, és a mittoménki is ráérjen, jól.

Amúgy "tök jó", hogy egyre inkább egy megoldandó feladatnak látom csak az egészet - sok problémával, határidővel és felmerülő gonddal. Ugyanis igazából az is.
Szóval koncepcióváltás következik: fogom magam, és berakom az összes feladatott és határidőt egy MS Project fájlba, GANT-diagramokkal és függőségekkel; és majd az alapján szépen levezényeljük a projektet.
(Azért titkon azt reméltem, hogy ez egy kicsit más lesz, megy minden gördülékenyen, szinte magától...)
Az ember mindig jobbat vár.

Következzen akkor a házifeladat, mert jókislány vagyok.

1. Mike Oldfield - North Point
A dal az Islands albumon van (amelyiken az a fátyolos hangú Bonnie Tyler szám is). Valójában az egész albumot imádom, de ha választani kéne, akkor a North Point az, amit egymás után nyolcszor is meg bírnék hallgatni bármikor. Sőt.

2. Mike Oldfield - To Be Free (Tres Lunas album)
Igen, szeretem Oldfield bácsit. Az újabb albumairól ez a kedvencem. Modernebb hangzásvilágú, a megszokott gitár-szólók nélkül, de széteffektelve. Nem tudom, ki énekli ezt a számot, de beleszerettem a hangjába.
Igazán kedves lány lehet, ha ennyire szép a hangja.

3. Marylin Manson - You Spin Me Right Round
Az eredetit amúgy nagyon nem érzem magamhoz közelinek, Manson nénibácsit is rühellem, de ez annyira jól eltalált párosítás, hogy garantáltan feldob. Ha netán kurvára utálom is a napot, azonnal vigyorogni támad kedvem.

4. Ákos - Dúdolni halkan
Ez az a szám, amit egy cigifüstös bulin, botorkálva összeborulós lassúzás közben a füledbe tud dúdulni egy srác... akitől nem akarsz semmit, de azért hízelgő.

5. Genesis - Home by the Sea
Semmi extra. Imádom Phil Collins hangjátés pont. Marhára nem szokott érdekelni a dal szövege, mert ahhoz figyelnem kéne, hogy fel is fogjam és ahhoz általában nincs hangulatom.

6. Genesis - If That's what you need
Nekem az a Genesis is bejött, amiben nem Phil bácsi énekelt. Egy egész albumot bírtak kiadni ezzel a Ray gyerekkel, de befuccsoltak, pedig a srácnakjópofa a hangja. Azonkívül ez az egyik leggyönyörűbb szerelmes szám, amit hallottam. (Pfujj, érzelgős, pfujj!)

7. Apollo 440 - Film Me & Finish Me Off
Beteg. Egy kiéhezett kan hangján liheg a füledbe a zene... brrr... imádom.

8. The Last of the Mohicans - I Will Find You
Csak egy rövid, nyúlfarknyi zene az album végén, de igazán tarthatna az egész másfél percnél tovább is. Lehet, hogy azért tetszik annyira, mert vagy ötpercnyit igényelne belőle a fülem, de nincs belőle annyi.

9. Soilwork - Natural Born Chaos
Igénytelen, ordítva hörgős metál, régivágású hangszereléssel. Mindig szerettem volna igénytelenül ordibálva hörögni. De sajnos alkalmatlan rá a hangom. Tehát ilyeneket hallgatok.
Nem, a zuhany alatt sem szoktam hörögni.

Nem nevezek meg bloggereket, csakazértse.
Érezze magát nyugodtan mindenki belerángatva, aki még nem írt zenékről.

Megint egy nagyon jól eltalált reklám. Nekem.
Kedvencem a csámpás plüssmalac és a zene. Reggel óta dúdolom.
..tudududu dudu du tadaaa tadaaa... belemászott a fülembe a kis rohadék.

Aztán majd megírom Ördögasszony házifeladatát is...

Átjött a barátnőm, Zerge és főztünk egy csomót.
Amióta nem albérletben lakunk, ez a baráti főzőcskézés elég ritkává vált. Mondjuk ha egy órát kell utazni érte a város túlfeléről, akkor ez azért valahol érhető.

Csináltunk taco-t. De hogy őszinte legyek, nem voltam tőle elragadtatva. A hús jó lett - abszolute 100% saját gyártmány, mert bár valami spéci fűszerrel kellett volna legyártani, olyat nem találtunk egyetlen boltban sem. Úgyhogy alkottam egy saját receptet.
Ha valakit érdekel.

Taco töltelék
25-30 dkg darált marha / sertéshús
egy közepes fej hagyma
2 gerezd fokhagyma
olaj
őrölt pirospaprika
egy húsleveskocka negyede + némi víz
1 evőkanál keményítő

A hagymát és a fokhagymát olajban megfonnyasztod (én mindig kicsit pirosra sütöm, mert úgy finomabb). Leveszed a tűzről és paprikát szórsz az olajba (azért vesszük le, hogy ne keseredjen meg a forró olajban), majd a darált húst is belezuttyintod. Kicsit pirítod, aztán kevés (cca. 1/2 deci) vízzel felengeded és belemorzsolsz egy negyed leveskockát. (Esetleg vegetát, görög fűszert még lehet beletenni) Aztán érdemes lefedni.
Ha már kellően megpárolódott, akkor elfőzzük róla a felesleges vizet és egy kanál keményítővel besűrítjük.

A taco "kagylókba" egy-másfél evőkanál húst teszünk,k aztán annyi zöldséget, salátát gyömöszölünk bele, amennyit merünk és nyakon öntjük taco-szósszal. Lehet bele sajtot tenni és megtöltés után lehet egy kicsit mikróban melengetni, úgy finomabb.


A taco tészta viszont egy nagy szar. Az íze sem jó, kemény is, és amint beleharapsz, apró darabokra törik. A darabok között pedig kibugyog a teljes töltelék. Jobb esetben a tányérra... Úgyhogy maradok a tortillánál, ha már mexicoi hétvégét tartunk.

Zerge áthozott egy csomó - kicsit fonnyadt - almát. Annyi volt neki otthon, hogy könyörgött, hogy mentsem már meg tőle.
Úgyhogy csináltunk gyorsan egy almás muffint is.
Álljon itt ennek is a receptje az utókor számára:
20 dkg reszelt alma
15 dkg liszt (most ebből nálam 5 dkg teljes kiörlésű volt, a többi fehér)
10 dkg cukor
1 csomag vaníliás cukor
5-10 dkg margarin
2 tojás
1 csomag sütőpor
némi tej

Az almát lereszeled. Vagy megpróbálod valahogy átrutymákolni a reszelőn... ha nem megy, marad a villa.
Hozzáadod a lisztet, a cukrot...mindent. A margarint felolvasztod mikróban, hogy folyékony legyen (de ne forró!!!) és azt is beleöntöd. Összekevered, amig kellően szuttygós masszát nem kapsz. Ha kell, egy kis tejjel lehet higítani...amig nem cuppog kellően.
Aztán margarinnal kikent muffin-formába töltöd (cca. 3/4-ig töltve a csészéket) , esetleg tehetsz a tetejére egy-két diót is (csak törd fel előtte) és előmelegített sütőben sütöd kábé 15-20 percig. Ha fogpiszkálót szúrsz bele és nem ragad rá a tészta, akkor valszeg már jó.

Egyszóval széjjelzabáltuk magunkat, nah.

Tele van a világgal a kisfaszom. És még ki sem fakadhatok úgy istenesen, még a végén rámfognák, hogy hisztis vagyok. Egyébként igen, hisztis vagyok - alkalmanként.

És dugja fel magának mindenki, akihez nekem kell alkalmazkodnom fél évvel előre, ahelyett, hogy kinyalnák a seggemet is, hogy munkát adok nekik!
Utálom, ha megmondják, mit kell csinálnom és főleg azt, ha azt is megmondják, mikor tegyem. Nem elég, hogy a buzi ügyfélfogadási rendjükhöz alkalmazkodom, de még álljak is haptákba, ha füttyentenek?! Faszomat, hogy nem vagyok milliárdos!

Azt hiszem, vennem kell ma valamit... vagy könyvet, vagy rajzeszközt. Különben nem fogok lehiggadni.

Valami hihhhetetlen ez a Laurell K. Hamilton. Már a negyedik kötetnek gyürkőztem neki és még nem is unom.

Egyre sodróbb lendületű a történet és egyre hatalmasabb logikai bakugrásokkal képes elszórakoztatni az író.
Egyszerűen brilliáns.
És ahogy dobálózik a hatalmasabbnál hatalmasabb szörnyekkel, az is valami fenomenális. Kábé mintha egy Bestiáriumot lapozgatnék. Úgy a példakarakterek táján mondjuk.
Akkor visítottam fel először hangosan a HÉV-en (természetesen mindenki hülyének nézett, ezt ugye nem kell mondanom), amikor a maja áldozópapból lett vámpír után képbe került egy újabb Nagyhatalmú és a főhős neandervölgyiekre jellemző anatómiai jegyeket fedezett fel rajta. És igen, a gonosz valóban egymillió éves. Neandervölgyi vámpír, bazmeg!
A Város Ura meg a kis párszáz évével lavírozgat... és eszelősen próbálja elnyerni Anita Blake kegyeit. Természetesen szerelmes is belé, így sokkal romántikusabb az egész. Persze a vámpírvadász macsó nőstény nem viszonozza a szerelmet, hiszen neki elvei vannak. Ezért a Fővámpír folyton ott legyeskedik a közelében. Ha el is küldik a rákba, akkor sem tágít. Véltem is némi párhuzamot felfedezni a Buffy & Spike páros szerelmi szálával - de ez bizonyára véletlen.
Aztán persze az egész tovább is fog bonyolódni mindenféle féltékenységi jelenettel, miegyébbel... de nem spojlerkedek. Hátha valaki még ezek után is el szeretné olvasni. Netán most akarja csak igazán.

Egyébként kiderült egy kedves könyv- és PDA-mán haver jóvoltából, hogy képregény is készült eme remekműből. Bár a karakterrajzokat és a mintalapokat elnézve elkezdtem gyanakodni, hogy ez a regény valójában tiniknek íródott
Egyébként gyanús, hogy az egyik új szereplőt Gretchennek hívják...hmmm.
Talán egyszer Inamizéék megtanulnak írni, és lesz nekik majd még képregényük is.
Addig pedig nesztek pár hímvámpír!

Húbasszus, közben három éves lett a blog és én elfelejtettem a nagy izgalmak közben! Lassan elküldhetem a blog-bölcsibe.
Úgyhogy utólag is boldog szülinapot neked, blog!

De végülis ittunk az egészségére egyet.
Bár voltaképpen nem ünnepelni indultunk tegnap este, de mégis az lett belőle. Napközben ugyanis az az örömhír ért, hogy minden igyekezetem és várakozásom ellenére mégis meglett a félévem, méghozzá csont nélkül. A léc alatt sunnyogtunk ugyan a célba, de meglett és innentől senki nem fogja kérdezni, hogy az a vizsga 180 vagy éppen 120 ponttal lett-e meg. Tehát mégis volt ok ünneplésre.

Összeültünk négyesben egy nagy esküvői megbeszélésre - a két leendő koszorúslánnyal. Akik istenien fognak kinézni és előre is köszönöm, hogy a kedvemért emelni fogják aznap a hangulatot.
Persze ez az egész felhajtás csak egy újabb ürügy arra, hogy a barátainkkal találkozhassunk. Minél gyakrabban.

Kinn voltunk a Naaagy Esküvő Kiállításon.
Ördögasszony és Kisangyal erősítették a női frontot (ezúton is köszönet nekik), Szőkeherceg képviselte a férfiakat.
Igazzy élmény ám egy ilyen. Már azelőtt tele lett az összes kezem prospektussal, mielőtt beléptem volna az épületbe. Hiába, nagy biznic van benne...

Na, szóval kinn az épület előtt rögvest megcsodálhattuk a kölcsönözhető autókínálatot. Limuzin, hajónyi limuzin, Hummer limuzin, decens üzleti-merci, old-timer csodák, van minden, amit akarsz.
Az már biztos, hogy a hajónyi limó totálisan felesleges, a limó-Hummer feketében, virágokkal feldíszítve pedig úgy néz ki, mint egy elhízott kiképzőtiszt balerinaruhában: rohadtul hülyén fest. Mindkettő kihúzva.

Bent aztán mellbevágtak rögvest. Ruhákkal, cipőkkel, meghívókkal, rendezvényszervezőkkel, frinc-franccal, girlanddal, szir-szarral... az az igazság, hogy engem leginkább a ruhakínálat érdekelt és pár olyan apróság, amiből ötleteket merítek.

Ékszerek nem igazán voltak, ebben csalódnom kellett.
Nászutak voltak, de erre még ráérünk. Asszem, szívesen mennék Madagaszkárra. Lehetőleg állatlesős túrára. Tök romantikus. De amennyibe kerül, az nem annyira.

Nem, köszi, a széktámla-dísz akkor sem érdekel! Basszus, az kéne még, hogy azon problémázzak, hogy a székek hátulján milyen árnyalatú kék a szalag?!

Díszmagyar. Nem, köszi! Hogy úgy nézzek ki, mintha a Csárdáskirálynő főpróbájára készülnék, mi?!

Tüzijáték? Hagyjál békén!

Jégszobor. Peeersze, augusztusban, mi?

Hehe, kiscipők. Majd ha lesz ruhám.

A fehérneműk teccettek, de azt macerás ott helyben felpróbálni.

Na, ruha az viszont volt bőven. Begerjedt kislányok rohanták meg a standokat és nagyüzemben ment a ruhapróba. Sokan alapból készültek sminkkel, hajjal, ékszerrel. Én meg úgy mentem el, hogy majd jól körülnézek. Hajam kócos, smink nulla, a modellalkatomat pedig elhagytam valamelyik bokorban. De ki a francot érdekel? Jó buli ez a ruhapróba! Felpróbáltam három ruhát. Mit nekem?

Hát az eszem megáll, milyen rohadt nehéz egy ilyen abroncsos dög. Ülni nem próbáltam benne, közlekedni éppen elég volt. Kábé olyan érzés, mint felszállni a villamosra az A/1-es méretű rajzmappámmal.
A fátyol vicces dolog, a végén már egészen menyasszonyosan néztem ki. Kócos menyasszony. Eltekintve attól persze, hogy a ruha, amit rámadtak, 34-es volt, úgyhogy hátul plusz egy fő kellett, aki tartotta a hátát, mert... na, szóval én nem vagyok 34-es méretű.

Az egyiket végül muszáj volt megvenni. Pedig úgy indultam, hogy most nem próbálok fel semmit.
Főleg pedig ellenkezik az elveimmel, hogy megvegyem a ruhát.
Az, hogy a szekrényben lóg az esküvői ruhám, az valami olyan dolog, mintha egy döglött fókabébit őriznék odahaza kitömve. Fehér, semmire nem jó, sok helyet foglal és mindenki kínosan mosolyog, ha mutogatod.
De ez... mindegy, muszáj volt és kész. Eltekintek az elveimtől. Majd eljárok estélyekre, ahová felvehetem. És nem hízok egy grammot sem.
Mindegy!

Van ruhám!
Csak majd Szegedre kell érte elmenni.

Sikeresen abszolváltam Anita Blake második kalandját. Még kitartok.
Mit mondjak? Hamilton kisasszony vagy megtanult írni többszáz oldal telefirkálása után, vagy egy jószándékú kritikus szétcincálta a pilot-kötetet.

Mindenesetre bár a párbeszédek javarészt megmaradtak a bugyuta és semmitmondó szinten, a főhős öltözködése dícséretesen sokat javult.
Némelyik karakter már-már elkezdett élni. Személyes kedvencem Willie, a senki kis gengszterből lett senki kis vámpír és Zerbrowski, a lúzerül macsoid kollega (a nehezen betűzhető nevével). Sajnálatosan kevésszer szerepelnek.
Elmaradt az Agatha Christie-s utánérzés, ehelyett inkább az akciókra összpontosított az író. Ami kétségkívül jobban megy neki, mint a nyomozgatós-gondolkodós történetek.
A történetvezetésben lecsökkentek a deus-ex-machinaként feltűnő koronatanúk és a céltalan nyomozások.
Mondom én, hogy megtanult írni...

A főszupernő és a főszupervámpír közt feszülő szerelmi szál kezd elmélyülni és bár a legtöbb pattanásos vámpírmán tiniszerző már rég ágynak döntötte volna őket, ők csakazértis kitartanak a szűziesen epekedő tekintetek és a béna poénkodások szintjén. Ez teljesen hihető is. Egy olyan világban mindenképpen, ahol egy ötszáz éves vámpír úgy beszél, mint a sarki gimi kondibajnoka és szemrebbenés nélkül hagyja pimaszkodni a halandó libácskát, holott már három napja nem evett. Ühümmm...
Mégsem tanult meg eléggé írni?...

A misztikus háttérhez némi adalékinformációt szolgáltat egyébként majd a harmadik rész, ahol egy fél mondatban - végre - kitér rá a szerző, hogy hogyan is születnek a vámpírok.

Ha másra nem, hát arra jó a takonykór, hogy ráfogjam a munkaundoromat és otthon maradjak aludni.
Meg tanulni. Meg olvasni.

Áttértem a könnyedebb műfajra. Laurell K. Hamilton kisasszony ponyva-sokológiájának a második kötetét nyűvöm. Az elsőn olyan gyorsan túlestem, hogy nem is frissítettem a könyvsarkot.

De ez nem azért volt, mert annyira jó, hanem mert annyira komolytalan. Ha Fable ilyeneket írna, már elküldték volna szántani az olvasói.
Na, nem mondom, olvastam már ennél sokkal gányabb dolgokat is. Végülis fogyasztható volt. Kábé annyira, mint a tejfölös chips. Nem jó, de nem bírom abbahagyni, amig el nem fogy. Populáris rágcsálnivaló.

A főhős, Anita Blake ún. halottkeltő. Lefordítva: zombigyáros. És még magánnyomozó és polgárjogi aktivista. És macsó, és csaj.
Egyébként meg tökhülye és sajnos meglehetősen jellegtelenre is sikeredett a figurája. Pedig a szerző nagyon, de nagyon erőlködött. Ennek az lett az eredménye, hogy úgy rángatja végig Anitát a cselekményen, mint egy marionettbábút.
Bugyuta monológokban fejti ki a nézeteit a világról és buta poénokat sütöget lépten-nyomon, amin persze a főgonosz főhösök kiakadnak. Egyébként szerintem joggal. Én lőnék is ilyen dumákért.
Anita macsósága, vagy macsasága sajnos csak fikció. Nekem inkább egy nyivákoló liba ugrott be róla, aki negyedóránként átöltözik és azon eszi a fene, hogy mennyi hülye plázacica veszi körül.
Egyébiránt öltözékéről mindig pontos képet kaphatunk a regényben, mert nem sajnálja megosztani velünk (egyesszám első személyben persze) minden egyes átöltözését. Sőt, az összes mellékszereplő ruházatáról is részletes leírás készül. Mindig. Csak győzzük elképzelni a sok klisés ruházatot.

Emellett sajnos az összes főhös kliségyanús, nem csak a ruhájuk. Egyéniség és önálló lét nélkül vergődnek az író markában, aki szinte találomra pöttyenti le őket egy-egy jelenet közepére. De ez legalább okoz némi izgalmat a történetvezetés során.

A történet nem bonyolult. A szerző Amerika-fikciójában legalizálták a természetfelettit, úgyhogy szabadon járkálnak a vámpírok, a zombik, a ghoulok és egyéb teremtmények az utcákon. Csudijó. Sajnos elég kevéssé van megalapozva a háttér. Úgyhogy például a vámpírgyártás folyamata egyelőre homálybavész, de annyi azért biztos, hogy nem lehet valakiből csakúgy vámpír. Csak azt nem tudjuk, mi kell hozzá. Szerintem illett volna normálisan bemutatni a világot már így az első kötetben is.
A többi természetfeletti lénnyel kicsit bőkezűbben bánt az író. A zombik halottkeltő szertartással kreálódnak, a ghoulok meg... nos, ők csak úgy kikelnek a sírokból. De halvány utalásokból kiderül azért majd, hogy miért. Ezzel kábé el is van intézve a világ. Jöhet az akció.

Valaki gyilkolássza a vámpírokat a városban. Persze tökös macánk nem akarja elvállalni a melót, mert ugye neki elvei vannak. De az író keményen megtorolja az önálló gondolatokat és hamar meggyőzi a vonakodó főhőst, hogy márpedig itten neki nyomoznia kell. És akkor a lány nyomoz. Ez abban merül ki, hogy hülye kérdéseket tesz fel totálisan alkalmatlan célszemélyeknek és mindig a véletlen siet a segítségére a kész válaszokkal.
A könyv felénél kiderült, hogy ki a gyilkos, de a buta nőstény nem jött rá, hanem továbbrohant.
Végülis azért olvastam végig a regényt, hogy megtudjam, hogy a bugyuta csaj mikor jön már végre rá. Tökre izgi volt.

A második kötetbe is a kíváncsiság hajtott bele. Egy kicsinyt jobbnak tűnik, mint az első egyelőre. Anita ruházkodásának újabb oldalait fedezhettem fel és persze a vér is kellő mennyiségben folyt. Rögtön a kiontott belek után persze.
Szex egyelőre nem volt, de biztosan nem ússza meg a fővámpírt a csaj.

A takonykór jött, látott... aztán fordult még egyszer, mert nem volt elég az egyikünk; neki két áldozat is kellett.

Épp a Rainbow Sixet olvasom Clancytől (van benne biológiai hadviselés/terrorizmus, terv az emberiség 98%-ának kipusztítására, szimulációkkal előkészített anarchia stb.), úgyhogy ösztönösen több konzervet kezdtem el a kosárba pakolni. Elalvás előtt túlélő-felszerelést válogattam össze fejben. Döntöttem, mégse dobjuk ki azt a kemping-gázpalackot!

Én végül ma bejöttem dógozni, hátha az egész céget sakkban tudom tartani - nemsokára bértárgyalás lesz, jól jön egy ilyen ütőkártya! Bár ha anarchia lesz, ez úgyis mindegy már. Mindenesetre a nátha péntek óta kitart. Már a plüssállatok is kókadoznak.

Kell valahol lennie egy Y2K hisztériás homokzsáknak otthon, este körülnézek...

Áldoztam egy jót az indusztrializmus oltárán. Annyira szépen sütött a nap, muszáj volt...

Bürökrácia, vagy amit akartok
Komikus operett több felvonásban

Prológ

(Függöny fel, szerző be. Útközben még beleakad a függönybe.)
- Szóval az úgy volt, hogy kitalálták a Védett Zónákat a Városban, hogy legyen a Polgároknak nyugalom, kevesebb legyen a zaj, a füst, a dudaszó. Autó nem hajthat be, csak ha van papírja. A Polgárok pedig boldogok, mert övék aaaa...őőő... Tulajdonképpen ugyanannyi autó van most is, mint régebben.
(Függöny le.)

Első felvonás
Helyszín: Fővárosi Szállítási Tanácsadó Bt.

(Függöny fel, kórus be.)
Hősünk ügyes, tájékozott. Hősünk már jó előre letöltötte az internetről a szükséges doksikat, hogy benyújtsa igényét a Behajtási Hozzájárulásra.
Igénylő neve: Bodzavári Bodzilla
Címe: Védett Zóna
Indoklás, hogy miért akar behajtani a Védett Zónába: ott lakom, bazmeg!

Hősünk azután vár.
Sokan vannak, korszerű ügyfélhívó rendszer működik. A korszerűség abban nyilvánul meg, hogy Bodzilla odaérkezése után a kijelző - vagy maga a rendszer - elromlik.
Mindenki jólnevelten vár.
Egy ügyintéző csajszi néha kirohan egy irodából. Néha pedig berohan.
Mindenki jólnevelt. És vár.
Ügyintéző kirohan. Majd be.
Mindenki vár.
Háromnegyed óra után feléled a rendszer és elindul az ügyintézés.

Bodzilla monológja:
Amikor odajutottam az ügyintézőhöz és letettem elé a kitöltött nyomtatványt, kiderült, hogy itt alaposak ám. A csajszi elolvasta, hogy miket írtam. Aztán elakadt. Egészen pontosan az "itt lakom (bazmeg)"-nél.
Hát azt nem itt kell elintézni.
De miért?
Hát mert az lakossági ügyintézés és azt az Önkormányzat intézi. Ő különben sem tudja kiadni a Zengedélyt egy évre.
Hogy hát akkor ki? Azt ő nem tudja, de ő nem. Különbenis, személyszállítással nem foglalkoznak.
Kösz. És ezt nekem honnan kellett volna tudnom?

(Főhősünk kullogva el.)

Második felvonás
Helyszín: Önkormányzat Ügyfélszolgálata

(Bodzilla kicsit téblábol, aztán megkérdezik tőle, hogy mit akar.)
- Hát behajtási...
Nem hagyják végigmondani, álljak a sorszámkiadó automatához. Amig beállok a sorba, eltöprengek, hogy akkor miért kérdezték meg? Az automatához magamtól is be tudtam volna állni.
Még jó, hogy van egy csajszi a sorszám-automatánál. Letámadom.
- Behajtási...
- Kérjen időpontot!!!
Behúztam fülem-farkam, de makacsul folytattam a kérdezősködést.
- Behajtási engedélyt igényelnék és tudni szeretném, milyen nyomtatványokra lesz szükségem.
A nőci (satrafa) végigmér. Mint egy marék meztelencsigát.
- Hol lakik?!
- Hát...izé... ott.
- Akkor miért nincs még engedélye?!
Megvallom őszintén, hogy erre már nehezebben szedtem egy kicsit a levegőt. Nyeltem egyet. Most le fogok bukni. A helyiségben megállt a levegő.
- Nyikk. Mert eddig nem volt autóm. Most sincs. De tetszik tudni, a páromnak van. Csak ő nem ott lakik. És... - egy gombóc növekedett a torkomban. - És szóval a szüleim idősek és izé.
- Hát akkor nem tudunk adni, csak ha a nevén van az autó! - böki ki a satrafa diadalmasan.
- De mégis hogyan lehetne? Nincsen jogsim.
Újabb megvető pillantás.
- Nem kell hozzá jogosítvány. Be kell írni a forgalmiba, hogy maga az üzembentartó.
- Izé...
- Vagy bejelenti az autó tulajdonosát a szüleihez! - diadalmas végszó.
Bodzilla elkullog.

Harmadik felvonás
Idehaza. Bodzilla nem hagyja annyiban, makacs, mint egy öszvér.

Internetet ragad és telefonszámot keresgél.
Ha nem engedtek oda személyesen az ügyintézőhöz, akkor felhívom telefonon! Kábé harmadjára sikerül is. Vázolom neki a helyzetet. Beteg, vak, járóképtelen szülők, jószándékú behajtani vágyás. Igen, a Védett Övezetbe.
Mákom volt, a csaj egyből megértette a dolgot. Elmondta, hogy ő nem tud ilyen feltételek mellett kiadni semmit. De elmondta, hogy ki tudna. Menjek be a Fővárosi Közlekedési Felügyelethez és adjam be az igénylést. A Zengedélyt már ő, vagyis az Önkormányzat fogja kiadni.

Üdvözült vigyor.
Az előbbi telefonos sikeren felbuzdulva felhívom a Közlekedési Felügyeletet. Vázolom a helyzetet. A csaj átkapcsol az illetékeshez.
Újból vázolom a helyzetet. A fickó végighallgat, majd átkapcsol a kolleganőjéhez.
Újból elkezdem vázolni a helyzetet. A kolleganő nem hallgat végig, hanem megadja az illetékes úr telefonszámát. A közvetlent. Neki.

Felhívom.
Immáron ötödjére vázolom a helyzetet.
Lassan azzal szórakoztatom magam, hogy felesleges plusz információkat rejtek el a mondanivalómban és barokkos jelzőkkel tarkítom a leírásaimat, hogy izgalmasabb legyen.
A fickó türelmes. Végighallgat. És válaszol. Lassan. És kimérten.
Amúgy baromira rendes. Elmondja, hogy írni kell egy kérelmet, amiben leírom mindazt, amit neki elmondtam. Mellékelni kell a szüleim nyilatkozatát, amiben hozzájárulnak a kérdéses autó behajtásához. Aztán kell még az ottlakás bizonyítására a lakcímkártya fénymásolata, aztán kell még egy orvosi nyilatkozat arról, hogy ők biza' segítségre szorulnak, mert nem tudnak járni, vakok, bénák és különbenis. Ja és kell egy másolat a forgalmiról is.
Ja és 2200 Ft Illeték Bélyeg.
És akkor elbírálják és nekem jó lesz. És végre behajthatok.

Apám jót röhögött, amikor a fentieket vázoltam neki. Mondta, hogy jó, akkor kér egy igazolást az orvostól, hogy vak, nem tud járni és különbenis.

Hogy megszólaljon a blog társszerzője is (igen, a kékkel író): engem hálistennek senki nem kért fel az 5 dolog megírására, így nem vallok be semmit ifjúkori tévelgéseimről (hé, felnőttkorban sokkal több volt!), zavaros és drámai nőügyeimről (azokból öregkoromban fogok Romana regényeket írni, kiegészítendő a nyugdíjamat), ill. borzalmas zenei kultúrálatlanságomról (legyen elég annyi, hogy kocsiban zabáláskor egy tücc-tücc MP3 CD meg egy Bach zenei CD közé rakom be a sültkrumplit).

A csontvázak kényelmesen elvannak a szekrényükben. Van nekik egy saját, külön helyük is - valahol a kirándulós sátron meg hálózsákokon túl, a diavetítő alatt. Érthető okokból nem sűrűn bolygatom őket. Ellenben nézhetik a diákat hálózsákból: tök jól bánok velük, nem? Csak maradjanak a helyükön.

Napi hírek: fájdalommal vegyes döbbenettel vettük észre, hogy a Kés/alatt (Nip/Tuck) első évadjának ismétlése egy hét után elakadt a Viasat3-on. A két ünnep között minden nap ment egy rész, aztán eccer csak nyissz, vége. Elvonási tüneteink vannak. Hiányzik a plasztikai műtét közben fröccsenő vér és a sok belterj, meg ugye az a "megkönnyebbült kívülálló" effektus, hogy háhá, de jó, hogy nem én szívok egy ilyen szar helyzetben.

Munkahelyi hírek: kicsit feszengve, de meg kellett írnom a minap egy tengerentúli partnernek (amerikaiul, igen), hogy a levele sajnos egyszer csak huss, elveszett. Hangutánzó szavak után kutattam. Vajon mit mondana Gyalogkakukk, Batman, vagy éppen Cthulhu?
"Sorry, your email was - BIP-BIP - gone..."
"YUM-YUM, your email and the administrator was very tasty, human..."
"Have you ever danced with the devil in the pale moonlight? FLAPSCH"

Lám, milyen fontos tud lenni a képregényes szókincs ismerete. (Végül valami hétköznapit választottam. Talán a "whoosh"-t? Szánalmas, tudom.)

Most én is megkaptam a blogger-szpemet.
Még mielőtt az összes blogoló kontaktomat lenyúlnák a többiek - undorító, belterjes kis társaság, pfujj! - gyorsan beszállok én is, bár nem értem a dolog lényegét, de valami olyasmit véltem kihámozni belőle, hogy írjak pontokba szedve öt dolgot magamról.
Úgyhogy jöjjön pár múltbéli marhaság, amit páran tudnak rólam, de többen inkább nem.

1. Nyolc évig jártam egy olyan osztályba általános iskolában, ahol rühelltem mindenkit. Egyedül a világ ellen, számkivetettség, etc., etc. Nem sajnáltatásképpen, de valószínűleg ezért szerettem meg később könnyedén a számkivetett-metált. Az Ossian ideális nevelő volt.

2. Négy évig jártam egy olyan gimibe, ahol ugyan tökjól éreztem magam, hozzám hasonló idióta tudásmánokkal összezárva, de velük szintén nem találtam valahogy a közös hangot.
Egyedül a világ ellen vol. 2.
Az Ossianból időközben Fahrenheit lett. De már nem is tudom, mikor.

3. Valójában biológus akartam lenni, de a jelentkezési lapok beadása előtt - úgy február táján - rájöttem, hogy abból rohadtul nem lehet megélni és úgy döntöttem, hogy az ELTE helyett mégiscsak az Iparművészetire adom be a jelentkezést. Nem vettek fel.
Ekkoriban titokban jártam egy sráccal és leveleztünk is. A rekordom 67 oldal volt. Asszem, egy hétig írtam. Kézzel. Mint az állatok.
A pasi is Ossiant hallgatott. Egy csomó kazettát kaptam tőle. Kézzel írt dalszövegekkel.

4. Egy évig biztosítási ügynök voltam. Előtte két hónapig próbáltam bekerülni a M*-gárdába. De Novák Csanád szerencsére idejekorán átvert, és ezért aztán nem kellett vele további kapcsolatba kerülnöm. Azt hiszem, ez mentett meg a későbbi regényírói pályától. Tulajdonképpen mindig szerencsém volt a munkahelyeimmel. Még akkor is kamatoztattam némelyiket, ha fel sem vettek oda.

5. Igazán a fősulin kezdtem el magamratalálni. Azóta konstatáltam, hogy Paksi Endre egy alkoholista, akinek végülis úgy tűnik, hogy nem annyira jött be a számkivetett-metál. És már én sem szeretem.

Kit rángatok bele?
Srakker Ügynök, Ördögtestvér, Gyerekember, Panther és a Zeblog.

Nagyon boldog, nagyon-nagyon sokminden széppel és jóval induló, nevetésben és pénzesőben gazdag új évet kívánok mindenkinek!

Most megint egy fél év lesz, amíg megszokom, hogy a fájlok elnevezésében, a hivatalos levelek végén, a számlákon és a banki átutalásokon már nem az előző évet kell írni, ha nem 2007-et.
Persze lehet, hogy két nap intenzív gyakorlással ezt el tudnám kerülni...

Tegnap Ördögéknél egy mérsékelten népes, ámde jókedélyű társasággal integettünk a kullogva távozó 2006 után. Hosszú évek óta nem táncos-zenés összejövetelen találtam magam a Nagy Pezsgőbontáskor. Ellenben annyi mini-tüzijátékot még nem láttam, amennyit tegnap. A piromán énem visongva ujjongott - valahol, egy zugban, távol a menekülő agysejtek tömegétől.

Mindez egyébként rögtön egy hatalmas nyomtatási hadművelet után történt, mert délután végre készen lettem a rajzaimmal, amit majd holnap le is adok. Ma még egy doksiírási hadművelet áll előttem. Órára pontosan beosztva, hogy melyik cuccra mennyi idő jut. Igyekszem ügyes lenni majd.

10:00-kor kezdem.

Boldog Karácsonyt mindenkinek! Aki szereti, meg annak is, aki nem...

A netről mindent be lehet szerezni, még a legelvadultabb izlésű, perverz gyerek izlését is kiszolgálják!
Van plüsstatu, plüss-moszkító, plüsskivi, kékbálna, tarantula, tarajos sül, véznaujjú maki, thompson-gazella, koatimundi (erszényesmedve, ha valakinek úgy jobban tetszik), gyűrűsfarkú maki, mammut, sarkiróka, kacsacsőrű emlős, tengeri vidra, repülőmókus, bűzösborz, oposszum kölyök, sörényes hangyász, varacskos disznó, óriáspolip, keselyű, skorpió és kapibara bébi...

Ha esetleg majd egyszer Széchenyi Zsigmond nyomdokaiba akarnék lépni, vagy Kittenberger Kálmán babérjaira törnék, megfontolom, hogy ezekkel a plüsstrófeákkal tömöm inkább tele a lakást. Már így is kénytelenek voltunk visszavonni csapatainkat az egyik ágyról... felülkerekedett a plüssbizbaszok inváziója.

Megtetszett Pszichoizé kollega könyv-sarka és elcsórtam. Remélem, nem haragszik meg érte.

A szombati napnak hála, gyarapodik a link-lista itt oldalt.
Újabb embert ismertem meg a Belterj-bandából, akivel érdemes beszélgetni. Üdv, Raon!

Őszinte sajnálatomra jóval kevesebb emberrel tudtam enyhíteni a szociális hiányomat, mint szerettem volna. Na, nem azért, mert nem voltak elegen... inkább csak egyszerűen nem fértünk oda egymáshoz és mostanában kénytelen vagyok olyan baromságokat is szem előtt tartani, hogy másnap mennyire baromira sokat kell tanulnom, mielőtt még lagymatagra sörözném és beszélgetném magam egy hajnalba torkolló bulin.

Kicsit uncsi már.
Mivel Szőkeherceg már úgyis elkezdte a kariaji lista összeírását, én azzal folytatnám, hogy jó lenne végre úgy elmenni egy buliba, hogy rohadtul nem érdekel, mennyire leszek ramatyul másnap, és nem azon aggódom, hogy kelek fel másnap hajnali fél nyolckor. Ja, ez már volt... affene. Nem tudok már újat mondani.

Na, mindegy.

Sáska-kollega nagykorúvá érett, úgyhogy ezt megünnepeltük egy kedves kis kocsmában. Ami egyébként a város általam ismert egyetlen olyan helye, ahol egy nagyobb buli után fizetéskor nem akarják átbaszni az embert és nem fintorognak a pincérek, ha az ember rendelni mer valamit.

Tök jó volt.
Ördögasszonnyal kölcsönösen gyűrűt csodáltunk, pletykáltunk, dumáltunk sok emberrel, képet törtünk (vagyis én nem, én valójában megpróbáltam összerakni), és végre megihattam négy sört...

Legszívesebben már a héten megismételném.
Nem akar valaki keríteni még egy szülinapot ebben az évben?!

Határozottan örültem, hogy - eddig még - nem kaptunk legalább 2-3 "gyertekel, lefoglaltuka legtutibbhelyet, istencsászárlesz" típusú meghívást Szilveszterre, ugyanis azt vettem észre, hogy valahogy nem érzem jól magam az ilyeneken.
Tavaly pl. az éjféli koccintás után rögtön elmenekültünk az első ilyen "buliból", mikor óvatlanok voltak a házigazdák, és még én éreztem magam kényelmetlenül...

Idén egy házibuli tűnik stabil befutónak, azokon eddig nagyrészt jó volt a hangulat.

Egy csomó minden jó lenne.

Jó lenne eccer a környező országokat közelebbről megnézni, mert én még sosem is.
Jó lenne néha elcsászkálni este csak úgy valahová, nem gondolva arra, hogy enélkül is kurva fáradt leszek reggel.
Jó lenne nem vállalni különmelókat (mert mondjuk megtehetem...ném).
Jó lenne a haverokkal néha kirándulni menni, mint régen...

Aztán ezzel szemben leginkább csak marad az otthoni meló vagy a házimunka, a kötelező családlátogatások, meg esetleg egy lopva elkövetett délutáni filmnézés, Atlantis, Harmadik műszak, no meg a fegyverként is használható Bűbájos boszorkák sorozat...

Keziccsókolom, ezek nem valami fényes kilátások.

Mivel tegnap volt a Cool TV-n a South Park azon része, melyben a Szexuális Zaklatás Panda történet a durván túllihegett és felfújt, zaklatásos botrányokat figurázza ki, erre a baromságra most kevéssé voltam toleráns.

Hallatlan! Szerintem példát kellene statuálni.Büntessék meg a kis szemét 4 évest! (Kivéve, ha a tanárnő bűnös közrejátszása felbujtásként értékelhető, mert akkor inkább az iskolát kell beperelni mondjuk 1,5 millió dollárra, mint ahogy a SouthParkban tanultuk).

De tegyük fel, hogy a kis ovis kéjelgő volt a hibás! Előttem van a Nagyszerű Igazság jelenete, ahogy a kommandósok rátörik az ajtót a gyerekszobában, majd csattan a Sheriff-készletből kölcsönzött műanyag bilincs, és elvezetik a Zaklatót, valamint lefoglalják a Jótanuló-leszek-laptopját is, amin majd gyer... zigótapornót fognak keresni!

Remélem, megkapja a magáét a kis szemét, és nem lesz felmentés! Példás büntetést várok. Ezzel igazán elrettentenék a fogékony 3 éveseket attól, hogy ők is ilyesmire vetemedjenek, ha majd 4 évesek lesznek. Valami nyílvános megszégyenítés, esetleg megkínzás kellene, amit a TV-ben is, főműsoridőben le is adnak - a 3 évesek kivételesen ébren maradhatnának addig.

Ja, és vesszenek a radikálisok.

Terjed a gyűrű-kór, már Ördögtestvér és Ördögasszony is elkapta.
Ezúton is gratulálunk nekik!

A kezdetben nőknél megjelenő jellegzetes, gyűrűszerű kinövés a bal kézen később, a kór teljes elharapózásakor kicsit módosult formában átkerül a jobb kézre, ekkor már a pár férfitagján is megjelenik majd a betegségre jellemző függelék az ujjon.
A kezdeti, enyhébb tünetek (állandó vigyorgás és rózsaszín szívecskék vízionálása) után, némi lappangási idő elteltével súlyosbodás várható a nyári meleg beköszöntével.
Az újabb kórjellemzők meghívó küldözgetésben, ruhapróbálgatásban és az "igen-igen" gyakori ismételgetésében jeletkeznek.
A tünetegyüttes enyhíthető sűrű gratulációkkal és ún. nászajándékok átadásával.

A kór nem gyógyítható, és a tünetjellemzők csoportos feltűnése alapján járványos lehet. Kérjük, óvakodjanak a letörölhetetlenül vigyorgó, bal kezükön gyűrűt viselő női egyedektől.

Megérintette a lelkemet a romantika. Tekerjétek fel a hangot és dúdoljatok velem, feleim...

Van az úgy, hogy az ember eltéved. Nem jó megállónál száll le, vagy egy utcával előbb kanyarodik be, esetleg pont lezártak egy utcát otthonához közel, ezért ismeretlen terepre kényszerül...

...majd ledöbben. Előfordul, hogy a "hol is vagyok?" kérdés után az "atyaég, ilyen helyek is vannak??" merül fel. Pedig nem is ment messze. Csak egy saroknyira. De eddig valamiért nem vette észre. Vagy nem akarta. Vagy igyekezett nem venni róla tudomást.

Az is előfordul, hogy az interneten történik ilyemsi. Elgépelünk egy címet, és mondjuk a cheat.hu helyett a chat.hu jön be. És úgy járhatunk, mint publicistánk, Tóta W. (Worluk) is: http://w.blog.hu/2006/12/01/chatportya14

Egy kicsit megmerítkezett a virutálszennyben. Node én elképzeltem, mi lett volna szegénnyel, ha a Belterj-chatre kerül!
Fél órán belül azon kapná magát, hogy buta szóvicceket fabrikál.
A nap végére pedig ellenállhatatlan késztetést érezne, hogy írjon egy M* regényt, vagy minimum publikáljon egy ifjúkori novellát! És aztán görcsösen védje naphosszat. Muhahaha!

Egész álló nap próbáltam elkezdeni a tanulást... de természetesen nem ment.
Én próbáltam, de komolyan!

De reggelizni kellett. Aztán meg fel kellett ébredni.
Aztán elcsesztük a kávét, mert a hipertartós űbertej két nap alatt megromlott és ez csak azután derült ki, hogy belecuppant a gyönyörű, mesterien elkészített kávéba. Úgyhogy kólát kellett inni. Szégyenszemre.
Aztán ebédet is kellett csinálni. Meg sürgősen felseperni az erkélyt, meg beleolvasni a tegnap vett agykutatós könyvbe (mondtam, hogy áttérek a tudományos könyvekre!).
Aztán ki kellett válogatni a mazsolát a rohadt Uncle Ben's mártásból, mert teleszórták vele az új Marokkói trutymójukat a köcsögök és csak az apróbetűs részben írták le, hogy benne van. Szemetek! Rohadt mazsola!
Aztán meg kellett nézni a boszorkányokat. Aztán az Atlantist. Aztán már egészen késő volt. Bizony. És ezért el kellett menni itthonról.

Meg különbenis már rohadtul szenvedtem az egész kurva naptól. Azért.

Szinte felszabadításként jött Szőkeherceg ötlete, hogy akkor vegyünk ásványvizet, mert kifogytunk.

Akkor már körülnézünk a mosogatógépeknél. Ami baromira pozitívan érintett, hogy a (nem fogom ám megnevezni, melyik) multigigamarktban halál rendesek voltak az eladók. Szombaton este 6-kor képesek az idióta kérdésekre normálisan válaszolni, sőt kiselőadást tartani arról, hogy mi a mosogatógépben a 3in1 funkció. Még külön erre a célra készült tájékozató füzetet hozzánkvágtak.
Aztán valahogy odakeveredtünk a kávéfőzők sorához. *óriási sóhaj*
Megdobogtatja ám az ember szívét egy olyan hatalmas olasz, indusztriálisan elegáns, automata űrkávéfőző. Minden egyes alkalommal megdobogtatja. Akárhányszor járunk arra, mindig csöpögtetjük egy kicsit a nyálunkat.
Úgyhogy most is.

Álltunk és bámultuk a szépségesnél szépségesebb, sokbarnyi nyomással gőzt kipöfögő csodákat. Csészemelegítés, vízkőmentesítés, egy csésze, két csésze, kávét darál, tejet gőzöl...krumplit is szeletel! Nem törik!...Upsz, eltört.
És ekkor arrajött egy eladó. Kérdeztünk kettőt.
Hogy akkor nekünk mégis miért jó, hogy 15 bar nyomással főzi a cucc a kávét, tessékmondani?
Erre szó szerint elráncigált minket a sor másik oldalára, ahol egy fickó álldogált és taszigált egy visszafogottabb kinézetű kis gépecskét.
- Te, főzzél már egy kávét, kérlek!
Erre azt hittem, lehidalok. Ilyen van, bazki? A Gigamarkt kellős közepén lefőznek egy kávét nekem, mert képes vagyok kérdezősködni?? A mosógépekkel meg mosni is lehet, csak nem tudtam róla???!
Jövök máskor is!

Na, szóval, a fickó főzött egy kávét és közben beszélt. Eleinte visszafogottabban. Aztán közbe-közbekérdeztünk és belelendült. Mélyrehatóan kielemezte a kávéfőzőket, a kávék lelkivilágát, a kávéfőzés tudományát. A végén úgy belejött, hogy lelkesen mutogatta a tuti cuccok tuti alkatrészeit, hogy ebben azért van anyag, nem?
- De nézd meg ezt... ehh! Két ekkora luk van rajta! Nézd! Tiszta gáz, nem? Pfuhh. Na, ezt ne vedd meg!

Ebbe beleszerettünk. És még el is férne...

A kollega azért azt megígérte, hogy holnap már nem jön be. Mondjuk annyira nem zavartattam magam a dolog miatt- bár nem ölelgettem. Elvégre inkább most essek túl rajta, mint majd később. Nem?
A főnököm viszont még a srác által írt doksikat is lefénymásolta, mielőtt a kezembe adta volna. Pedig én tényleg inkább elkaptam volna. Meg hát a kockázatos életvitel is vonzó dolog.

Mivel azonban a cucc a pöttyök kiburjánzása előtt egy-két nappal már fertőz, azért mégis maradt némi esélyem.
Innentől van rá két hetem, hogy kiderüljön, fogok-e majd bégetni és vakarózni. Állítólag annyi a lappangási idő. De hogy a srác hol a csudában kapta el, az rejtély marad.

A kollegám most jelentette be, hogy ő biza' bárányhimlős. Én meg még nem voltam.

Úgyhogy már elkezdtem tervezgetni, hogy miket fogok csinálni abban a két-három hétben, amig nem jövök be melózni.

Azért ennél nagyobb, durvább nyúlásokat is láttunk már. Például amikor volt szerencsénk megismerkedni a tükörregény fogalmával. Ugye.

Eddig is tisztában voltam vele, hogy blogot vagy anomime, hülye becenevekkel, vagy sehogy.

És tessék, ismét beigazolódott, hogy baromira kell arra vigyázni, hogy semmi igazán konkrét dolgot ne írjon le az ember magáról. (Nem, megint nem linkelek, inkább csak beszélek bele a levegőbe!)

A legelemibb tézis az anonimitásban ugye, hogy ne írd ki a valódi neved, sem a telefonszámodat, ne is utalj rá, és ne tegyél ki fotókat magadról, aktokat meg pláne ne.
De ne írd le azt se, hol laksz, hol dolgozol, hány gyereked van, hogy hívják a gyerekeidet, hová járnak suliba, oviba, bölcsibe, egyetemre. Azt se, hogy melyik kocsmába szeretsz járni naponta.
Vigyázz, hogy ne utalj rá, hogy mennyit keresel, mi a politikai és vallási meggyőződésed, mit gondolsz név szerint egyes emberekről és hogy milyen pózokban szoktál szeretkezni, villanyfénynél, avagy a mosógépen szereted-e jobban, esetleg hány japán lánnyal szeretnéd egyszerre...

Valamiből ugyanis tutira baj lesz.
Lehet, hogy csak az anyukád találja meg a kicsapongó szexuális életedről vezetett nyilvános naplódat... de az is lehet, hogy holnap már az erkölcsrendészet kopogtat be az ajtón egy szépséges birságoló cetlivel és lefoglalja az összes barátnő.jpg nevű képet a gépeden.
Bármi megeshet.

Egyébként pedig nem, nincsen üldözési mániám. De tényleg!
Sem skizoid, sem paranoid hajlamaim nincsenek. Talán egy csöppnyi nárcizmus szorult belém... és lihelletnyit addikt vagyok... Nézze el nekem a világ.

Akárhányszor szerencsém(?) van belepillantani kis hazánk ponyvairodalmának posványába, mindig elképedek.
És hála nem kicsit belterjes, ám véleményformáló ismeretségi körömnek, ez igen gyakorta megesik.
Ocsmány, viharos kis posvány. Amolyan ragacsos fajta: akinek egyszer köze lesz hozzá, azt nem ereszti.
Vérre menő csatározások, sértődött írópalánták. Jogviták a kiadványok felett, pletykák és híresztelések. Lassan egy regényt sem látok a polcokon, amikhez nem fűződik valamilyen kisebb-nagyobb hajcihő. Legalább pár kirohanás az alkotótól mindenféle kétes oldalakon...
Basszus, srácok, írjátok csak a nyavajás regényeket, de ne nyilvánuljatok meg! Ennyi energiával meg lehet tölteni egy egész könyvespolcot! De kell a francnak a sértett lelketek hozzá. (Nem, nem fogok linkelni. Háromévnyi mocskot nem tudok belzsúfolni egy postba.)

Ezek után csoda, ha inkább csak lefordított könyveket olvasok? Ha valaki egy külföldi, jó eséllyel már 2-5 éves regényt szid, akkor legalább az író nem mászik a képébe, hogy írjá' jobbat, hujje kotsög!
Persze a fordító még mindig a képébe mászhat, ha nincs szerencséje, de erre azért kisebb az esély. És kisebb a vehemencia is.

Azért talán mégis biztonságosabb megmaradni a szakmai és ismeretterjesztő könyvek körében. Meg elővenni a régi klasszikusokat, amik eddig kimaradtak a szórásból. Ha nem jön be Asimov vagy Gibson valamelyik szösszenete, maximum hülyének néznek páran, de nem kiáltanak ki megrögzött fikázónak és aljas szándékú klónozott falkatagnak. Elkönyvelik, hogy hülye az izlésem és kész.

Nem hallgattam el, nem bizony!
Sőt!

Mostanra talán lesz arra időm, hogy elegendő időt töltsek kettesben...
...a komplex féléves feladatommal, hogy valami olyat hozzak létre, amit később nem akarok rejtegetni az utókor előtt. Van rá három hetem. Bár én inkább attól tartok, hogy kihasználom minden építész mentsvárát, a pótbeadást.
Hová is lenne enélkül a szakma?

Tegnap voltam egy épülő háznál. Zöldág-ünnep volt. Máshol ezt bokréta-ünnep néven ismerik. Az a lényeg, hogy amikor a kőművesek elérik a ház legmagasabb pontját, akkor kajálnak egy jót, isznak és kitűznek egy zöld ágat. Vagy virágosat. Vagy bokrétát. Izlés kérdése. A lényeg a kaja, meg az ivás. Ilyenkor megveregetjük a saját vállunkat, hiszen fasza gyerekek vagyunk. Áll (még mindig) a ház, innen már gyerekjáték befejezni! Csak tető kell rá, meg a belsejét kell megcsinálni...

Muszáj volt egy kicsit művezetni is, mert ijesztőek voltak az állapotok. Mondjuk szerencsétlen ácsok is megrémültek, amikor meglátták a statikusunk terveit a fedélszékről. Nem akarom elképzelni az arcukat.
Meg is értem szerencsétleneket. A fickó a németországi viszonyokhoz van szokva, nem a magyar családi ház összegányoláshoz. Idehaza a német faméretek beszerezhetetlenek, és még az általa meghatározott szegek beszerzése is külön küldetés volt valószínűleg.

És persze a ház egyik fala sem párhuzamos a másikkal. Mert olyat mi nem tervezünk. Abban nincs kihívás.
A tetőgerinc is emelkedik, az ablakok is ferdék. Csoda, hogy a födémet sikerült vízszintesen elkészíteni ezek után.

Aztán elfogyhatott a sör, mert a ház végül 30 centivel magasabb lett, mint amit terveztünk. A tetőtér lassan akkorra, hogy két szint is vihogva beférne alá. Szívem szerint amúgy visszabontattam volna a fenébe az egészet, de hát én genya vagyok... Na, mindegy, jön a tél, úgyhogy ez így marad. Majd csinálnak álmennyezetet, vagy amit akarnak.

Még mindig esélyes azért, hogy valami szaklapba is bekerüljön. Ha ennél jobban el nem szúrják.

Megváltjuk a világot vol.1.



11:47:35 Bodzilla: basszus, ez nekem fáj link
11:47:50 Bodzilla: lehet kapni a Media Marktban és 60e
11:48:12 Kisangyal: és ez neked mér fáj?
11:48:57 Bodzilla: nemtom, de fáj
11:49:10 Bodzilla: ez...ez...ez akkora hülyeség
11:49:44 Kisangyal: de mér?
11:50:06 Kisangyal: könnyű cserélni a képet, nem kell a kép előhívatásával vesződni
11:50:20 Kisangyal: és utána sem kell kidobni, szennyezve a környezetet
11:50:25 Kisangyal: szvsz tök praktikus
11:50:27 Bodzilla: de....de
11:50:28 Kisangyal: csak drága
11:50:37 Bodzilla: de inkább kinyomtatom, basszus
11:51:05 Bodzilla: a papír, meg a sima keret kevésbé szennyezi a környezetet összességében, mint ez, amikor tönkremegy
11:51:19 Bodzilla: meg amit előállításkor beletettek
11:51:42 Kisangyal: az is igaz
11:51:49 Bodzilla: inkább az e-papírt lehetne kapni!
11:52:12 Bodzilla: és lehessen rá napi újságot letölteni, meg ilyesmiket
11:52:46 Bodzilla: bewifizik a várost, mindenki e-papírral jár és nem kell újságot venni
11:53:08 Bodzilla: :utopista:
11:53:46 Kisangyal: naja, de az e-papírra is igaz ám az, amit a fotóra elmondtál
11:55:04 Bodzilla: jó, de könyvet _jóval_ többet veszel, mint fotót nyomtatsz
11:55:33 Bodzilla: tehát 1 db e-papír készülékkel kiváltasz egy tonna könyvet és újságpapírt
11:55:43 Kisangyal: hát, szvsz ameliyen gyorsan terjednek a digi fényképezőgépek...
11:55:50 Bodzilla: míg egy ilyennel cca. 3-4 fotónyomtatást váltasz ki
11:56:32 Bodzilla: sztem az e-papírt kéne nyomni, nem ezt :durci:
11:57:07 Bodzilla: adnának hozzá egy jó technikai hátteret és meg van mentve a világ, a fókák és a pingvinek

Már el is felejtettem, hogy milyen finom pékségillata van a frissen sült, ropogós, foszlós belsejű fehérkenyérnek...

...nem adom vissza a kölcsön kenyérsütőt.

Megnéztem nyolcmillió receptet, végül vettem egy spéci kenyérlisztet és a zacskó oldalán lévő utasításokat követve bedobtam egy adagnyi cuccot a gépbe. Izgatottan várom, hogy vajon mi fog kisülni belőle. Szó szerint.
Szerintem kábé éjfélre készen lesz.

Addig viszont rajzolom egy kicsit a repteremet.

Kaptunk kölcsön egy kenyérsütő gépet, de annyira nincsen hozzá semmilyen recept, hogy neki kellett állnom google-fuzni, hogy egyáltalán halvány fogalmaim legyenek arról, hogy mit kell beleönteni a gépbe és melyik gombot kell megnyomni.

Most már tudok diós, mákos, mézes, sajtos, sonkás kenyeret sütni és szerintem már cementből és homokból is tudnék kovászt gyártani.

"A kenyérsütőgép nem magyar találmány, így azzal soha nem fogsz tudni olyan kenyeret sütni, amilyennek egy igazi magyar házi kenyeret képzelsz el. Azt ugyanis csak kemencében tudod megsütni."

Mégis azt hiszem, hogy ebből tanultam a legtöbbet. Egyem a zúzádat, mélymagyar felebarátom.

Egy csomó kérdést szegeztek nekem az elmúlt pár napban. Voltak egyszerűbbek is.
Például, hogy na, milyen harminc évesnek lenni?
Milyen volna? A napok most is azzal kezdődnek, hogy felkel a nap és a kávénak sem változott az íze. Most akkor mi van? Semmi. A tizennyolcadik születésnapom után sem kezdett ellenkező irányba forogni a Föld.
És egyébként meg igencsak ritkán néznek harmincnak. Ergo nem is nagyon érdekel, hogy milyen harmincnak lenni. Mondjuk néha picit zavar, hogy némelyik szűkagyú csúcsmérnök tejfelesszájú frissdiplomásként kezel, de azért van a pici szám, hogy beszóljak, nemdebár? Naugye.

A következő kérdés, hogy milyen menyasszonynak lenni? Megjegyzem, ezért a kifejezésért tasli jár.
Mindazonáltal a kérdés már elgondolkodtatóbb. Bár a fizetésemet nem emelték fel és a lottó ötös sem várt reggel az ajtó előtt... Ezzel együtt egyelőre nem tudnék válaszolni. Talán annyit, hogy fura a gyűrű. De nem lötyög és nem szorít. És szép is.

Aztán jöttek olyan kérdések, hogy mikor lesz az esküvő, hol, mennyien lesznek majd, milyet szeretnénk?
Na, itt kezdtem el aggódni, hogy majd ezekre a dolgokra egyszer válaszolni kell. Najó. Ezekre elég hamar válaszolni kell.
Egyelőre ott tartok, hogy mit nem szeretnénk. De tulajdonképpen az is valami, ha tudom, hogy nem akarok sramlizenét, nem akarok háromszáz ittasan gajdoló rokonnal végiggrasszálni a fél falun, nem akarok népi rigmusokat, nem akarok orchideát a csokromba és nem akarok csipkét, vagy gyöngyöt látni a ruhámon (vagy csak keveset). Tömören ennyi.
Aztán meg majd kialakul.

Egészen év végéig kaptunk rá időt, hogy mindent kitaláljunk.

A barátok egyébként nagyon segítőkészek. Például a barátnőm rögvest átavanzsált vészmadárnak és végigkárogta a vasárnap estét, hogy nehogy majd nagyon pofára essek, ha nem klappol minden azonnal. Úgyhogy különböző rémtörténeteket hallgattam az elégedetlen rokonokról, a zuhogó esőről, a tömött templomról, a lefoglalhatatlan időpontokról, a veszteséges menyasszonytáncokról, a végigidegeskedett készülődésekről, a karikás szemű menyasszonyról, az amatőr zenekarról, akikről a lagzin derül ki, hogy nem tudnak semmit, amit meg mégis, azt csak hamisan.
Mindezt preventíve. Csakis a mi érdekünkben. Hogy ne kelljen majd csalódni.

Najó, szóval nem kellett a kiscica.

Valójában ott helyben igent mondtam. Egy párszor.

Állítólag ma éjfélig van időm lecserélni egy kiscicára.

Gondoltam, nézek egy kis tévét. Ráadásul megláttam, hogy tinikorom kedvenc Verne-regényét, a Rejtelmes szigetet adják.
Jó, hát már húsz perce megy... hát akkor?

Na, nem is ment le még sok a történetből. Épp csak partravetődtek a szigeten.

Ekkor a következő snittnél egy baszomnagy sáskaszörny került elő a dzsungelből és felzabálta az egyik főhőst.

Ennyit a jó kis Verne-regényről. Csókoltatom a rendezőt. Átkapcsoltam.

"koncepció autó tervező vagyok" De jó neked, barátom! És mondd, sok megbízásod van?

Egyébként, ha bármi kérdésetek van, Miss Dewey szívesen válaszol.

Úgy vélem, hogy a térdközelben végződő szoknyákhoz előnyös viselet késő ősszel a hosszú szárú csizma.

De a cipőgyártók meg úgy vélik, hogy a konfekcióméretbe az én vádlim már nem fér bele. Fél órán keresztül csizmákat próbáltam.
Hosszabbat, rövidebbet, magassarkút... aztán már laposat is. Aztán már a western fazonra is ráfanyalodtam. Aztán már a szőrös-liffentyűssel is beértem volna.
A végén már azt is felvettem, amit amúgy akkor sem vennék fel, ha kényszerítenének... (C.C. Catch stílusában, egyenesen a nyolcvanas évekből ideimportálva) de mindegy is, mert nem ment rám. Egyik sem! Ehh.

Jó, a boka felettiek igen. Még a vádli közepééig tartók is. De ami normálisan térd alatt kevéssel végződött, ahogy kell, az szorított, mint a kurvaélet.

Bazki! Hájas a vádlim, vagy mijafranc?!
Jövőre már azt is megérem, hogy fülbevalót sem kapok, mert nem lesz a méretemben?!

Elmentek a büdös picsába a rohadt konfekciótokkal együtt! És basszátok is meg! Miért nem lehet olyan 37-es csizmát kapni, amit fel is tudok venni, he?!
Szemetek!

Úgyhogy nem fogok késő ősszel szép szoknyát hordani garbóval, tünci kabáttal és hosszú szárú csizmával. Hordok majd unalmas farmert sportcipővel, meg széldzsekit.

Tegnap összevontan megtartottuk Szőkeherceggel a hatvanadik szülinapunkat.
Eredetileg nem magunkat akartam ünnepeltetni, de végülis jó ürügy volt összetrombitálni a haverokat és lazázni egy kicsit.

Egy csomó dolgot hoztak. Nekünk. Pedig igazándiból nem vártam semmi extrát, csak hogy jöjjenek és egyék meg az összes sütit, amit találnak és igyák meg az összes sört és dumáljunk egy jót.
Erre úgy megleptek, hogy leesett az állam.
Ördögasszony hozott szépséges, világítós névtáblát, lett csodás csészém, Szőkehercegnek trükkös fürdőgolyók, fincsi bor...
...és megkaptam a Naaagy Vonatenciklopédiát és ettől aztán tisztára elérzékenyültem. Kisangyallal beszéltünk róla, amikor láttam megjelenni és azt hittem, csak viccel amikor kijelentette, hogy megkapom. Hatalmas ajándék. Minden szempontból.
900 csodás kis szépség van benne. Három évig minden napra jut egy vonat, ha jól beosztom.

Köszi, srácok! Gyertek gyakrabban!
Különbenis maradt egy csomó sör, amit még meg kell inni!

Reggel turkáltam a ruhásszekrényben... Nincs egy rongyom seeeeem!
Aztán találtam négy pár cipőt, amit tavaly nyáron vettem. Ebben az a gáz, hogy idén nyáron vettem újabb három párat. Mert egyszerűen elfelejtettem, hogy már van az a négy a szekrényben.

Ennyit rólam.
Az is lehet, hogy az egyik polcon kötegben állnak a tízezresek, csak én nem tudok róla. Csak tudnám, melyik polc az?

Keresőszó: "hogy néz ki egy zombi?" Nézz meg élőben!

Ha az ember látja, hogy lerajzolhat ilyen házakat és azok a felfalazás utáni második héten is állnak még, akkor hajlamos vérszemet kapni. Én legalábbis vérszemet kaptam.

Úgyhogy a repterecském tervei egészen eldurvultak.
Az építész konzulensem már a múlt héten látta... nyelt egy nagyot és pislogott. Aztán azt javasolta, hogy még most beszéljek a statikussal és vigyek is neki mindjárt több változatot. Szerintem a fickó vagy visítva fog menekülni, vagy hangos vihogással fogja az asztalt csapkodni.

A sok (bátor) tervezés közepedte folyamatosan művelem magam. Hiszen utazok minden nap kétszer egy-másfél órát, legalább haszna legyen, vagy valami.
Tegnap délután elkezdtem olvasni egy kissé filozófikus művet.
Már többször, több helyen láttam róla pozitívan nyilatkozni embereket. Bár élőben még senkivel nem találkoztam, aki olvasta volna. De hát biztosan jó.
Na, majd most én!

Na, kérem, én még nyitott szemmel, olvasás közben nem aludtam el. De most az utolsó megálló előtt a HÉV-en arra riadtam fel, hogy a betűk csak futnak a szemem előtt, automatikusan lapozok... és ennek elenére majdnem lebólintottam a velem szemben ülő csajt. Szegény csak nézett, hogy mi a bajom, amikor felkaptam a fejem. Megpróbáltam úgy tenni, mint aki egy nagyon érdekfeszítő könyvből eszmél fel, hogy le kell szállnia. Bár az elüvegesedő tekintetem szerintem nem győzte meg.

Ma reggel már nem ezt a könyvet vettem elő.

Köszönöm szépen!
Most pedig megyek, és egy újabb ősz hajszálat festek át alkoholos filccel...

Kitaláltam magamnak egy jó munkakört.
Az a lényege, hogy az ember reggel felkel, teát főz, reggelit csinál... aztán ad sok puszit a Férfinak, Aki Elmegy Melózni. Aztán visszafekszik még aludni egy kicsit.
Ha kialudta magát, akkor megeteti a macskát, rajzol egy kicsit, hogy ne unatkozzon nagyon, majd elmegy konditerembe, szoliba és plázázni a barátnőkkel. Utána hazamegy, hazaküldi a takarítónőt, és összeüt valami vacsorát a Férfinak, Aki Hazatér a Munkából.

Az a baj, hogy ezt a munkakört nem fizetik túl jól, vagy pedig unalmasak a munkatársak.
Azt hiszem, mégiscsak saját irodát kéne nyitni. Egy jólmenő, nagynevű irodát.

Na, iszom még egy kávét...

A rohadt leandert ellepték a rohadt pajzstetvek... Nagyon rühellem. Permetezgettem a nyáron a kis szemeteket, de nem nagyon használt. Szerintem vagy leöntöm benzinnel, vagy megvárom a fagyokat.

Döglődök.
De pár kávé után azért még tudok párat rúgni. Persze az is lehet, hogy ez már csak idegrángás...

Reggel vettem a bátorságot és "finoman" elpanaszoltam a főnökömnek, hogy "kissé" túl vagyok terhelve. Ebből rövidesen csaknem egymás vállára borulva nyifogás lett, de végülis jót nyavajogtunk egymásnak kínjainkról. Úgy csapatépítő jellegűen.
Egyébként lesz ám majd ember felvéve, de ők csak októberben kezdenek. Egy hónap, amig belejönnek, megszokják a klímát és az időeltolódást... és addigra már pont megcsinálok mindent. Én és a klónjaim.
Jó zombi! Ül! Dolgozik! Nyomtat! Rajzol! Ügyintéz!

Az iskola meg egy nagy káosz úgy, ahogy van.
Fél évig tipródtam azon, hogy ki legyen a diploma előtanulmányaimhoz a konzulensem... és végül a Sors Keze kiütéssel győzött.
Mondjuk összesen három emberből választani nem tűnik nehéznek. A háromból kettőt ismertem régebbről.
Egy csajszi, aki mindent ráhagy az emberre és kevéssé szól bele a tervezésbe... csak a végén derül ki, hogy a bődületes hülyeségeket is képes bólogatva elfogadni.
Egy nagyon öreg bácsi, aki nagyon alapos és jó sokat beszél a témádról... csak aztán a második konzultációnál már a bőség zavarában nem tudsz hová kapni, a harmadiknál meg előjönnek az "ezt mégse így, hanem amúgy" jellegű hozzászólások.
És egy fickó, akiről mindenki azt mondja, hogy jó tervező és megköveteli, hogy az ember konzultációra rendesen felkészüljön, ne csak hebegjen-habogjon. Csak éppen ő az egyetlen, akit nem ismerek személyesen.

Kit válasszak? Jajj, kit válasszak??!
Na, amilyen vagyok, én belevágtam az ismeretlenbe.

Az első alkalommal nem jött el a fickó egyáltalán. Jó'van, hát végülis még csak a programot kell kiválasztani, az megy nélküle is.
Most volt a második alkalom. Készen van a programom, témavázlat, koncepció, funkcióséma... Keresem a fickót.
Hát órát tart.

Kiderült, hogy bár ez hivatalosan a mi konzultációs időpontunk, két tanár ezzel párhuzamosan a nappalisoknak tart órát. Azt is teljesen hivatalosan egyébként. Fasza!
Jó, hát biztos bejön azért a tanszékre, ha végez...
Nem jön. Várok. Csak nem jön.
Jó, nézzünk el abba a terembe.

Kiderült, hogy elment haza, amint végzett, hogy rogyna rá az ég!
Nos, én nem fogok még három hétig egy olyan embert üldözni, aki baszik rá, hogy neki hivatalos konzultációs időpont van kiírva és még csak azt sem tudom, hogy néz ki.
Kurvaanyáztam 10 másodpercet, aztán odamentem a csajszihoz (lásd fenn) és megkérdeztem, hogy beférnék-e még hozzá.
Befértem.

Repülőteret fogok tervezni.
És szándékomban áll másfél év elteltével diplomát kapni.

Képes voltam szombaton hajnali hatkor kelni.
Autós találkozó volt szombaton a Hungaroringen és az ilyesmire illik készülni.
Gondos ruhaválogatás. "Milyen idő lesz? Nem lesz ez túl meleg?""Bazki, nincs egy rongyom sem!" Hajmosás. Félálomban. "Hol az a rohadt hajkefe?!"
Kávé kimarad.
Smink. "Ez a szín jó lesz?!" "Melyik szemceruzát használjam?"
Aztán autómosás.
Szépek vagyunk, akkor mehetünk is.

Mit ne mondjak, cca. 200 olasz autó a Felvonulási téren meglehetősen impozáns látvány. Onnan ment aztán a menet Mogyoródra. Ami szintén nem mindennapi élmény lehetett az arrajáróknak.

Na és hogy mit is lehet csinálni egy autós találkozón?
Hát lehet klassz verdákat bámulni, megcsodálni a menő hangrendszereket, amiken jól szól a tücctücc, vagy a gettózene (a metált valamiért nem szeretik full hangerőn bőgetni). Aztán lehet még motortereket nézegetni és csajszikat sasolni.
És egyébként voltak programok is, mert csak a fentiekért önmagukban azért nem mentünk volna.

Van a Hungaroring mellett - vagy inkább benne - egy jópofa kis tanpálya, amin mókás dolgokat lehet kipróbálni. Sajnos aranyárban mérik ezeket az egyszerű halandóknak, de még úgy is erősen megéri szerintem, mert nagyon tanulságos. Már persze csak akkor, ha az ember gyereke nem szeretne sikítva a szeme elé kapott karokkal reagálni egy téli megcsúszásra. Vagy egy defektre. Vagy egy jókora esőre.
Nekem nincsen jogsim. Ha nagy leszek, majd lesz. Egyszer.
De utasként sem volt egy utolsó élmény a dolog. Boldogan visongtam, amikor például kiderült, hogy ha kirántják az autó alól a hátsó kerekeit, azt dupla leszúrt rittberger nélkül is meg lehet úszni. (Ez volt a defekt szimulálása rántópaddal - bár tudom, a fotóról inkább a legújabb szivárványmosó szolgáltatásra gondolt mindenki)


Aztán volt lejtmenet szappanos vízzel áztatott úton - nem, a kép nem az új Fiat Leon szökőkútjáró funkcióját ábrázolja.


És volt még pár ügyességi pálya, ahol ki lehetett próbálni, hogy melyik autó és melyik sofőr mit bír. ABS-szel, anélkül, esőgumival, imamalommal...

Szóval tanulságos volt.
Ez meg egy Ferrari Testarossa.


Utána Ördögasszony anyujához voltunk hivatalosak finomságokat pusztítani.
Örök hála neki az avokádókrémért, amit magamtól biztosan nem kóstoltam volna meg. Lévén hogy a zöldségesnél kábé úgy néztem a gyanús zöld kis testükre, mintha ufót látnék és különben sem volt gőzöm sem, hogy mégis hogyan döntsem el egy zöld gyümölcsről, hogy még zöld-e avagy megérett?!
Aztán ott volt a tatárhús... amit Szőkeherceg előadásában mindig imádtam.
Meg tiramisu.
Meg rák-nyárs.
El lettünk kényeztetve, egy szó mint száz.

Kár, hogy a buli folytatását Ördögéknél már meglehetősen álmos lévén, nem tudtam ébren kibírni. De azt majd legközelebb, egy kevésbé élménydús nap után.

Új link balra lent... nem annyira, feljebb! Na, ott.

Még Brad Pittre is hasonlítok! Ohyeah!

Megvan a véleményem a "kialakult politikai helyzetről", ahogy azt mondani szokás. De nem elemzem hosszan, mert csak felhúzom magam. Az az egy biztos, hogy mindenki meghülyült.

"10:27:42 Kisangyal: hazafelé összefutottam három részeg, tüntetésre igyekvő alakkal
10:27:52 Bodzilla: basszus
10:27:58 Bodzilla: hánykor mentél te hazafelé?
10:28:03 Kisangyal: hat
10:28:06 Kisangyal: ez a durva
10:28:07 Bodzilla:
10:28:33 Kisangyal: fényes nappal, hatkor, az üllőin három részeg árpádsávos lobógóval megpróbált letaperolni
10:28:44 Kisangyal: most mi a fenét csináljon az ember?
10:28:49 Kisangyal:
10:29:06 Kisangyal: ráadásul este sörözni mentünk volna Mételyékkel... hát, lemondtam
10:29:12 Kisangyal: talán megértik
10:29:26 Bodzilla: sztem megértik
10:29:36 Kisangyal: megpróbáltam kitérni, a végén a vállamat találták el. Aztán továbbálltak
10:30:19 Kisangyal: összességében nem para, csak mikor három csávó jön feléd kinyujtott, markolászásra álló kézzel....én beparáztam. Lehet mondani, hogy hülye vagyok, de nem vagyok én ehhez hozzászokva
10:31:19 Bodzilla: nem vagy hülye
10:31:35 Kisangyal: szerintem ez abnormális
10:31:37 Bodzilla: szegény, én is befostam volna
10:31:56 Bodzilla: nem is lehet micsinálni, mert három nagydarab fasz elől csak elfutni lehet
10:32:03 Kisangyal: mongyuk simán továbbálltak, szóval nem annyira nagy gond, csak hát mégis
10:32:33 Kisangyal: azt nem értem, hogy fényes nappal, meg csomó ember volt az utcán
10:32:52 Kisangyal: ez a durva. Mer még ha este tizenegykor, sorsomat kihívva flangálok az utcán..."

Cél nincs, csak a balhé, mi?! Gratulálok!
Kívánom, hogy mindegyiket kúrják fejbe jól gumibottal! Úgy istenesen! Mert megérdemlik!

Tegnap rádiót hallgattam.
"Ennek az egésznek pedig a hab a tortáján az, hogy..."
Nem Grétsy tanár úr nyelvművelő műsora ment.

A Lurdy-Házban macskakiállítás van. Még holnap el lehet menni megnézni, ha netán valaki hasonlóan macskamániás...
Nem tudom, a cicusok mit szóltak a hatalmas, ámuldozó és rácson befelé bökdöső tömeghez, de érdekes volt figyelni a nemesített dögök reakcióit.

A maine coon hanyag eleganciával heverészik és tudomást sem vesz a rácson bedugdosott ujjakról, inkább alszik. Egy jóltáplált cicuska akkorácska, mint egy kisebb borjú. A lenéző pillantásával és a tekintélyes méretével szerintem seprec alatt rendet tenne a legengedetlenebb gyerekhaddal megáldott családban is. Rádnéz, pislog egyet... és azon veszed észre magad, hogy hajlongva hordod neki a macskakaját és esdekelve kéred, hogy kegyeskedjen megengedni, hogy simogatással kényeztethesd.
A norvég erdei macska is majdnem ugyanezt csinálta, csak ő nem akkora darab. Vagy nem láttunk akkorát belőle. Ő a sugárzó elegancia és nyugalom. Ekkora szőrtömeggel nem lehet csak úgy csacskán ugrándozni, meg pofozkodni, mit képzelsz?!
Az abesszin ezzel szemben olyan eleven, mint egy bespeedezett mosómedve. Azt hiszem, abesszint szeretnék. Előtte ugyan érdemes egy törhetetlen és szétszedhetetlen bútorokkal berendezett betonbunkerbe költözni... de ezért a cicusért megéri.
A perzsák inkább a gazdájukhoz bújtak a tömeg elől. Doromboló szőrcsomók.
A burmai cicák meg tágranyílt bociszemekkel epedeztek egy kis játék, vagy simogatás után. De ha már simogatás, akkor legyen játék is. Szőrös. Mozogjon. Enyém!
A sziámi cicusok szépek, de valahogy nem fognak meg. Girhesek és még buták is. Egy ismerősömnek volt egy. Az ennek tetejébe még egy kiszámíthatatlan kis dög is volt. Egyszer bújik, törleszkedik, hízeleg... a következő percben meg belédharap és miközben felháborodva leugrik az öledből, még beléd is mar. Szóval a sziámi nálam a zsiráf kategória. "Szép, szép. De otthonra nem kéne."
Aztán a kopasz macskákról ne is beszéljek. Szőkeherceg szerint a kopasz tengerimalachoz kifejezetten jól menne.
Szegények elég elveszetten mutattak egy jókora perzsa mellett. Girhesek, aprók és remegnek a hidegtől. Nem tűnnek túl életrevalónak. Ráadásul nem tud az ember beletúrni egy ilyennek a szőrébe... míg mondjuk egy karthauzi kifejezetten szőrturkálásra született.

A végén már picit unalmas is volt a macskaáradat, de érdemes megnézni. Bár 600,- Ft egy felnőttjegy. Ami azért nem kevés.

Ha netán valakinek mégis hatalmas mennyiségű pénze volna, vásárolni is lehet ott. Bár úgy vélem, egy ilyen kiállításon és versenyen csakis díjnyertes kölköket lehet venni jó sok pénz+50%-ért.

Kezd marhára elegem lenni a drágalátos kollegámból. Most először fogok mélységesen egyetérteni a főnökömmel, ha végre kirúgja. Én még pluszban pofán is vágnám, mielőtt ordítva közölném vele, hogy ki van rúgva... de az érzelmeket mellőzzük inkább. Különben sem vagyok ám olyan. Csendes vagyok és szűzies... és nem is vagyok főnök.

Egyébként mindössze csak három napot szívtam miatta.
Ennyit csúszott ugyanis a meló, ami rá lett bízva. Bár tudta, hogy sürgős, bár tudta, hogy még másik három munkán dolgozom pluszban, ő mégsem sietett. Sebaj, hát mindenkinek megvan a saját tempója, nem siettetek én senkit, nem vagyok én hajcsár.
Megkapta a cuccot csütörtökön, aztán csinálta. Közben nem szólt, nem kérdezett.
- Biztosan érti és tényleg semmi kérdése - gondoltam naívan és vállatvonva dolgoztam tovább.

Pénteken egy szó nélkül ment el haza. Vállatvontam. Majd hétfőn.

Hétfőn bejött 10-re, majd egy szó nélkül lelépett 3-kor. Jól van, biztosan még van egy kevés híja a melónak.
Felhív a főnök, hogy mi van... és ekkor kezdett el érdekelni, hogy tényleg, mi is van?! Ránézek a szerverre, hát az utolsó mentés pénteki. Khm... ehemm. Tehát hétfőn semmit nem csinált. Brilliáns a logikám!
Felhívom, hogy akkor mi van? Hát ő befejezte és kinyomtatta, ott van az asztalán... csak éppen nem mondta senkinek és nem is mutatta senkinek. Aha. Nem csak lusta, de sunyi is.
Sikerült két teljes, tízsoros excel-táblát kinyomtatnia. Azt is szarul. Tehát hülye is. És engem is hülyének néz.

Úgyhogy aznap túlóráztam egy keveset miatta, hogy kinyomtassam a meló többi részét és megbeszéljem a főnökkel, hogy hogyan tovább.
Cserébe másnap ő maradt benn, hogy befejezze a melóját. Mert geci vagyok.
Aztán mellesleg nekem kellett itthonról elküldeni a megrendelőnek, mert nem mertem rábízni. Mert egy balek vagyok.

Csütörtökön telefonon magyaráztam el neki részletesen szájbarágva, hogy mit hol talál, amit a főnök kért tőle nyomtatva.
Este lélekszakadva hív a főnök, hogy a látványterveket nem nyomtatta ki a kollega. Aha. Oké, és miért, kérdem én. Hát azt mondta, hogy én nem mondtam meg neki, hol vannak. Sunyi, alattomos és még tahó is. Nem is kérdezte meg a kis faszkalap!!

Ha még októberben is a cégnél lesz, akkor most először fogom arra kérni a főnökömet, hogy rúgja ki.

Aki csak egy picit is közelebbről ismer, az tudja, hogy rajongok a keleties dolgokért. Vágott szemű, kicsit perverz mangalányok, elefántcsont sárkánygyíkok, hordhatatlan kimonók, papírfalú házak, kockafejű építészek... és a kaja. A japán, a kínai, a thai, az indiai... tökmindegy, csak finom legyen!

Valószínűsíthető, hogy ebből a mániából kifolyólag vetettem rá magam egy diadalmas visítással kísért bakugrással a Tesco keleti kajás pultjára. És bevásároltam, igen. Fincsi tésztát, darabolt és gyanús zöldségféléket és még gyanúsabb kaja-alapszószokat.

Ha még egyszer valaki diadalmas visítással kísért bakugrást lát tőlem, az azonnal csapjon fejbe egy méretes golfütővel.
Soha többet nem veszek zöld curry-t, esküszöm! Itt helyben leteszem a nagyesküt a bloggerek védőszentjeire. Mindre! Soha! Többet!

Egy kicsit tart az ember attól, hogy egy hermetikusan lezárt papír zacsiból mi is kerül elő és vajon finom lesz-e, ha összekeveri csirkével, kókusztejjel, zöldborsóval... De bizakodással néz a főzés elébe, hiszen ezek a cuccok általában finomak. Még akkor sem kezdtem gyanakodni, amikor megláttam, hogy a zacsiban egy újabb zacsi lapul, amiben viszont kicsit fura állagú zöld szmötyi, vagyis inkább trutymó pislog.

Aztán kinyitottam.

Ekkor megcsapta az orromat a bűz. Nagy Bével! Bűz! Szerintem ettől a bűztől a Mélységlakók is visszamenekülnének hínárlepte, miazmás kipárolgásokkal teli barlangaikba. Sőt, ha tudnának, akkor valószínűleg átjárót nyitnának egy másik síkra.
Nekem viszont csak az ablakig sikerült eltámolyognom.

Jelenleg a konyha demilitarizált övezetnek számít. Három különböző illatosító próbálja elnyomni A Mindent Átitató Szagot.
Egy narancsos 9 percenként újabb adag permetet fröccsent a levegőbe, valamint teljes erővel üzemel a legborzalmasabb, penetráns, édeskés, émelyítő szagú szobaillatosítónk és egy fél flakon vaníliás légfrissítőt fújtam szét. De még mindig érzem. Azt!
És szerintem a szomszédok is lincselést tervezgetnek.

Egyébként a kaját végül befejeztem. Egészen ehető lett és a főzés végére a bűz is az elviselhető fokra csökkent. De - bár hősiesen próbáltam - nem bírtam belőle két falatnál többet enni. A Szag beleitta magát az orromba és ha csak egy molekulányit is megérzek belőle, azonnal eszembejut, mit éreztem a főzés elején... és egyből elmegy a kedvem az evéstől és az élettől is.

Ha valaha úgy tényleg, de igazán fogyókúrázni kezdenék, a zöld curry lesz a legvégső megoldás. A vállról indítható nagyágyú, amit a filmekben akkor vetnek be, amikor már Tom Cruise is befuccsolt.
Azt hiszem, ezzel két hét alatt anorexiásra tudnék fogyni...

Hétfőn végülis sikerült manuális beállításokkal összereszelni a hálót és azóta otthon is van netem. De ettől nem lett ám több időm. Sőt, úgy tűnik, mintha még kevesebb volna, mint azelőtt.
Nem postoltam... pedig akartam. Nem 3Dmodelleztem... pedig azt is akartam. Nem beszéltem a barátnőmmel ICQ-n... pedig akartuk.

És nem is dolgoztam! Mondjuk azt nem is akartam. Jelenleg éppen elég az is, hogy dolgozok, mint egy állat, sőt inkább két biológiai fülkét töltök be a munkahely nevű ökoszisztémában.
Egyszerre vagyok bezombult CAD-monkey és egyszerre vagyok törtető project-manager, hogy szép magyarosan fejezzem ki magam. Kicsit fárasztó. Főleg, hogy az ellátmány még mindig csak egy főre szól. Néha baromira, nagyon-nagyon, halálosan eluralkodik rajtam a vágy, hogy pihenjek. Holott nem is olyan régen voltam szabadságon.

Úgyhogy ezt most, ebben a formában megszívtam. Majd pihenek, amikor suliba megyek.

Így másfél év után fogtuk az itthon porosodó kábé 10 méteres UTP Crosslink kábelt, hogy most aztán jól összekötjük a számítógépeket, és majd mindketten (egyszerre) dőzsölünk az internet és az összesen öt vinyó örömeiben.

Hittünk önmagunkban és az Erőben. Hiszen ennek elvileg tök egyszerűen kéne működnie.

A gépek összekötése úgy két percet vett igénybe.
Majd beállítottam a rendszeremet, hogy csináljon hálózati kapcsolatot...
...ennek eredménye az lett, hogy megjelent egy bejelentkező képernyő, ami eddig sosem volt, és kikapcsoláskor is kissé más ikonok jelentek meg, mint régen. De másodjára azért sikerült a saját felhasználói felületembe belépnem. Kicsit megakadt a kezdeti lendületem.

Már kissé félve definiáltam munkacsoportot, éééééés igeeen!Elkezdtem látni a hálózatot. És tudtam a helyi hálózatról másolni! Egy picit lehangolt a tény, hogy egyelőre csak magamról. Ez 10 méter kábel nélkül is ment... hmmm... a modern dolgok előnye, hogy végérvényesen képesek megbonyolítani a legegyszerűbb dolgokat is. Vagy valami ilyesmi okosság.

Közben rávettem Szőkeherceget, hogy jelentkezzen be ugyanabba a munkacsoportba, ahová én is. És akkor végre láttuk egymást is. Mármint a gépeink.
Aztán könyvtárakat osztottunk meg. Tisztára perverz.

Aztán rebootoltam.

És megint csak saját magamat láttam a hálózaton. Net még sehol sem volt az éterben.
És valamiért a nem is csatlakoztatott Bluetooth-csatolómat akarta hálókártyaként definiálni a windóz. De erről kábé félórás közelharc után lebeszéltem.
Oké, utána megint láttam a hálót. És rajta saját magamat. Ehhh.

Fél tizenegy volt. Péntek. Rühelltem a Microsoftot, és azt, hogy nem vagyok hálózatépítő szakmérnök.

Kénytelenek voltunk szakemberhez fordulni.
Szőkeherceg felment a Belterj-csetre és körbekérdezett. Ennek eredményeképpen a TCP/IP beállításoknál manuálisan megadtam az IP-címeket és az átjárót... ééééééés működött! (Bár automatikus módban is kellett volna neki, de hát ez van.)
Láttam! Láttam a hálózatot, láttam Szőkeherceg vinyóit, tudtam telepíteni! Láttam!

Még a megosztott internetet is láttam. Egy körömhegynyire voltam a kaputól, ami elválasztotta a gépemet a nagyvilágtól!

És ennyi.
Ennél nem jutottunk tovább.
Akkor sem tudtam kimenni a netre, ha megfeszültem. Beállítottam mindent, defináltam azt is, amiről azt sem tudtam, micsoda. De semmi. Az internet rám sem bagózott.

Úgyhogy kénytelen vagyok elkönyvelni, hogy bár papír szerint mindent szabályosan végrehajtottunk, képtelenek voltunk megoldani ezt a baromira egyszerű feladatot.
Kudarcot vallottunk.

Reggel aztán megkérdeztem Kisangyalt, aki megsimogatta a buksimat, és megnyugtatott, hogy ez így nem is fog működni, bár papíron kéne neki. Fogjak egy HUB-ot (switchet vagy routert), és kössem a modem elé. Úgy majd fog.

Úgyhogy hétfőn szerzünk újabb kábeleket, és nekiugrunk megint. Mert amúgy van itthon egy HUB is elfekvőben, csak kábel nincs hozzá.

Na, ez a háztáji tudósítás kissé geekre sikeredett. Bocsika.