Névnapoztunk egy jót.
Kisherceg már csaknem másfél éves, úgyhogy a névnapi torta egyben másfeledik szülinapi is volt. Kapott nagyobb kismotort, mert kinőtte az előzőt. Kapott háromkerekű bicajt, mert bátrak vagyunk. Kapott LEGO-t, mert mi imádjuk, ő meg ügyesen játszik már vele. Meg egy csomó apró dolgot, mert piszok szerencséje van ennek a kölyöknek: a szülei és a nagyszülei is imádnak ajándékozni.

Különben az augusztus jobbára fogzással telt. Egyszerre 8 fogat növesztett a szentem, meg is szenvedett vele. Volt közben mandulagyulladás, volt nátha, és volt, hogy csak szimplán fájt az a sok fog. Most már a tizenhatodikat gyűrjük, de már az is áttört szerencsére. Bízunk benne, hogy a következő négy előtt lesz egy kis szusszanásnyi időnk.

Amikor jönnek a fogak, akkor elszabadul a pokol. Előbb csak az egyre gyakoribb nyafogás tűnik fel, aztán elfelejti a Kisherceg, hogyan kell elaludni, aztán minden egyes lefekvésnél patáliát csap, végül megbetegszik, és nem tud éjjel aludni... (itt két sort képzeljünk még el mindenféle kínokkal) ... és végül kijön a fog.
Jobb esetben a nyafogások is megszűnnek. Most rosszabb eset van, mert közeleg a hisztikorszak, és a Kiserceg rájött, melyik visítási frekvenciával tudja a felmenőit az őrületbe kergetni, azt pedig alkalmazza is. (Látszik is szépen az arcán, ahogy figyeli a hatást. És ha megtörtél, akkor onnantól jajj neked. Ha nem, akkor pedig szenvedsz tovább... vagy kitalálsz valami, eltereled a figyelmét, keresel gyorsan egy érdekes galambot vagy buszt az utcán, vagy eszedbe jut valami érdekfeszítő újdonság. A nap végére már nagyon nehéz kreatívnak lenni.)
Az ember persze próbál higgadt maradni, de néha igen nehéz.

Ezen felül persze egy tündér a gyermek, és imádom, például amikor leül és elkezd dumálni az önfeledt legózás közben. Hogy düzz-düzzz, zümm-szümmm, abababamamaahammma... stb. Semmi értelmes, de tündéri monológok.

Kicsit azért nehezíti a dolgomat, hogy még nyomokban sem beszél a kölyök, de úgy nézem, hogy mindent megért. Néha kísérletező kedvemben bepróbálkozok nála bonyolultabb közlésekkel, kérésekkel, és amikor értelmesen reagál, akkor persze magam is meglepődök.

Persze a szelektív hallás képessége, az kifejlődött már. A tiltásokat, meg ami nem tetszik, azt egyszerűen ignorálja. Amikor meg emiatt muszáj tettleg fellépnem (pl. elkapni a járda szélén, mielőtt az autók elé vetné magát motorostul), akkor felháborodott visítás a jutalmam.

Apróherceg meg egyre nagyobb, és egyre nehezebben kapok tőle levegőt. Főleg, amikor lengőbordán rúg. Bár eddig javarészt este indult be, amikor végre volt időm elheverni, mostanság már a játszótéren sem marad nyugton, hanem ő is kéri a jussát. Kisherceg meg elnéző derűvel az arcán böködi a köldökömet és paskolja a hasamat, amikor magyarázom, hogy odabenn egy baba lakik. Elvégre ez mekkora hülyeség már, nem?! Különben is anya, húzd vissza a pólódat, sokkal aranyosabbak rajta a kutyusok, a hasadon meg nincsen semmi.

Kreatív kiskölykök...

Tegnap a Téren (ami nem is játszó...) Kisherceg lelt egy botot. Kis gondolkodás után beledugta a homokozós formájába és elkezdte tologatni a betonon, mint egy csattogós lepkét. Én meg büszkén lestem.

Ma egész nap egy távoli erdészházban megtartott "termelési értekezleten" ültem. (*Az értekezlet olyan, mint a meeting, csak úgy a versenyszférában hívják, itt meg így.)

Túllépett határidőkön való siránkozás aláfestő zenéjére komponált meddő viták, karóhoz kötött ebek, állóvíz. Aztán egyszer csak majdnem felröhögtem. Csubakka védelem! Lelki szemeim előtt a vásznon egy wookie jelent meg.

Magam elé vigyorogva, némán formáltam a szavakat: "Ennek semmi értelme..."









Tudtam, ezt a napot már nem tudják nekem elrontani.

Home, Sweet Home:

Amúgy itthon a lakással egyszerűen csigalassan haladunk, most - másfél év után - sikerült végre a ház Úrnőjének az erkélyről kidobálni mindent (köztük pár rézcsövet, téglát, múltszázadi kaspót és egy halott német katonát), és végre-valahára felmosni.
Mondjuk nagy élmény nem telik benne; kilátás onnan semmi (a helyi rendőrségre néz, meg az utcára), egyedül a Naaaagy Sárga Villamos meg az autók látványa csodálatos még mindig Kishercegnek, de se teregetni, se kiülni oda nem lehet, szóval sok haszna nincs az erkélynek. (Kicsit visszasírjuk az előző lakás ezen részét, bár az ugye kisebb volt egy szobával, és a gyereket ott se engedtük volna ki az erkélyre...)

Az ennél még kevésé fontosabb dolgok meg úgy vannak, mikor beköltöztünk. Idő sose jut rájuk, csak este lenne, akkor meg ugye nem akar az ember zörögni az alvó gyerekkel a másik szobában. Hétvégén meg alig vagyunk otthon. A szabadságaimat még év végére tartogatom.

Két könyvespolcunk van, és még mindig nincs kész a kisebbik, a dolgozószobában lévő, mert ugye az volt mindig a "kevésbé fontos", nem az a legfeltűnőbb, ha vendég jön. Gyakorlatilag a lista legalján csücsül, csak erre a listára mindig érkeznek új fételek, amik beelőznek. Folyton legalulra kerül.
Ugyanitt van kábé az itthoni számítógépes hálózat összeállítása (nászajándékba kértünk egy wifi routert, csak azt se két perc összerakni), így kábeleket kell kihúzni, ha nem a Fő sz.gépről akar az ember dolgozni.
De így még csak nyomtatni se lehet, mert annak se jutott hely a PC mellett az asztalon, csak a másik sarokban, de az eredeti terv szerint ez nem is lett volna gond, hisz hálóba lehet kötni azt is, és ott van ugye a wifi router. Ott van.
(a bontatlan dobozában :)

Egyébként ez a dolgozószoba dolog amúgy is állandó konfliktusforrás, egyszerűen nem lehet egy ekkora gyereket távol tartani, mert nem érti, miért nem mehet be Apához, ha otthon van (és amúgy dolgozna). Viszont egy dolgozószobát nem lehet "bababiztossá" tenni, pláne hogy már elég magas, hogy felérje az asztalt, és elég erős, hogy eltolja a legtöbb akadályt, amivel védeném a legértékesebb objektumokat. :) Egy világítós billentyűzetnél pedig kevés dolog kívánatosabb, úgy tűnik.

Végezetül álljon itt egy közeli kép a Nagypapa csodás hajómodelljéről. Teljesen új dolog ez nála amúgy; engem is jócskán meglepett, hogy új hobbi költözött a nagyszülői házba. (Nagyon zárójelben: az is meglepett, hogy mennyire költséges hobbi ez.) Emlékeim szerint én 10 éves lehettem, mikor be lettem általa avatva a repülőmodellek apró, pepecselős, csodálatos, és kissé ragasztószagú világába.
Idejekorán abbahagytam szerencsére, mert szerintem semmi nem foglal több helyet egy lakásban, mint pár törékeny modell, amiket féltve óv a gazdája. A másik lehetőség, hogy sziszegve tolom félre minden látogató kezét, aki kézbe akarja venni őket, ill. állandóan készenlétben kell tartani egy állványt a harci sérült példányok gyógyítására, mert mondjuk valaki szellőztetett egy nagyot, és a függöny odalibbent a szekrényre, idővel fárasztó tud lenni...

De én vajon milyen hobbikat és játékokat fogok tanítani az enyéimnek? Aki nem röhög ki, az beleolvashat a zárójelbe itten rögtön. (Tudom, hogy soká lesz még, mire elég érettek hozzá, de csodaszép Airsoft puskás oldalakat bookmarkoltam el. Egy jóbarát megnyugtatott nemrég, nem gáz, hisz a jenkiknél bevett szokás már kisfiú korban fegyverhez szoktatni a kölyköket, szerintem nálunk a családi béke érdekében a páncélszekrényben marad az itthoni arzenál 8-10 éves korukig. Pedig felhalmoztunk már némi lőszerkészletet légpuskákhoz is. Az élesebb dolgokkal meg várunk a nagykorúságig.)

/Lapzárta után érkezett: a képen látható hajó csendesebb vizekre evezett a nappaliból, méghozzá olyan kikötőbe, amit nem érnek fel az apró, matató kis kezek./

Mai izgalmas téma: köldökzsinórvér/őssejt-levétel.
Hát az első szülésnél Kisherceg eldöntötte a dolgot, mert ugye előbb érkezett 3 héttel, de most több időnk volt, meg tájékozottabbak lettünk, volt idő utánanézni.

Itthoni cikkek, külföldi cikkek, külföldi cikkek itthoni cikknek beállítva... meg indexes fórumok.
Hát botrány, mi van a témában. Az egész egy nagy homály! Pedig idő lett volna már jócskán, hogy oszoljon. (Erre még visszatérek...) Szóval alig lehet szubjektív infót találni. De olvasni megszűnő cégekről, akik persze a 300e HUF körüli egyösszegű pénzt (vagy havi 15e-t rendszeresen) szépen lenyelték, de hogy mi lesz a mintákkal, az ködös....
Meg úgy az egész, hogy azt hirdetik, a sajátod kell mindenképp, az meg ugye méregdrága idehaza (lásd fentebb), ezzel szemben külföldön az "idegen őssejt" téma meg sokkal természetesebb, és megköszönik, ha leadod a magad mintáját, mert amúgy _másét_is_ lehet használni! (most mindegy, mekkora %-ban, de lehet, ez a lényeg)

Ellenben ökölbe feszül a talpam, ahogy a leendő kismamák** meg a már "meggyőzött" (tehát innentől fogva az önigazolás csapdájában vergődő) illetők hangoztatják, hogy "bezzeg ha pont erre lesz szükség, te meg sajnálod a gyerekedtől ezt a pénzt!". És az örök sláger "nem kívánom neked, hogy..." (Márpedig de. Ha a vitában az ott rögtön eldöntené, hogy neki van igaza, akkor kívánná. Csókolom, nem tetszik kérni egy kis ciános muffint?)

(**: a kismamáknak, akár szülés előtt, akár utána, hát mondhatni van egy stílusuk. Elég beleolvasni egy velvet.hu-s cikk alatt a hozzászólásokba. A legrosszabb hisztis picsák sértődékenysége a vér-flamer kitartással keveredik! És képzik magukat!!
Ráadásul durván nettfüggők, mert szépen visszajárnak, kommentelnek, egymást köszöntgetve, mint egy kismama-chat.
Na de ha vita van! Vérszagra gyűl az... alvásidőt kihasználó éji vad. Kis rutinnal megmondod egy cikkről, hogy itt kérem vita lesz. Olyan "beszólogatós".
És az a felpaprikázott "hát kedveském, én nem akarom neked megmondani..." kezdetű riposztok, amik mögé egy csípőre tett kezű, kissé kócos véranyukát képelsz.... na de haggyuk is. Óvatos ember keze ilyenkor az Alt+F4-en van, és mikor először megremeg, akkor az egy "önvédelmi close application".)

Szóval őssejtek...
Állítólag "ígéretes" ez a tudományág. Ahogyan az űrkutatás is. Ugyanakkor idehaza még senkit (!) nem gyógyítottak pl. ilyennel, és világviszonylatban is még elég messze vagyunk, hogy rutinból lehessen belőle profitálni. (És ugyebár mint tudjuk, nem csak a sajátodból lehet...)

És sajnos olyan ez, mint hogy már vagy 10 éve olvastam olyat, hogy összekötöttek látóideget mesterséges szemmel baleseti vakoknál, és alapvető formákat már elkaptak vele. Azt hittem, pár év múlva itt az áttörés. Kiberszem, hmmm, akkor Zeiss optikával kérném, és legyen benne távolságmérő is, jól jön kamionok előzésénél, ha jönnek szembe.
Türelmesen vártam. (Na jó, hamar elfelejtettem, de talán ez érthető is.) Mert hát 0 (nulla) db hír volt erről azóta is. Ez az őssejt téma is ilyen nekem. Az érintett fórumokon 2003-as cikkekkel is dobálóznak, namost könyörgöm, 2003 pont 6 éve volt!

Az meg már csak a hab a tortán, hogy 18 év tárolást kapsz 300e-ért, de a levett vérminta-mennyiség csak egy 25 kilós emberkének elég... :s (ezt így akkor nem is kommentelném bővebben)

Ennyi tisztázatlan pont után azt hiszem, inkább megpróbálunk egészségesen élni, és nem törekedni egy újabb "hülyeség adó" megfizetésére - mivel nekem eddig úgy tűnik, hogy ez most még kb. olyan, mint telket venni a Holdon.

A Magas Vékony Anyukák már pár hete gyanúsan gyülekeztek a Téren az egyik pad körül...
Ma kiderült az ok. Waldorf-iskolát akarnak szervezni.
Azt hiszem nem értették volna, ha azt javaslom kedves mosollyal, hogy esetleg írjanak egy szerepjátékot is.

Hogy mi ez a Magas Vékony Anyukás dolog? Hát kérem, aki még nem jár játszótérre, az most tudni fogja, aki meg már jár, az már tudja, hogy a terek anyukáinak közössége kábé óvodai szinten klikkesedik. Nos, a mi Terünkön vannak a Magas Vékony Anyukák és az Összes Többi. A Magas Véknyak eleve több és nagyobb gyerekekkel rendelkeznek, szemmel láthatólag régóta összetartanak és számon tartják, ki mikor ér ki a Térre. Egyébként pedig a feltűnően értelmiségi vagyok feliratot hordják büszkén magukon.

Amíg Kisherceggel babakocsiztunk, nem nagyon érintkeztünk a Tér közönségével, mivel Kisherceg rögtön ébredt, ha megálltunk, addig ezek a dolgok nem is érdekeltek. Mostmár leül a kavicsba játszani a többiekkel, bandázik a hasonkorúakkal, motorozik, labdázik, úgyhogy amíg ő elvegyül, addig én is a hasonszőrű felnőttekkel csevegek. Meglepő módon nem csak pelenkázási tippekről.
Szóval elértünk a szocializálódás eme fokára is.

És egyéb fokokra is elértünk. Jön a tizedik fog. (Lapzárta után jelentjük, hogy immár kinn van.)
Most már értelmesebben viseli a dolgot a Kisherceg. Zavarja, mert vannak álmatlan éjszakái, de legalább nem sír feldühödve, hogy nem tud aludni. Átveszem az ágyunkba, fetreng pár órát álmatlanul, aztán csak elnyomja az álom, és utána mi is tudunk aludni. Ha nem zavar túlságosan a lába a vesémben. Vagy a számban. Ahová éppen teszi.

Lehet vele már kézenfogva sétálni. (Úgy értem hosszabb távon és kifejezett céllal is akár, mert rövidebben eddig is lehetett, de ő ment mindenfelé, csak egyenesen nem.) Megtanult egy kicsit kismotorozni. Azon a lábbalhajtós fajtán, amin a kiskölkök általában száguldoznak. A kormányzás mondjuk még inkább afféle melléktevékenység, amit akkor kell csinálni, ha eszünkbejut és akkor sokat.
És a kutyák, hűűűű.... hát a Téren sooook gyerekbarát kutya van, és őket imádja. Simogatja, üldözi őket, beletúr a szőrükbe, és visong és vihog az örömtől. A farkcsóválás pedig észvesztően vicces.


Mai soronkövetkező nagyhírünket pedig Apróhercegnek nevezik. Kisfiú, nagyon kicsi és rúg, mint a veszettfene. Szerintem így kommunikál a nagyobbik testvérével. Aki egyelőre maximum annyit fog a dologból, hogy (tovább) terebélyesedik az anyja, és folyton dokikhoz járkál.
Egyébként október legvégére prognosztizálták a kibukkanást.

Az eddigi "élményeimről" annyit, hogy a 6. héttől a 14. hétig hánytam, ha nem jutottam idejében kajához. Viszont nem voltam éhes. Viszont muszáj volt ennem. Így néha akkor is hánytam, ha ettem. A 14. hét táján elkezdett az Apró veszett módon rugdalózni, én meg előrevetítettem, hogy ekkora focista lábakkal csakis fiú lehet. Vagy egy iszonyatosan élénk csaj.
Szóval "fiús anyuka" leszek.

Most meg megint neveket keresünk. De immár az is szempont, hogy a testvére nevével együtt is jól csengjen. Már azokra az esetekre készülve, amikor zaklatottan kell utánuk ordibálni a téren, hogy ne a tízméteres csúszda tetején kezdjenek bokszmeccset szervezni. Vagy ilyesmi.

No, igen. Tizennégy hónap a Föld nevű bolygón...

Kicsit korábban elkezdtem már ezt a postot, de csak most van időm befejezni. Lassan a tizenötös jön...

Most már elsajátítottuk, hogyan kell bánni ezzel a gravitáció nevű izével és jobbára sikerül állva maradni anya keze/ujja/karja/lábszára/nadrágja/gatyakorca nélkül is.

Sőt, azóta már fel is bírunk állni. Négykézlábra állunk, fenék az égnek mereszt, majd enyhe pucsítás után felemelkedik a törzs is.

Úgyhogy a Kisherceg mostanság sorra veszi a szobákat. Egyikből ki, másikba be. És újra ki és be és ki és be... és még mindig van szoba? Vagy itt már jártunk??
Mindehhez segítségként visz hol egy labdát, hogy egy plüssállatot, amiket útközben elpotyogtat. Majd pedig rámol.
Fiókokat húzogat - ami a hipermodern, görgős nyitású fiókoknál egyenesen életveszélyes. Szekrényajtókat nyit-becsap, kinyit-becsap, mint egy IKEA-bútortesztelő gép. Aztán kipakolja az edényeket. Azaz nem pakolja ki, nemes egyszerűséggel kihúzza a legalsót...

Aztán jön, elkezd válogatni a polcán a könyvei között, kicibál egyet, a kezembe nyomja és beletelepszik az ölembe. Majd angyali vigyorral rám néz. Fordítás: Anya, olvass! Most.
A kedvenceit elég háromszor-négyszer. Ami meg nem érdekli, azt az első oldal után ledobja.

Azután újrakezdi a körútját. Párologtatót kapcsolgat, megcibálja a gázcsövet, becsapja a fürdőszobaajtót, majd nyíg, hogy nyissam ki... Tízkor rendszerint inkább lemegyünk sétálni.

A sétát rendszerint végigkommentálja valamilyen formában. A beszéd még nem megy. Ellentétben a legendákkal, a legtöbb egyéves még nem beszél. Persze ha motort lát, vad berregésben tör ki, ha enni indul, am-am-am a téma, általánosságban pedig vagy abababa, esetleg babab, néha meg nyemnyemnyem van műsoron.
Séta végén pedig a közeli parkban kötünk ki, ahol kedvére bandázhat a környékbeli lurkókkal a pöttöm.

Amikor először láttam az arcán az elragadtatást, hogy ez mennyire csodálatos dolog, hogy más aprótermetű lények is élnek ezen a bolygón, akkor elhatároztam, hogy a kölyöknek bölcsi kell. Ez így nyilván hülyén hangzik, de nem nagyon érdekel. A játszóházat marhaságnak tartom, a játszótér meg korosztályi összetételét tekintve elég vegyes - és egy négyévestől nem nagyon lehet elvárni, hogy tombolásai során vigyázzon egy totyorászó egyévesre - ergo ott folyton ugrásra készen kell lenni. Ergo fárasztó.
Aztán sorravéve az összes pro és kontra érvet, végül beirattam heti két délelőttre egy közeli bölcsibe.
Jelenleg is tart a beszokás. Még trauma az anyától való elválás - és ennek elég hangosan hangot is szokott adni, más egyéb tekintetben azonban úgy tűnik, jól bírja a dolgot és szereti a gyerektársaságot.
Néha meg tudom lesni, amikor értemegyek - persze addig tűkön ülök, pedig én akartam ezt az egészet, ő nem kérte. Mindenesetre elbűvölő tud lenni, ahogy ül egy kis babapadon egy kislány mellett, és éppen ebédel... Az Én Nagyfijam!!!

És igen, volt egy átaludt éjszaka is. Hozzáteszem, hogy teljes egészében átaludt éjszaka azóta sem volt, de lassan egészen emberi mennyiségben kell csak felkelni, megsimogatni, esetleg kicsit megnyugtatni. Emberi mennyiség alatt az éjszakai max. egyet és még egy hajnalit kell érteni. Hajnalban ugyanis öt körül szinte mindig van egy kis nyafi. Okot nem tudok, nem is érdekel, csodamódszerekben nem hiszek. Amúgy általában hat és hét között valamikor kel. Ünk.
Néha megesett, hogy majdnem kilencig húzta a lóbőrt. De vagy volt közben egy betegség miatt átbulizott éjszaka, vagy egy durva napközbeni nemalvás (általában szintén betegség miatt).

Mindenesetre addig nem bontok pezsgőt, amíg az átaludt éjszakák nem állandósulnak.
Ehhez mondjuk szerintem első körben a cumiról kell leszokni. Már kezd lejönni a "szerről", de nyűgös napokon még elég függő. A lényeg, hogy fékezem a cucc használatát. Már csak azért is, mert többet hablatyol, ha nem tömik be a száját. Különben meg, ha szüksége van rá, úgyis megy és bedugja a szájába. Ivás előtt lepasszolja valakinek, majd utána visszaveszi. Önkiszolgáló üzemmódban működik a gyerek.

Sok minden történt az elmúlt héten:
- az első lépések egyedül (nagyobb távra, elengedett kézzel)
- az első átaludt éjszaka
- az első nap a bölcsiben...

Nemsokára lesznek majd képek és részletesebb beszámoló, és talán szó esik majd közéleti dolgokról is. Már csak azért is, hogy legyen valahol dokumentálva. :)
Stay tuned.

Hajvágó Osztag vs. Kisherceg = 1 : 1

A héten elhajszoltam magam egy érdekes dilemmáig: otthagyjam a Zújcéget a picsába (hogy még a sarkon se nézzek vissza), vagy szálljak be komolyabban (tulajdonosként) húzni az igát.

Jelenleg kurva nagy lutri az egész, de OTP-t is 1200-on érte meg venni, így aki megtette 1-2 hónapja, az mostanra megduplázta a pénzét. (segítek: több mint 600%-os éves kamatnak felel ez meg: annyira meg már betenné az ember a pénzét, nem?)

Van, hogy ehhez fel kell törni a malacperselyt....





És most egy olyan ló befutójára teszek, aki még csak csikó. A Derby meg csak ugye 3 év múlva lesz.

Kérem, tegyék meg tétjeiket.

Hajvágó Osztag vs. Kisherceg = 0 : 1

Kisherceg először találkozott testközelből rózsával. (Ami ugye nincsen tövis nélkül...)
Talán még a szomszéd utcában is hallották.

Egy ideje már nem volt itt babázás, páran már hiányolták is, hát most megpróbálom bepótolni. Bár az igazat megvallva ez nem igazi babázás, mert a baba már gyerek.
Március 12-én hivatalosan is átlépett a gyerekkorba a szentem.

A nagyfijú mivoltát persze nap mint nap sokféleképpen bizonyítja. Elkezdett járkálni, egyelőre mondjuk még az egyik kezét fogni kell, de két hete még mindkét kezével csimpaszkodott belém, szóval gőzerővel halad. Van dömperje, amibe belemászik, és kis hintázással jelzi, hogy na mi lesz már, indulunk?

Ilyenkor persze tolni-húzni kell.

Van kismotorja is, amit egyelőre leginkább feldönt, rá nem ül.
Járunk játszótérre, bár ezt az utóbbi időben inkább lecseréltem parkjárásra, mert annyi a gyerek, hogy ekkora tömegben már nem figyelnek a kis pisis totyogókra.

A park meg tökéletes, mert elég nagy, sok gyerek van, mind érdekes dolgokat csinál, és lehet gyűjteni fadarabokat, levélfecniket, virágcincálmányokat, kavicsokat, és pár fura állagú izét, amit anya mindig elvesz tőlünk és fújjog.
Ma pedig még kutyát is láttunk, akit a Kisherceg vihogva üldözött a szeretetével. Szerintem azt hitte, hogy egy önjáró plüsscucc, akit csak az ő szórakoztatására hoztak ki. Alig tudtam levakarni róla. Szerencsére egy csomó dolgot megért, úgyhogy ha felhívom a figyelmét, hogy van egy labdája, vagy a babakocsinál érdekes dolgok várják, akkor úgy 2-3 méterre sikerül elvonni a veszélyes helyekről.

Persze ha megyünk sétálni, hiszti van, mert öltözni kell. Ha jövünk a sétáról haza, hiszti van, mert be kell ülni a babakocsiba. De ezek a dolgok nem értek váratlanul, már láttam ilyet azért.
Ja, a hiszti. Hát Kishercegem megtanult hisztizni. Még alapfokon űzi, de nagyon meggyőző. Tegnap elkápráztatott az új tudományával, miszerint leteszi a fejét a földre, fenekét égnek emeli, és emelt hangon vinnyog, mint egy macskahad.

Ő ezt halálosan komolyan gondolja, de nekem röhögnöm kellett. Az ok egyébként az volt, hogy meglátta, ahogy iszom az ásványvizes üvegből, és sürgősen neki is azt kellett, és úgy. Persze nem volt szomjas, de képes lett volna órákig is inni, mert ez olyan felnőttes dolog. Én meg - a gonosz anya - elvettem az üveget.

Esténként pedig mesélni kell neki. A Nyuszkó nagy kedvenc, de a Bátor Tirgris és a Kisvakond is érdekli. Néha türelmetlenül átlapozza csak őket (vagy rögtön az utolsó oldalra hajt), néha meg alaposan elmélyed egy bari vagy egyéb érdekesség tanulmányozásában.
Ezenkívül bevezette, hogy azokat a mindenféle játékállatkákat, amik hangot adnak ki vagy sípolnak, egyszerűen a kezünkbe adja, hogy szólaltassuk meg. Vagy fújjunk bele a sípba.
Néha pedig ajándékot ad annak, aki megérkezik. Megörül, hirtelen körülnéz, zavartan keresgél valamit, kicsit kapkodva nyúl az egyikhez... nemezmégsejó... keres egy másikat, és azt a hazaérkező Apa kezébe nyomja...

És beleszeretett a plüss Fülesbe. Hosszú volt az út, mire elértünk ide, de úgy tűnik, választott magánk végre egy kedvenc állatot. Bízunk benne nagyon - mi mást tehetnénk? -, hogy lassacskán az elalvás és a felébredések utáni visszaalvás vele könnyebb lesz.
Persze alaposan előkészített projekt volt ez, több tesztet is végeztünk az Intersparban, hogy melyik állatkára vigyorog a leginkább (Malacka pl. szégyenletesen leszerepelt - a fiatalúr rövid szünet után egy fura, egyenes szájú mosollyal jutalmazta a veszteseket), és milyen méretben a legvonzóbb (mert van, mint a hamburgerből is: kicsi, közepes, nagy).
Végül aztán Tigris és Füles döntő meccséből az utóbbi került ki győztesen. Zelefánt harmadik helyezést ért el.

Sajnos azonban a lefekvésre hívó szó még nem egészen működik; azt hiszem, kicsit félrekommunikáltuk a dolgot. A "tente" szóra ugyanis csak mosolyogva ráhajta a fejét a kiszemelt dologra (párnára, lepedőre, a Fülesre), hosszú 3-4 másodpercre. Nem többre.

Azt mondanom se kell, hogy a fürdetés előtti 5-10 perces kis megnyugvós időszak (ami eleinte babamasszás meg ráhangolódás volt lágy zenével), mostanra átalakult "utolsó kitombolássá", ami közben lecsenjük róla a ruhadarabokat. De nagyon édes: már segít. Emeli a lábát a nadrágnál, a cipő és a zokni levételével pedig sokszor maga is megpróbálkozik (annyira nem szereti őket ).

Estére persze így mindig dögfáradt. És hihetetlenül "nagyfiúsan" alszik - ha végre egyszer elalaszik. Mondjuk hason. Aztán nagy lendülettel megfordul az ágyban (nem ébred fel rá, csak mi kapunk frászt, akkora döndülésekkel jár ez néha), és tisztára "felnőttesen" szuszog, meg nagyokat sóhajtva veszi a levegőt egész éjszaka.

És élmény közben nézni. A mi fiunk...

Na hát a múlt héten kínomban már fészkelődtem, hogy minden fontosabb esemény egyetlen utcában zajlott. (Kb. annyira volt fura érzés, mint mikor feltűnik, hogy egy kis költségvetésű filmben az idegen bolygón minden esemény egyetlen utcasarkon és épületben történik, csak más-más irányból nézve. Mintha nem is lenne több utca. Ismerős?)

Szóval egyik nap fővárosunkban, röviden "A" helyszínen egész napos meetingen voltam a Zújmunkahely képviseletében, majd szépen állásinterjú "B" helyszínen, cirka 50 méterrel arrébb!
Már több forgatókönyv is a fejemben volt napközben, hogyan oldjam meg, hogy ne kelljen a parkoló felé mennem a főnökkel együtt, de aztán ez magától is megoldódott. De hogy ne érezzem magam győztesnek vagy Dörzsölt Nagy Szervezőnek: végül azon az 50 méteren sikerült szarrá áznom.

Két napra rá viszont - egy délutáni órán - az "A" helyszínen volt állásinterjúm!! (Igen, ahol a Zújm. végett tárgyalni voltam nemrég.) Ráadásul korábban le kellett lépnem miatta. Ott kezdtem el izzadni, mikor jött délelőtt az üzenet Főnökembertől, hogy reggel "A" helyszínen volt meetingje, de inkább nem jön be az irodába, hanem keres egy üres asztalt+Internetet, és majd onnan dolgozik egész nap!!
Hát ez kész, mondom, tutira összefutunk. Nem volt más választás, hirtelen a titkárnő által behozott papírhalom nagyon fontosnak kezdett tűnni a szememben, ami igazán nem tűr halasztást, és amúgy is csomó megbeszélni való van, szóval jöjjön csak be szépen. Pfffh. :homloktöröl: (Én meg majd rohanok, és öltözhetek át a kocsi hátó ülésén öltönybe, mert ugye annál alap, hogy "de puccos vagy, színház vagy interjú?" Ehh.)

Végül aztán az egészet az koronázta meg, hogy gyakorlatilag úgy tűnik, ugyanazt a szart kell mindenhol csinálni, úgyhogy át kell gondolnom ezt az egészet.

--

Egy találóskérdés a végére: milyen parkolóház az, ami 16.30-ig van nyitva? Milyen munkarendhez készülhetett? Illetve mit érdemel az a bűnös...?

Az milyen már, ha az ember az új munkahelyén már a 3. nap után fázik bemenni..?

A szomszédban végetért az egy hónapig tartó lakásszétverési akció. Igazándiból elgondolkodtunk, hogy mit bírnak ennyit fúrni, ütni, faragni azon a pár falon.
Még szerencse, hogy ezen szomszédaink normálisak, ki lehet velük jönni, úgyhogy végülis kevéssé zavartuk egymás köreit. A Kisherceg egyszer ébredt csak fel a falbontás zajára, és csak reggelente méltatlankodott, amikor fúrtak a reggelije közben. Mellett. -ban, -ben...
Meg néha elmenekültünk sétálni-vásárolni-vendégeskedni, amikor már nagyon nem bírtuk.
Egy valamit viszont mindenképpen elért nálunk a szomszédunk. Tudtán kívül persze. Abszolúte elment a kedvünk mindennemű lakásfelújítási/szétverési akciótól.

---
Amúgy minden nap történik valami kis apróság, amiről lehetne írni. Sőt, minden nap jutna egy cikk a velvet.hu Poronty részlegébe.
Ha lenne időnk rá, ugye. Hihetetlen sok dolgot lehetne "dokumentálni", de gyakran magunk is csak utólag jövünk rá, hogy fontos és szép emlék, mikor már annyi gyűlt össze ilyenekből, hogy képtelenség velük tartani a lépést.

Már csak azért is hasznos lenne "elraktározni" ezeket a valahogy, mert nem felejtenénk el hónapok, évek múltán azt, hogy milyen volt például, mikor reggelente körbemászta a lakást négykézláb, vagy milyen, ahogy az izgatottságtól egyre jobban zihálva mászik felfelé a lépcsőn az emeletre Nagyiéknál, esetleg hogy is volt, amikor a rongyseprűt üldözte nevetve, vagy amikor egy bolondos vacsora során ő adta Anya szájába a falatot, végig gyöngyöző kacajjal, ahogy fejlődő humorérzékkel roppant viccesnek találta, hogy most nem őt etetik.

Azok a kicsi apróságok, amiket nem emlegetnek még a Szalagavatóján is, mert csak egy kis semmiség. Amit nem írnak fel emlékkönyvbe, nem áldoznak rá külön videót, fotót, posztot.
Hogy milyen az, mikor álmosan bámul a játékaira vagy a képeskönyvére. Vagy amikor próbálod ébren tartani az autóban, hogy most már ne aludjon el, mert pár perc és megérkezünk, és ha elalszik, lőttek a délutáni alvásnak, de neki lezuhannak az ólomnehéz szempillái... még visszanyitja egy-egy másodpercre, de nem sikerül ébren maradni, végképp alul marad az álommanókkal szemben; egy utolsó próbálkozással kábán mosolyogva rád néz, és azzal a mosollyal a száján alszik el....

Milyen az, mikor négykézláb feléd iramodva rádront, és felmászik rád - maga se tudva igazán, miért. Ahogy "rugózik" az öledben, arra bíztatva, hogy hintáztasd vagy dobáld egy kicsit a magasba.
Hogy ami eleinte hasonlíthatna a puszira, az nála leginkább még a rághatnék és az éhség, viszont a szeretének legmélyebb jele az, amikor odanyomja az arcodhoz a kis fejét...

Hogy milyen kifejezően tud "hümmögni", kis gesztusokat adni. Pl. amikor nem tetszik neki valami (szirénázás, váratlan zaj), és egy "m-mmmmm" (ne máááár) hangzásút jelez kis szemrehányó pillantás mellett, feléd fordulva (mintha te tehetnél a zajról). Ahogy panaszosan mondja, hogy "babu-baba-bu", mikor éhes. Vagy amikor leírhatatlan "gonosz baba" hangokat hallat.

És hogy az ember próbált írni egy nem babázós posztot, de végül mégiscsak...

Megint eltelt egy hónap.

Repülnek a napok. Legtöbbször. Néha meg csak vánszorognak az órák, ha netán nyűgösebb a Kisherceg. Elmaradt a délelőtti alvás, cserébe viszont délután - jó eséllyel - többet alszik a nagyfijú.

Reggel pedig hol 6:10-kor már kukorékol, hol pedig egész 7:50-ig húzza a lóbőrt. Mindezt persze úgy, hogy rendre 19:45-20:15 között alszik el este. A 7:50-es kelés még oké, sőt... de a 6:10-es kicsit megviseli az ember idegeit. Főleg mert ilyenkor egész nap nyűgös. Egyik játék sem jó. Ha állunk, nem jó; ha ülünk, nem jó, esetleg ha mászkálunk, jó, vagy sétálunk - csak öltözni ne kelljen, mert akkor ordítok. Kajálás közben hamar megtanul repülni minden, ami a keze ügyébe kerül. A kaja is.

Legutóbb elkövettük azt a hibát, hogy egy ilyen hajnali kukorékolás után megsajnáltuk, és magunkkal vittük egy nagyobb autós körútra, miközben mi elintéztünk pár dolgot. Ő szépen elaludt az autóban, és még ebéd előtt tudott pihenni. Meg mi is. Na, délután visszakaptuk kamatostul az egészet. Nagy nehezen fél 4 körül aludt el potom fél órára, és persze egész este dögfáradt volt.

Egyébként naponta elképeszt valami újdonsággal. Megtanult pápát inteni. Aztán egyik nap olyan vehemensen gyakorolta, hogy megránthatta a kezét, mert furcsán nézett a kezére egy mozdulat után, és utána napokig nem pápázott. Most megint csinálja. Eleinte persze mindenre pápá ment, most már főleg akkor, ha elhangzik a szia, vagy pápá felszólítás.

Aztán a múltkor Kisangyaltól kapott ajándékba egy szuperjó puha, rágható építőkocka készletet, amit főleg arra használt, hogy rágja, a nyálát fújja bele és szétszedje, amit anya felépített neki, vagy esetleg átgyalogoljon rajta. Tegnap viszont megpróbálta összerakni! Fogott két darabot, és megpróbálta egymásba passzírozni őket. Minden irányból próbálgatja a szentem, és néha el is találja a helyes irányzékot. Olyankor rém büszke, és lelkesen belegyorsít a mozdulatsorba, így inkább ütögetés lesz a dologból.

Rájött arra is, hogyan kell a labdákat úgy eldobni, hogy pattogjnak, ez is leköti egy időre a figyelmét. (Sajnos az megkaparintott mobiltelefonokkal is ezt próbálja.) Eldobja, a labda elpattog, ő utánamászik. (A mobil nem pattog.) Összeszedi, eldobja, utánamászik, stb. (A mobil persze makacs jószág, sokadjára se hajlandó rugalmasan ütközni.) És újra. Amíg valami más el nem tereli a figyelmét.

Amúgy a múltkor kiderült, hogy nem telefontartozék. Történt ugyanis, hogy a nagyival való beszélgetés közben megkaparintotta az egyik szépséges, világító, izgalmas mobiltelefont, és rágni kezdte. (A mobilok amúgy két dologra jók: pattogtatni és rágni őket. Ne kérdezzetek semmit!) Namost épp a mobil alsó része volt nagyon ízletes, amikor is - feltehetően a sok nyál következtében - a telefon egyszer csak azt írta ki, hogy
A TARTOZÉK NEM CSATLAKOZTATHATÓ.

Fene tudja, én ennek valahol örülök.

Legnagyobb sajnálatomra viszont a mesekönyvek hidegen hagyják. Esetleg szétszedni és szétrágni megpróbálja. Egyedül a Micimackós kispárnája köti le hosszabban. Elmélyülten tudja tanulmányozni rajta az ábrákat, az abc-t és a sarkokban a négy Füles-képecskét. Még azt is hagyja, hogy közben duruzsoljak a fülébe hülyeségeket, elsoroljam neki az állatokat a képen, vagy elszavaljam az abc-t - ezen néha nevet is.

És megint fogzik. Rág és nyálzik. Hurrá!

A Kisherceg megtanult közlekedni a lakásban. Most már szemmel láthatólag nem felejti el, hogy merre indult, és céltudatosan csattognak a kis tenyerek szerte a szobák között. A nappaliban elsődleges célpont a TV-állvány, amire ha felkapaszkodik, akkor egészen közelről - pixelnyi pontossággal - tudja követni az adást.

A másik célpont a kisasztal, amin ha éppen semmi sincsen, akkor istenien lehet csapkodni.
Innen egyenes az út a babzsák fotelhez, amire - anyai segítséggel - rá is lehet ugrani, de egyszerűen hozzá is lehet bújni és meg is lehet cibálni.

Átcsattogunk a hálószobába, ahol a sláger a párologtató maci. Ha működik, megáll mellette és próbálja elkapni a kiáramló párát. Egy kézzel kapaszkodik a kisfotelban, másik kézzel legyez a levegőben, és kavarja a ködöt.

Mostanában már elmerészkedik a fürdőszobába is, ott a kádat szemléli hosszan és töprengve. Derenghet, hogy ott szokott fürdeni. Fürdeni pedig nagyon szeret. Esténként hatalmas pancsolási partykat rendeznek az apjával.

Néha leteszem a konyhában is, de ott elég életveszélyes még. Megpróbál felkapaszkodni a fiókokba kapaszkodva - amik elég könnyen kinyílnak. Vagy a sütőajtó fogantyúját szemeli ki - a sütőajtó meg kinyílik, és ő fenékre huppan. Jobb esetben. Rosszabb esetben a lendület viszi tovább, és a feje koppan a konyhakövön. Utána ordít.

Ezenkívül szerelmes a nagyiék falvédőjébe és a párnákba. Főleg egy piros szivecskés plüss párna nyűgözi le. De annyira semmiképpen, mint a Nagy Falvédő. Már régebben is szerette nézni, elaludt mellette a mintákat bámulva. Most azonban feláll és közelről simogatja, és dünnyög neki meghatottan.

A párnák pedig arra jók, hogy ráhajtsa a kis buksiját. Ezt a szokást mostanában fejlesztette ki, mivel az egyik nagyobb náthája óta reggelenként átveszem az ágyunkb, és ott még békésen szundít egy-két órát tovább. Azután amikor felébred, még jólesően hentereg és fetreng egy sort. Ráhajtja a fejét mindenre, ami kicsitis párnának néz ki. Anya hátára, apa vállára, a macira, a paplanra, a kispárnára, a nagypárnára... mondjuk félpercenként. Közben pedig vadássza a támlán sorakozó plüssöket. Potom tíz perc alatt az ágy katasztrófa sújtotta övezetnek néz ki.

Ugyanez igaz a nagyszobára is, ami nap végén általában úgy fest, mintha játékrobbanás történt volna. Mindegy, hogy hányszor raktál napközben rendet. És Kisherceg még nem is tud járni, ugye.

Ellenben van nyolc foga, és a sok mozgás miatt - meg mert az utóbbi időben felváltva fogzott és nátháskodott - mostanában semmit sem hízott. Kicsit aggódom is érte. Bár a gyerekrovos valószínűleg legyintene erre a témára is. Egy kicsit idegesít mostanában, hogy ennyire rálegyint mindenre. Amikor először volt 39 °C-os láza, akkor vállat vont, hogy hát éppen bevihetjük, ha akarjuk. Bevitttük.
Valami vírus.
A füle? Hát azt csak azért bizergálja, mert csak. Rossz szokás. Biztosan.
Khm. Jó, biztosan kicsit jobban aggódok első gyerek lévén, de azért legalább belekukkanthatott volna a fülébe.
A második 39 °C-nál már nem vittük be. Telefonon rázott le minket a csaj.
Kicsit gondolkodom az orvosváltáson.
....

A Blog meg éppen ma lett 5 éves. Jövőre iskolába küldjük. De nem garantálom, hogy megtanulok írni...

Ma lett tíz hónapos a Kisherceg.
Egy éves korától már úgyis csak az évfordulókat nézzük majd...
A mérleg hét fog plusz, és anya részéről - azaz nálam - egy lábujj minusz. Sikerült lefociznom a küszöböt jártamban-keltemben, de kösz, már múlik.

Remélem, a nyolcadik fog után lesz egy kis szünet, mert már kicsit unom. Bár mióta elmúlt a nátha, egészen tűrhetőek a napok. Sőt, amikor vendégségben vagyunk, akkor a Kisherceg kivirul, és hozza a legjobb marketing-baba arcát.
Legutóbb ott vacsoráztunk egy kétgyerekes családnál, a kis drágám meg el volt ragadtatva a két másik gyerkőctől. Egyik három, másik másfél éves. Igazándiból kéne neki egy testvér. Mondjuk idősebbet már nem tudok prezentálni. Legalábbis tudtommal semmiképpen nem... hehe.
Még a vacsit is képes volt nyüsszögés nélkül előadni, pedig az nála ritkaság. És akkora étvágya volt, hogy elpusztított egy egész konzervet, utána meg még bevágott egy csomó sajtot és kenyeret - ugyanis mindenki evett körülötte, ő meg élvezte, hogy kap a nagyok kajájából. Csak tátizott a kis szája, és falta a kaját, mint mozinéző a pattogatott kukoricát - nem is figyelt rá teljesen.
Azóta átalakítottam a konyhát, így mostmár ő is tud velünk enni, a babakaja elfogyta után a kolduló kutya szemekkel, amikkel nézni tud, néha kizsarol még pár falatot a mi tányerunkról is. Javarészt már úgyis szinte mindent ehet. Jó, narancsot és olajos magvakat nem, meg mézet sem, de amúgy...

Közben folyik az örökösödés körüli mizéria. Drága nagynéném kitalálta, hogy a házrészt, amin annakidején anyámmal annyira összevesztek, hogy már húsz éve nem beszéltek egymással, azt most elperli. De hogy ezzel miért kellett addig várnia, amíg engem perelhet, azt nem tudom.
Amíg ez a szarság le nem zajlik, addig meg a többi örökrészt sem írják rám. Mondjuk részemről ráérek...
De hát minek az embernek ellenség, ha vannak rokonai, nemdebár?

BUÉK mindenkinek!

A felső fogak is elkezdtek fehérleni!!

Itt a vég. Eddig az alsó fogak a felső puha ínyhez harapták, morzsolták, préselték hozzá a levadászott ujjakat/tárgyakat (kedvencek: távirányító, papucs, és persze az összes játék - tekintet nélkül arra, hogy mit is kellene amúgy azzal a játékkal csinálni: gyakorlatilag nálunk minden rágóka). De mostantól véget ér a jó élet.

A gyermek anyja az előbb a vállam felett megjegyezte, hogy neki en bloc kurvára elege van ebből a fogzás-dologból, hogy se szünet benne, se rendszer, tökre nem tudni, most akkor megint egy új fog jön valahol, vagy megint elkapott valamit (apropó; két hete taknyos a kölyök, velünk együtt, mer' ezt persze meg kellett osztani egymással!), szóval felváltva mindig van valami baja.

Emellett már erőnk sincs olyasmiről írni, hogy átrendeztük a lakást, profi lettem a Porszívós Orrszívó +2 forgatásában, és hogy egész jó (egyszerre hasznos és "örülős" (!)) ajándékokat sikerült varázsolni mindenkinek a fa alá...

Tegnap a gyerek mintha azt mondta volna, hogy Halleluja. Csak egyszer (talán ő ilyen "nem mondom kétszer..." típus lesz), de akkor teljesen így hangzott. Esetleg erre gondolhatott.

Szóval azért szépen énekel, na.
Tényleg nem kicsit gáz - hiszen minden bizonnyal ezt akarta kifejezni a fiam -, hogy a brit megasztáros műsor mennyivel színvonalasabb volt idén, mint a magyar. A döntősök egyértelműen, de a fiatalabbak közt is durván jó hangok voltak, elég csak Diana Vickersre rákeresni.
Egy butus kis csirke amúgy, kész leszel tőle, ha meghallod nyilatkozni, de nem is azért szeretjük az énekeseket. (Apropó, majd egyszer leírom, mit gondolok a hírességek magánélete és a teljesítményük megítélése kapcsán.)

Kis érdekesség a videókat böngészve: bemondták azt is, hány szavazat érkezett!! Na, nálunk a valóságshow-k idején erről elég hamar leszoktak, amint nem tudtak egy következő évadban az előző évi saját számaikkal (vagy éppen a konkurrens csatornával) versenyezni.

Amíg még bemondták, addig épp olyan helyen dolgoztam, ahol láttam a vezetékes hívásokat. Kíváncsiságból lefuttattam egy keresést az adatbázison: gyönyörűen megvolt a kereskedelmi TV által közölt szám fele a 06-1 irányból; akkoriban még jobban dominált a vezetékes. Az SMS-ek ebben nem is voltak még benne.

De most már a tegnap esti haknival ennek az évadnak is vége, most már csak arra várok, hogy véget érjenek az este 8-ra időzített főzős&hírességes műsorok (amik legfeljebb akkor érdekelnének, ha végre az egyiküket főznek meg élőben), mert mostanában elég erősen nézhetetlen minden adó. A House-nak egy időre vége, az Egység vele ment, és a kórházas sorozatok is téli álomba szenderültek.
Elfogytak a délutánonként felvett Fekete Viperák és a Gyilkos Megszállás / Generation Kill (arról is megy majd egy külön post) epizódok. De most mintha az AXN meg a TV6 megint elkezdett volna beleerősíteni.

Annak mondjuk örülök, hogy most valahogy aránylag kevés Bud Spencert adnak, és idén még egyik adó sem merte elkövetni a Reszkessek betörők egyik részét sem.

Ma este pedig Madagaszkár. Rájöttem, hogy nem láttam még. Se mozi, se DIVX, se youtube/DVD/HBO/MMS vagy más forrás. Ezen elgondolkodtam. Az elmúlt másfél évben egy csomó film volt, amit nem láttam. Legalább lesz mit szemezgetni, ha egyszer megint beszabadulok valami FTP-s mézesbödönbe... :)

De addig is leporoljuk a DVD-lejátszót, és az elmúlt évben felgyülemlett/kölcsönkapott/elfelejtett filmeket fogjuk feldolgozni. És most már nem hátrány, hanem előny lesz, ha egy film feliratos. :D Alvó gyerek mellett ugyanis elég hamar megtanulsz "némafilmet" nézni vagy szájról olvasni. Esetleg alternatív szövegeket kitalálni.
Mondjuk szerintem amúgy is nagy buli tévézés közben pl. természetfilmek állatait szinkronizálni saját szórakoztatásra, miért ne lehetne rendes filmek kapcsán is megtenni?
Mer az még mindig jobb, mint amikor megkérdik, hogy láttem-e tegnap a nemtommit, mire én eszelős tekintettel igen, LÁTTAM, de csak annyi bazmeg, most örülsz???

---
Kívánunk minden kedves olvasónak Boldog Karácsonyt!

(A lépcsőmászásról, az összetört karácsonyfadíszekről, a kibújt 4. fogról és a takonykórról majd később számolunk be.)

Végre kibukkant a negyedik fog is. Megszenvedtünk érte.

Volt egy apróbb nátha is a pakliban mondjuk, ami miatt hétfőn alig aludtam, helyette a Kisherceget altatgattam éjhosszat. Szerencsétlennek szörcsögött az orra, könnyezett a szeme, étvágya alig volt, de napközben töretlen volt a jókedve és folyamatosan vigyorgott, csak akkor durvult el a helyzet, amikor evésre, vagy alvásra került sor.

Enni nem volt kedve, főleg tápszert nem, nagy finnyásan kanálból azért elfogadta. Teából csak a nullkalóriás édesköményt itta meg, cukrosat aboszolute nem. A pempőiből is csak nagy nehezen gyűrt be fél-háromnegyed üvegnyit, holott amúgy az egy is kevés sokszor. Két nap alatt fogyott is negyed kilót.

Az alvás meg azért ment nehezen, mert folyton felgyűlt a taknyó az orrában és ez nem kicsit zavarta. Az orrszívásról hadd ne regéljek. Első próbálkozásaink konkrétan hányásba fulladtak. Az első azért, mert annyira elkezdett sírni, hogy azért hányt, a másodiknál csak úgy simán. Mostanra azért már sikerül átlag félperces méltatlankodó ordításokkal megúszni. Mondjuk nem is vártam kitörő örömöt...

Szerencsére péntekre enyhültek a tünetek és kimerészkedtünk a volt munkahelyemre is, ahol az ex-főnök és a még bent lézengő pár kollega nagy örömmel fogadta a Manóherceget, akinek persze ínyére volt a körülrajongás. Eleinte még visszafogottan tette-vette magát az ölemben, de fél órácska elteltével már önfeledten csapkodta a tárgyalóasztalt és gyűrte a szájába az elárvult szaloncukrokat. Papírral együtt.
Hazafelé meg aludt egy óriásit az autóban, úgyhogy az esténk meg is csúszott egy órával. Szerencsére erre számítottam, úgyhogy nem ért senkit sem traumaként a dolog.

Azért őszintén remélem, hogy amig meg nem tanulja kifújni az orrát, ennél durvább náthája nem lesz a kiskölyöknek.

Írnom kell egy kérelmet holnapra... az most lényegtelen, hogy milyen ügyben.
Már éppen ültem volna a gép elé, hogy bepötyögjem, amikor felrémlett előttem, hogy hoppá, a nyomtató - hiperszuper, multifunkcionális, amire annyira vágytam és nászajándékba kaptuk - még mindig nincsen feltelepítve egyik gépre sem.
Mert úgy volt, hogy majd lesz WiFi a lakásban, de még mindig nincsen, csak alkatrészeiben. Az alkatrészek között meg nem terjed a delej.
Franc bele!
Szóval a nyomtató mostanság inkább fax, meg másoló, de a nyomtatást munkahelyen csinálja a jónép, ahogy azt kell.

De nekem holnap délre kéne az a kérelem!!
Hú!
Vajon a nyomtató csak WiFi-n kapcsolódik, vagy USB-n is? Manual elő, megnéz. USB-n is megy, hurrá!
Van ilyen kábelünk?
Nincs. Franc!

Akkor kapcsoljuk össze UTP-kábellel.
Áhh, ne már, az tök macera. Meg amit Etherneten csatlakoztattunk, az sosem működött azonnal, csak potom tizenkét órányi szívás után... Ehh.

Picsába, most mi legyen?!
Nekem holnap délre kell az a kérelem!!
Van itt valahol egy hely, ahol ki tudom nyomtatni?
Sehol bazmeg egy nyomi internetkávéház?!

Kell a kérelem! És nem tudom kinyomtatni!!
Úristen! Úristen, meg fogunk halni mind! Mentsék meg a dodókultúrát!! *tébolyultan fel-alá rohangászik*

Aztán megálltam, és ránéztem Szőkehercegre:
- Írjam meg kézzel?...

Hogy egy kis öröm is legyen a sok üröm között...
... Ma épp kilenc hónapos a Kisherceg, és ezzel elérkeztünk oda, hogy immáron több időt töltött idekinn, mint odabenn.
Ha azt is beleszámítom, hogy három héttel előbb jött, akkor pláne.
Már van három foga - a hét elején bukkant elő a legújabb, egy borzalmas éjszaka után - és útban a negyedik is. Persze nem a szabványosan előírt felső kettő jött most ki, hanem alul szaporodtak meg a tűhegyes harapó-szerszámok. De majd kibukkannak a felsők is...

A héten több nagy dolog is történt, mert ezeket jobb csoportosítani ugye. Pl. elkezdett előrefele mászni a kiskölyök. Eddig is tepert a szőnyegen mindenfelé, de leginkább hátra, az pedig úti cél szempontjából elég kétes kimenetelű volt. Kisherceg is inkább afféle rulett-pótléknak használta. Elindult, rákolt egy kicsit, letette a fenekét, majd körülnézett, hogy mi van körülötte, amit el lehet marni, le lehet szedni, szét lehet bontani, meg lehet rágni, esetleg csörög vagy törik.
Most ugyebár már a kiszemelt áldozat felé tud menni, így lényegesen szebb az élet.
Egyébként a nagy áttörést apa bőrkabátja hozta, amikor egy nehéz nap után ledobta a földre, Kisherceg pedig meglátta, és boldogan elkezdett teperni az irányába. Előre. Azóta egyre jobban csinálja. Vesztemre. Barikádokat emelek a szobák között, de tudom, hogy később ez nem lesz elég. Úgyhogy pakolok, mert minden és mindenki veszélyben van. Főleg a papucsok.
Papucsmániás a lelkem.
Képes kemény métereket már-már rohanvást mászni az irányukba, hogy megkaparintsa, ha meglát egyet. Aztán nézegeti, ütögeti, tudományos érdeklődéssel szemléli, végül pedig a szájában köt ki, mint minden, amit elkezd megszemlélni - legyen az hajkefe, mobiltelefon, papírfecni vagy sapka.

A másik áttörés, hogy mostmár fel tud állni a drágám, egyedül. A járókában simán és magától a rácsokba kapaszkodva, odakint a szőnyegen anyába vagy a gurulós asztalba csimpaszkodva. Ez utóbbitól persze sikítófrászt kapok, de sebaj. A kicsi gyöngy belekapaszkodik, matat a tetején, asztal megindul, én meg rohanok... szerencsére egyelőre inkább seggreülések voltak.
Mondjuk nem ártana sürgősen kifejlesztenie a talpon való megállás képességét is, mert lábujjon kissé ingatag a dolog.

El lettem búcsúztatva.

Kaptam búcsúajándéknak pár jó szót, egy laptoptáskát, meg a régi szokásnak megfelelően, mint minden távozó évek óta: egy CD-t, amire minden kolléga egy-egy kedvenc zenéje került.

Ja, meg egy képet a kollégákról. Egy nap majd talán előveszem, és nosztalgiával nézegtem. Egy nap. Talán.

Nem értették egyből (a nemsokára ex-)kollégáim, hogy miért nem akarok elmenni a karácsonyi bulira. Aztán "elmagyaráztam" (asszem csak 2 összetett mondat volt, viszonylag kevés indulattal), és hirtelen nem volt több kérdés.

Őket szeretem, de azt a főnököt és munkaadót, aki ezt megcsinálta velem, azt nagyon nem. Pláne, aki a szemembe se tud már nézni. A töketlen főnököt, aki nem képes értem kiállni és megvédeni, mindig is utáltam. De az ilyen csak a bajban ismerszik meg.

Remélem, hogy lesz pár szar éjszakája, és kísérteni fogja a dolog. Az ilyesmit úgyis visszakapja az ember az élettől. Na! Akkor szeretném, hogy ez az eszébe jusson! Én már csak ilyen kicsinyes ember vagyok, hogy ez megnyugtatna.

Holnap pedig bemegyek, és mosolygok. Miért ne tenném? Szabad ember vagyok, rengeteg lehetőség áll nyitva előttem! Nem kell olyasmivel foglalkoznom, hogy loyalitás a munkáltató felé, meg egyéb marhaságok. Igazából országot kéne váltanunk, nem munkahelyet, csak hát az ember gyökerei itt vannak, idősödő szüleink meg nem érdemlik meg, hogy magunk mögött hagyjuk őket. Bár Ausztria nincs messze. 2 óra alatt itthon lennénk...

Pénteken még leadom a laptopot, ilyesmiket. Odabent már "idegen szaga" van mindennek.

Pénteken a munkáltatóm (a Pannon GSM) kimutatta a foga fehérjét, és bebizonyította, mennyire szociálisan érzékeny és odafigyelő, gondoskodó "anya". Így Karácsony előtt, egy 8 hónapos gyerekkel...

...megkaptam a felmondásomat.

Túléltük a céges Mikulást.

Iszonyat hangzavar és jó meleg volt bent, magas volt a gyerek/m2 arány, de tiszteletünket tettük, 1 óra elteltével pedig eljöttünk.

Majd jövőre ugrálunk az ugrálóvárban, jáccunk a játékokkal, fotózkodunk a rénszarvassal... és akkor talán majd apának se lesz már izomláza a 10,5 kiló cipelésétől.

Mondanom se kell, a helyszín a várostérképen a lehető legszarabb volt (Észak-Buda), se a cégtől (Budaörs), se otthonról (Dél-Pest) nem egy élmény megközelíteni a belvárosi dugóban, amit az eső is tetézett (mindenhol balestek).
Hazfelé meg egyenesen horror volt, a kis kerülő utcák is beálltak, és addigra a gyerkőc már 1 órával volt a standard fektetési idő után. Nem kívánom senkinek.

Túléltük.

Ma meg olyat csinált fürdetéskor, hogy feltérdelt a kád szélébe kapaszkodva (nem a kicsi, hanem a nagy kád szélébe; abba költözött be a kiskád), és úgy maradt stabilan. (ez nem lepett meg, ezt már tudja egy ideje)

Aztán visszaültettem, hogy jólvankisfiam, most megmossuk szépen az arcod, mire ő megrázta magát, és megint feltérdelt nagy hévvel. Épp csak annyit tudtam tenni, hogy megtartottam elölről, hogy előre ne essen a kádszegélyre, mire hirtelen megkapaszkodott a kezemben, kinyomta magát, és felállt! És persze rém büszkén nézett. :)

Maholnap lenyúlja a kocsikulcsot.

A minap a fiatalúr úgy aludt el, hogy megfogta az anyja kezét, befordult a fal felé, és várta az álmot. Nyitott szemmel, töretlenül. Tessék jönni az álommanóknak, és altassák őt el.

Talán még számolta is a bárányokat. Egy bárány, egy bárány, egy bárány (mert számolni még ugye nem tud), még egy bárány...

Ezzel szemben tegnap durva volt, a nagyiéktól este hazafelé (a melegben, sötétben, ringató autóban) persze elaludt - az egész napos hancúr után -, és ilyenkor képtelenség ébren tartani, beszélhetsz is hozzá akár, leragad a szeme.
Na ilyenkor hiába csak 10 percet szundított, nem sokkal később a fürcsi után nem mindig megy az álomba zuhanás. Tegnap konkrétan háromnegyed óra volt.
Elszoktunk már ettől. Illetve amikor még szokva voltunk, akkor nem volt 40 centivel lejjebb engedve a kiságy (mert most már kimászna simán!), és ezért most az ember dereka leszakad, ha be akar hozzá hajolni. Háromnegyed órán át...

De egy kolléganőm meséli, hogy a hasonló korú lányát éjjel ő még mindig háromszor eteti. Háromszor. És az elalvás se megy náluk könnyebben.
Muhaha! Hát nem is olyan szar nekünk!

Csütörtökön viszont "céges Mikulás" lesz. Állítólag tök jó. Na de egy 9 hónapos gyereknek?? Mindenki noszogat, hogy menjünk, mert ki ne haggyátok...! A hátunk közepére kívánjuk már előre, tök nehéz megszerveni, hogy odaérjünk a város túlvégére, most a hétvégi kis berekedésnél majdnem gyorsan rácsaptam, hogy naakkor emiattpéldáulnemis..., de most úgy döntöttünk, megembereljük magunkat. Meg kell tanulni kimozdulni. Nehéz lesz, meg minden, de nem baj. Mikulásolunk!

Reszkessetek krampuszok, rénszarvasok, télapók, meg lesztek rágva!

Divatos dalszövegeket idézni bloggerkörökben. Dalszövegeket, amik tükrözik aktuális elmeállapotunkat...

Mahna Mahna
Do doo be-do-do
Mahna Mahna
Do do-do do
Mahna Mahna
Do doo be-do-do be-do-do be-do-do be-do-do-doodle do do do-doo do!

A gyerkőc szerdán volt pont 8 hónapos. Elkezdett dumálni, hogy pfahpfahpfah, abababaaa, ebedügegü... stb. Győzzem fordítani.

Rájött, hogyan lehet közlekedni a szőnyegen. Egyelőre hátrafelé megy. Rövid idő alatt el szokott jutni a szőnyeg közepéről a parkettáig, majd onnan berákol valamelyik fotel mellé, és nyafogni kezd, mert elakad. Néha meg nekitolat a kisasztalnak, amin szintén felháborodik, mert onnan sem tud továbbmenni. Már simán üldögél a játszóhelyén, úgyhogy ezt már nem is tekinti kunsztnak, inkább maga alá húzza a kis lábait, és azon ügyködik, hogy mit lehet kihozni abból, ha magasra emeli a kis fenekét, és hintázik. Általában hasraesést. De néha például sikerül visszaülnie.

Szerintem rövidesen vége a biztonságos korszaknak, és elkezd ténylegesen mászni. Aztán feláll... aztán meg majd lediplomázik. Egen, ebben a sorrendben.

De mielőtt előrerohannánk az időben, kitérek a fogaira is. Nem fogzik most épp. Fogzott, aztán nem, aztán megint igen, és most megint nem. Ergo a babakocsiban bár bőszen csattogtatja a fogacskáját, egyelőre csak az alsó kettőt a felső nullához.

Egyébként meg elkezdte tüncögéssel legyilkolni a szülőket. Ezt úgy szokta gyakorolni, hogy ébredés után hozzábújik az anyjához, a vállára hajtja a kis fejét, majd hirtelen felnéz, egyenesen a szemébe bámul, és szerelmetes pillantással ad egy irtó nyálas puszit az arcára.
Najó, inkább be szeretné valahogy kapni a bal arcfelemet, de puszinak hinni ezeket a próbálkozásokat sokkal romantikusabb. És persze ezektől mindig olvadozok. Meg amikor este már nagyon fáradt, és odabújik a vállamra. De csak azért, hogy másfél másodperccel később megint visongva kalimpáljon tovább a karomban.

Így telnek mostanság a napjaink.

A hétvégén Shadowrun versenyen meséltem. Ennek a partynak.
Igen, azok.
És végig a fejükön tartották...

Utána kicsit furdalt a lelkiismeret, mert úgy éreztem, jobbat is ki tudtam volna hozni nekik a game-ből. Mármint hogy jobban szórakozzanak, mint ahogy sikerült.

Úgy értem; profi banda, talán túlságosan is, én meg villantani akartam nekik, mert a modul írásában is részt vettem (bár idén elég keveset).

Sajna a csapat most nem a legjobb formáját hozta, elcsúsztak időben nagyon, meg kicsit szétszórtak is voltak, de ez most mindegy. Hiába sürgettem őket, az időre nehéz befolyással lenni, ha kényelmesek a játékosok. Nem lehet pár golyóval vagy fékcsikorgással megsürgetni őket, sőt: az csak belassítja az egészet. (Pláne egy Hentes és mészáros csillagjegyben született partynál.)


Én viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy ne a modul fapados verzióját jáccák végig, hanem kapják meg az arcukba a "csavart" is. Ami aztán nem sült el egész jól, mert pont annyival csúsztunk ki az időből, hogy a csavar igazán ütött volna náluk...

Így kicsit felemás érzéssel zárult a játék, láttam is az arcukon, hogy rosszul érintette őket a "VÉGE, ITT HAGYJA MINDENKI ABBA" parancs a Nagyfőnök részéről. Remélem, a modult elolvasva jobban összeáll nekik a dolog, amiről nyomozgattak.

Vagy 1 napig filóztam, hogy ugyan nem lett volna-e jobb az egyszerűbb szálon végigüldözni őket. Nem is tudom, nehéz ügy. Talán egyszer mesélek nekik még egyszer külön, hogy kárpótoljam őket...

Egyik ámulatból a másikba esek, a kisfiam meg egyik fogzásból a másikba...

Alig jöttek ki az alsó kis egérke fogak, és kicsit lenyugodtak a kedélyek, máris elkezdődött a következők kijövetele. Méghozzá szemmel láthatólag nem is az előírás szerinti felső fogaké, hanem a többi alsó indult el. A felállás a szokásos: rinya, nyafi, nem alvás, sírás, ingerlékenység, bújás, ringatás, hőemelkedés, nem evés, hasmenés. Ehh.

Most viszont egy picit megállhatott a dolog.
A múltkor is két szakaszt bírtunk elkülöníteni. Az első cca. két hétig tartott. Rinya-nyafi-sírás-rívás-hőemelkedés-bújás-ringatás-kaki. Aztán némi szünet, elcsitultak a tünetek, majd újabb rinya-nyafi-nyáltenger-hőemelkedés-mindent megrágok, és kibújtak a fogak. Ez is kb. két hét volt.
Megjegyzem, a "szakirodalom" szerint a fogzás 3 szakaszból áll, amik egyenként 3 naposak. 3 nap a megelőző fázis, 3 nap az áttörési fázis (ami a legkeményebb) és megint 3 nap a lecsengés.
Nálunk az áttörés nem volt durva, a megelőző fázis volt két hét, és nem volt lecsengés. Ennyit erről.

Szóval most volt két hétnyi nyafi, aztán hétfőtől mintha kicserélték volna éjjel a manók a gyermekemet egy mintagyerekre, aki folyton vigyorog, nevet, édes, és folyamatosan csendben játszódik, ahogy kell, és 5 perc alatt elalszik a saját ágyában.

Egyébként lassan kezdhetem a gyereknevelési csodakönyvem megírását. Majd szépen eldöntöm, hogy melyik sarkalatos kérdésben melyik tutifixre enyém a legjobb megoldás tábor pártjára állok, és megírok mindent lyól.

Szoptatás?
A gyerek eleinte akkor ébred, amikor éhes. Jóesetben ez egyezik az óráddal. Ha nem, akkor se ess kétségbe, és próbálj ne kétóránként etetni.
Egyébként a cumisüvegből etetés is meghitt, és mindenkinek jó, aki ezt igényli.

Altatás?
A gyerek elalszik majd, ha álmos, kivéve, amikor nem, mert valami baja van. Pl. túl álmos, hogy aludjon. Vagy túl fáradt, de még nem álmos. Esetleg nem is álmos, hanem éhes. Pisilni kell, kakilni kell, fogzunk. Anya nem a jó ütemben ringat. Nem a kedvenc számunk megy a rádióban. Az autó nem a megfelelő fordulatszámon üzemel. A babakocsi nem a megfelelő macskaköveken zötyög.

Hozzátáplálás?
Kezd akkor, amikor jónak látod, amennyiben ez az időpont négy hónapos kor után van.
Ne hidd el, amit az üvegre írtak, mert a gyerekorvos úgyis mást mond.
A szomszéd néni úgyis megmondja majd a tutit, hogy keverj az almapürébe babapiskótát, ami ugyan cukor és tojáspor-bomba, ergo neki se higgy.
A nagyszülők majd megmondják jól, hogy te már 3 hónapos korodban töltött káposztát kaptál turmixolva...
A haver még mindig szoptatja a 10 hónapos kislányát...
A neten meg minden felnőtt glutén-, laktóz- és melamin-érzékeny, mert nem helyesen adták nekik annakidején a pempőt.

Aztán majd lesznek fejezetek az öltöztetésről, a kinti hőmérséklet és a sétálni vitt takarók számáról, a kakás pelenkákról és a helyes kukahasználatról, a gyerek helyes játékhasználatáról (itt lesznek majd tesztek a játszószőnyegekről és a zenélő-prüntyögő készségfejlesztő izékről), és arról külön fejezet lesz, hogy mindenki hülye, csak én tudom megmondani a tutit.

Best babakönyvseller lesz.
Sikeres leszek és tündérmesésen gazdag. Aztán bevállalunk még egy gyereket, aki tök más lesz, én pedig széttépem a saját könyvemet...

A múltkor sikerült eladnom valamit. Többért, mint amennyiért vettem. Talán egy új karrierlehetőség? Á, ez még viccnek is rossz. Életemben először sikerült ilyet, szóval jól meg is lepődtem.

Most, ahogy így belegondolok, a sales pályafutásom alapvetően az általános iskolában ért véget, ahol csírájában fojtotta el Éva néni az első kereskedelmi jellegű próbálkozásomat. Emlékeim szerint 2 forintért adtam pár szem apró kis cukorgolyót az általam birtokolt édesség-ajándékcsomagból a célcsoportként azonosított osztálytársaknak. De a karvajtőke végül nem ütötte fel fejét a 3. A osztályban. Minden pénzt vissza kellett adnom. (De asszem nem kaptam ki otthon, csak nevettek rajta. Talán még kicsit büszkék is voltak rám.)

Most végül itt vagyok, és keresem a pénzt, nem csinálom, ahogy az angol is különbséget tesz make money és earn money között. Azt hisszem, alapvetően már elszúrtam elszalasztottam pár dolgot. Nem lettem jól kereső vállalkozó, és nem is vettem el egy tehetős angol ladyt se, pedig megboldogult nagyapám mindig azt emlegette.
Senki sem lépheti át a saját árnyékát.
Olyan tisztán látom magam előtt a múltat és a lehetséges jövőváltozatokat, mint amikor egy stratégiai játékban eljutsz arra a pontra, hogy felismerd: eddig túl óvatosan játszottál, nem terjeszkedtél elég agresszíven, és nem kockáztattál eleget.
Amikor az ellenség lebegő tankjai megjelennek, te pedig igyekszel felállítani ellenük egy ütőképes biciklis hadtestet. Na, akkor hirtelen rádöbbensz, hogy a lehetőségek, mint egy fa szerteágazó ágai, talán korábban megadták neked a lehetőséget, hogy neked is legyenek lebegő tankjaid, de most már késő. Legfeljebb lebegő biciklid lehet, de azzal se mész sokra.

Egyszer, jó pár évvel ezelőtt, egy kollégámmal beszélgettem Nagy Dolgokról egy dublini kocsmában (ugyan, mi másról beszéltünk volna ott??), és néhány mondata megmaradt a fejemben. Miután újrakezdte az életét az első válása után, maga mögött hagyva egy csomó mindent, amit addig felépített, rájött pár dologra. Például hogy nem jó dolog tárgyakhoz ragaszkodni. Meg gyűjteni őket. Érzéseket és emlékeket már sokkal inkább megéri.

És akkor én ezt most összevetem az előző gondolattal, és észreveszem, hogy azon a bizonyos fán, a szerteágazó ágaival, újabb hajtások sarjadhatnak. Megvan a lehetőség, hogy ebben az életben egész más pályán játsszunk. És alapvetően nem szól ránk érte senki, a mi döntésünk. Hogy más dolgok legyenek fontosak.
Nem egy Assisi Szent Ferencre gondolok, aki eldobta mindenét, és megborzongva nézed mezítlábas, csuhás alakját a Napfivér, Holdnővérben, nem is egy lepkevadász művészlélekre, aki éhenhal nyugdíjas korára a nulla nyugdíjából, hanem a mit akarsz elérni az életben? vérkomoly kvíznemjáték alternatív megfejtéseire.

Amikor ilyen komoly dolgok kapcsán elfilózok, és vacsoráig nem jutok dűlőre, megpróbálom máshogy megközelíteni a dolgot. Nézzük a végéről. Mi lenne az, aminek életem utolsó szakaszában örülnék?
Amire büszke lennék. Hogy elértem. Hogy megteremtettem. Hogy láttam sikerülni. Hogy olyan lett, amilyennek szerettem volna, vagy legalábbis valami hasonló.
Mit tennék, ha hirtelen nem lennének kötelezettségeim, gyökereim, gúzsba kötő eszméim és szokásaim, szeretteim. Mivé alakítanám magam, hogyan élnék, hova mennék, és ez miben lenne nekem jobb annál, mint most. Milyen lehetőségek vannak még nyitva előttem, és mikkel szeretnék élni. Vajon van-e bátorságom hozzájuk?

Ha Te is gondolkodtál már ilyesmiken, kedves Olvasó, akkor kicsit hasonlítunk egymásra...

Két egymást követő napot éjszakáztam most nagyon durván. Ugye a napi meló és az esti "gyerekprogram" után.
Hajnali fél 5-kor még azt hittem, minden rendben... délután fél 5-kor viszont már szintet léptem: képes voltam beismerni, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Visszaállás.
Meglepett, hogy sikerült mindezt nem kudarcként megélni, és hogy milyen elegánsan sikerült valamit nem véghezvinnem.

Persze reggel ebből még csak azt tapasztaltam, hogy kurva fáradt vagyok. Vicces volt bemenni. Az első feltűnő dolog, hogy fázol. Bárhogy. Érdekes megfigyelni ilyenkor, hogy miként próbál a szervezet vésztartalék üzemmódra váltani.
Beszűkült figyelem. Csak az előtted lévő egyetlen feladatra koncentrálsz: simán elmész a szekrényig, mert el kell menned... azért a noteszért, ami már a kezedben van.
Verejtékezés. Akaratlan izzomozgások. Karcosabb hang.

Úgy tűnhet, mintha valami kór kaptál volna el.
Gyorsan egy MR-t, egy CT-t, és törjön be két orvos a lakásomba...
(a House rajongók szerintem ezt el is várnák amúgy) De a felvételeken úgyse látnának mást, mint egy kicsit leharcolt, összegyűrt kispárnát. Én legalábbis már mindenben azt látok.

Írjatok kommenteket.

Ma lett hét hónapos a Kisherceg.


Nő a drágám, mint a gomba. 9 kiló és 75 cm. Hozzáértők értik, hozzá még nem értők számára: ez elég sok, de legalább arányosan.

Elkezdett ülni - ami azt jelenti, hogy állandóan nyüsszög, ha nem ülhet fel, de mivel magától még nem tud felülni, ezért folyton fel kell őt ültetni valakinek. És persze ülve lassan elfárad. Aztán felborul. Majd kepeszkedik, hogy húzzák vissza, mert úgy izgisebb a világ.

Néha már valamiféle haladást is kezdeményez. Leginkább hátrafelé, de igazán nincsen tudatában annak, hogy mit csinál. Azt hiszem, hogy szerencsére. Ha tudná, akkor veszélyben lenne minden, ami belefér a babamancsokba.

Most már az sem ajánlott senkinek sem, hogy a szájába dugja a kezét, mert harap. Két kis tűéles foggal. Kettővel!! Igen, mostanra letudtuk a fogzás legelső szakaszát, ami állítólag a legkönnyebb. Szerintem nem is olyan sokára jönnek majd a következők is.

De ami a legfontosabb, hogy imád nevetni. Kacagni, vihorászni. Néha, amikor a naaagy felnőttek nevetnek egy viccen, ő is felnevet bizonytalanul, hogy csatlakozzon, bár nem érti még, mihez. De nevetni olyan jó, és biztosan vicces dolog lehet!
Annyira imádja a nevetést, hogy szinte már várja, mikor kacaghat fel végre, gurgulázón, sikítozva, teli torokból, néha egybefüggő gyöngykacajjal. Minden porcikájában izgatott, és ha csikijáték vagy kukucsjáték van, és már akkor előre felnevet, amikor még csak közelítesz hozzá a csikihez, vagy még fel sem bukkantál az ajtófélfa mögül, hogy kukucs!

Időközben pedig az ifjú szülőkben kifejlődik egy "gyerekjelekre automatikusan reagálás", ami miatt ha a piacon egy kisfiú felkiált, hogy anyuuu, egyszerre 6-8 anyuka fordul arra. Még akkor is, ha a felének ott sincs a kissráca, vagy már évek óta kinőtt a gyerekkorból.

Ösztönösen kialakul a féltő előre gondolkodás, minden potenciális veszélyt azonosítva és rangsorolva (lerántható, lenyelhető, szúrós vagy pl. éget kategória is létezik ezek alapján), ezekhez az "objektumokhoz" közelítve pedig képzeletbeli vonalat húz a mindig és minden másodpercben éber elme, fejben tartva egy területet, ameddig a gyerek keze elér.
Persze tudja az ember, hogy ezen "veszélyzóna" kapcsán nem kell túlzásba esni, de kit érdekel a más kölyke? Az enyém legyen biztonságban.
Pláne, hogy a gyerkőcök biztonságérzete ebben a korban még annyira kifejlett, mint a lemmingeké, csak szerencsére a gyerek nem tud berohanni a tengerbe. Pedig tutira szívesen megtenné, ott trappolna a kis lemmingek közt nagy lelkesen, már amennyire a csobogó víz látványát és érintését imádja! Egyelőre még mondjuk elakad azon a meglepetésen, hogy a vízsugarat nem tudja megfogni, bármennyire is akarja, de van még erre ideje, ahogy a tükörkép megértése se evidens ám. (Úgyhogy egyelőre van nálunk egy baba, aki szemmel láthatóan a tükrös ajtajú beépített szekrényben lakik. Egy másik meg a fürdőszoba tükre mögött...)

Aztán újabb fejlemények vannak a szobában: Kisherceg egyik pillanatról a másikra szerelembe esett egy nagy, piros, szív alakú, plüss díszpárnába. Csodálata nyilvánvaló: annyira nagy becsben tartja, hogy még egyszer sem akarta a szájába tömni, megrágni, hanem merengő pillantással nézegeti, kis kezeivel pedig a piros plüsst simogatja.

(A további fejleményekről hamarosan beszámolunk...)

Most már tényleg fogzunk.

Nem királyi többes. A gyerek fogzik, én meg vele. Fogzódunk. (így, szenvedő szerkezetben - milyen találó!) Mostanság nem túl egyszerűek a nappalok, nem szépítem.

Nyilván pár hónap múlva legyintek majd, és áhh, észre sem vettük, egyszer csak koppant a foga a kanálon... kezdetű meséket fogok elregélni mindenkinek, aki megkérdi. Egyelőre azonban minden erőnket beleadva fogzunk.

Megjelent a gyerkőc ínyén három apró kis fehér pöttyöcske, ami a kibújni készülő első fogak taraja hivatott majdan lenni, tehát ezúttal tuti a dolog. És iszonyatosan sokat nyálzik, sikítozik, visít a kölyök. (Namost ez utóbbi jobban lefáraszt a nap végére, mint a sok cipelés, emelgetés. Nem is lefáraszt, lezsibbaszt.)

És persze annyira szerencsések vagyunk, hogy az esti, vacsora előtti fél órás kis alvását is most hagyja el végleg, ergo vagy végigvisítja az estét öttől lefekvésig, vagy ha mégis szundít fél órát hat körül, akkor lefekvéskor meg csak forgolódik az ágyában...

De azért vacsora közben így is, úgy is visít. Biztos ami biztos alapon.

Nem is tudom eldönteni, melyik a jobb.

Azért a legtöbb nap mégis inkább a kalandok jegyében telik el. Új kaják (pfejj!), új mozgások ( :hasrafordulás: szmájli nincs valahol?), új szokások (berregés, berregés nyállal, berregés nyállal és kanállal); minden nap hoz valami meglepetést. Ha mást nem, akkor annyit, hogy jééé, ezt a ruháját is kinőtte. (Ja, hogy ez meg még egyszer se volt rajta?)

De már eszik húsos pempőket, a tejet meg egyre kevésbé komálja, sőt kezd meglehetősen undorral nézni mindenre, ami tej, és folyékony, és nem kanalazható állagú.

Úgy tűnik, a cicik iránti vonzódását jó 10 évre fel fogja függeszteni hamarosan. A tejpépek egyre nagyobb slágerek nála, a csokis dolgok pedig csudaszépen mutatnak mindenen, ami alapvetően nem barna (azaz a legtöbb dolgon a lakásban és a konyhában), cserébe könnyű megtalálni minden foltot. Amúgy meg ízvilágilag a "felnőttesebb" kaják is bemutatásra kerülnek lassan.

Sőt, a hétvégén már kenyérhéjat majszolgatott. Olyan hévvel, hogy simán el is tüntette volna, ha hagyom. Ugyanezt eljátszotta egy darab almával is. Ugyan foga még semmi, mégis sikerült neki kiharapnia egy jókora darabot. A fenti képen éppen ismerkedik azzal a fura, morzsolódó dologgal. (Valójában szerintem meglepte őt az is, hogy amit a kezébe adtak rágni, az harapható, ehető, íze is van... és hogy nem vették ki rögtön a kezéből.)

És amúgy egyre okosabb. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy holnapra eléd lök egy hibátlan levezetést a másodfokú egyenlet megoldóképletéről, hanem hogy ha megmutatsz neki egy dolgot, például hogyan vegye a szájába a kanalat, azt akár azonnal beépíti a repertoárjába, és máris tudja.

Akik amúgy sűrűbben látják, azok is mindig elképednek, mennyit nő, mennyit változik. Még a nagyszülők is, pedig 1-1 hét se telik el, amíg nem kaphatják megint karba a szemük fénye kiskölyköt.

Úgyhogy ha csak lehet, minden érdekes pillanatot lefotózunk. Persze ezt könnyű lenne elhagyni, lustaságból, de mivel néha mi magunk is visszanézzük a fél évvel ezelőtti képeket (jéé, de pici volt itt még! emlékszel, mikor kihoztuk a kórházból, szinte elveszett a kiskabátjában...), már most nosztalgiázunk, és tucatjával ugranak be azóta elfeledett dolgok. Mi lesz 20-30 év múlva? A blogról is csinálni kell egy mentést...

A gyerek ma elkezdett iszonyat hévvel gépelni, mikor az ölembe rakta az anyja. Azt hittük, hogy csak lerántani akarja az asztalról a billentyűzetet (mint minden mást), és csakis ezért nyújtózkodik az asztal felé, de végül mikor vakmerően közelebb engedtük, határozottan gépelni kezdett. (Lehet, hogy író lesz belőle? Vagy főállású billentyűzet-tesztelő?)

Mindenféle dolgokat gépelt. A tűzvédelmi szabályzat oszlopaiban egyes értékek hirtelen nagyságrendileg megváltoztak. (Lelki szemeim előtt a Pokoli torony lángoló képei és egy sátánian kacagó, sötétbe húzódó, kámzsás baba jelent meg.) Aztán a szöveget kezdte el lektorálni. Arra viszont határozottan kíváncsi lennék, hogy a "Megjegyzés beszúrása" funkcióhoz melyik shortcutot használta.
Amint megtanul beszélni, megkérdezem tőle!

Én meg ma gyak. az egész napot elbasztam.

Körülnéztem egy csomó boltban babafigyelőért, hogy a nagyszülőknél is legyen, illetve kellett egy pontosabb digitális lázmérő, mert az előző (ami amúgy szintén egy éttermi vacsora árába került) max arra volt megbízhatóan alkalmas, hogy kiderítsük vele, a vizsgált alany él-e még.
(Gyakorlatilag nem mutatott még olyan értéket, ami alapján ne hűltem volna ki. Azt fel se merem vetni, hogy mi eredetileg a lázzal kapcsolatban szerettük volna munkára fogni...)

Aztán megtudtam, hogyan készülnek azok a szinte vadonat új "bemutató autók", amik rövid tesztelési időszak után látványosan kevés kilométerrel kerülnek eladásra. (Egy kicsit kell hozzá forrasztgatni.)

Aztán egy csomót álltam, ültem, meg megint álltam, és vártam, hogy megtörténjen, amiért olyan sokáig álltam... (ez du. 4-kor jött el végül) Közben mentem lassú autóval, gyors autóval, nagyon gyors autóval, meg nagyon hangossal is. És éhes voltam.
Ettem - igen, egész nap - egy csoki McFreeze-t (mert - szégyenlem bevallani, de - én aztat szeretem), viszont azt kicsit furán vette be a gyomrom, hogy már 370 Ft-ra emelték az árát.

Kicsit kiakadtam. Mintha kicsit durvábban elszaladt volna ennek az ára, nem? A kínainál majdnem menüt adnak ennyiért ebédidőben...
Gyak. 3 gombóc fagyi ára (a jobb fajtákból), ez azért nem volt mindig így. Vagy én vagyok eltévedve?
Oké, hogy kiesett fél év, és ez alatt csak a Smart pontokat gyűjtöttem, de azért a "párszázas ajánlat" még mindig csak 220 Ft, ez csak 10%-ot emelkedett azóta, hogy legutóbb emlékeim rögzültek volna egy gyorsétteremről.
370 Ft. Az több mint egy liter benzin!! Még jatt is menne belőle a kutasnak. Ha beérem főzelékkel, kevesebből megebédelek a menzán odabent, sőt talán még egy Melba szeletre is fut belőle.
Háromszázhetven.
:fejcsóvál:

Aztán kicsit a lelkére lett beszélve az ezüst lónak, hogy gyorsabban kapkodja a lábait, ill. máshogy szedje a levegőt. Meg végül le lett halkítva a tolatóradarjának sípolása, amitől mindig frászt kapnak a hátul ülő utasok, ha először ülnek be, Kisherceg meg mindig ijedten ébred, ha tolatva érkezünk meg / parkolunk le valahol, ő pedig elaludt az úton...

Végül hogy hozzak haza némi vásárfiját, egy újabb Suttogó könyvvel érkeztem haza, ami minden bizonnyal sok érdekes olvasmánnyal és "ahaaa..." élménnyel fog minket gazdagítani, ha megtalálunk benne valami olyasmit, ami igaz a mi kölkünkre. Vagy csalódunk egy hatalmasat. (Én meg újfent elkönyvelem, hogy már megint lenyúltak 7 db csokis McFreeze árával.)

Első körben kitöltöttünk egy tesztet, hogy milyen is a mi gyermekünk valójában (a könyv megpróbálja besorolni a gyerkőcöket, pl. Talpraesett, Kisangyal, Mogorva stb.), hát érdekes volt, hogy van olyan dolog, amiben máshogy látjuk saját közös gyerekünket. De ennek oka valszeg abban keresendő, hogy én azért jóval kevesebbet látom, meg más (=más viselkedés, más reagálások) hagytak bennem mélyebb nyomot az elmúlt hónapokban.
(370 Ft. Can you believe it?)

A mai mérlegelésnél 8310 g testsúlyt írtam fel a baba.xls-ben. Ezzel gyakorlatilag fél év alatt közel megháromszorozta a súlyát a gyerkőc, noha elvileg csak a megduplázás lett volna a nagykönyv szerint a cél. Ennyi előnye van annak, ha vki alacsonyabb testsúllyal születik -- ha a várt 4,1 kilóval érkezik, akkor most azt újságolnám, hogy a fiam megkétszerezte a súlyát!
Tehát úgyis az a lényeg, hogy én büszke vagyok, a többi már csak egy behelyettesíteni való szorzószám. Kicsit szánalmas ez így leírva, nem? Fú, remélem, nem leszek olyan, mint a játszótéri anyukák (állítólag amúgy egy külön kaszt), akiknek az adott témában mindig az ő gyerekük volt a legelső, legügyesebb, leg... leg... leg...
Ez elgondolkodtató.

Na megyek, bontok egy új üveg Piroska szörpöt (mellesleg ez is kevesebbe került 370 Ft-nál), mert pont kifogyott. Valami hihetetlenül fogy nálunk. Annyi, hogy végül elkezdtem a nyereményjátékukra beküldözgetni a vonalkódokat (call me a loser!), hátha nyerek valamit.
Legutóbb 2 borítékra való is összegyűlt egyszerre. Kiraktam őket száradni a konyhaasztalra. Aztán mikor felugrott másnap jóapám 1 órára, kidobta az összeset a szeméttel együtt, mert hogy szerinte akkora kupleráj volt az asztalon, és kidobta azt, ami nem oda való. Akkor ott egy kicsit megzuhantam.

Végül összesen 5 borítékot adtam fel, annyi vonalkód gyűlt össze 2 hónap alatt. És kitaláljátok, hogy 20 Ft híján mennyibe került rájuk összesen a bélyeg??

Megünnepeltük ma a Kisherceg feledik születésnapját.
Szerintem holnap a nagyiéknál tortája is lesz.
Itthon jobbára aludt, evett és beszélt. Most ez a legújabb. Végigdumálja a napot, gyakorlatilag felkeléstől lefekvésig.
Reggel az ágyban kipattan a szeme, és rövidesen felhangzik, hogy "egleglügleee", aztán kisvártatva "ablaglüeáblave"... És hasonló találékonysággal összefűzve az eddig megtanult összes betű is megérkezik kisvártatva. Valahonnan még a "th" hangot is megtanulta, és sziszegni is istenien tud.

Meg sikongatni. Üveghangon.
Ezt már főleg játék közben csinálja. Meg néha fenyítésképpen alkalmazza, ha éppen nem történik valami úgy, ahogy elképzelte. Visít egyet, majd jelentőségteljesen rád néz, és vár. Majd kalimpál párat. Csak a biztonság kedvéért, ha nem értetted volna meg.
Bár lassan ezt a kalimpálást trappolásnak lehet inkább nevezni, mert beleremeg minden, még a födém is, ahogy a padlónak rúgja a kis tappancsait.

A másik új tudomány a csapkodás. Néha dühében műveli, néha meg azért, mert a kezébe kerülő tárgy érdekesen csörög. Úgyhogy mostanában mindent mindenhez hozzácsapkod, és ha csörög, akkor folytatja is. A cumi például az etetőszékhez ütve szól a legjobban.
Ha felmérgeli magát, akkor pedig a kezét csapkodja a combjához.

Fogak még sehol sincsenek, de ha fáradt a kis drágám, akkor iszonyatosan képes nyálzani. Tegnap két ruhát csak a nyáltenger miatt voltam kénytelen lecserélni.
Azért nagy bátran elkezdtem húsos kajákat adni a kicsinek. Nagyfijúk vagyunk már, kérem. A baj csak az, hogy még mindig a konzerv kaja a sláger, a hazai főztöt nem komálja. Mondjuk nem turmixolhatok neki csilis babot, meg thai csirkét, azt nyilván jobban főzök, mint alig sós krumplit és sárgarépát. Azt utálta, de nagyon.

Érdemes ilyenkor figyelni az arckifejezéseit. Első kanálnál elkezd nyammogni, majd rámnéz, hogy ezt most tényleg komolyan gondolom-e.
A második kanálnál már lassabban nyammog, majd az arckifejezése kétségbeesetté válik, hogy ezek szerint komolyan gondolom...
A harmadik kanálnál összeborzong...
A negyediknél pedig öklendezni kezd.
De legalább megpróbáltuk. Legközelebb megpróbálok valamiféle konzervre hasonlító ízt varázsolni. Azt még nem tudom, hogyan, de megpróbálom.
Hasonló sikert értem el az ún. bébi-gyümölcslevekkel is. Utálja. Csak tejet, tápszert és a hülye édeskömény-teáját hajlandó meginni. A szőlőlé és az őszibarack elmehet nyaralni.

Ma volt a temetés.
Fura dolog volt ballagni az autó után, ami az urnát vitte. Valahogy személytelen és profán. Ballagtam, és nézegettem a környező sírköveket, meg a feliratokat... és töküres volt a fejem.
Aztán csak néztem, ahogy két jóember elhelyezi az urnatartót fedő gránitlapot, és némi habarccsal lezárják. Ehh...

Aztán hazajöttünk, és a nyakamba kaptam egy vidoran vigyorgó kisembert, és az egész valahogy megfoghatatlan távolságba került.
Ő talán a legjobb gyógyír.

A drágám maholnap fél éves lesz, és napról napra látom, ahogy fejlődik. Még nekem is nagyon feltűnő, pedig én aztán tényleg mindig látom. Egészen máshogy képes a világra nézni, mint például egy héttel ezelőtt. Ez furcsán hangzik, de látni kell. Hihetetlenül durván beindult.
Bármikor megfordul. Hátáról a hasára, és vissza... hempereg, nézgelődik, begyűjti az összes labdát a járókában, összehajtja a játszószőnyegét, átrendezi a kiságyát, üti-veri a plüssmacskát, összenyálazza a babzsák-kutyát, babrál az etetőszék biztonsági csatjával, kirúgja a kezemből a lázmérőt, kalimpál vadul, amikor kenguruban viszem vásárolni, kiveszi a cumit a szájából és nézegeti érdeklődve, aztán felém fordul, és meg akarja fogni a mosolyomat.

Esténként kis gyanakvással fogadja sétából hazatérve a bácsit, aki felviszi a babakocsiját, de mindig vigyorog rá, elvégre anya valahogy minden este hazahozza ezt a bácsit, és ott szokott lenni akkor is, amikor felébredünk, tehát biztos fontos ember, és nem árt jóban lenni vele. Meg aztán néha feldobál a levegőbe, és esténként megfürdet.

Csodálatos nézni, ahogy egy kis élet kezd kiteljesedni.
Ez az apró lény teljesen megváltoztatja az ember gondolatvilágát, egészen más dolgok kezdenek számítani. Mindennél fontosabbá válik. Idegen érzés belegondolni, hogy volt olyan idő, amikor nem volt velünk.
Nagyon jó, hogy van.