A Kisherceg megtanult közlekedni a lakásban. Most már szemmel láthatólag nem felejti el, hogy merre indult, és céltudatosan csattognak a kis tenyerek szerte a szobák között. A nappaliban elsődleges célpont a TV-állvány, amire ha felkapaszkodik, akkor egészen közelről - pixelnyi pontossággal - tudja követni az adást.

A másik célpont a kisasztal, amin ha éppen semmi sincsen, akkor istenien lehet csapkodni.
Innen egyenes az út a babzsák fotelhez, amire - anyai segítséggel - rá is lehet ugrani, de egyszerűen hozzá is lehet bújni és meg is lehet cibálni.

Átcsattogunk a hálószobába, ahol a sláger a párologtató maci. Ha működik, megáll mellette és próbálja elkapni a kiáramló párát. Egy kézzel kapaszkodik a kisfotelban, másik kézzel legyez a levegőben, és kavarja a ködöt.

Mostanában már elmerészkedik a fürdőszobába is, ott a kádat szemléli hosszan és töprengve. Derenghet, hogy ott szokott fürdeni. Fürdeni pedig nagyon szeret. Esténként hatalmas pancsolási partykat rendeznek az apjával.

Néha leteszem a konyhában is, de ott elég életveszélyes még. Megpróbál felkapaszkodni a fiókokba kapaszkodva - amik elég könnyen kinyílnak. Vagy a sütőajtó fogantyúját szemeli ki - a sütőajtó meg kinyílik, és ő fenékre huppan. Jobb esetben. Rosszabb esetben a lendület viszi tovább, és a feje koppan a konyhakövön. Utána ordít.

Ezenkívül szerelmes a nagyiék falvédőjébe és a párnákba. Főleg egy piros szivecskés plüss párna nyűgözi le. De annyira semmiképpen, mint a Nagy Falvédő. Már régebben is szerette nézni, elaludt mellette a mintákat bámulva. Most azonban feláll és közelről simogatja, és dünnyög neki meghatottan.

A párnák pedig arra jók, hogy ráhajtsa a kis buksiját. Ezt a szokást mostanában fejlesztette ki, mivel az egyik nagyobb náthája óta reggelenként átveszem az ágyunkb, és ott még békésen szundít egy-két órát tovább. Azután amikor felébred, még jólesően hentereg és fetreng egy sort. Ráhajtja a fejét mindenre, ami kicsitis párnának néz ki. Anya hátára, apa vállára, a macira, a paplanra, a kispárnára, a nagypárnára... mondjuk félpercenként. Közben pedig vadássza a támlán sorakozó plüssöket. Potom tíz perc alatt az ágy katasztrófa sújtotta övezetnek néz ki.

Ugyanez igaz a nagyszobára is, ami nap végén általában úgy fest, mintha játékrobbanás történt volna. Mindegy, hogy hányszor raktál napközben rendet. És Kisherceg még nem is tud járni, ugye.

Ellenben van nyolc foga, és a sok mozgás miatt - meg mert az utóbbi időben felváltva fogzott és nátháskodott - mostanában semmit sem hízott. Kicsit aggódom is érte. Bár a gyerekrovos valószínűleg legyintene erre a témára is. Egy kicsit idegesít mostanában, hogy ennyire rálegyint mindenre. Amikor először volt 39 °C-os láza, akkor vállat vont, hogy hát éppen bevihetjük, ha akarjuk. Bevitttük.
Valami vírus.
A füle? Hát azt csak azért bizergálja, mert csak. Rossz szokás. Biztosan.
Khm. Jó, biztosan kicsit jobban aggódok első gyerek lévén, de azért legalább belekukkanthatott volna a fülébe.
A második 39 °C-nál már nem vittük be. Telefonon rázott le minket a csaj.
Kicsit gondolkodom az orvosváltáson.
....

A Blog meg éppen ma lett 5 éves. Jövőre iskolába küldjük. De nem garantálom, hogy megtanulok írni...

Ma lett tíz hónapos a Kisherceg.
Egy éves korától már úgyis csak az évfordulókat nézzük majd...
A mérleg hét fog plusz, és anya részéről - azaz nálam - egy lábujj minusz. Sikerült lefociznom a küszöböt jártamban-keltemben, de kösz, már múlik.

Remélem, a nyolcadik fog után lesz egy kis szünet, mert már kicsit unom. Bár mióta elmúlt a nátha, egészen tűrhetőek a napok. Sőt, amikor vendégségben vagyunk, akkor a Kisherceg kivirul, és hozza a legjobb marketing-baba arcát.
Legutóbb ott vacsoráztunk egy kétgyerekes családnál, a kis drágám meg el volt ragadtatva a két másik gyerkőctől. Egyik három, másik másfél éves. Igazándiból kéne neki egy testvér. Mondjuk idősebbet már nem tudok prezentálni. Legalábbis tudtommal semmiképpen nem... hehe.
Még a vacsit is képes volt nyüsszögés nélkül előadni, pedig az nála ritkaság. És akkora étvágya volt, hogy elpusztított egy egész konzervet, utána meg még bevágott egy csomó sajtot és kenyeret - ugyanis mindenki evett körülötte, ő meg élvezte, hogy kap a nagyok kajájából. Csak tátizott a kis szája, és falta a kaját, mint mozinéző a pattogatott kukoricát - nem is figyelt rá teljesen.
Azóta átalakítottam a konyhát, így mostmár ő is tud velünk enni, a babakaja elfogyta után a kolduló kutya szemekkel, amikkel nézni tud, néha kizsarol még pár falatot a mi tányerunkról is. Javarészt már úgyis szinte mindent ehet. Jó, narancsot és olajos magvakat nem, meg mézet sem, de amúgy...

Közben folyik az örökösödés körüli mizéria. Drága nagynéném kitalálta, hogy a házrészt, amin annakidején anyámmal annyira összevesztek, hogy már húsz éve nem beszéltek egymással, azt most elperli. De hogy ezzel miért kellett addig várnia, amíg engem perelhet, azt nem tudom.
Amíg ez a szarság le nem zajlik, addig meg a többi örökrészt sem írják rám. Mondjuk részemről ráérek...
De hát minek az embernek ellenség, ha vannak rokonai, nemdebár?

BUÉK mindenkinek!

A felső fogak is elkezdtek fehérleni!!

Itt a vég. Eddig az alsó fogak a felső puha ínyhez harapták, morzsolták, préselték hozzá a levadászott ujjakat/tárgyakat (kedvencek: távirányító, papucs, és persze az összes játék - tekintet nélkül arra, hogy mit is kellene amúgy azzal a játékkal csinálni: gyakorlatilag nálunk minden rágóka). De mostantól véget ér a jó élet.

A gyermek anyja az előbb a vállam felett megjegyezte, hogy neki en bloc kurvára elege van ebből a fogzás-dologból, hogy se szünet benne, se rendszer, tökre nem tudni, most akkor megint egy új fog jön valahol, vagy megint elkapott valamit (apropó; két hete taknyos a kölyök, velünk együtt, mer' ezt persze meg kellett osztani egymással!), szóval felváltva mindig van valami baja.

Emellett már erőnk sincs olyasmiről írni, hogy átrendeztük a lakást, profi lettem a Porszívós Orrszívó +2 forgatásában, és hogy egész jó (egyszerre hasznos és "örülős" (!)) ajándékokat sikerült varázsolni mindenkinek a fa alá...

Tegnap a gyerek mintha azt mondta volna, hogy Halleluja. Csak egyszer (talán ő ilyen "nem mondom kétszer..." típus lesz), de akkor teljesen így hangzott. Esetleg erre gondolhatott.

Szóval azért szépen énekel, na.
Tényleg nem kicsit gáz - hiszen minden bizonnyal ezt akarta kifejezni a fiam -, hogy a brit megasztáros műsor mennyivel színvonalasabb volt idén, mint a magyar. A döntősök egyértelműen, de a fiatalabbak közt is durván jó hangok voltak, elég csak Diana Vickersre rákeresni.
Egy butus kis csirke amúgy, kész leszel tőle, ha meghallod nyilatkozni, de nem is azért szeretjük az énekeseket. (Apropó, majd egyszer leírom, mit gondolok a hírességek magánélete és a teljesítményük megítélése kapcsán.)

Kis érdekesség a videókat böngészve: bemondták azt is, hány szavazat érkezett!! Na, nálunk a valóságshow-k idején erről elég hamar leszoktak, amint nem tudtak egy következő évadban az előző évi saját számaikkal (vagy éppen a konkurrens csatornával) versenyezni.

Amíg még bemondták, addig épp olyan helyen dolgoztam, ahol láttam a vezetékes hívásokat. Kíváncsiságból lefuttattam egy keresést az adatbázison: gyönyörűen megvolt a kereskedelmi TV által közölt szám fele a 06-1 irányból; akkoriban még jobban dominált a vezetékes. Az SMS-ek ebben nem is voltak még benne.

De most már a tegnap esti haknival ennek az évadnak is vége, most már csak arra várok, hogy véget érjenek az este 8-ra időzített főzős&hírességes műsorok (amik legfeljebb akkor érdekelnének, ha végre az egyiküket főznek meg élőben), mert mostanában elég erősen nézhetetlen minden adó. A House-nak egy időre vége, az Egység vele ment, és a kórházas sorozatok is téli álomba szenderültek.
Elfogytak a délutánonként felvett Fekete Viperák és a Gyilkos Megszállás / Generation Kill (arról is megy majd egy külön post) epizódok. De most mintha az AXN meg a TV6 megint elkezdett volna beleerősíteni.

Annak mondjuk örülök, hogy most valahogy aránylag kevés Bud Spencert adnak, és idén még egyik adó sem merte elkövetni a Reszkessek betörők egyik részét sem.

Ma este pedig Madagaszkár. Rájöttem, hogy nem láttam még. Se mozi, se DIVX, se youtube/DVD/HBO/MMS vagy más forrás. Ezen elgondolkodtam. Az elmúlt másfél évben egy csomó film volt, amit nem láttam. Legalább lesz mit szemezgetni, ha egyszer megint beszabadulok valami FTP-s mézesbödönbe... :)

De addig is leporoljuk a DVD-lejátszót, és az elmúlt évben felgyülemlett/kölcsönkapott/elfelejtett filmeket fogjuk feldolgozni. És most már nem hátrány, hanem előny lesz, ha egy film feliratos. :D Alvó gyerek mellett ugyanis elég hamar megtanulsz "némafilmet" nézni vagy szájról olvasni. Esetleg alternatív szövegeket kitalálni.
Mondjuk szerintem amúgy is nagy buli tévézés közben pl. természetfilmek állatait szinkronizálni saját szórakoztatásra, miért ne lehetne rendes filmek kapcsán is megtenni?
Mer az még mindig jobb, mint amikor megkérdik, hogy láttem-e tegnap a nemtommit, mire én eszelős tekintettel igen, LÁTTAM, de csak annyi bazmeg, most örülsz???

---
Kívánunk minden kedves olvasónak Boldog Karácsonyt!

(A lépcsőmászásról, az összetört karácsonyfadíszekről, a kibújt 4. fogról és a takonykórról majd később számolunk be.)

Végre kibukkant a negyedik fog is. Megszenvedtünk érte.

Volt egy apróbb nátha is a pakliban mondjuk, ami miatt hétfőn alig aludtam, helyette a Kisherceget altatgattam éjhosszat. Szerencsétlennek szörcsögött az orra, könnyezett a szeme, étvágya alig volt, de napközben töretlen volt a jókedve és folyamatosan vigyorgott, csak akkor durvult el a helyzet, amikor evésre, vagy alvásra került sor.

Enni nem volt kedve, főleg tápszert nem, nagy finnyásan kanálból azért elfogadta. Teából csak a nullkalóriás édesköményt itta meg, cukrosat aboszolute nem. A pempőiből is csak nagy nehezen gyűrt be fél-háromnegyed üvegnyit, holott amúgy az egy is kevés sokszor. Két nap alatt fogyott is negyed kilót.

Az alvás meg azért ment nehezen, mert folyton felgyűlt a taknyó az orrában és ez nem kicsit zavarta. Az orrszívásról hadd ne regéljek. Első próbálkozásaink konkrétan hányásba fulladtak. Az első azért, mert annyira elkezdett sírni, hogy azért hányt, a másodiknál csak úgy simán. Mostanra azért már sikerül átlag félperces méltatlankodó ordításokkal megúszni. Mondjuk nem is vártam kitörő örömöt...

Szerencsére péntekre enyhültek a tünetek és kimerészkedtünk a volt munkahelyemre is, ahol az ex-főnök és a még bent lézengő pár kollega nagy örömmel fogadta a Manóherceget, akinek persze ínyére volt a körülrajongás. Eleinte még visszafogottan tette-vette magát az ölemben, de fél órácska elteltével már önfeledten csapkodta a tárgyalóasztalt és gyűrte a szájába az elárvult szaloncukrokat. Papírral együtt.
Hazafelé meg aludt egy óriásit az autóban, úgyhogy az esténk meg is csúszott egy órával. Szerencsére erre számítottam, úgyhogy nem ért senkit sem traumaként a dolog.

Azért őszintén remélem, hogy amig meg nem tanulja kifújni az orrát, ennél durvább náthája nem lesz a kiskölyöknek.

Írnom kell egy kérelmet holnapra... az most lényegtelen, hogy milyen ügyben.
Már éppen ültem volna a gép elé, hogy bepötyögjem, amikor felrémlett előttem, hogy hoppá, a nyomtató - hiperszuper, multifunkcionális, amire annyira vágytam és nászajándékba kaptuk - még mindig nincsen feltelepítve egyik gépre sem.
Mert úgy volt, hogy majd lesz WiFi a lakásban, de még mindig nincsen, csak alkatrészeiben. Az alkatrészek között meg nem terjed a delej.
Franc bele!
Szóval a nyomtató mostanság inkább fax, meg másoló, de a nyomtatást munkahelyen csinálja a jónép, ahogy azt kell.

De nekem holnap délre kéne az a kérelem!!
Hú!
Vajon a nyomtató csak WiFi-n kapcsolódik, vagy USB-n is? Manual elő, megnéz. USB-n is megy, hurrá!
Van ilyen kábelünk?
Nincs. Franc!

Akkor kapcsoljuk össze UTP-kábellel.
Áhh, ne már, az tök macera. Meg amit Etherneten csatlakoztattunk, az sosem működött azonnal, csak potom tizenkét órányi szívás után... Ehh.

Picsába, most mi legyen?!
Nekem holnap délre kell az a kérelem!!
Van itt valahol egy hely, ahol ki tudom nyomtatni?
Sehol bazmeg egy nyomi internetkávéház?!

Kell a kérelem! És nem tudom kinyomtatni!!
Úristen! Úristen, meg fogunk halni mind! Mentsék meg a dodókultúrát!! *tébolyultan fel-alá rohangászik*

Aztán megálltam, és ránéztem Szőkehercegre:
- Írjam meg kézzel?...

Hogy egy kis öröm is legyen a sok üröm között...
... Ma épp kilenc hónapos a Kisherceg, és ezzel elérkeztünk oda, hogy immáron több időt töltött idekinn, mint odabenn.
Ha azt is beleszámítom, hogy három héttel előbb jött, akkor pláne.
Már van három foga - a hét elején bukkant elő a legújabb, egy borzalmas éjszaka után - és útban a negyedik is. Persze nem a szabványosan előírt felső kettő jött most ki, hanem alul szaporodtak meg a tűhegyes harapó-szerszámok. De majd kibukkannak a felsők is...

A héten több nagy dolog is történt, mert ezeket jobb csoportosítani ugye. Pl. elkezdett előrefele mászni a kiskölyök. Eddig is tepert a szőnyegen mindenfelé, de leginkább hátra, az pedig úti cél szempontjából elég kétes kimenetelű volt. Kisherceg is inkább afféle rulett-pótléknak használta. Elindult, rákolt egy kicsit, letette a fenekét, majd körülnézett, hogy mi van körülötte, amit el lehet marni, le lehet szedni, szét lehet bontani, meg lehet rágni, esetleg csörög vagy törik.
Most ugyebár már a kiszemelt áldozat felé tud menni, így lényegesen szebb az élet.
Egyébként a nagy áttörést apa bőrkabátja hozta, amikor egy nehéz nap után ledobta a földre, Kisherceg pedig meglátta, és boldogan elkezdett teperni az irányába. Előre. Azóta egyre jobban csinálja. Vesztemre. Barikádokat emelek a szobák között, de tudom, hogy később ez nem lesz elég. Úgyhogy pakolok, mert minden és mindenki veszélyben van. Főleg a papucsok.
Papucsmániás a lelkem.
Képes kemény métereket már-már rohanvást mászni az irányukba, hogy megkaparintsa, ha meglát egyet. Aztán nézegeti, ütögeti, tudományos érdeklődéssel szemléli, végül pedig a szájában köt ki, mint minden, amit elkezd megszemlélni - legyen az hajkefe, mobiltelefon, papírfecni vagy sapka.

A másik áttörés, hogy mostmár fel tud állni a drágám, egyedül. A járókában simán és magától a rácsokba kapaszkodva, odakint a szőnyegen anyába vagy a gurulós asztalba csimpaszkodva. Ez utóbbitól persze sikítófrászt kapok, de sebaj. A kicsi gyöngy belekapaszkodik, matat a tetején, asztal megindul, én meg rohanok... szerencsére egyelőre inkább seggreülések voltak.
Mondjuk nem ártana sürgősen kifejlesztenie a talpon való megállás képességét is, mert lábujjon kissé ingatag a dolog.

El lettem búcsúztatva.

Kaptam búcsúajándéknak pár jó szót, egy laptoptáskát, meg a régi szokásnak megfelelően, mint minden távozó évek óta: egy CD-t, amire minden kolléga egy-egy kedvenc zenéje került.

Ja, meg egy képet a kollégákról. Egy nap majd talán előveszem, és nosztalgiával nézegtem. Egy nap. Talán.

Nem értették egyből (a nemsokára ex-)kollégáim, hogy miért nem akarok elmenni a karácsonyi bulira. Aztán "elmagyaráztam" (asszem csak 2 összetett mondat volt, viszonylag kevés indulattal), és hirtelen nem volt több kérdés.

Őket szeretem, de azt a főnököt és munkaadót, aki ezt megcsinálta velem, azt nagyon nem. Pláne, aki a szemembe se tud már nézni. A töketlen főnököt, aki nem képes értem kiállni és megvédeni, mindig is utáltam. De az ilyen csak a bajban ismerszik meg.

Remélem, hogy lesz pár szar éjszakája, és kísérteni fogja a dolog. Az ilyesmit úgyis visszakapja az ember az élettől. Na! Akkor szeretném, hogy ez az eszébe jusson! Én már csak ilyen kicsinyes ember vagyok, hogy ez megnyugtatna.

Holnap pedig bemegyek, és mosolygok. Miért ne tenném? Szabad ember vagyok, rengeteg lehetőség áll nyitva előttem! Nem kell olyasmivel foglalkoznom, hogy loyalitás a munkáltató felé, meg egyéb marhaságok. Igazából országot kéne váltanunk, nem munkahelyet, csak hát az ember gyökerei itt vannak, idősödő szüleink meg nem érdemlik meg, hogy magunk mögött hagyjuk őket. Bár Ausztria nincs messze. 2 óra alatt itthon lennénk...

Pénteken még leadom a laptopot, ilyesmiket. Odabent már "idegen szaga" van mindennek.

Pénteken a munkáltatóm (a Pannon GSM) kimutatta a foga fehérjét, és bebizonyította, mennyire szociálisan érzékeny és odafigyelő, gondoskodó "anya". Így Karácsony előtt, egy 8 hónapos gyerekkel...

...megkaptam a felmondásomat.

Túléltük a céges Mikulást.

Iszonyat hangzavar és jó meleg volt bent, magas volt a gyerek/m2 arány, de tiszteletünket tettük, 1 óra elteltével pedig eljöttünk.

Majd jövőre ugrálunk az ugrálóvárban, jáccunk a játékokkal, fotózkodunk a rénszarvassal... és akkor talán majd apának se lesz már izomláza a 10,5 kiló cipelésétől.

Mondanom se kell, a helyszín a várostérképen a lehető legszarabb volt (Észak-Buda), se a cégtől (Budaörs), se otthonról (Dél-Pest) nem egy élmény megközelíteni a belvárosi dugóban, amit az eső is tetézett (mindenhol balestek).
Hazfelé meg egyenesen horror volt, a kis kerülő utcák is beálltak, és addigra a gyerkőc már 1 órával volt a standard fektetési idő után. Nem kívánom senkinek.

Túléltük.

Ma meg olyat csinált fürdetéskor, hogy feltérdelt a kád szélébe kapaszkodva (nem a kicsi, hanem a nagy kád szélébe; abba költözött be a kiskád), és úgy maradt stabilan. (ez nem lepett meg, ezt már tudja egy ideje)

Aztán visszaültettem, hogy jólvankisfiam, most megmossuk szépen az arcod, mire ő megrázta magát, és megint feltérdelt nagy hévvel. Épp csak annyit tudtam tenni, hogy megtartottam elölről, hogy előre ne essen a kádszegélyre, mire hirtelen megkapaszkodott a kezemben, kinyomta magát, és felállt! És persze rém büszkén nézett. :)

Maholnap lenyúlja a kocsikulcsot.

A minap a fiatalúr úgy aludt el, hogy megfogta az anyja kezét, befordult a fal felé, és várta az álmot. Nyitott szemmel, töretlenül. Tessék jönni az álommanóknak, és altassák őt el.

Talán még számolta is a bárányokat. Egy bárány, egy bárány, egy bárány (mert számolni még ugye nem tud), még egy bárány...

Ezzel szemben tegnap durva volt, a nagyiéktól este hazafelé (a melegben, sötétben, ringató autóban) persze elaludt - az egész napos hancúr után -, és ilyenkor képtelenség ébren tartani, beszélhetsz is hozzá akár, leragad a szeme.
Na ilyenkor hiába csak 10 percet szundított, nem sokkal később a fürcsi után nem mindig megy az álomba zuhanás. Tegnap konkrétan háromnegyed óra volt.
Elszoktunk már ettől. Illetve amikor még szokva voltunk, akkor nem volt 40 centivel lejjebb engedve a kiságy (mert most már kimászna simán!), és ezért most az ember dereka leszakad, ha be akar hozzá hajolni. Háromnegyed órán át...

De egy kolléganőm meséli, hogy a hasonló korú lányát éjjel ő még mindig háromszor eteti. Háromszor. És az elalvás se megy náluk könnyebben.
Muhaha! Hát nem is olyan szar nekünk!

Csütörtökön viszont "céges Mikulás" lesz. Állítólag tök jó. Na de egy 9 hónapos gyereknek?? Mindenki noszogat, hogy menjünk, mert ki ne haggyátok...! A hátunk közepére kívánjuk már előre, tök nehéz megszerveni, hogy odaérjünk a város túlvégére, most a hétvégi kis berekedésnél majdnem gyorsan rácsaptam, hogy naakkor emiattpéldáulnemis..., de most úgy döntöttünk, megembereljük magunkat. Meg kell tanulni kimozdulni. Nehéz lesz, meg minden, de nem baj. Mikulásolunk!

Reszkessetek krampuszok, rénszarvasok, télapók, meg lesztek rágva!

Divatos dalszövegeket idézni bloggerkörökben. Dalszövegeket, amik tükrözik aktuális elmeállapotunkat...

Mahna Mahna
Do doo be-do-do
Mahna Mahna
Do do-do do
Mahna Mahna
Do doo be-do-do be-do-do be-do-do be-do-do-doodle do do do-doo do!

A gyerkőc szerdán volt pont 8 hónapos. Elkezdett dumálni, hogy pfahpfahpfah, abababaaa, ebedügegü... stb. Győzzem fordítani.

Rájött, hogyan lehet közlekedni a szőnyegen. Egyelőre hátrafelé megy. Rövid idő alatt el szokott jutni a szőnyeg közepéről a parkettáig, majd onnan berákol valamelyik fotel mellé, és nyafogni kezd, mert elakad. Néha meg nekitolat a kisasztalnak, amin szintén felháborodik, mert onnan sem tud továbbmenni. Már simán üldögél a játszóhelyén, úgyhogy ezt már nem is tekinti kunsztnak, inkább maga alá húzza a kis lábait, és azon ügyködik, hogy mit lehet kihozni abból, ha magasra emeli a kis fenekét, és hintázik. Általában hasraesést. De néha például sikerül visszaülnie.

Szerintem rövidesen vége a biztonságos korszaknak, és elkezd ténylegesen mászni. Aztán feláll... aztán meg majd lediplomázik. Egen, ebben a sorrendben.

De mielőtt előrerohannánk az időben, kitérek a fogaira is. Nem fogzik most épp. Fogzott, aztán nem, aztán megint igen, és most megint nem. Ergo a babakocsiban bár bőszen csattogtatja a fogacskáját, egyelőre csak az alsó kettőt a felső nullához.

Egyébként meg elkezdte tüncögéssel legyilkolni a szülőket. Ezt úgy szokta gyakorolni, hogy ébredés után hozzábújik az anyjához, a vállára hajtja a kis fejét, majd hirtelen felnéz, egyenesen a szemébe bámul, és szerelmetes pillantással ad egy irtó nyálas puszit az arcára.
Najó, inkább be szeretné valahogy kapni a bal arcfelemet, de puszinak hinni ezeket a próbálkozásokat sokkal romantikusabb. És persze ezektől mindig olvadozok. Meg amikor este már nagyon fáradt, és odabújik a vállamra. De csak azért, hogy másfél másodperccel később megint visongva kalimpáljon tovább a karomban.

Így telnek mostanság a napjaink.

A hétvégén Shadowrun versenyen meséltem. Ennek a partynak.
Igen, azok.
És végig a fejükön tartották...

Utána kicsit furdalt a lelkiismeret, mert úgy éreztem, jobbat is ki tudtam volna hozni nekik a game-ből. Mármint hogy jobban szórakozzanak, mint ahogy sikerült.

Úgy értem; profi banda, talán túlságosan is, én meg villantani akartam nekik, mert a modul írásában is részt vettem (bár idén elég keveset).

Sajna a csapat most nem a legjobb formáját hozta, elcsúsztak időben nagyon, meg kicsit szétszórtak is voltak, de ez most mindegy. Hiába sürgettem őket, az időre nehéz befolyással lenni, ha kényelmesek a játékosok. Nem lehet pár golyóval vagy fékcsikorgással megsürgetni őket, sőt: az csak belassítja az egészet. (Pláne egy Hentes és mészáros csillagjegyben született partynál.)


Én viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy ne a modul fapados verzióját jáccák végig, hanem kapják meg az arcukba a "csavart" is. Ami aztán nem sült el egész jól, mert pont annyival csúsztunk ki az időből, hogy a csavar igazán ütött volna náluk...

Így kicsit felemás érzéssel zárult a játék, láttam is az arcukon, hogy rosszul érintette őket a "VÉGE, ITT HAGYJA MINDENKI ABBA" parancs a Nagyfőnök részéről. Remélem, a modult elolvasva jobban összeáll nekik a dolog, amiről nyomozgattak.

Vagy 1 napig filóztam, hogy ugyan nem lett volna-e jobb az egyszerűbb szálon végigüldözni őket. Nem is tudom, nehéz ügy. Talán egyszer mesélek nekik még egyszer külön, hogy kárpótoljam őket...

Egyik ámulatból a másikba esek, a kisfiam meg egyik fogzásból a másikba...

Alig jöttek ki az alsó kis egérke fogak, és kicsit lenyugodtak a kedélyek, máris elkezdődött a következők kijövetele. Méghozzá szemmel láthatólag nem is az előírás szerinti felső fogaké, hanem a többi alsó indult el. A felállás a szokásos: rinya, nyafi, nem alvás, sírás, ingerlékenység, bújás, ringatás, hőemelkedés, nem evés, hasmenés. Ehh.

Most viszont egy picit megállhatott a dolog.
A múltkor is két szakaszt bírtunk elkülöníteni. Az első cca. két hétig tartott. Rinya-nyafi-sírás-rívás-hőemelkedés-bújás-ringatás-kaki. Aztán némi szünet, elcsitultak a tünetek, majd újabb rinya-nyafi-nyáltenger-hőemelkedés-mindent megrágok, és kibújtak a fogak. Ez is kb. két hét volt.
Megjegyzem, a "szakirodalom" szerint a fogzás 3 szakaszból áll, amik egyenként 3 naposak. 3 nap a megelőző fázis, 3 nap az áttörési fázis (ami a legkeményebb) és megint 3 nap a lecsengés.
Nálunk az áttörés nem volt durva, a megelőző fázis volt két hét, és nem volt lecsengés. Ennyit erről.

Szóval most volt két hétnyi nyafi, aztán hétfőtől mintha kicserélték volna éjjel a manók a gyermekemet egy mintagyerekre, aki folyton vigyorog, nevet, édes, és folyamatosan csendben játszódik, ahogy kell, és 5 perc alatt elalszik a saját ágyában.

Egyébként lassan kezdhetem a gyereknevelési csodakönyvem megírását. Majd szépen eldöntöm, hogy melyik sarkalatos kérdésben melyik tutifixre enyém a legjobb megoldás tábor pártjára állok, és megírok mindent lyól.

Szoptatás?
A gyerek eleinte akkor ébred, amikor éhes. Jóesetben ez egyezik az óráddal. Ha nem, akkor se ess kétségbe, és próbálj ne kétóránként etetni.
Egyébként a cumisüvegből etetés is meghitt, és mindenkinek jó, aki ezt igényli.

Altatás?
A gyerek elalszik majd, ha álmos, kivéve, amikor nem, mert valami baja van. Pl. túl álmos, hogy aludjon. Vagy túl fáradt, de még nem álmos. Esetleg nem is álmos, hanem éhes. Pisilni kell, kakilni kell, fogzunk. Anya nem a jó ütemben ringat. Nem a kedvenc számunk megy a rádióban. Az autó nem a megfelelő fordulatszámon üzemel. A babakocsi nem a megfelelő macskaköveken zötyög.

Hozzátáplálás?
Kezd akkor, amikor jónak látod, amennyiben ez az időpont négy hónapos kor után van.
Ne hidd el, amit az üvegre írtak, mert a gyerekorvos úgyis mást mond.
A szomszéd néni úgyis megmondja majd a tutit, hogy keverj az almapürébe babapiskótát, ami ugyan cukor és tojáspor-bomba, ergo neki se higgy.
A nagyszülők majd megmondják jól, hogy te már 3 hónapos korodban töltött káposztát kaptál turmixolva...
A haver még mindig szoptatja a 10 hónapos kislányát...
A neten meg minden felnőtt glutén-, laktóz- és melamin-érzékeny, mert nem helyesen adták nekik annakidején a pempőt.

Aztán majd lesznek fejezetek az öltöztetésről, a kinti hőmérséklet és a sétálni vitt takarók számáról, a kakás pelenkákról és a helyes kukahasználatról, a gyerek helyes játékhasználatáról (itt lesznek majd tesztek a játszószőnyegekről és a zenélő-prüntyögő készségfejlesztő izékről), és arról külön fejezet lesz, hogy mindenki hülye, csak én tudom megmondani a tutit.

Best babakönyvseller lesz.
Sikeres leszek és tündérmesésen gazdag. Aztán bevállalunk még egy gyereket, aki tök más lesz, én pedig széttépem a saját könyvemet...

A múltkor sikerült eladnom valamit. Többért, mint amennyiért vettem. Talán egy új karrierlehetőség? Á, ez még viccnek is rossz. Életemben először sikerült ilyet, szóval jól meg is lepődtem.

Most, ahogy így belegondolok, a sales pályafutásom alapvetően az általános iskolában ért véget, ahol csírájában fojtotta el Éva néni az első kereskedelmi jellegű próbálkozásomat. Emlékeim szerint 2 forintért adtam pár szem apró kis cukorgolyót az általam birtokolt édesség-ajándékcsomagból a célcsoportként azonosított osztálytársaknak. De a karvajtőke végül nem ütötte fel fejét a 3. A osztályban. Minden pénzt vissza kellett adnom. (De asszem nem kaptam ki otthon, csak nevettek rajta. Talán még kicsit büszkék is voltak rám.)

Most végül itt vagyok, és keresem a pénzt, nem csinálom, ahogy az angol is különbséget tesz make money és earn money között. Azt hisszem, alapvetően már elszúrtam elszalasztottam pár dolgot. Nem lettem jól kereső vállalkozó, és nem is vettem el egy tehetős angol ladyt se, pedig megboldogult nagyapám mindig azt emlegette.
Senki sem lépheti át a saját árnyékát.
Olyan tisztán látom magam előtt a múltat és a lehetséges jövőváltozatokat, mint amikor egy stratégiai játékban eljutsz arra a pontra, hogy felismerd: eddig túl óvatosan játszottál, nem terjeszkedtél elég agresszíven, és nem kockáztattál eleget.
Amikor az ellenség lebegő tankjai megjelennek, te pedig igyekszel felállítani ellenük egy ütőképes biciklis hadtestet. Na, akkor hirtelen rádöbbensz, hogy a lehetőségek, mint egy fa szerteágazó ágai, talán korábban megadták neked a lehetőséget, hogy neked is legyenek lebegő tankjaid, de most már késő. Legfeljebb lebegő biciklid lehet, de azzal se mész sokra.

Egyszer, jó pár évvel ezelőtt, egy kollégámmal beszélgettem Nagy Dolgokról egy dublini kocsmában (ugyan, mi másról beszéltünk volna ott??), és néhány mondata megmaradt a fejemben. Miután újrakezdte az életét az első válása után, maga mögött hagyva egy csomó mindent, amit addig felépített, rájött pár dologra. Például hogy nem jó dolog tárgyakhoz ragaszkodni. Meg gyűjteni őket. Érzéseket és emlékeket már sokkal inkább megéri.

És akkor én ezt most összevetem az előző gondolattal, és észreveszem, hogy azon a bizonyos fán, a szerteágazó ágaival, újabb hajtások sarjadhatnak. Megvan a lehetőség, hogy ebben az életben egész más pályán játsszunk. És alapvetően nem szól ránk érte senki, a mi döntésünk. Hogy más dolgok legyenek fontosak.
Nem egy Assisi Szent Ferencre gondolok, aki eldobta mindenét, és megborzongva nézed mezítlábas, csuhás alakját a Napfivér, Holdnővérben, nem is egy lepkevadász művészlélekre, aki éhenhal nyugdíjas korára a nulla nyugdíjából, hanem a mit akarsz elérni az életben? vérkomoly kvíznemjáték alternatív megfejtéseire.

Amikor ilyen komoly dolgok kapcsán elfilózok, és vacsoráig nem jutok dűlőre, megpróbálom máshogy megközelíteni a dolgot. Nézzük a végéről. Mi lenne az, aminek életem utolsó szakaszában örülnék?
Amire büszke lennék. Hogy elértem. Hogy megteremtettem. Hogy láttam sikerülni. Hogy olyan lett, amilyennek szerettem volna, vagy legalábbis valami hasonló.
Mit tennék, ha hirtelen nem lennének kötelezettségeim, gyökereim, gúzsba kötő eszméim és szokásaim, szeretteim. Mivé alakítanám magam, hogyan élnék, hova mennék, és ez miben lenne nekem jobb annál, mint most. Milyen lehetőségek vannak még nyitva előttem, és mikkel szeretnék élni. Vajon van-e bátorságom hozzájuk?

Ha Te is gondolkodtál már ilyesmiken, kedves Olvasó, akkor kicsit hasonlítunk egymásra...

Két egymást követő napot éjszakáztam most nagyon durván. Ugye a napi meló és az esti "gyerekprogram" után.
Hajnali fél 5-kor még azt hittem, minden rendben... délután fél 5-kor viszont már szintet léptem: képes voltam beismerni, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Visszaállás.
Meglepett, hogy sikerült mindezt nem kudarcként megélni, és hogy milyen elegánsan sikerült valamit nem véghezvinnem.

Persze reggel ebből még csak azt tapasztaltam, hogy kurva fáradt vagyok. Vicces volt bemenni. Az első feltűnő dolog, hogy fázol. Bárhogy. Érdekes megfigyelni ilyenkor, hogy miként próbál a szervezet vésztartalék üzemmódra váltani.
Beszűkült figyelem. Csak az előtted lévő egyetlen feladatra koncentrálsz: simán elmész a szekrényig, mert el kell menned... azért a noteszért, ami már a kezedben van.
Verejtékezés. Akaratlan izzomozgások. Karcosabb hang.

Úgy tűnhet, mintha valami kór kaptál volna el.
Gyorsan egy MR-t, egy CT-t, és törjön be két orvos a lakásomba...
(a House rajongók szerintem ezt el is várnák amúgy) De a felvételeken úgyse látnának mást, mint egy kicsit leharcolt, összegyűrt kispárnát. Én legalábbis már mindenben azt látok.

Írjatok kommenteket.