Próbáltál már csecsemőtől vizeletmintát venni?
Nem tűnik bonyolultnak, még külön szett is készült hozzá - gondolom, leleményes orvosok fejlesztették ki. Van egy kis műanyag zacsi, a tetején egy tojás alakú nyílással, amit körberagasztóztak, ezt kell a babára aplikálni és rávenni, hogy pisiljen egyet. Igazán gyerekjáték.

Csak a fizika, a biológia és a kémia szól bele.
A fizika? A gravitációval alapban ellentétesen szoktak ugyanis pisilni a fiúk, úgyhogy a zacsi bár lefelé lóg a fütyiről, a fiad mégis felfelé fog pisilni, ergo a legkisebb ragasztási hiba mellett is kifolyik minden.
A biológia pedig ugye nem úgy működik, hogy na, itt a zacsi, most pisilj fiam... a fiad elereszti a szökőkutat, még mielőtt felragasztanád a szerkezetet. Ha azért sikerül pár cseppet elcsípned, ő csak azután indítja be a következőt, miután meguntad és leszedted a cuccot.
A kémia törvényeit pedig szintén nem lehet áthágni. A pisi oldja a ragasztót. Rögtön. Ha pár csepp megjelent, a zacsi leesik és soha nem imádkozod vissza. Maximum epokittel...

Erre az egészre egyébként azért volt szükség, mert bár úgy tűnik, hogy a kölyök kimászott belőle (vagy kezd kimászni), de a dokinő szerint mégiscsak kicsit sokáig tartott a hőemelkedés-nyűgösség-nem alvás.

A vicc az egészben, hogy ugyan a szabadságok alatti helyettesítő doki szerint "áhh, ez a gyerek csak fogzik", a hivatalos dokink szerint a "fogai még kanyarban sincsenek". Persze az ilyen megmagyarázhatatlan ufójelenségek gyakoriak a kissrácoknál.
Az egyik nap simán elalszik a macira fordulva, a másik nap akkor sem, ha esőtáncot jársz vele, a karodban ringatva őt.
Az egyik nap bevág minden etetésnél vagy 250 grammot, a másik nap alig bírsz pár cseppet beleimádkozni.
Egyszer vigyorog a szomszéd nénire, egyszer meg azonnal sír, amikor meglátja...

A szülő élete folyamatos rögtönzés és a szabályok semmit sem jelentenek. Olyan dolgokat kezdesz majd tisztelni, mint az Őskáosz, a Bolyai-matematika és a nem-euklideszi tér...
Őskáosz jegyében telnek a napjaid, a kajamennyiségeket csak a Bolyai-matematika segítségevel tudod kiszámítani, és a gyerek gyomra, valamint a pelus tartalma valamiféle kapcsolatban lehet a nem-euklideszi geometriával. Ugye.

De aztán megpuszilod és boldogan kacagni kezd.

Rossz hírem van a rágókára ácsingózóknak: Kisherceg mégis benyújtotta igényét rá.

Mondjuk egyelőre tévúton jár, mert még mindig keresztbe próbálja leginkább betolni, és egyszer megingott határozottsága a birtoklási vágy kapcsán (ugyanis dühödten felém nyújtotta), de úgy tűnik, ezt is akarja. Mint ahogy mindent. Hosszú percekig is képes kitartani egy-egy tárgy alapos vizsgálata kapcsán.

Van egy technikája: először két kézzel megfogja, óvatosan közelebb emeli, majd amikor elaltatta az áldozat éberségét (legyen az egy plüsskutya vagy apa behűtött ujja), egy hirtelen, határozottan gyorsuló mozdulattal elkezdi vonszolni a szája felé.
És ha sikerült oda betolni, akkor boldog mosollyal néz rád. És közben elégedetten búg, meg morog, és mammammömmmamm... Meg kell zabálni!
(jegyzőkönyvön kívül: igen finom megharapdálni a füleit és a lábacskáit; szerencsére hidegen hagyja, és még engedi az ilyetén zaklatást)

A méreteket viszont még mindig nem képes megfelelően megítélni. Így aztán napról napra, minden egyes alkalommal megpróbálkozik azzal, hogy megkaparintson és a szájába toljon egy csodálatos, érdekes, vidám színű, forró, zümmögő dolgot.
A hajszárítót.

Kisherceg kicsit betegeskedik mostanában.
A történettel nem untatok senkit, legyen elég annyi, hogy ha képernyőre vetném, lenne benne sírás, üvöltés, sírás, nem evés, némi súlyvesztés, sírás, nyűgösség, semmi se jóság, sírás, elaludni nem tudás, attól még jobban nyűgösség, sírás, hasmenés, láz ... ja, a sírást említettem már?

Közben elkezdtünk fogzani, de meglepetésszerűen abbahagytuk. Csak hogy ne lehessünk benne egészen biztosak, ez most az-e.
Viszont megtanultunk erre föl fogat mosni - vagy legalábbis valami olyasmit (mert a dörzsölés állítólag segít). Van a gyerkőcnek egy érdes gumifejű kis "buzogánya", amit kiváló taktikai érzékkel kellett bevezetnem a közbabatudatba, mert elsőre frászt kaptam, hogy végtelenül bizalmatlan a dologgal szemben. Mondom, ez nem lesz jó, nem akarom megríkatni minden fogmosinál.
Úgyhogy a vidámságok egyik örök forrásánál, a kádban kezdtünk el vele ismerkedni, ott amúgyis mindig feldobott a hangulat. Mikor láttam, hogy csúnyán néz a buzogányra, akkor elkezdtem kacagni, és abba se hagytam. A baba ilyenkor ösztönszerűen visszanevet, végül már rikkantgat, úgyhogy így a nagy vidámság közepette csempésztem be a szájába a gumiizét, ráfonva az apró kis mancsát. Már a harmadik ösztönös rágcsánál tudtam, hogy győztem.

Sikerült egy kellemes emlékhez kötnöm az első találkozásukat, és szerencsére kapcsolatuk azóta is felhőtlen. (Bár roppantul nyálas.)

Ma este korán elcsendesedett a kiságy, kimerült volt az apróság. Mi természetesen nem vagyunk azok. Mintaszülők vagyunk, örökké fess pár, Brendon-katalógusba illő, állandóan sminkelt arccal, akik még lehengerlő történetekkel is tudják szórakoztatni az olvasókat - akár minden nap. Tisztán látom magam előtt, ahogy reggel nagy mozdulatokkal tágra rántjuk a függönyt, és dallal köszöntjük a napot!

(A fenti bekezdés összesen egy valós mondatot tartalmaz. A helyes megfejtők között behűtött rágókát sorsolunk ki. Kishercegnek ugyanis nem kell...)

A kiskölyök egyre-másra okozza a meglepetéseket, és képes újabb és újabb fejtörőket kitalálni nekem.

Mostanában például azt játszotta (már úgy öt napja), hogy a szokásos délelőtti sétánk alkalmából nem volt hajlandó elaludni, csak ha fogom a kezét. De még úgy is csak nyüszmög folyamatosan, és próbálja minél magasabbra emelni a lábát. Sőt, az esti sétáinkon már odáig ment, hogy addig verte a balhét, amíg ki nem vettem a kocsiból, és nem vittem karban egy darabon. Mondanom sem kell, mivel egyre nehezebb és nagyobb, ezt azért tudnám mellőzni. Félkézzel, ugye. Ebben a melegben. (Feketében.)
Azóta viszem magammal a babakocsi nélkülözhetetlen tartozékai (teácska, büfikendőcske, zörgős macika, kéztörlő kendő, esernyő, bicska, féltégla) mellett a kengurut is. Hátha megint karba szottyan úri kedve...

Először arra gondoltam - sokat olvasott egyénként -, hogy ez már az ún. szeparációs szorongás.
Aztán ma, ahogy üldögéltünk az egyik padon és nézgelődtünk, szöget ütött a fejembe, hogy a kölyök folyton felhúzza magát ülésbe. Ha a kezedet nyújtod neki, azt máris felszólításnak veszi, és már ül is fel. Utána meg diadalmasan vigyorog. Persze joggal büszke, mert baromira ügyesen csinálja...
Ekkor futott át a fejemen a kósza gondolat, hogy mi van, ha a kölyök csak nézgelődni akar, és unja már a kocsiban a fekvést?
Az autós ülésben mindig csendben van, és bámul kifelé az ablakon nyugisan.
Nosza, következő sétánk elején megemeltem (döntöttem) a kocsi "fekvőfelületét" az első ülős fokozatba - ez úgy 45° lehet. És a könyök csendben maradt. Nem aludt el ugyan, de teljesen nyugiban volt, néha elbóbiskolt, és közben nézgelődött. Kb. fél óra múlva visszaengedtem a háttámlát, mert azért neki hivatalosan ez még nem tesz jót. A gerincének biztosan nem. Erre megint jött a már megszokott nyüssz...

Úgyhogy fittyfrancot szeparációs szorongás, a kölyök csak nézgelődni akar, mert ő már nagyfijú.
Azt mondjuk még nem tudom, hogy a délelőtti alvásokkal mi lesz így, de majd meglátjuk. Elvégre idehaza is el tud aludni, ha akar.

De nem ez volt az egy nap alatt elkövetett egyetlen nagyfijús tett.
Amikor délelőtt, a nagy melegre való tekintettel adtam neki pár kortyot a kedvenc teácskájából, egyszerűen kivette a kezemből az üveget, és onnantól őmaga kezelte a dolgot... Én meg néztem.

Holnap majd feláll és elszalad??

Egyébként azért írok folyton kölykös témákról, mert bevallom, a nap 24-25 órája róla szól. Ha éppen alszik, és esetleg van időm olvasgatni vagy írni, akkor is a babafigyelő rezdüléseit lesem fél szemmel.
Valaki írta egy helyen, hogy legyen apának is alkalma párszor kiruccanni. Ezzel amúgy maximálisan egyetértek. Támogatom, ahol csak tudom.
Mégis felhorkantam a mondat láttán.
Nem, nem akarok elmenni meghitt kettecskésben a férjecskémmel moziba, nem akarok elmenni sörözni a haverokkal, sütizni sem akarok a barátnőkkel, még csak strandra sem akarok menni. Nem. Viszont sokszor eszembejut reggelente, hogy de szívesen elindulnék csak úgy szimplán dolgozni... Na, de majd egyszer olyan is lesz. Akkor meg az lesz a baj. Hehe.

Ma öthónapos a kisded. Ennek örömére elvittük a második kötelező orthopédiai vizsgálatra.

Most mondjuk többet kellett várni (annak ellenére, hogy az ember időpontra jön), de a kölyök is egyre türelmesebb szerencsére. Azt hiszem, azért, mert most már rendesen kap enni. Lassan - a tej után mondjuk - egy egész üveg bébikaját bevág röhögve és nyüffög a desszertért...

A doki meg is dícsérte, hogy milyen szép kölyök. Szééép, naaagy és hosszúúú... akkora, mint egy nyolchónapos.

És egyre okosabb is. A cumisüveget meglátva már kalimpál örömében, a bébipempős tálkája pedig szintén heves érzelmeket vált ki belőle.

Egyre jobban reagál a környezetére. Legutóbb egy padlizsánszínű, befüvezett tekintetű plüss Dínót heves kacagással díjazott. Percekig röhögött a kölyök, miután meglátta. Azóta megszokta és megelégszik egy szimpla, elnéző mosollyal is.

És tegnap volt pont egy éve, hogy Szőkeherceggel összehivatalosítottuk magunkat. Egyelőre erre sajnos nem ihatok alkoholt...

Időközben újabb tárgyak költöztek be hozzánk. A legfrissebb versenyző, mely a "hátráltassunk mindenkit a lakáson belüli közlekedésben" számban indul, az etetőszék. Jó nagy dobozban érkezett. Férfiember persze ilyesmitől nem retten meg, legfeljebb fenyegetően kipakol előre egy csomó szerszámot, hátha az megpuhítja az ellenfelet. BOSCH márkájú lélektani hadviselés.

Sajnos azonban tök egyszerű volt összeszerelni. Ha szórakoztatóan akarnám leírni, akkor annyira ki kellene színeznem a történetet, hogy a valóság szövete egy koszos pelenka hangjával repedne meg (a végén egy placcsanással, igen).
Esetleg annyi, hogy abszolút nem voltam hozzászokva, hogy az alkatrészeket tényleg oda kell - és lehet is - tenni, mint ahová az összeszerelési útmutatón jelzik.
Így végül ki kellett izmoznom és újra kellett húznom 4 csavart, mikor a kezemben maradt 4 alátét, mivel a múltkor eskü alatt megfogadtam, hogy nem gyűjtök tovább kimaradt alkatrészeket (nem, Métely, sose lesz belőlük tank, bármennyit gyűjtögetjük is őket!), és beleszerelem az eszközbe, ha törik, ha szakad. Legfeljebb fúrunk hozzá. (De ez már egy másik történet...)

Szóval áll az etetőszék, még a végén használhatónak is bizonyul, tök stabil meg kényelmes, mindenhogyan állítható. Alapvetően még a pénzt is megérte, amit érte adtunk (- amúgy ez egy olyan téma, amiről mostanság nem szívesen beszélgetek; a pénz amolyan illedelmes, hamar távozó vendég nálunk mostanság).
Szóval etetőszék a konyhában, rögtön vele szemben egy etetőszülő-szék is. Mer ugye az asztal túlfeléről (mondjuk csúzlival) csak nem etethetem a kölköt. És akkor így férjünk el...
Mondanom se kell, hogy akkora konyha, amiben ezután kényelmesen közlekedhetek a hűtőig, csak a Barátok köztben van (ott ugye elfér még a stáb is simán), de hát ez van, ezt dobta a gép.
Ezzel szemben a nappaliban kinőtt a földből egy járóka, és egyelőre magához vonzott minden büfitörlő pelust és plüssállatot, ami a környéken volt. Épületes látvány. Én magam is nehezen dolgozom fel.

Tudjátok, annak idején, mikor a jövőt csak ködös távolságtartással és paszteles színekben felvázolt romantikával kezeltem, egész sokáig élt bennem a kép, hogy egyszer olyan lakást szeretnék, ami elegáns, amit jó megmutatni másoknak, ami nincs telezsúfolva "muszáj-dolgokkal", "hasznos bútorokkal", és ahol nem kell mindig ruhakupacokat odébb dobni a fotelből, hogy leülhessen valaki.
Mára már kicsit lejjebb adtam az igényeket. Örülnék, ha nem botlanék el semmiben. Persze az is boldoggá tenne, ha kicsit kevésbé lennék vak a mindennapi kényszer szülte megoldásokra, és kiszúrnám a vendégek érkezte előtt, hogy el kellene tűntetni az asztalról a minilábakra való minizoknit (ami ki tudja, hogy került oda), kivinni a cumisüveget és a földre dobált szennyest, meg alapvetően azt is problémának érzem, hogy tudtommal semmilyen divatirányzat nem vette még pártfogásába a lebüfizett póló trend line-t.

Holnap Kisherceg ismét a szüleimnél fog vendégeskedni, akik egyszerűen meg vannak veszve érte. Olyannyira, hogy néha az az érzésem, csak az ürügyre várnak, hogy elküldjenek minket pár napra - vagy akár hétre - valahová nyaralni, és végre csak az övék lehessen a kisded arra az időre! Csakis az övék. Minden mosolyát és kacagását, az élet új dolgaira való összes rácsodálkozást magukénak akarnák arra a kis időre...
(Mondjuk kíváncsi lennék, hogy azt a hisztit, amit ma a gyerek levágott, miként kezelnék. Mi konkrétan kétszer is autóztunk ma az M0-son csak azért, hogy a gyerkőc aludjon valamennyit, és a következő etetés ne az idegessége és a nyüszis fáradtság miatt fulladjon kudarcba.) De nekik rózsaszín szemüvegük van egyelőre, és biztos rengeteget romantikáznak meg emlékezgetnek azokra az időkre, amikor én voltam kicsi. Ha eljövünk tőlük, már másnap arra panaszkodnak, hogy olyan üres a ház a pici nélkül. És hogy mikor jövünk legközelebb?

Én pedig azt várom már titkon nagyon, hogy mikor jön el az a nap, mikor kis tipegő lábakon elém szalad valaki az ajtóba, amikor belépek. Egyelőre csak a bizonytalan pillantásokat kapom, amikor késő este hazaérek, hiszen olyan sokáig voltam távol a nap során, olyan sok elalvásnál és ébredésnél nem voltam ott napközben, hogy nem csoda, ha nem egészen biztos benne, mi is az én szerepem őmellette.
Nagy szemekkel néz, bátortalanul elmosolyodik, aztán ha én is visszamosolygok, akkor kiesik a cumi a szájából, annyira vigyorogni kezd. Ha fel akarom venni, segít, görbíti a hátát, hogy alá tudjam csúsztatni a kezem, és kacag, ha véletlenül megcsiklandozom. Örül nekem, és igazándiból nem is számít már, ki vagyok, ha ilyen jól kijövünk mi ketten...

Kedd éjszaka anyám meghalt. Álmában.
Azt mondják, nyelőcső visszér repedés és szívelégtelenség.

Tulajdonképpen valahol számítottam erre a fordulatra, mert régóta betegeskedett - csak a kórházakat és az orvosokat bojkottálta előszeretettel -, de ez eddig abban a bizonyos Másvalakivel történik, nem velem rovatban volt. Most is kicsit nehéz még felfogni. Még akkor is, ha a viszonyunk nem volt éppen felhőtlennek nevezhető.

Apu odahaza még most is lehalkítja a tévét, mert megszokta, hogy anyut zavarja. Ha pedig megnyikordul a régi padló, azt várja, hogy mindjárt megjelenik az ajtóban és ledorongolja valamiért.
Azt hiszem, hogy igazándiból az ő szomorúsága rendít meg jobban, mert én már régóta nem élek velük. Valójában a Kisherceg születése óta csak apámat láttam, anyámat nem is. Nincsenek róla friss emlékeim.
Néha próbálok ezt-azt felidézni, de főképpen csipcsup hülyeségek jutnak eszembe.

Például amikor vasárnapi ebédre átugrottunk és ő lelkesen sonkába göngyölt spárgát gyártott... de azt már elfelejtette megkérdezni, hogy Szőkeherceg szereti-e. Hát hiába, eléggé szeles volt ő is - volt kitől örökölni.
Meg amikor a Kisherceg még a pocakban volt, de már keményen rugkapált és anyu félve tette a pocakomra a kezét, nehogy megzavarja a kis lényt odabenn.
Még gimnazista koromban történt, hogy gondolt egyet és szemernyi angoltudás nélkül kiugrott két hétre New Yorkba, egy kiállításra, amire ő is pályázott, de végül nem került be.
Összeírtam neki egy sajtpapíron pár fontos mondatot - kiejtéssel, ő meg azzal boldogult. És rém élvezte. Jó pár évig rajongva emlegette Amerikát. Apámmal meg ettük a kefét idahaza miatta, hogy mi van vele.

Persze én is szereztem neki pár izgalmas percet.
Egyszer nyáron - úgy ötéves lehettem akkor - elment vásárolni. Ilyenkor feltett nekem egy mese-lemezt és mire annak vége volt, ő haza is ért. Hát egy alkalommal nem jött időben. Én türelmes voltam, megfordítottam a lemezt is... de csak nem jött.
Hát elindultam utána. Néha együtt mentünk, így tudtam, merre van a bolt.
Kimásztam az ablakon, mert a bejárati ajtó zárva volt és a kulcsot nem értem el, és gondosan be is húztam magam után az ablakot, hogy nehogy bejöjjön valaki.
Aztán elindultam anyám után. Persze a másik úton mentem, mint amin ő akkor már nyilván rohant hazafelé, mert csak annyi történt, hogy hatalmas sor volt a boltban.
Egy közeli ismerős néni észrevette a csatangoló gyerkőcöt és behívott magukhoz, én meg mindenről megfeledkezve jól eljátszottam náluk az udvaron.
Anyu rohant a rendőrségre... mire megkerültem, a néni ugyanis hazakísért egy idő után - akkoriban nem volt még mobil ugye, hogy értesítsük a szülőket, sőt telefon sem volt nagyon arrafelé - egy rendőrbácsi már otthon kérdezgette anyut, hogy hogy nézek ki, satöbbi.
Hát mit mondjak, nem lettem megdícsérve. Pedig olyan akkurátusan becsuktam magam után az ablakot...

Kár, hogy az unokáját már nem ismerhette meg.
Még gondolkodom rajta, hogy a hamvait szétszórjuk-e a Dunakanyarban, amit annyira imádott, vagy legyek inkább "önző" és béreljünk egy urnahelyet, hogy kijárhassak néha hozzá.

Ma este nézünk a Kisembernek etetőszéket, mert a pihenőszék már kezdi megsínyleni a nagy zabálásokat. Pedig most már nagyon szépen eszik a drága, az előkére alig jut a pempőből. Ellenben a kezén, amivel rendszeresen belepacsál a kiskanálba, azon sok van. Onnan meg jut anya pólójára, a kisgatyára, a zoknira, az etetőszékre, a padlóla le...

És persze egyre jobban ráérez a dolog ízére a srác. Úgy tolja befelé a sütőtökpürét, mintha feneketlen lenne a bendője. Amikor meg elégségesnek nyilvánítom az adagot és megtörlöm a száját, méltatlankodik, hogy vége a kajaáradatnak. Néha érdekelne, hová képesek ezt a mérhetetlen mennyiségű kaját eldugni a kis fikarcok.

A nagy zabálások után meg hatalmas ásítások jönnek - és mostanság szerencsére egyre inkább alvások is.
A képen éppen ébredés után látható. Ilyenkor még viszonylag együttműködőnek mondható... amikor meg már nagyon álmos, akkor először zsibbadt lesz a szentem, aztán átesik a ló túlsó oldalára és megvadult kiscsikó módjára kalimpászni kezd az összes végtagja, és alig lehet leállítani. Azt hiszem, a szaknyelv ezt nevezi "túlpörgött" gyereknek. A két állapot közt persze kábé két másodperc a különbség. Vagy elkapod idejében, vagy viaskodsz fél órán keresztül egy megvadult musztángcsapattal. A nyihogással együtt persze.

A kölyök hangosan kacag, ha puszilgatom. Egyszerűen elolvadok, annyira édes olyankor.
Ja, és hangosan méltatlankodik, ha csak a legkisebb mértékben is kiesik a napi bevett ritmusból. Főképpen, ha nem tud időben aludni. De mostmár kezdem megszokni ezt a ragaszkodását a kis időbeosztásához.

A múltkor kérdezték páran (pl. a védőnő, haverok, stb.), hogy nem viszem a gyereket babaúszásra? Mire azt mondtam, hogy nem. Erre úgy néztek rám, mint egy különösen veszélyes tömeggyilkosra. És akkor még hozzá sem tettem, hogy egyrészt szerintem fasság, mert a kölök úgysem fog rá emlékezni és egyáltalán nem biztos, hogy élvezi, meg a frász tudja, mi van a vízben és egyébként meg mikor vigyem? Abban a fél órában, amikor kajál (és ordít, ha nem jön elég gyorsan), abban a fél órában, amikor büfizik (és ordít, mert nyomja a hasát és ha visszabukik, annak rossz az íze), vagy abban a fél-egy órában, amit ezenkívül fenn van (és ordít, ha még jön egy büfi, vagy mert már álmos), vagy netán abban a negyedórában, amit az elalvásra szánunk?

Azért méltatlankodáson kívül csinálunk sokmindent.
Tegnap délután például új tudmányra tettünk szert. Már tudunk meditálni.
Szokásos délutáni alvását töltötte a Kisherceg, de valami felébresztette belőle. Ilyenkor általában (igen, kitaláltad, kedves olvasóm!) ordít, hogy hangot adjon nemtetszésének.
Most viszont valahogy nem ordított. Benézek a kiskölökhöz, hát nyitva a szeme. Azanyja!! Rohanok, cumi, pocisimi, tűzoltók, mentők, azonnal, mindjárt kitör a balhé!!!
A gyerek csak nem alszik vissza, néz rám bociszemekkel, hogy mi van már? És tök nyugodt, balhé sehol.
Najó, akkor hagyom.
Kicsit nyüszmög, felveszem, büfizik, visszateszem, bámul.
Najó, akkor kimegyek és hagyom.
A gyerek bámul tágra nyílt szemekkel a csillár felé.
Eltelik fél óra. A gyerek bámul, most a faliszőnyeg felé.
Még fél óra. Csillár.
Fél óra. A szemek le-lecsukódnak. Csillár. Faliszőnyeg. Csillár.
Lecsukódik a szeme. Tíz egész percig úgy marad, de végül a csillár győz. Akkor csillár.
Közeledtünk a tervezett alvásidő végéhez, gyerek még mindig csendben és bámul. Csillár.
Alvásidő vége. Pontban 15:37-kor felhangzik az ébredő üvöltés. Wááááá!

Utána pedig minden folyt a maga megszokott medrében, mintha ez az egész meg sem történt volna. Most akkor vagy nyitott szemmel aludt. Hát kisnyúl az én kölköm???! Vagy megtanult meditálni...

A minap mgkérdezték, mi olyan nagy dolog abban, hogy összerakni egy járókat. ABBAN (önmagában) semmi...
A témában elrejtett csapda az, hogy mikor.

Tegnapelőtt este odáig jutottam el, hogy szétpakoltam minden alkatrészt, mondom van egy bő órám. Ekkor jött a telefon, hogy a sétáltatás becsődölt, érkeznek mindjárt, számítsak a legrosszabbakra.

Ordítás, nem evés, nyugtatás, nem evés (hiába próbálás), kicsit evés, ordítás, nyugtatás, ordításordítáordítás, nyugtatásnyugtatás, nem evés, Ló felnyergelése, altató útra indulás...
... hazaérés, fürdetés, nyüsszögés, nyugtatás, minimálisat evés, ordítás, nyugtatás, nem evés, ordítás, nyugtatás, kajabeletömés üvegből, ordítás, ordítás, ordítás, ringatás, ringatásringatás...., ágyba letevés, reménykedés, lábujjhegyen járás, TV-t 1-es hangerőn hallgatás, Teletext Feliratozó oldalak (minden csatornán más!) fejből bepötyögés...

Ezek mellett, után, közben szerelj járókát. :)

A Kisherceg úgy belejött az alvásba, hogy napközben már alig akar fentmaradni másfél óránál tovább. Tudom, hogy mások ezért ölni tudnának, de hát álljon meg a menet, éjjel ki alszik?! A villamos? No.
Mindegy, én örülök és nem én leszek az, aki felveri a kölyköt a délutáni szunyókálásból.

Persze közben jött újabb probléma.
Problémát mindig találnak maguknak az újdonsült szülők. Miért nem eszik? Miért eszik ennyit? Miért alszik? Most miért nem alszik?
Nálunk most az az új szokás, hogy a kaját potom 3-6 perc alatt letudja a kis angyalka, én meg töprengjek, hogy eleget evett-e. Persze valószínűleg igen, mert a súlya nem csökken és aki nem eszik, az nem tudna ekkorákat szarni - bocsánat. De hát ugye a kimenetből következtetni lehet a bemenetre is.

Mindenesetre az eddigi másfél-egy, majd később háromnegyed órás nyammogások után kicsit nehéz elhinni, hogy ez a kis mohó élőlény képes kevesebb, mint negyedóra alatt letudni az evéssel járó nyűgöket. Még ha sietne utána valahová. Mondjuk játszani. De nem, utána jó fél órákat kell büfiztetni, annyi levegőt nyel a habzsolással.

A probléma nem ebből adódik mondjuk, hanem a türelmetlenségből, ugyanis minden ilyen etetés felháborodott ordításba fullad, amikor a Kicsi nem jut elég gyors tempóban a kajájához. Vagy túl gyors a tempó. Vagy nem enni akar, hanem aludni. Vagy csak úgy.
Úgyhogy aki azt mondta, hogy a szoptatás a világ legjobb dolga, azzal elmennék fallabdázni. Ő lenne a labda és a fal adná a másikat.

A doki azt javasolta, hogy - bár ő is a hathónapos korig csak anyatejet-mozgalom híve -, kezdjem el vele megkóstoltatni a többi kaját. Mondjuk kezdjem a gyümölcsökkel.
Elkezdtem. Az alma reszelve heveny undort váltott ki. Kábé olyat, mint amilyet a hetente beadott K-vitamin oldat szokott. Ami egy ocsmány, poloskaszagú olaj, úgyhogy meg is értem az undort. Az alma-undort nem, úgyhogy bepróbálkoztam konzerv kajával. Hát az viszont osztatan sikert aratott. De annyira, hogy ma már elértem, hogy azért kiabáljon a drágám, mert nem kanalazom elég gyorsan a pempőjét.
Mondjuk azt jó volna tudni, hogy úgy cca. mennyi az, amit ebben az időszakban maximálisan beletömhetek, mert egyelőre nem merek durvulni. A Kisherceg viszont simán durvulna. Mit neki egy egész üvegnyi kaja?! Csak adjam már. Most! Naaaaa, anyaaaaa...wáááááá!

Ez a kiskölyök tele van meglepetéssel.
Lassan hét kilós lesz (most 6,7) és egy csuklófájáson innen, térdfájáson túl elkezdtem gondolkodni azon, hogy most már talán ideje volna a karban ringatásról is leszoktatni. Úgy en bloc. Najó, esetleg fogzáskor még majd elringatjuk...

Fel is lapoztam a szakirodalmat. Ferber dokitól kezdve az Aludj jól, kisbogaramon keresztül a Suttogóig mindent átrágtam, és végül úgy találtam, hogy a Suttogó felvesz-letesz módszere egészen szimpatikus. Bár első blikkre meglehetősen hülyén hangzik.

A lényege kábé az, hogy lenyugtatjuk a gyereket, lerakjuk az ágyába, és vele maradunk, amíg el nem alszik. Ha nem tetszik neki a dolog és sír, akkor felvesszük, megnyugtatjuk és rögvest visszatesszük, amint nem sír. Sír-felvesz-nemsír-letesz... aztán majdcsak alszik. A szerző állítása szerint négy hónapos kor alatt nem vezet célra a módszer, ellenben (természetesen!) bombabiztos és tutira szuper.
A Kisherceg pedig holnap lesz négy hónapos.
A bőgés persze itt sincsen kizárva, de hát az ugye eddig is volt... Ellenben az nekem nem megy, hogy sír a kölök, azt' otthagyom, hadd ordítson.
Oké, mondom, ma majd amíg alszik, átrágom a könyv ide vonatkozó fejezeteit. És ha mindenki úgy akarja, egy-két hét múlva bele is kezdek.

Ám a kíváncsiság nagy úr. Álmos is volt a kiskölyök, nyugodt is, mondom mi van, ha egyszerűen leteszem az ágyra azt' otthagyom? Mi történhet? Ha elkezd ríni, majd maximum elringatom.
Megnyugtattam egy kis hintázással, letettem az ágyra, betakartam, és otthagytam. És leskelődtem az ajtóból.

Elsőnek elkezdett nézgelődni. Kicsit kalimpált a lábaival, aztán megtalálta a takaróját, kézbe kaparintotta és elkezdte mancsolgatni. Kicsit cibálta, tépkedte, kalimpált, nézgelődött... de csendben volt. Úgyhogy részemről meguntam, és elkezdtem csinálgatni mindenfélét.
Néha be-benéztem azért.
Kábé 15 perc elteltével kezdett lankadni a kalimpálás, és üveges tekintettel meredt a kis drágám a csillár irányába. Kezében a takaró két sarka, takaró teljes terjedelmében a nyakában. Nem mertem megzavarni.
További 5 perc múlva az előbbi póz maradt, az üveges tekintet azonban átment lecsukott szemekbe.
A kicsi kincs elaludt. Magától!
Odalopakodtam és betakartam rendesen.

Aztán ezt a következő altatáskor megint eljátszotta. Este pedig megint... Igaz, a kiságya csak úgy reng az energikusan kalimpáló elalvásától.

Remélem, valami elkezdődött. Valami jó.

A kis szememfénye ma fogta magát és megfordult. Oké, hasról a hátára, de akkoris.
Nem hittem a szememnek és megint hasra fordítottam. Erre megint visszafordult. Először balról jobbra, aztán jobbról balra. És utána bociszemekkel nézett rám. "Most mi van, mit bámulsz annyira?"
*büszke anyuka*

A drága egyre nagyobb. Persze a babanyelvet még mindig nem dekódoltam teljesen, úgyhogy néha elkeverem, hogy az aktuálisan rámkiabált és nyomatékos E! mit is jelenthet. Most aludni akar, vagy enni, vagy csak jókedvű? Ő persze baromi dühös, amikor kajáltatni próbálom altatás helyett, én meg frászt kapok, hogy miért ordít evés helyett... A felháborodás teljesen jogos, ugye ő szólt!

Mostanában séta közben már csajozni is szokott. A nála idősebb kiscsajszik előszeretettel bámulnak be a kiskocsijába, az anyukák meg olvadoznak, hogy de édes kis csöppség!
Azt' különben nem is csöpp. Simán akkora, mint némely hathónapos kiskölök a maga potom (ruhástul mért) 6,5 kilójával. Én meg súlyemelő világbajnok leszek, amig felhozom a kocsijával együtt a lépcsőn...

Lassacskán megtanuljuk az elalvást is. Megmaradt a ringatás, sűrűn kísérve S-betűkkel, némi ordibálással és felháborodott dumálással, hogy Na mi van, még mindig nem alszunk?! Lassacskán szabályosan kiköveteli magának, hogy most anya altassa el. Egyelőre még napi négyszer, kábé 1-2 órányi ébrenlétek után követelőzik, plusz az esti hisztiroham.
Merthogy az is van, méghozzá keményen. A nap végére a kicsi gyöngy elfárad és semmihez sincsen kedve, enni meg pláne nem, hagyjam békén, aludjunk mááááááááár és két korty tej után ordítani kezd, mint ama féreg a fában. Akkor meg azán oda a nyugodt ringatás, menjek a francba az S-betűimmel, a büfizést pláne felejtsük el és örüljek, hogy kegyeskedett kibekkelni a fürdetést.
Most azon dolgozunk, hogy ezt valahogy elfelejtse és legalább az etetést bírja ki. A múltkor ugyanis 8-tól 1/2 11-ig tartott az ordítás (kisebb megszakításokkal) és mindenki rohadtul belefáradt, kivéve a kölköt, aki változatlanul visított. Tudom, nem kéne annyit verni...

Most már minden a szájában köt ki egyébként. Főleg a keze, mert az mindig kéznél van. Viszont olyan erősen harap, hogy egyszer még fel is visított, amikor lelkesen szopni kezdte az ujját, én meg rohantam, hogy mi a baj, kit nyúznak. De nincsen biztonságban a zenélő sárkány, a sípolós csirke, és a csörömpölő kisautója kereke sem, apa hideg vízben hűtött mutatóujja pedig külön csemege. A rágóka ellenben rohadtul nem érdekli. Ennyit arról, hogy mit lehet rágni és mit nem...

A kis kezei mindenhová bematatnak, mindent megmancsolnak. Az első célpont a hajam volt, úgyhogy az utam másnap a fodrászhoz vezetett és visszatértem a jól bevált rövid hajhoz.

Estére persze már olyan mocskos és nyálas a babakéz, hogy ihaj. Úgyhogy amikor láttam, hogy imádja a fördőszobában a fényeket és a pulton a cuccokat, kiötöltem a pacskolós játékot. Bemegyünk a fürdőszobába, megeresztem a mosdó csapját, amit ő elbűvöltem néz. Egészen fölé hajol a kezemből és bámulja a folyó vizet. Aztán belepaskolok a kezemmel, amire ő lelkesen vigyorogni kezd. Majd orvul elcsenem a kezét és a vizes kezemmel jól megmosom. Utána a törölköző már szintén a játék részét képezi.
Cserébe néha ő is megúsztat. Félig emésztett tejjel, kiköpött édeskömény teával, néha pisivel, néha meg összekakál, ahogy már régebbről megszokta. Szerencsére egyre rutinosabban védem ki ezeket a támadásokat. Legalábbis a szőnyegről idejében el tudok menekülni.

Kezd kialakulni a napirend is. Az attól való eltéréseket pedig heves kitörésekkel és hangos méltatlankodással fogadja. Persze néha elmegyünk boltba - azzal a felkiáltással, hogy majd alszik a kocsiban. Hát egy frászt alszik. Megnéz mindent, és előveszi a mintababa vagyok arckifejezést, azzal fogadja a hódolók tömkelegét, akik a babaüléséhez járulnak.
Itthon meg nyüffög, hogy megint nem aludta ki magát.

Nekem meg néha még eszembejut, milyen volt 10-11 órákat aludni.

Ma volt a Kisherceg pont három hónapos!

Elképesztő, hogy mennyire rövid, egyben pedig mennyire eseménydús volt ez a negyedév... és állítólag mi még ezt vissza fogjuk sírni.

Egyébként egésznap aludt, úgyhogy szerintem holnap vagy megint rekedt lesz, vagy valami hasonló. Ehh.

Alvásoktatás vol.2.

A cicipárna, meg a rajtam bealvás egy fasság volt. Csinálja az, akinek hét anyja van... részemről storno. A héten elkezdtem elölről az egészet.

Most amolyan borg időbeosztással működünk. A timesheetet már továbbítottam a kölyök emailcímére.
Evés 9:31-10:24
Büfi 10:25-10:36
Játék 10:37-10:52
Alvás 10:52-12:18...

Viccen kívül, mindenkinek jobb, ha van valami rendszer az egészben. Én sem kapok agybajt, a kölyök is tudja magát mihez tartani - és eddig is atomóra volt a pocakjában, nem lehet átverni holmi köztes nassokkal.
Úgyhogy hétfőn az első etetés után vettem egy nagy levegőt, és belevágtam megint.
Büfi, játék, csendes nézgelődés, elsusogtam neki, hogy akkor mi most aludni megyünk, és letettem az ágyra.
Rámnéz. Tétova vigyor ül az arcán. Játék?
Nem, - mondom - nem játék. Most komolyan alszunk.
Najó, akkor inkább bömbölök.
És bömbölt. Én meg tűrtem és csitítottam. Bár felötlött bennem, hogy egy füldugót beizzíthattam volna. Na, mindegy. Amikor nem csitult és félő volt, hogy megfullad a heves érzelemkifejezés közben, felvettem. Azonnal elhallgatott. Hmmm.
Igenám, de a karomban ülve a büdöséletben nem fog annyira bekábulni, hogy letegyem.
Jóvan, gyerek, akkor elfekszel a karomban, azt' kapsz egy cumit rágni, meg még ringatlak is, mert az engem megnyugtat...

Erre a megoldásra kicsit meglepve bömbölt még kicsit, majd egyszercsak nyeffent egyet, és elaludt. Úgyhogy letettem, és aludt tovább az ágyban. A művelet potom félóra volt.

A következő etetés után próbaképpen megint bepakoltam az ágyba, ahogy kell. Alszunk!
Már tudta, hogy itt és most ordítást várnak tőle, ergo ordított is. Jólvan, fiam, akkor karba, ringat, cumi... meglepett ordítás, némi magyarázás a cumi mögül, nyeffenés, alszik.
Nabazmeg. Ez csak 20 perc volt.

Ma már nem is próbáltam az ágyba tenni. Játék, nézgelődés, kis sugdosás, hogy aludni fogunk, aztán egyből fekvőhelyzetbe vágtam a karomban. Méltatlankodó ordítás, ordítva magyarázás a cumi mögül szűrve, majd' alvás...

Úgyhogy folytatom így tovább.
Sajnos még nem mindig birkóznak meg az idegeim ezzel a mennyiségű ordítással, még akkor sem, ha tudom, hogy ennek a jókora százaléka egyáltalán nem jelez semminemű szervi bajt, netán valódi problémát. Egyszerűen afféle anya miaszart művelsz velem, én aludni akarok, mert álmos vagyok, csak nem tudom még, hogyan kell! Nem csukódnak le ezek a fránya szemek, és valaki folyton bömböl itt nekem!!
De próbálok kitartani. Egyelőre igazándiból csak az anyós jóvoltából, és segítségével maradtam épeszű.
Néha nemtom, mihez kezdenék nélküle ezzel a kis hisztimanócskával.

Most pedig elmegyek aludni, mert ez eszetlenül hosszú nap volt.

Jó, oké...talán mégsem sárkányhússal kéne etetni a kölyköt.

És nem és nem és nem alszik...
Ellenben két nap alatt sikerült átszoktatni a mózesről a cicire.
Pedig nyilván nem ezt akartam.
Most már elég neki, ha pár korty után párnának használhatja, és el is alszik rajta. Aztán ha leteszem, olyan óvatosan, mint egy különösen robbanásveszélyes hímestojást, azonnal kipattan a szeme, és aztán vagy sikerül újra álomba csitítanom, de egyre inkább nem.
Úgyhogy melléfekszem, amig el nem alszik annyira, hogy kimenekülhetek mellőle.

A szakirodalomban a gyerek valahogy úgy működik, hogy kajál, büfizik, játszik, leteszik... és csak úgy alszik.
A miénk kajál és közben alszik, aztán büfizés közben már játszik és teleszájjal vigyorog, majd játék közben még büfizik és jókat ereszt a gatyába - és közben gajdászik is, teljes mondatokkal méghozzá.

Aztán, amikor már dögfáradt, ásít, dörzsöli a szemét, nyűglődik, mi pedig letesszük aludni, ő hirtelen megint azt hiszi, hogy akkor itten most játszunk. Amikor pedig egyszer csak rájön, hogy egy nagy francot, itt aludni kéne, akkor kitör a botrány, meg a hiszti és ordítás.

Egészen addig ordít, amig ki nem hozom megint a nappaliba, de már letenni nem lehet, még játszani sem, mert azt hiszi, altatni akarom.
Aztán ordít-ordít-ordít...

A fennmaradó időben amúgy elvan, vigyorog, mókázik, dumál, fedezi fel a világot. Imádja a társaságot, ha beszélhet valakihez és foglalkoznak vele. És minden újat széles vigyorral fogad, hogy jááááátééééék!

Úgyhogy most akkor úgy tűnik, cicipárna lesz és majd egyszer erről is leszoktatjuk...

Most amúgy éppen rajtam alszik.

/Szóval amikor nem írunk új dolgokról, akkor nyugodtan gondold azt, ha a blogra kattintva nem látsz új postot, hogy most biztos épp üvölt, vagy játszik. Ha felkelt már a nap, ill. még nem ment le, akkor 90%-ban helyes lesz a tipp.../

Ez a ma délutáni utolsó altatás olyan jól sikerült, hogy fel sem akar ébredni...
Pedig már csaknem fát vágtam mellette. Sőt, szerintem rajta is lehetne.
Micsoda telhetetlen is vagyok én. Küzdök egy órát, hogy elaludjon, és a végén még nyígok, hogy nem ébred fel, mi?!

5:2 a javamra!

Éjjel álmomban kitaláltam az akrobatikus jódlit.
Fáradt vagyok, na.

A kiskölyök elkezdte kinőni a mózeskosarát. Innentől vége a nappali altatásoknak, mert csak abban volt hajlandó szunyókálni, ha előtte 10-20 percig rázták a seggét.
Éjjel szerencsére alszik azért. *lekopogja*

Persze nem is tudom mit gondoltam...de hát az egyszeri kezdő szülő úgy van vele, hogy na, így legalább elalszik. Persze utólag tudom már, hogy nem volt jó ötlet. Utólag nyilván nem ezt csinálnám.
A kölyök hozzászokott, mint jó rabszolgatartó. Most meg majd jól leszoktatom róla. Eszi, nem eszi, nem kap mást, és az ágyban kell elaludni. Elvégre arra való a kiságy, vagy mi.
Persze tiltakozik a rendszer ellen a kis szentem. Lázad.
Én meg finomkodok. Csitítgatom, duruzsolok neki, álomba simogatom. A Ferber-módszert inkább hagyjuk. Az egy állatság szerintem. Főleg ebben a korban.

Tegnap kezdtem az egészet, vettem egy nagy levegőt és eltettem a mózest messzire.
Éééés rögtön az elején kétszer én győztem és némi csitítgatás után elaludt 2*2 órára. Meg is döbbentem a hirtelen sikeren.
Ma meg ő győzött. Kétszer is.

2:2

Persze már zúg a fejem az ordításától. Valahogy ez pont az a frekvencia, ami az embernek a koponyáját szaggatja ketté. Főleg, ha a füledbe üvölt. Kéne neki egy iker és akkor nem kéne sztereóban hallgatnom többet semmilyen fejleszedős metálzenét, az tuti.

De ha a fene fenét eszik is, meg fog tanulni a ded elaludni!

Végül gyereknapra megkaptam magamtól ajándékba azt a bizonyos CRKT-kést, ami ezeröccá' volt. Majdcsak megtekinti valamelyik szakértő, hogy valódi-e. A markolaton van egy bazi pók embléma... ez némi gyanakvásra ad okot azért. Höhöhö.
(A CRKT-honlapon nem volt kinn hasonló.)
Mondjuk az én szintemen ez bazira nem érdekes. A táskámban meg a franc se nézi.

A gyerek meg megint berekedt. Tegnap folyamatosan csak aludt és nyáladzott, ma meg végig nyűgös volt.
És két nap alatt valahogy felszedett 200 grammot. Gőzöm sincsen, hogy csinálja ezeket az ugrásokat. Elvileg hetente kéne neki ennyit felszednie. Néha gyanakszom persze, hogy szar a mérlegünk.

Ezt az űrlényt tegnap hajnali kettőkor találtam. Najó, nem ezt, hanem ilyet.
A kis drága a fürdőszoba felől rohant felém, bennem pedig győzelmet aratott az anyai ösztön a biológiai érdeklődés felett és hősiesen agyonvertem előbb egy papuccsal, majd egy ajtó kitámasztóval. És nem sikítottam közben. Pedig nehezen adta meg magát.

Átfutott az agyamon, hogy bazmeg, egy ajtóval odébb egy kisember alszik és esetleg az ágya közelébe kerül ez a potom ötcentis gusztustalanság. Ha lett volna nálam, akkor fegyvert rántok és közelről adok le rá egy célzott sorozatot. És szarom le a tiltakozást, ezek ellen a kazettás bombát is bevetném.

Amúgy a biológiai érdeklődésűek kedvéért: ez egy Scutigera coleoptrata, magyar nevén légyölő pókszázlábú. Bájos.

Mint a mellékelt ábra mutatja, a játékszereket lelkesen fogadta a felhasználójuk.

Egyelőre még csak úgy 5-20 percig köti le a dolog, utána megunja és/vagy elfárad és hisztizni kezd. Onnantól pedig körbe kell vele járni a lakásban, megmutatni mindent, ami színes, fényes, mozog vagy csak úgy van.
Ha ezt is megunja és/vagy belefárad, akkor a következő hisztiroham után le lehet tenni és vigyorogva beszélgetni vele, mire ő lelkesen kiabál, hogy eüeee, meg á!, meg g!, meg ágú!
Ezzel is elvagyunk úgy 10-15 percig - az egy pelenkázás vagy egy öltöztetés idejére elég is pont.
Aztán ha ez is lecsengett, és még van idő a következő kajálásig, akkor meg lehet próbálni elaltatni.
Ez egyelőre még úgy működik, hogy a mózesében megpróbáljuk valahogy elringatni, vagy inkább elrázni, mert a ringatás önmagában unalmas és a Kisherceg inkább azt szereti, ha rázkódik alatta az instrumentum, amiben utazik. Ergo istenien elvan az autóban, a babakocsiban séta közben (főleg a macskaköveken) és a mózesében, ha járkálnak vele. Mondanom sem kell, hogy mivel lassan öt kiló a szentem, ez azért elég fárasztó.
Úgyhogy most az a nagy harci feladatunk, hogy megtanítsuk elaludni... néha már megy is neki. Bár igencsak kiadósan kell megkajálnia hozzá és előtte nem árt kicsit elfáradni valami játékban.

A héten egyébként fogta magát és berekedt a kicsike. Igen, a legnagyobb melegben. Az anyja is olyan amúgy, hogy a nyár közepén fázik meg mindig a legjobban.
Szegény kölök szerintem megijedt a saját repedtfazék hangjától, mert néha döbbenten hallgatott el a saját üvöltésétől. Komolyabb baja szerencsére nem volt - egy kis aluszékonyságtól eltekintve, de az nem is akkora baj.

Kimentünk a piacra, hogy a kölyök második hónapos szülinapjára nézzünk valami játszóbizbaszt, amit nem anyának/apának kell bökdösnie, vagy felhúznia, hogy lekösse a gyereket, hanem ő maga mancsolhatja, mert már erősen nyílik a csipája és gyakran kalimpál a dolgokért.

Leltünk pár otrombán kinéző műanyag tornaszert, ami zörög, csipog. Egyet rögvest meg is vettünk, meg egy játszószőnyeget, ami meg az én mániám.
Igen, anya magának vásárolja a játékokat. A múltkor egy zenélő plüss sárkányt kellett megvennem. Érted, kellett!
Kíváncsi vagyok, mit szól majd a gyerkőc hozzájuk. Mondjuk a játszószőnyeg egészen jól lekötötte, de egyelőre csak 5 percig teszteltük. Ezalatt felfedezett rajta egy lifegő piros-fehér dinnyét, amit bokszolgatott és az halkan csörömpölt neki. Ezzel elvolt, mi meg gyönyörködtünk.

A piac amúgy azért jó, mert van minden szar. Ha lánygyerek lenne a Kisherceg, már simán habos-babosba, játékbabának tudnám öltöztetni, de így viszont vehetek neki vadász-csúzli utánzatot, vagy gagyi air-soft cuccot, de akár egy CRKT kést is ezerötért. Gondolom, hamisítvány volt - bár nem CKRT volt ráírva (mint az Adios márka, ugyebár) -, tehát vagy lopták, vagy hamisítvány volt és még lopták is.

Mire lefordítottam az eüü jelentését - azt jelenti, történjen mostmár valami, mert elunom magam -, jött a következő szó, miszerint ümme. Most törhetem a fejem megint...

Kishercegünk már majdnem kéthónapos és egyre több meglepetést tartogat.
Az egyik a súlya, mert már majdnem négy és fél kiló.
Valójában persze minden nap egy újabb meglepetés, azt kell hogy mondjam. Egyik nap még például háromórás az időbeosztása és inkább hancúrozna alvás helyett, de másnap már átáll négyórásra és durmol órákon keresztül és aztán a hét végéig meg is tartja ezt a szokását. Aztán jön egy front és visítva átordítja az estét
Most a gagyarászással szórakoztat. Reggel rákiabált Sanyikára, hogy Eűű!
Sanyika egy kék egérfajzat, aki az ágya felett lengedezik, és bizony nem lengett eléggé szerencsétlen pára.
Egy könyvben egyébként azt olvastam, hogy a baba tudja, hogy van különbség ember és tárgy között és a tárgyakat csak figyeli, de nem akar velük kapcsolatot teremteni. Hát Kishercegem ezt a könyvet vagy nem olvasta, vagy oltári boldog mindentől, ami mozog, mert a piros dobókockára óriási vigyorral képes nézni. Lényeg, hogy elég izgisen mozgassa az anyja. Vagy az apja. Vagy valaki. A lényeg a mozgás.

Amúgy a gyermek azon kívül, hogy mászikordíteszikalszikordítnyüffög, a ringatáson kívül szereti még, ha én énekelek (!) neki. Kedveli:
az Internacionálét,
a Szózatot...
és a Kossuth Lajos azt üzente hajlításait.
(viszont teljesen elutasítja pl. a Gábor Áron rézágyúját...)

Még egyszer, csak a figyelmetlenek kedvéért: az _én_ előadásomban. Nem tudom, kezdjek-e aggódni...

Még éppen alszik a ded...persze én meg csomó baromságot összeolvastam, hogy nem hagyják aludni a kalamoló, kalimpáló végtagjai és ezért tegyük pólyába/csavarjuk takaróba/tegyünk rá kényszerzubbonyt/ragasszuk le szigszalaggal... És most aggodalommal telve lesem a mozdulatait elalváskor. Szerencsére éjjel sötét van és nem látom, mennyit kalimpál, olyankor megnyugszom. Persze azért hajnali kettőre kimászik valahogy a takarói alól - ez cca. 20-40 centis, erős oldalirányú mozgást feltételez, amit nem tudom, hogyan csinál, de félek, hogy amikor megtanul mászni, a kiságy különböző sarkaiból szedjük majd össze éjszakánként.

Szóval vagy beszerzek egy baba-kényszerzubbonyt, vagy nem olvasok össze mindent.
Szakkönyvek tekintetében most két könyv került a látóterembe - mint említettem.

Ranschburg Jenő: Szülők könyve
A szerző neve a sokakból vegyes érzelmeket kiváltott Családi Kör c. retró TV-sorozatból lehet ismerős.
Személyszerint kiskoromban néztem a sorozatot és az esettanulmányos kisfilmek kifejezetten idegesítettek, mert széthulló, szomorú családokat mutattak és ez sosem esett jól a lelkivilágomnak... A magyarázatokat meg még nem értettem és elaludtam rajtuk.
Most mindenesetre megvettem a könyvet, mert szimpinek tűnt az öreg hozzáállása a témakörhöz. Kellően liberális, kellően tudományos.
A könyv lényege, hogy a fogantatástól végigjárja a fejlődési szakaszokat, felsorolja a problémákat, rávilágít a gyökerükre. Sokszor baromi egyszerű biológiai gyökerük van ám a dolgoknak. Pl. ha egy szülő elégedetlen hathónapos gyerekével, hogy az még nem szobatiszta, akkor nem árt ha tudja, hogy csak 18-24 hónaposan fejlődik ki a záróizmok akaratlagos befolyásolása.
Nos, Ranschburg bácsi ezeket a fiziológiai és pszichés okokat tárja fel és világít rá a problémákra, sokszor pedig megoldást sem kínál, csak ráhagyja a szülőre, hogy dolgozza fel az információt és kezelje annak birtokában a gyerekét.
Nekem ez mondanom sem kell, meglehetősen szimpatikus. Főleg a végletesen materialista lényemnek.
Aztán nem utolsósorban az író ismeri a magyar viszonyokat. Nem arra gondolok, hogy politizál, egyszerűen csak az iskolai, óvodai, bölcsödei dolgokról nem ír blődségeket, vagy olyasmiket, amiket ne tudna az ember alkalmazni, mert mondjuk egészen máshogyan működnének.

Tracy Hogg és Melinda Blau: A Suttogó mindent megold
Na, ez egy tipikusan amerikai könyv. Kicsit Sikerkalauz, kicsit tudományos, de nem viszi túlzásba.
A kétkötetes Suttogó titkai című könyv ennek a kötetnek lényegében az előzménye, ez annak a zanzásított, kivonatolt és jobban átgondolt változata. Legalábbis a fülszöveg szerint.
Szerintem... khm... érdekes. Ambivalensek az érzéseim az egésszel kapcsolatban. Tetszenek dolgok, amiket ír, de valahogy összességében nem érzem szentírásnak - jó üzleti fogásként természetesen annak van beállítva.
Általánosságban azt szűrtem le belőle, hogy a gyerek életében a rendszer a lényeg. De persze olyan rendszer, amit a szülő vezet be. Megvan benne a helye az alvásnak, a játéknak, a cumizásnak és az evésnek is. 3 óránként eszik a gyerek, utána ébren van, cumizhat, de nem eszik, aztán alszik másfél órát, punktum. Bugyoláld be, vedd fel, ütögesd, suttogj neki...
Aztán maga az író is beleesik önmaga csapdájába és két oldalon belül ellentmond a saját nézetének, amikor konkrét eseteket ír le. Ha mással nem is, hát egy apró megjegyzéssel, hogy van, akiknél ez máshogyan működik.
Úgyhogy lehet, hogy vannak dolgok, amik működnek az általa kitalált nevelési fogásokból. Lehet, hogy vannak dolgok, amik bizonyos gyerekeknél tényleg szükségesek. De azt hiszem, hogy az alkalmazásukat erősen megszűrve teszem majd, ha egyáltalán bevezetek bármit is tartósan.
Például a napirenddel egyetértek, oké. Némi rugalmassággal kezelve azt és nem fogok kétségbeesni, ha a kiskölök nem másfél, hanem egy, vagy netán három órát alszik... De hogy azért napokat szarakodjak át, hogy felveszem-leteszem-ütögetem-suttogok a gyereknek, hogy akkor aludjon és ott, amikor és ahol én akarom, azt azért túlzásnak vélem.

Összességében két könyv érdekes ellenpontozása és ugyanakkor kiegészítése egymásnak. Aki odakerül majd, hogy szükségét látja, próbálja magát átrágni mindkettőn. Legfeljebb majd az egyiken szénné röhögi magát...

Legközelebb majd gyógyszer-teszt lesz.

Ma ültük meg a Kisherceg egy hónapos születésnapját.
Volt torta, meg pezsgő. A gyerkőc csak utólag kapott mondjuk belőlük. Az esti etetésnél... átfolyó rendszerrel alakítottam át csak neki.

Új hobbija, hogy elkezdte felfedezni az arcokat. Néha tele szájjal rávigyorog egy-egy kiválasztottra, néha összecsücsörített szájjal csodálkozik a kócos hajamon. Néha meg csak simán leordít mindenkit.

A héten kapott egy csörgőt a nagymamától. Kábé ugyanolyan fülsiketítő hangja van, mint a keserves sírásának - amit akkor vet be, ha öltöztetik és/vagy pelenkázzák. (Vagy éhes, vagy tele a pelenka, vagy álmos, vagy melege van, vagy fázik, vagy a hasa fáj, mert már megint telezabálta magát cca. duplaannyi kajával, mint amennyit meg kellene ennie.) Egyedül ezzel a csörgővel tudunk némi döbbent csendet előcsikarni belőle. Áldassék a csörgőgyártók neve!

Most alszik. Még.
Ilyenkor alakul át a tej hővé, ordítássá és édes kis hurkákká a combján.

Legközelebb írok majd a babakezelési útmutatókról, amiket könyvesboltszerte be lehet szerezni.
Elsőnek Ranschburg Jenő bácsi és a Suttogó kerül terítékre.

A Kisherceg itt éppen a Macskájával tárgyalja meg a világuralmi törekvéseit...

Ma levittük sétálni a babakocsit is. Vagy a méretét tekintve inkább nagy B-vel. Babakocsi. Mellesleg már kínunkban tettük, miután a megszakadni nem akaró sírás üzemmódtól beelegeltünk. És felrémlett bennünk, hogy valaki azt mesélte, hogy egy ismerőse - vagy annak az ismerőse, vagy az unokatestvére ismert valakit, aki - csak úgy tudta éjjel megnyugtatni a gyerkőcöt, hogy bevágta a babakocsiba és elment vele sétálni.
Bejött. A macskaköveken azonnal megnyugodott.

Azt amúgy furcsamód átaludta, amikor egész délelőtt itt rajcsúrozott három kiskorú. Néha meg óránként felkel ordibálni.
Csuda érti ezeket a dolgokat...

Néha kicsit megküzd az ember a gyerekkel.
Eszik, leteszem, felriad, kiabál.
Felveszem, ringatom, megnyugszik, nézeget, nem alszik. Ásít, nézeget, kiabál, ringatom. Tovább kiabál, járkálok vele, ringatom. Nézeget.
Leszakad a hátam, leülök. Felnéz, rámkiabál. Ringatom ülve. Nem elég. Oké, felállok, járkálok, ringatom, kókadozik le a feje. Leülök, felriad.
Hogyaza...
Jó, akkor zene be. Kicsit megnyugszik, nézeget.
Kókadozik. Fel-felriad.

És mikor aludt el??! Mikor?! Metallica - Nothing Else Matters. Két számmal később az R.E.M. számra felriadt. Oké, vissza a Metallicához. Lekókad a feje, megint elalszik, tévedés kizárva. Pedig esküszöm, alig hallgattam rockzenét a 9 hónap alatt! Tényleg csak alig...

Haladunk... Idestova eljutunk ahhoz az időponthoz, amikor hivatalosan meg kellett volna születnie a gyerkőcnek.
Ehhez képest ma már elmentünk sétálni is. Kívülről valószínűleg úgy nézett ki, hogy lehoztunk egy halom takarót egy mózeskosárban, de a takarók mélyén valójában egy kis tökmag lapult és szuszogott. Azt hittem, fel fog ébredni a délutáni alvásból, amikor kiveszem az ágyából, ráadom a plusz kabátot, nadrágot, kis sapkát, takaróhalom alá dugom és rátépőzárazom a mózeskosarat. De tévedtem. Bezzeg minden másra felébred itthon, de erre nem. Holnap megpróbálom ezt az egész műveletet egyedül is, ha lesz bátorságom...

Már két hete van idekinn a Kisherceg. És máris tud egy csomó-csomó érdekes dolgot.
Például képes este hattól üvöltözni a szüleivel kb. kilencig. Ekkor hosszasan végzett ringató mozdulatok (járkálás fel-alá, térdben kicsit rugózva, miközben a karral a mozgásra merőleges mozdulatokat végzünk, esetleg enyhe rázogatás), és litániák (néééézd, az ott a láááámpaaaa, apát most hagyd, mert kicsit fááááj a háááátaaaa) elmormogása után hajlandó nagy sokára elaludni.
Aztán tud még nagyra nyitott, csipás szemekkel bámulni a semmibe. Mindezt azonban olyan érdeklődéssel teszi, hogy egy idő után hajlamos vagyok elhinni, hogy ott, a plafon sarkától huszonöt centire igenis VAN valami roppantul izgalmas. Közben pedig próbálok nem túl feltűnően ásítani. Nehogy megsértődjön a ded.
A szülők pelenkázás közbeni pisivel és kakival történő beterítésére külön nem is térek ki, mert az alaptevékenység.

Egyébként a nagyszülők közt megoszlanak a vélemények, hogy kire is hasonlít. Szőkeherceg szülei szerint rám, az én szüleim szerint az apjára. Amiből végülis csak egy a bíztató, miszerint a termék magán hordozza készítői jellegzetességeit...

Mindketten alszanak már, így most nekem is van egy kis időm. :)

Előtte egy órán keresztül ringattam Valakit (de nem ám csak 1 tengely mentén, tengerészmód dülöngélve, hanem legalább kétirányú ringatásra volt szükség, illetve furamód a négyszögjel-formát is élvezte a kölyök; a derekam és a gerincem már kevésbé), elalvása után pedig szigorúan csak egy bizonyos szögben és a lehető legegyenesebben tartva a hátát a karjaimmal, aminek okát valaki vagy tudja már, vagy majd megtanulja egyszer első kézből. :)

Átballagni az ágyhoz és lerakni őkelmét pedig olyan sebességgel és mozgással kellett, mint a gyémántrablós filmekben a mozgásérzékelőket átverni próbáló betörők. A lényeg ugyanaz: csak fel ne harsanjon a sziréna! :o)

Ehhez képest semmi se volt, mikor tegnap egy ültő helyemben 4 órán át tévéztem abszolút mozdulatlanul (szétzsibbadva), mert valami kis szuszogó, gyámoltalan létforma végre elcsendesedett és elaludt a has-simitől és a monoton, nyugtató litániáktól. Rajtam természetesen.

---
A pólót boldogan nyiszáló bába története pedig tényleg édes volt.

Kórházi előírás, hogy mikor a kismamát áttolják a kórterembe szülés után, az ottani -- csak hátul megkötött (mert ha gond van és műteni kell, csak egy mozdulat letépni) -- ruhát kellene ráadni. Előtte ugye levenni azt, ami rajta van.
Namost egy mentős havertól hallottam, milyen boldogan vágja le a megmentésre szoruló, 100 km/h felett eltaknyoló motorosokról a (meglepően hatékony!, de méregdrága) védőruhát, szóval ha ez bevett gyakorlat az egészségügyben, akkor tessék csak megfogni azt az ollót...
- Tééényleg? Szabaad??
- Hát miért ne szabadna? - nevettem fel.
Körülbelül 10 órán keresztül vajúdott, szült, vérzett benne egy ember, akinek épp jottányi ereje sincs öltözködni, a pólóról meg már akkor lemondtunk, mikor szülni indultunk. Sima "fehérpóló", igazi kínaipiacos, a fehéren kívül elég sok színnel tarkítva... Ollót neki!

Nekilátott. Nagyobb áhítattal vágta át a vékony anyagot, mint én nem sokkal előtte a köldökzsinórt. Ő sok olyannál volt már jelen, én viszont ilyennél még nem. Láttam a szemében a csillogást.
- Szétvághatom a másik oldalon is?? - kérdezte a tekintete a zöld maszk mögül. Bólintottam.

Így történt, hogy szülésünk végén maradandó élménnyel ajándékoztunk meg egy sokat megélt bábát. :)

Kaján kárörömmel konstatáltam reggel, hogy megérkezett a szokásos heti terhességi értesítő a postafiókomba, miszerint a 39. hétben járok és blablabla... wháháháá! Nekem már sehol a pocakom, végre tudok hason aludni, 11 kilóval könnyebb vagyok, és itthon tutujgathatok egy kis morc fikarcot. Bebeee!

Éjjel egykor meg arra jöttem rá, hogy pár alkatrészt rosszul tehettek ebbe a kölyökbe, mert istentelen hangokat képes kiadni magából. Rendes emberi beszédre meg ugye képtelen.
Szólhattak volna azért, hogy ehelyett majd szuszogni fog, mint egy gőzgép, pruttyog alvás közben, szörcsög és szöttyög evés közben, nyüffög, miközben ébredezik, truttyog, prüszköl és csuklik, mikor ébren van...
...de amikor felvillantja a könyörtelen gengszterre emlékeztető vigyorát, miközben kiköpi a másfél órás közelharc árán a szájába eröltetett etetőszervet (babanyelven: cici), akkor azért megbékélek az összes furcsasággal.

Különben úgy ezek mellett már nem sok időnk jut élni, de mire ez az időszak befejeződik és elkezdődik a következő, már képesek leszünk időjárást jósolni kakából és megmondani a jövő heti lottószámokat egy zöldség-mérleg segítségével.

És természetesen babás postokon kívül nem nagyon fogok mást gyártani pár hétig.
Bár még lehet, hogy elmesélem, micsoda örömöt szereztünk a szülésznőnek, hogy ollóval levághatta a pólómat, vagy eldicsekszem a matyóhímzésemmel.

Most, hogy már itthon van a kiskölyök pár napja, volt időnk nyűni egymás idegeit.
Nem mondom, hogy könnyű vele, mert nem az.
Ha valaki azt állítja, hogy a párhetes kis szemefényével zavartalanul élte tovább addigi életét, az hazudik és festi magát... és gyorsan mondjátok meg a telefonszámát, hogy kölcsönadhassam neki csak pár órára a Kisherceget.
Egy olyan kis gyámoltalan lény, akinek az összes kommunikációs lehetősége a keserves sírás, a velőtrázó ordítás és a falrengető sikítás, nem éppen egy könnyű eset.
A használati utasítást meg nem adták oda, amikor hazahoztuk.
Azóta életünk a spontán kísérletezgetések jegyében telik.
Spontán etetések, spontán alvás, spontán pelenkacsere, és ilyesféle mókák. Néha kapunk egy-egy kósza mosolyt visszajelzésként, ilyenkor megduplázzuk az erőtartalékainkat...

A legtöbben már tudják a hírt, hogy éppen a múlt hét szerdáján 9:08-kor kikukkantott a világra a kis Gyalogbodza Hercegúr. Három héttel a tervezett idő előtt jött a gólya, de úgy tűnik, hogy jó szelet kapott dél felől.

Undorító részletek erős idegzetűeknek

3 órányi küzdelem közben négy embert leizzasztottam, merthogy pont ennyi kellett a tolófájásokhoz. Nyomtunk mindannyian a szülőszobán: én, a doki izomból a hasamon - sztem ugrált is rajta, legalábbis én úgy éreztem -, a szülésznő is segített nyomni és Szőkeherceg is, akinek majd' leszakítottam a karját mindeközben.
Aztán kibukkant a kis fej és mindenki pihenhetett - vagyis majdnem, mert ekkor ugrott elő valamelyik sarokból a csecsemőorvos, meg a segédei és elkezdtek csinálni valamiket, amikkel én már nem nagyon foglalkoztam. Lévén, inkább aludtam volna és hagyjanak békén és hol az a gyerek?
Persze köldökzsinór a nyakon, magzatvízbe is belekakilt a kicsi tündér, ahogy azt kell... Ettől függetlenül a lehető legmagasabb életképességi pontszámokat (tapasztaltabbaknak: Apgar) kapta a gyermek.

Folyt. köv.

Vajon miféle felindulás vezet egy kft-t, hogy Boldog Valentin-napot! üdvözlő emilt küldjön egy másik kft-nek?

A következő lépés bizonyára az lesz, amikor a Cégbíróság megsértődik, ha nem küldünk nekik virágot a cégalapítási évfordulóra...
Sok barom!

Hajnali fél kilenckor a 19-es villamoson nem szoktam embertársias hangulatban leledzeni.
Úgyhogy kvára szarul viseltem, hogy a velem szemben ülő fickó úgy döntött, megörvendezteti az egész villamost az ő énektudásával. És feleink bizonyára örvendezének vala, mert az fickó hangja szépen zengő vala. És templomi nótákat éneklend vele... Latinul. Csak a kölyök a pocakomban például utálta. Én is utáltam. Előszedtem tehát a táskám mélyéről a fülhallgatót és bemenekültem a fülemmel együtt a védelmébe.
Szerintem egyébként disznóság embertársainkat olyasmivel szórakoztatni, amiből nem kérnek. Vagy csak az átlagosnál is antiszociálisabb voltam ma reggel.

Bréking nyúz: az alattunk lakó vadember szomszédot (teccik emlékezni: aki éjszaka tanult elektromos gitáron játszani, ill. rendszeresen belekötött mindenkibe a lépcsőházban, részegen lerugdosott ajtót/csempét, ha haragudott a világra, és rendszeresen üvöltözött ki ajtón-ablakon), a minap kommandósok vitték el.

-- maradjanak velünk a szünet után is!! --

A kapualjba parkolás már csak azért is "unfair" volt az élettől, mert minálunk az utcában mindenki leparkol a szomszéd kapuja előtt, ugyanis ő azt nem használja - ha mégis jön hozzájuk vendég vagy a szippantós, akkor kirak a kapu elé egy kukát. Emiatt senki nem tartja ezt be. Még a rendőrök se. (Ugyebár szemben van a rendőrség, és rendre előttünk parkolnak.)

Egyébként meg mit szól be!? És ha én is ilyen kapualjba lakom, az otthonom előtt had parkoljak már!!


-- folytatjuk a kommandós akciós esetet... --

Ottónak már korábban is meggyűlt a baja a hatóságokkal. Most is rárúgták az ajtót, de ő ekkor cselhez folyamodott. Valószínűleg a filmeken láthatott ilyet (saját kútfőből nem nézem ki belőle), és lemászott egy emeletet(!), hogy egérutat nyerhessen, mert a ház azon oldalán nem lakik más, szóval vízszintes irányban nem volt kiút. Amúgy az 5. emeleten elég bátor dolog ez.

Végül azért győzött az igazság, pedig biztos hősiesen állta a sarat (vagy a hányást?), és a rabomobil végül elgurult vele a naplementébe (szerintem éccaka volt amúgy, Ottó mindig akkorra rúgott be), remélem sose látom viszont.


-- további megdöbbentő hírekkel folytatjuk egy rövid szünet után --

Nemrég összegyűjtöttünk pár esetet a kollégákkal, hogy kit hányszor vágtak meg, mire meglett a jogsija. A kedvencem az a rész volt, mikor a Váci úton stabil 90-et prezentált a srác, hibátlan kormánykezelés és pedálhasználat mellett, és iszonyat profinak érezte magát, milyen pöpecül tartja a sávot, de szépen is haladunk, mikor megkérte a vizsgáztató, hogy álljunk csak oda félre...
Fú, de állat, párhuzamos parkolás lesz, sima ügy.
Mire a vizsgáztató mondta a készülődést látva, hogy csak úgy simán, ahogy sikerül.
Fú, hát mekkora király voltam, annyira pöpecül mentem, hogy ezt a feladatot már csak alibiből adta...
"És akkor cseréljenek helyet az oktatóval, legyen szíves."
(Arc a kormányra.)


-- (16)-os karika a jobb alsó sarokba --

Folytatjuk véres híreinket.
Nem sokkal elköltözésünk után más eseménynek is megrázták kis lakóközösségünk lelkét, tovább borzolva a kedélyeket. A közvetlenül mellettünk lakó szomszéd egyik családtagja ugyanis (nem tiszta már, hogy valami betegsége volt, vagy csak az élete lett reménytelen) egész egyszerűen kiugrott az ablakon.

Vagy az erkélyen? Utólag elmesélve mindig "az ablakon"-t mondanak az emberek. Mi már csak arra értünk a ház elé, hogy 3-4 rendőrautó parkol.
Ezt nem értettük, mert Ottót mindig rögtön el szokták vinni, minek várnak ennyit? Helyszínelni nem kellett miatta sose.
Hát most kellett.


Olybá tűnik, hogy elköltözésünkkel sok érdekes olvasnivalótól fosztottuk meg a látogatókat. Utólag is elnézést kérünk ezen tettünkért. (Legközelebb a felettünk lakó, fatalpú papucsban járó (De hát fiatalember, nincs is papucsunk! Akkor a falábad, bazzeg!) új szomszédokról számolunk be.

Nem sikerülhet egy héten keresztül minden. Na, persze jobban örültem volna, ha mégis...
Pedig bírtam vagy 15-20 percig és űberfaszentosan leparkoltam párhuzamosan, sőt bal oldalra, amit eddig sosem gyakoroltunk az oktatóval, csak a jobb oldalt.
Mindezt viszont egy kapubejárat előtt sikerült befejeznem. Az már senkit sem érdekelt - és nem is vitáztam rajta -, hogy a kapu nyolcszáz éve rozsdált használaton kívül és eléépítettek egy sufnit, ergo sosem nyitották volna ki, nemhogy autóval kiálljanak rajta.
A kapu az kapu. Pont.
Cseréljen helyet az oktatóval. Nyüff.

A pozitív az egészben az, hogy másodjára már csak nem fogok ennyire izgulni és legalább nem olyan hibával kaszáltak el, amibe mondjuk bele kellett volna nyúlnia az oktatónak. Azt már tényleg cikinek éreztem volna.

Az iwiw-en megtalált a pénztárcám... mikre nem jók ezek a rendszerek, ugye?
A tárca legyalogolt egy emeletet a Műszaki Egyetem központi épületében - biztosan a büfébe indult, csak eltévedt - majd megtalálták és leadták egy tanszéken, ahonnan volt olyan kedves az egyik csajszi és megkeresett a neten. (Ezért ezúton is kifejezem hálámat.)

A tolvaj amúgy elég lúzer volt (vagy a diákigazolványhoz nem jó a dolgozós bérlet), mert a bérletszelvényem megvan, pedig nem volt kitöltve és április 8-ig jó. Remélem, legalább a betevő vacsija megvolt a mérhetetlen mennyiségű pénzemből, abból csak a népköztársaság-korabeli húszforintosomat hagyta meg.

Nos, kéremszépen, van diplomám. (Jó, diplomám eddig is volt, de mostmár upgrade is van hozzá.)
Körbe kellene ugrálnom a blogot és nem fintorognom, de az örömömbe némi üröm is vegyül, mert adegy ellopták a pénztárcámat, amig benn voltam diplomavédésen a teremben, holott odakünn még öt jóravaló diák volt, akik eszerint képtelenek voltak vigyázni a cuccokra.
Ezúton üzenem az enyveskezű kis geciládának, hogy legyen boldog az egyezerkettőszáz forintommal, a bérletemmel és a TB-kártyámmal és soha ne is legyen nagyobb öröme, mint amit ezen tárgyak megszerzése feletti eufóriában élt át. A PDA, a mobil nem kellett neki, a bankkártyámat meg sem próbálta használni, hát lelke rajta.
Mondjuk a TB-kártya hiánya így a szülés előtt két hónappal azért nem egy olyan örömteli dolog, de tudodmit, te gennyzsák?! Ráérek végigülni azt a rohadt sort!
És már van diplomám, ha nem is konkrétan csereügyletnek gondoltam a dolgot.

Adkettő azért a tanárok nem adták egyszerűen a dolgot, és megint óriási vitafórum kerekedett a ház körül, hogy tetszik-e nekik vagy sem. Műszakilag persze mind szarrá dícsérte, de hát a művészet khérem az művészet, azon pedig vitázni kell.
A bizottság elnöke pedig Bán Ferenc volt, aki azért nem egy útszéli mézeskalácsház-kisiparos és neki furamód tetszett, sőt kijelentette, hogy örül hogy ilyen friss és bevállalós a cucc. Csak ezt túl halkan mondta a tanszéki Atyaúristenhez képest, aki viszont rühelli a tervemet (vagy a képemet) és eddig minden bemutatáson szarrá alázott - nekem meg ugye olyan napom volt, hogy pont ki kellett őt fognom. De azt hiszem, így utólag leszarom a nyomorát... nem minden nap dícséri meg az ember tervét egy Bán Ferenc. *felhúzza az orrát*

Ma reggel pedig megcsináltam az elsősegély vizsgát, hogy semmi ne állhasson a jogsim útjába. Ha mégis akadály kerül elém, azt elütöm... Pénteken megyek forgalmi vizsgára, de attól azért egy picit félek.

Meghozták az új kávégépet. :(

Na az úgy volt, hogy itt nálunk a cégnél - sok más egyéb, új dologgal együtt - vacsiúj kávéautomatát is tesztelt az office-unk. (Ez a "pozitív" része volt az újdonságok bevezetésésnek; a szívásokat nem sírom ide - másnak is van elég nyomora, nem terhelem az enyémmel.) Ezt úgy kell amúgy érteni, hogy bent, az emberek asztala mellett, egy kis virágokkal elkerített részen, nem ám a konyhában.

Természetesen pár nap alatt híre ment az egész vállalatnál, hogy márpedig nálunk mi finomság terem, és csodájára kell járni, hogy forró csokit fakasztottak a sziklából, így hát naponta többszöri zarándoklatra fel!!

Hát mint egy cigánykaraván, olyan állapotok uralkodtak az első hét végére.

Csevegés, heherészés, a sajnos hangosan üzemelő automata folyamatos járatása.
Aztán egyre tömöttebb sorok, ricsaj, az ajtókilincs sose hűlt ki.
(Amúgy ismerős az az érzés, hogy állandóan felkapod a fejed, mert 1-2 percenként valaki bejön a szobába, megáll, és körülnéz? Kurvára fárasztó egy idő után.)

Néhány bicskanyitogató foszlány a kollektív logfájlból:
" - Hehe, ez biztos zavarhat benneteket ez a zaj egész nap, hehe."
" - Piri, a forró csokiból is igyál, azt mindenképp ki kell próbálnod, várjá nyomoknekedegy 8asgombot."
" - PERSZE, NEM ZAVARSZ, MONDJAD, TIBIKÉM.... ZSSSSSS-SSSSSSSS...
KICSIT HANGOS A GÉPMÖÖÖÖMMMMMMM.... , MONDJAD ÚJRA, KÉRLEK..."
" - Jajj, melyiket válasszam, miből nem ittam még?"
" - Hát itt már sorszámot kell tépni!??"

Mielőtt parasztlázadás tört volna ki, és elindítottuk volna a jogosultság-igénylést céges emberölési engedélyekre, a főnök korlátozta a júzerek kávégép iránti "láthatási jogát", de persze az elszántak nem lankadtak.

Újabb trükköket vetettek be: egyszerre több adag kávét és forró csokit spájzoltak be, a méregdrága teákból is naponta fogyott el egy-egy doboz (szánalmas feeling), mert hát délutánra is kell valami. (Hozzátenném; a konyhában továbbra is korlátlanul van mindenkinek ezerféle ízben Pickwick tea meg Omnia kávé, ingyé!)

De még a takarító és a biztonsági őr is szemmel láthatóan hízni kezdett a 4. hét végére.
Ha esetleg valamelyik alkotóelem kifogyott, akkor hitetlenkedve bámult a bociszempár a gépre, hogy ELROMLOTT, majd azt tette, amivel aztán tényleg meg lehet javítani egy ilyen hibát: megnyomta a gombot még egyszer, és még egyszer.

De minden jónak vége szakad egyszer, és persze előre terjesztettük a hírt, hogy ne nagyon fárasszák már csokival hízlalt combjaikat ezek a héten átgyaloglással, mert úgyis pofára esés lesz belőle, kávétlan lesz a zarándokhely...... de végül a legjobban az tetszett, hogy kiderült, némelyek még nálunk is tájékozottabbak: már tudják azt is, mikor érkezik a következő tesztgép!

De ne rohanjunk annyira előre, élvezzük ki a pillanatot!

Ma reggel - mert hogy most járt le az első tesztidőszak -, érkeztek még elszórtan nem túl jól értesült emberek, és persze csalódott képpel távoztak. Carpe diem! Mindnek megvizsgáltam az arckifejezését! Ez a látvány oly kedves szívemnek!

Persze vannak, akik beszólogatnak, hogy biztos mi intéztük így, és hogy lesz itten változás, meg nuku korlátozás! Azoknak mindnek jár valami frappáns viszontválasz is, célozgatva valamiféle 43 kiló elfogyasztott csokiporra, és hogy nagyon szívesen látjuk őket mostantól hátsó szándék nélkül is, muhaha!!

Néha olyan nehéz megállni, hogy ne írjon vissza az ember céges e-mailekre valami (szerinte) vicceset.

A minap beesett hozzám egy probléma, hogy az egyik rendszerben hiba lakik, mert valami véletlen folytán
Dátum: 4501.01.01 látható a formon. Tegyünk valamit.

Megremegett a kezem, hogy postafordultával ezt küldjem el:

"Kedves xy,

azonnal intézkedem a probléma elhárításában, már meg is rendeltem a pontosítást. Innentől helyesen fog megjelenni a dátum:
Csillagidő: 4501..."

Csak hát mi van, ha nem StarTrek rajongó az illető?

Február 5-én, kedden reggel 9-kor fogok diplomát védeni. Én leszek aznap az első... nem szoktam amúgy félni a vizsgáktól, de most kicsit beszartam - most már erősen megfogható közelségbe került ez az egész mizéria.
Hasmutigatós blúzt kell felvennem... Nem mintha attól kevésbé félnék.

Addig-addig próbáltam az agyamba vésni és írtam fel mindenhová sajtcetlikre, hogy a végén csak sikerült lemaradnom a blog-szülinapról.
Úgyhogy vegyük úgy, hogy átdolgoztam és átaludtam a születésnapot és MOST megkésve kívánok boldog szülinapot, évfordulót, napfordulót, miegyebet a blognak!
Immáron négy éve tűri töretlenül a bithalmaimat az internet...

Jól indult a napom. Sütött a nap és majd' fél órán keresztül vihogtam, mert eszembejutott, hogy vajon a guminők is olyan hangot adnak-e ki, mint a gumikacsák...
*sipu-sipu*
Sikíts, te kurva!

Vizuális alkat vagyok, nah...

Pénteken leadtam a cuccot. Najó, a nagyobbik részét. Ez is szép teljesítmény volt, azt hiszem. A védésig meg lehet benne még ezt-azt cserélni, javítgatni, stb. Úgyhogy a program megvan azért még február elejééig...

Most már jelentem, kialudtam magam. Mondjuk két napnyi délig alvás kellett hozzá. Szerdán már a dolgozóba is benézek. Bár ahogy hallom, annyian vagyunk, hogy a helyemen ketten fogunk ülni egy hónapig. Kiváncsi vagyok, hogyan is gondolta ezt a főnököm... de majd alkalomadtán megkérdezem tőle.

Már "csak" ma nem alszom, holnap reggel leadás.
Az olimpiai játékoknak idén a szemem alatti terület ad otthont... Na, de majd holnap!!! Csak ez a tudat az, ami tartja bennem a lelket, és nyomom a mantrát, hogy de még, de még, de még ezt is, de még csináljuk, de rajzoljunk, készen lesz ez, jó lesz ez!... blehh, én is mekkora állat vagyok

Megint jön a Stomp Budapestre.
Április 1-6. No comment.

Kezdek beszarni.

Először arra gondoltam, hogy nagy vagányul bedobom a törölközőt és elmegyek aludni és csinálja meg a diplomatervemet az a barom, aki akarja. Persze ez nyilván nem így lesz.
Úgyhogy már olyan dolgokat kényszerültem tenni, amiket még sosem csináltam. Megpróbálom kiadni a rajzokat. Én! És ha pénzért, akkor pénzért. Tisztára elkurvul az ember ezen az egyetemen, bazmeg.

De egyébként tényleg kibaszottul elegem van. A szem alatti karikák meg csak gyűlnek.
Jövő hét pénteken van a leadás.

Mindenkinek boldog 2008-at!
Tegnap este Ördögtestvéréknél buliztunk egy jót és abban reménykedünk, hogy nem, nem ez volt az utolsó ilyen alkalom. Mondjuk arról homályos elképzeléseim vannak azért, hogy a dél körüli feltápászkodást jövőre már nem fogjuk eljátszani...

Ördögasszony egyébként hihhetetlenül állati finom muffinokat gyártott, Kisangyal pedig olyan franciasalátával csatlakozott be hozzá, amit szégyenszemre nem bírtam abbahagyni. Valahogy így voltam a szilvaborral is, de végül mértéket tartottam... szóval hagytam másnak is.

És végre normálisan havazik is. Ez persze azt jelenti, hogy holnap reggel kipróbálom, milyen hóban vezetni az oktatóm verdáját, bár nem hinném, hogy 30-cal a Vekerlén kóricálva ez különösebb problémákat okozna, de kipipálhatom, mint az éjszakai vezetést, amin állítólag a múltkori alkalommal - reggel 7-kor estem át. Az autópályás vezetéssel együtt. (Nem, Dabasig nem mentünk el.)

Különben már elég régen volt, hogy havazott így télen, ahogy azt a rendes helyeken szokás... talán utoljára 8-9 éve lehetett, hogy Szilveszterkor eszeveszett szánkózásba torkollt éjfélre a házibuli. Most ez mondjuk lejtő hiányában elmaradt.

Nyúlon túli filmismertetőket olvasgatva elhatároztam, mégse temetem el agyam hátsó részébe (a két résznyi Tomb Raider és a Nagy Sándor mellé) a tegnapelőtti estét. A HBO-n ugyanis az Apoca.... (puskáznom kell, afenébe) Apocalypto ment.

Nem láttam még, és bevallom, a 30 ezüstért elárult Fiú halálát feldolgozó műalkotását sem láttam a rendezőnek teljes egészében (csak a végére kapcsoltam át egy máig tisztázatlan véletlen folytán), talán ezért is nem értettem teljesen, miért kap annyit Mel Gibson a South Park készítőitől, már amikor nem az IRL húzásait fricskázzák.

Azt kell mondjam, hogy a film besorolást nyert nálam a W-kategóriás (Waste of time) bugyorba, amiért fent kellett maradnom miatta későig koránig.
Hogy miért maradtam fent?
Ennek oka részben a fenti bekezdésből eredő hiányérzet, másrészt meg egy régi irtózás a befejezetlen filmektől, ugyanis anno kisfiúként nem tudtam magamban megnyugtatóan lezárni a Köd című horrorfilmet, miután annak utolsó 5 perce lemaradt a túl rövid videókazettáról.
A dolog lelki hatása évekre (finoman fogalmazok) visszavetette az érdeklődésemet a thrillerek és horrorfilmek terén, és a témában hanyatló műveltségemet általános iskolai körökben nehezen tudtam csak titkolni -- ez a hátrányom ráadásul a mai napig megmaradt.

Visszatérve a filmre kissé gondban vagyok, ha össze akarom foglalni a véleményemet. Mert nem megy. Nem nagyon van ugyanis, csak benyomások. Mert nem tudom megragadni a konkrétumokat (ja, mert olyan sikamlósak a kiontott dolgoktól, mi?).
Azt se mondhatnám, hogy túl véres vagy kegyetlen volt, mert láttunk már rosszabbat is. Mel Gibson a tulajdon kardjával több és látványosabb vért ontott ki rettenthetlenül küzdve a szabadságért, és bármely 2. VH-s koncentrációs táboros dok. filmben látunk viszolyogtató pózókban egymásra hányt emberi testeket hasonló mennyiségben.

De miről szólt a film?
Próbálok nem nagyot markolni... ha a Háború és béke Oroszországról szól, mint tudjuk, akkor ez ööö... Nem tudom megmondani. Talán távoli helyen élő élt emberekről...
És ennyi. Ha többet mondok, az nem igaz. Nem igazán szólt arról, azokról, csak legfeljebb megemlített pár dolgot, elmosódott díszletként használva őket. Még csak állást sem foglalt. De rengeteg félmeztelen indiánt láthattunk futni. Másra se vágytam egész évben.

Különösebben nem hatottak meg az emberi sorsok szálai se, bár az első 20-25 perc kissé naturalista, de annál hihetőbb élettörténései talán a legjobb részei a filmnek. Aztán ami történik, a végig meg nem szűnő sürgetés (meg kell menteni a családot, ugye), na olyat láttunk már mondjuk a Hazafiban is, hogy ne kelljen messzire mennünk.

A hanyatló kultúráról azonban szinte semmit nem tudtam meg, pedig szorgalmasan olvastam 2 és fél órán át azokat a kurta feliratokat, ami éjfél után már elég fárasztó bír lenni. Szerencsére nem volt belőlük sok, lévén sem az intellektuális humorra nem kíván építeni a film, sem a dialógusok teremtette feszültség és jellemábrázolás nem az erőssege.

Az egész sárgás-vérgőzös-földmocskos katyvaszból, ami a film jelentős részére jellemző, talán a Kiszolgáltatottság érzése maradt meg legtisztábban, na hát köszönöm, jó érzés tölt el, hogy csupán ezért nem adtam ki pénzt egy moziban.

Továbbra sem értem a célt. Csak a korszak és a helyszín, vagy talán a népek és a kulturális másság bemutatása?? Hát akkor kapufa, nálam nem éppen propaganda-célokat szolgált, mert szart se tudtam meg arról, amiről szerintem (félművelt mivoltomból fakadóan) esetleg illene, azonban egy dolgot szerencsésen elért:
A feláldozás általi halálra váró embereket látva keserédes elégtételt éreztem, hogy ezt a kultúrát - en bloc - eltörölték a Föld színéről. Pedig azt hiszem, ez így azért kissé túlzottan fekete/fehér megközelítése a dolgoknak. (A tucatnyi párhuzamtól most tekintsünk el.)

Maradtak a számomra a filmben erősen "odarakott" eszmények és szimbolikus nemistudommik, de azokból meg pont nem szenvedtem hiányt, így fogékony se voltam az egészre. Az Újrakezdés, az Örök körforgás és az Idő távolabbról való megközelítése nekem kicsit már lerágott volt, bár így fejből nem tudnám megmondani, hol rágták le épp legutóbb, de nagyon kifehérlik a csont, így köszönöm, de ez se jött be. Nem, vízeséssel és kígyóharapással se.

És már az elején tudtam, hogy nem bírja kihagyni a vízbe szülést, és hogy az apa-fia vonalat legalább két-három értelmezésben a számba fogja még rágni a stáblistáig. (Az utóbbinak biztos volt valami gyomorszorítóan megható háttere M. Gibson Los Angeles-i lakos életében, de az előbbit, könyörgöm, miért?? Én eddig ilyet csak bálnás filmeken láttam, és az egészet szívesen meghagytam volna továbbra is a bálnáknak. Az egészet!)

A film végének nagy jelenete, mikor a véres akció lezárását felbeszakítva feltűnnek a Vitorlás Hajók, és a csónakokban a part felé közelítő Idegenek, na az megint tetszett. Szóval ennyi? A film eleje és a vége tetszett csak? Közte kidobtam 2 órát az életemből? Miért nem figyelmeztetett erre engem senki???

Most szóljatok előre: a Persepolist meg szabad néznem?

Hétvégén sitty-sutty átköltöztünk.
Namost ez azért egészen pontosan megfogalmazva állatira nem volt igazzy sitty-sutty. (A sitty után ugyanis eltelt kb. 1,5 nap... míg sutty nem lett.)
Mikor tervezgettük az egészet úgy 2 hete, valahogy a sok könyv a polcon első ránézésre marhára nem tűnt úgy, hogy tele lehet tölteni velük majd 15 dobozt. (+5 doboz az iratok, irodaszerek stb. miatt, meg még CD-k/DVD-k/számítógép-alkatrészek... És ez csak a fele volt a lakásnak.)
A konyhaszekrényben lapuló csetresekről és csuprokról sem gondolná az ember, hogy egy egész nap rámegy a bepakolásukra. (Kifelé sem egyszerűbb, mert akkor meg el kell őket helyezgetni.)
Az az igazság, hogy ha anyós nem segít be a konyhai pitty-puttyokba (illetve a sittybe), após meg a könyvszekrény kiürítésébe, akkor még ma is azt rámolnánk...
De végül csak sikerült.

Még rumli van persze. Dobozokat és azonosítatlan szirszarokkal teli papírszatyrokat kerülgetünk az egész lakásban. A könyvek festői összevisszaságban sorakoznak a polcokon... kibelezett kapcsolókkal és hosszabbítókkal tarkítva. A fotelek ruhákat és plüssállatokat tárolnak, üldögélésre kevéssé alkalmasak ebben a formában.
Szőnyeg... Szőnyeg az nincs. De lesz! Rajta van a listán legalábbis.

A hálószobát azért kábé gatyába ráztam, meg a konyhát is. Jellemző emberi hozzáállás, hogy a két legfontosabb dolog, hogy enni és aludni lehesssen... valójában ezen a két helyen volt a legkönnyebben kézbevehető a kupleráj.
Ma este majd megpróbálok győzedelmeskedni a fürdőszoba és a kamra ellenséges seregei felett.

Persze szombat este nem bírtam magammal, és az ötvenedik doboz kipakolása után úgy döntöttem, hogy elérkezett az idő a hatalmas és hőnáhított Babzsákfotel kicsomagolására, ill. birtokba vételére.
A Babzsákfotel nászajándék volt, és már azóta fentem rá a fogamat, hogy amint elég hely lesz rá, kipróbálom. Eddig ugyanis csak arra volt lehetőség, hogy betömjük a sarokba, és nekitámasszunk mindenféle fontosabb dolgot. Például a vasalóállványt, meg a ruhaszárítót.
De most végre megcsillant a remény, hogy esetleg ülni is lehetne rá. Elvégre arra született. Ez létezésének értelme!
Itt az idő!!!
Már a 2. percben rájöttem, hogy meggondolatlan voltam.

A babzsákfoteleket ugyanis túltöltve szállítják. Ez azt jelenti, hogy dugig vannak tömve, emiatt labdaformát öltenek, és lehetetlen betuszkolni őket bármilyen emberi közlekedésre szolgáló eszközbe. Pl. liftbe és csomagtartóba. Egy 1,2 méter átmérőjű amorf gombóc az egész! Ezért a töltelékből ki kell szedni a használati utasítás szerint úgy 10-30 liternyit.
Hátbazmeg, ha aznap még nem láttunk volna elég horrort, a cucc kibelezése életre szóló élmény lett volna. Így csak hisztérikus vihogást váltott ki, ahogy elborítottak minket a fotel "belső szervei".

Pedig nem csináltunk semmit rosszul, ez így "rendeltetésszerű". Fogod a fotelt, felnyitod a dupla zippzározást, és alatta feltárul a Fehér Pokol. A mélyben apró polisztirol golyók lapulnak, és várják a mit sem sejtő halandót. Gyanúsan mocorognak. (Ekkor még nem sejtettünk semmit.)
Mit is írt a papír? Hogy aszondja merjük ki valamivel.. őőő valamibe. De mivel és mibe?
Volt kéznél pár 20 lityis szemeteszsák, meg egy gyümölcsmosó fémedény. Belemerítettem hát az edényt a szunnyadó golyók közé...

Ekkor sült el a varázslat, pézsmaillat kezdett terjengeni a levegőben, és a valóság fülsértő zajjal felszakadt. Örömteli siettséggel rámvetette magát fél köbméternyi feltöltődött, 2,5 mm-es fehér golyócska. Ez bazira vicces, kívülről. De ezek a szarok mindenhez hozzátapadtak. Két másodperc alatt minden tele lett velük. Én, az edény, a szemeteszsák, a külső huzat, a belső huzat, a kettő közötti rés, a padló, a padló rései és Szőkeherceg hócipője...
És rohangáltak. És nem akartak elfogyni. Négy zsák teletömése után még mindig eléggé golyó formája volt a fotelnek, ellenben mi meguntuk a lapátolást. A nappali padlója hófödte síkságra emlékeztetett, a közepén két megfáradt hóemberrel.

Megvallom, nem az volt életem álma, hogy este 11-kor polisztirol golyókat hajkurásszak a nappaliban.
Egészen messze eljutott némelyik. A Porszívó Bosszúját idéztük meg végül, de még ma reggel is találtam belőlük. A konyhában.
Szerintem végérvényesen át akarják venni az uralmat felettünk, és rövidesen megindítják inváziós hadseregüket a Föld ellen... Ez volt az első hullám.

Ettől függetlenül a fotel kényelmes, csak okosan kell beleülni.

Gyors post, mielőtt letelne a bűvös egy hónap az utolsó post óta...
Persze azóta vagy 15-ször nekiálltam, kinyitottam reggel a New Post ablakot, majd nap végén szépen be is csuktam, amikor elindultam hazafelé az irodából. Ihlet volt, történés volt, idő, na az nem volt. Csak a meló, a meló...bahh! Persze, mert én már kettő helyett is tudok dolgozni, gondolom.

Közben megkaptam az áhított A-t a diplomatervemre, úgyhogy január 18-ig önkéntes szobafogságba vonulok. Csak már egy másik szobában, mert holnap hajnalban végképp átköltözünk és ne is próbáljon visszatartani senki!

Már egy egész csomószor vezettem forgalomban, lassan majd készülök a végső megmérettetésre. Mondjuk úgy januárban már meg merem kockáztatni, hogy a vizsgáztatót is beengedjem az autóba.

A Kisherceg szépen cseperedik - közelítek is méretben egy szovjet tipusú, atommeghajtású repülőgép-anyahajóhoz -, de egyelőre nem tanulta még meg az alapvető kommunikációs formákat, úgyhogy kicsit egyoldalúan társalgunk az élet nagy dolgairól. "Anyuci szép okos, kicsi fiaaaa...bügyü-bügyűűű"
Erre általában az a válasz, hogy a szép, okos kiskölök erőteljesen hasbarúg, esetleg könyékkel veszi le a hasfalamat. Elvagyunk. Persze mondanom sem kell, hogy Apa mondanivalóját mindig jólnevelten végighallgatja, csak az enyémekre reagál step-tánc órával.
Pasik!