Szívemnek tetsző téma a Steampunk. Ez meg egy jó írás róla.

Igazán várom már azt az időszakot, amikor lesz annyi időm, hogy felfeljesszem olyan szintre a kis vázlataimat, hogy nagyközönség számára is emészthető legyen (értsd: meg is merem mutatni).
Rajzolni-rajzolni-rajzolni akarok már végre!

Ebből valószínűleg "csak" annyi lesz, hogy végigmelózom a hétvégét. Na, persze, ha a főnök elfelejti megálmodni a szállodáját, amit a következő hét végén le kellene adni, akkor nem fogok melózni a hétvégén. Akkor tényleg rajzolok!

Talán lesz időm tanulni is kicsit a technikát. A barátnőm a múltkor úgyis megkritizálta az emberábrázolásaimat. Hogy nem elég izmosak. Végülis isgaza volt, az zimozást általában mellőzni szoktam, ugyanis addig a szintig nem jutnak ela vázlataim. Különbenis kicsi vagyok én, kérem! Örülök, ha megbírkózom egy-egy bonyolultabb mozdulattal, nemhogy testépítő csajokat ábrázoljak!

Vasárnap a maradjidehaza.hu reklámkampányának behódolva útrakeltünk, hogy császkáljunk egy kicsit a Bakonyban.
Azzal kezdtük, hogy jól elkéstünk a megbeszélt találkozási pontról.
Jójó, ez miattam volt, mert nem vettem komolyan, hogy el kell indulni hajnali kilenc órakor ahhoz, hogy odaérjünk. Végülis odaértünk, nah.

Kezdetnek tébláboltunk egy kicsit Öskün. Megállapodtunk a körtemplom előtt, bámészkodtunk és ezzel ki is pipáltuk a helyet a képzeletbeli listánkról, mely a szépen csengő "Melyik magyar településen jártam már" nevet viseli. Továbbmenetelkor azt is konstatáltuk, hogy a helyi vasúti sorompó azért van, mert járnak arra vonatok. Jé.
Igaz, a Szőkeherceg által várt 45 kocsis tehervonat helyett (aminél az autósok már leállítják inkább a motort) csak egy csóri mozdony jött. (Egy V43)

Aztán megálltunk, hogy bevárjuk azokat, akik még nálunk is jobban elkéstek.
Hát nem pont belebotlottunk egy strucc-farmba?! Ennek örömére gyorsan ittunk egy háromszor lefőzött (magyaros) kávét és csórtam pár tollat a madaraktól. Jó, nem kopasztottam meg egyiket sem, mert én azoknak a lábaknak a közelébe nem megyek, az tuti. Viszont összeszedtem pár olyan tollat, ami már nekik nem kellett.

A zoológiai élményszerzés után rögvest útbaejtettünk egy kálváriát és hedonista módon gyönyörködtünk a kilátásban.


Tehát ezzel már Veszprémfajsz is kipipálva a listán.

Aztán lóra fel és tovább a Balatonhoz közelebb.
Lehűltünk egy barlangban, hogy aztán felcaplassunk egy kilátóhoz. A levegő páratartalma kábé akkora volt, mintha a Balatonban gyalogolnánk. Mire felértem, megtanultam kopoltyúval lihegni és zihálni. De ennek sem tudtam igazán örvendezni, ugyanis rögvest fel kellett másznom egy három emeletes, ingatag kilátóra, amitől már a földszinten is tériszonyom volt. Fent pedig elfehéredő ujjakkal markolásztam mindent, ami egy kicsit is úgy tűnt, hogy visszatart, ha a tákolmány mégis megadja magát az energiaminimum elvének és kecses mozdulattal előadja a hattyú halálát 6 ember súlya alatt.
Szerencsére annyira fújt odafent a szél, hogy hamar lejöhettem és a koponyám bal sarkában nyüsszögve gubbasztó tériszonyom is lehiggadt.
Aztán eleredt az eső.
De mire leértünk a hegy aljára, addigra el is állt. Sőt, tovahussant és aznap már nem is láttuk többet.

Itt tudtam meg, mi az a geocaching.
Nem, nem valamiféle új windows alkalmazás földmérőknek. Nem. Ez inkább egyfajta modern kincskereső játék. Kell hozzá egy GPS, pár jószándékú ember által előre megadott koordináta és lehet is keresgélni.
Az, hogy egy kütyüvel a kezemben rohangászhatok az akácos-sziklás dzsungel mélyén, hogy megtaláljak egy titokzatos ládikát, titokzatos beltartalommal... nos, ennek egészen sajátos íze van.
Régebben, ha érdekes helyet akartam látni, akkor fogtam a térképet és (jobb esetben) elkezdtem böngészni a túraútvonalakat, hogy melyik mentén van több barlan/vízesés/forrás/csermely/patak/etc., amiért érdemes mondjuk 15 kilométeren keresztül lógatni a nyelvünket. Aztán a helyszínen rendszerint a jelzett forrásról kiderült, hogy lóitató, esetleg már évszázadok óta nem is létezik, a barlang egy ürgelyuknak felel meg, a vízesés meg kiszáradt...
Ámde itt mi történik? Egy-egy vállalkozószellemű emberke fogja magát, elmegy túrázni, lát valami szépet, elrejt egy ládikát és felteszi az internetre a koordinátákat. Te meg elmehetsz, megkeresheted a ládát... és közben látsz te is szépet és érdekeset. Sőt, beszámolhatsz róla. Osztályozhatod. És te is letehetsz bárhová ládát.
És közben ketyeréget bizgerálsz, és ez a dolog legszebb része.
Komolyan mondom, beszerzek egy GPS-t, hogy én is játszhassak ilyet.

Na, ezek után már csak a hasunk megtömése volt hátra.
Majdnem helyben volt egy csárda. Bár a választék ugyan nem volt vadregényesen nagy, de az erdei/vizi finomságoknak viszonylag elfogadható tárháza állt a vendég rendelkezésére. Féloldalnyi helyi, minőségi palackos bor, aztán még vadételek, erdei gomba, fogas, süllő, desszert... mindez kábé két oldalon elfért.
Azért étlap méretét a nyelvek választékával ügyesen vaskosra növelték.
Viszont finom volt, amit elédtettek... kábé közepes áron mindezt.
A bélszínről voltak szívesek megkérdezni, mennyire süssék át (ez nem is olyan egyértelmű amúgy mindenhol), úgyhogy a véleményem egyértelműen pozitív volt a helyről. Bár a natúr bélszín azért meglehetősen borsos volt még az én gyomromnak is.

Ezzel nagyjából véget is ért a nap, mert a kiadós ebéd (délután ötkor) után nem nagyon volt kedvünk moccanni sem, nemhogy kószálni a Koloska-völgyben.

Mondanom sem kell, akkorát aludtam aznap... hogy még mára is hagytam belőle.

Tegnap megalkottam életem első tiramisuját. Az Igazzy-t! Mascarpone sajtból. Bizonyám!

Ahogy eleddig elnéztem, valahogy ez a tiramisu-dolog még mindig valamiféle misztikumként jelenik meg. Senki sem tudja, milyen az igazi, csak találgat... hogy most tényleg azt evett-e, vagy csak egy tiramisunak nevezett valamit, ami finom volt, de mégsem Az Egy, Igazi, Autentikus, Ősi Recept... amit harcos szerzetesek őriznek valahol az olasz hegyek egy elrejtett kolostorában. Varázsos blabla és egyebek.
Vannak persze fogalmaink.
Például, legyen benne piskóta. A krém inkább folyós, ragacsos, mintsem kemény. A tetején kakaópor van. Vagy valami hasonló...
De ekkor eszünkbe rémlik, hogy különbenis, mijafranc az a mascarpone sajt?? Miért nem sajtizű és sós ez az egész kulimász?? Nekem ez gyanús. Ez nem is süti?!

Nos, kémeink jelentették az olasz havasokból, hogy a mascarpone "sajt" valójában egy tejszínizű kulimász. Tökéletesen élvezhetetlen önmagában. Kábé, mintha sűrű tejszínt próbálnál elnyalogatni.
Úgyhogy meg lehet nyugodni, mert nem kell az Igazzy Sütiben a penetráns sajtszagot, birkabundát és sót keresni. Édes is és krémes is, ahogy kell.

Szerencsére a sajt csomagolására is rányomtatták az Egyetlen, Igazzy, Autentikus Receptet. És bár erősen kétlem, hogy ama harcos szerzetesek például babapiskóta kávéba áztatásával kerülnének közel az üdvözüléshez, biztosíthatok mindenkit, hogy a cucc finom! Nagyon finom!!

Sajnos.
Nehezen tudom megállni, hogy ne faljam fel az egész tálat.
Egyszerre.
MOST!

Hol nem volt ihlet, hol nem volt idő.
Most ugyan konkrétan egyik sincs, de azért készül a post.
Elgondolkodtat ugyan, hogy megkésett információkat és gondolatmorzsákat leírjak-e, de pár dolog komolyan megmaradt bennem és itt kocogtat a halántékomon, hogy ki szeretne jutni.

Szóval az úgy volt, hogy volt egy Borsó-buli. Még a múlt hét végén. (Ebből is látszik, mennyire le vagyok maradva magamhoz képest.)
Egy csomóan voltak, akiket (még) nem ismertem, de ezt mostanság kezdem megszokni, annyira nem volt lehetőség a társasági életre. Meg úgy semmilyenre. Úgyhogy rá se ránts, durrbele! Meg minden...
Jó volt a társaság, jókat dumálgattunk. Satöbbi.

A Zöld Pardonba viszont lehetőség szerint nem megyek többet. Eddig is rühelltem a bugyuta pláza-bölcsész neve miatt és ezzel a megismerkedéssel sem lopta be magát a szívembe. Sem a lelkembe, sem a gyomromba. Még fejembe sem. Úgy megfájdult, hogy kénytelenek voltunk 11-kor megfosztani a társaságot sajátmagunktól. És mindezt azért, mert voltak olyan szívesek a hely tulajdonosai úgy dönteni, hogy a jamaikai transzcendentális dobszóló jól illik a szeparéban szereplő görög táncház szirtakijához. Őket nem zavarta, hogy hatalmasat tévedtek. Valószínűleg odahaza csücsültek, távol a sztereo kakafóniától.

A gyomrom meg... más is panaszkodott, hogy még harmadnap is fájt mindene az ottani alkoholok magas vízkoncentrációjától. Vizes sör, vizes bor, vizes kóla, vizes pina colada...csak vizes póló nem volt. Sajnos. Azzal legalább dobhatott volna valamennyit a modorán a pincérnő. Vagy elvonhatta volna a figyelmet az undorodó fintorról az arcán. És a számla kihozáskor a szemében feltűnő dollárjelekről is. "Kettőezer-kettőszáz forintot szeretnék kérni"... (fej felett megjelenő képregény-buborék, ahogy kell: "...és kettőezer-ötszázból szeretnék visszaadni")

Nincsen énnekem amúgy semmi bajom a borravaló rendszerrel, még akkor sem, ha kicsit magasdadok az árak. (Megjegyzem, hogy 2.5 dl-es pohárnyi vizes sört valószínűleg nemcsak itt tudnak annyiért adni, mint máshol 5 dl vizezetlent, de azért ahhoz valamit nyújtani kéne más téren, hogy ezt elnézzem bárkinek) Nade egyem a zúzáját az árlap kiötlőjének, aki rafináltan borravaló adhatatlanra tervezte az árakat. Mert mennyit adsz 590 Ft-ra? 650-et? Számítás szerint igen, de hát akkor tele lesz a zsebed ötvenesekkel. Akkor 700... na, de akkor azért elbízza magát a pincérnő. Vagy megsértődik. Egyik sörnél 700, másik sörnél 600... ekkor a pincérnő végképp megsértődik, a sörödet máshoz számlázza bosszúból és még a tizest is visszahozza. Örülj, hogy nem köpött bele.

A bulin készült képek alapján viszont legalább a buli jó volt. Borsóék meg tündériek. Pont.

Új bekezdés.
Megint rajzoltam. Egyszerűen fogtam egy tutorialt és végigcsináltam a lépéseit.


Minden mást egy későbbi időpontban tudhatnak meg kedves nézőink.

Teljesen rákattantam a "Kés alatt"-ra.
Egy sorozat, péntek jókésőneste a Viasat3-on, a "Szex és New York" után. (Amúgy a TVsorozat / drámai kategóriában idén Golden Globe díjas is lett.) Egy jólmenő plasztikai sebész párosról szól, a jótékonysági és kevésbé jótékony műtéteikről, a kis nőügyeikről és emberi hibáikról, a családi gondokról, életük mocskosabb részeiről.

Elég durván oda van rakva némelyik jelenet, pl. amikor egy "behívjuk a szülőket a gimnazista kölkeik csínyei miatt" megbeszélésen a srácok nyitásként a szemébe mondják az igazgatónőnek, hogy a hivatalos apjuk helyett az a fickó azért van ott, mert biológiailag ő az apjuk, mivel anno eccer összefeküdt az anyjukkal, és...
Szóval kész fertő. Belterj. De ugyanakkor emberi, esendő. És undorító. Felkavaró...

Amúgy onnan jutott ez eszembe, hogy a tegnapi "Nekem 8"-ban felfedeztem egy "késalattos" színésznőt. A tegnapi filmben nem volt túl "mély" a szerepe, de a Kés alattban egy születése óta vak (vagy a "nemlátó" a szebb szó?) csajt alakít, akinek a dermesztően élettelen fakókék szemeit csinálják meg, hogy aztán bonyolult viszonyba keveredjen a hölggyel az egyik doki. Persze annak se happy end a vége. Nem is tudom, miért nézem...

Következzen valami egyszerűbb... a múlt héten megint nagybevásárláson voltunk.
(Óóó, anyám, én csak ilyenekről tudok postolni??)
A munkamegosztás az szokott lenni a boltból (most: Tescóból) kifelé jövet, hogy a kasszánál én pakolok a szalagra meg a zacskókba, az Élelmezési-, Szabadidőeltöltési- és Pénzügyminiszterasszony pedig az anyagiakat rendezi.

Már a kasszákhoz közelítve feltűnt, hogy az egyik sor jó rövid, egyből arrafelé kormányoztam a négykerekű csuklószaggatót (próbáltátok már a saját megpakolt súlyának komoly lendületével haladó kocsit az utolsó pillanatban elkormányozni az elétek szaladó 3-4 éves gyerkőcök irányából?). Kb. 2 perccel később láttam is ám az okát az előbbi jelenségnek: nagyon gyorsan sorra kerültünk mi is. Én általában úgy rakom fel a szalagra a cuccokat, hogy azokat már egyszerűbb és praktikusabb (pl. hideget a hideghez) legyen zacskózni. Hát itt még így se bírtam tartani a lépést a pénztáros csajjal, aki megdöbbentő sebességgel lökdöste felém a "leblokkolvasott" (de szép szó!) árukat.

Mikor egy kis lélegzethez akartam jutni, trükkösen megszólítottam, hátha elterelem a figyelmét, és addig bele tudom tuszkolni egy összetapadós zacskóba a banánt a citrom mellé.
"Hű, de gyors a hölgy..."
Mire meglepetésemre ez a válasz jött:
"Ezt a főnökeimnek kellene mondani." (közben csak egy pillanatra áll meg a keze, de a banán már biztonságos helyen...)
"Hogy-hogy?" (na még ezt a paradicsomot is...)
"Ők más véleményen vannak." (jajj nekem, jönnek a konzervek...)

Majd lehajtott fejjel végezte tovább a munkáját. Megnéztem a kis táblácskát a köpenyén: "Anna" - ennyi állt rajta.
Hát, a hangsúlyából nem sok jót hallottam kicsengeni. Mivel közvetlen munkahelyi vezetőkkel való konfliktusokról csak az nem hallott még, akinek egyszemélyes vállalkozása van gyerekkora óta, úgy éreztem, több ok is lehet a háttérben, mint egy sima leszúrás. Mi van, ha épp az "utolsó esélyét" tölti éppen, és a következő nem elég gyorsan kiszolgált vásárló után már mehet is haza? (Munkát keresni meg 45 év fölött nem a legjobb sport a mai világban.)

Úgyhogy kifele menet összenéztünk, kb. 2 szót váltottunk, és az Vevőszolgálatnál elkértem a Vásárlók könyvét. A srác arca megremegett (Bodzilla szerint csak elgondolkozott egy pillanatra, mert Panaszkönyvnek szokás hívni -- de hát én most éppen nem panaszkodni akartam!), majd kis habozás után megkaptam a megnevezett "izét": egy indigózott lapokból álló köteget, ami leginkább egy nagy számlatömbre hasonlít.

A visszakapott nyugtát(!) nem őriztem meg, így most csak összefoglalva: megdicsértük az "Anna" nevű hölgyet -- a 14-es kasszánál -- gyorsaságáért és kedvességéért, és további jó munkát kívántunk, dátum-aláírás-nagypecsét...

Mindez került kb. 2 percünkbe. Remélem, eljut a megfelelő helyekre a dícséret!
Mesélő, kéretik erről Karmaosztásnál nem megfeledkezni!

(Legközelebb pedig valami jó macsó dologról fogok írni.)

Nem bírtam magammal, egyszerűen muszáj volt most már istenigazándiból rajzolnom. A pacsmagolás már nem elégítette ki a lelkecskémet, nah.
Mit ne mondjak, nem volt egyszerű. Az összes probléma, ami élőben elő szokott jönni papíron, festékkel, az előjött a monitoron a pixelekkel. Úgyhogy, gyanítom, hogy nem az ön készülékében van a hiba, hanem én nem tudok rajzolni. De legalábbis annyira ritkán teszem, hogy nem bánok óriási virtuózitással az eszközökkel.
Folyik az a nyamvadt festék mindenfelé, kiradírozni nem lehet, ha megszárad, akkor ráfesteni sem nagyon... 512 szintű nyomásérzékenység, mi?! Hát a "lapátkezemmel" én bíz' el bírok érni hármat: nem fog az ecset, alig fog az ecset, kurvára fog az ecset.

Egyébként valószínűleg csak szokni kéne az eszközt.
És amúgy meg örülök, mert kipróbálhatok büntetlenül egy csomó dolgot, amire eddig csak ácsingóztam a kirakatok előtt. Természetesen tudom, hogy azért élőben nem így működik ez. Tudom ám, hogy ott segít, hogy látom, mennyi anyag van az ecseten, tudom, hogy nem gombnyomásra szárad a cucc, tudom, hogy nem tudok egy hátteret külön papírrétegen megcsinálni, hogy aztán rátegyem a témát magát.
De azért közelít a valóságoshoz a virtuális műterem és én igenis kipróbálom, hogy vajon jobban tudok-e akrillal dolgozni, mint akvarellel, hogyan kell elkenni digitális papíron a digitális rajzszenet, és hogy mi is az a sumi-e technika.

Fogtam a drágaszágomat és kipróbáltam egy újabb grafikai programot. Corel Painter IX. Mint egy bolygó neve a Dűne-sorozatból.
(Innentől főképpen a kitartóbb geekek olvassanak)

Eddig azt hittem, hogy a Photoshoppal igazán meg lehet csinálni mindent, ami egy grafikus-wannabe szemének ingere... igaz, nem túl egyszerűen, de azért meg lehet csinálni. Erre kiderült, hogy akkora tévedésben éltem eddig, mint ide Kamcsatka.

Nos, eddig igazándiból konkrét feladatra nem használtam a Painter IX-et, csak úgy összekoszoltam találomra, minden különösebb cél nélkül pár pixelhalmazt. Ugyanis képtelenség volna egyetlen (najó, kettő) este alatt a végére érni az összes bigyerének, amit a kezelőfelületen találtam. Kicsit sok van belőle, nah. És nem is annyira magától értetődő az egész, mint elsőre gondoltam. Van pár szín, meg pár ecset, meg néhány extra, azt' kész.

Aha, hát persze.
Olyan az egész, mint egy autószimulátor, csak éppen festőknek. És nem autót szimulálnak, hanem festőfelszerelést... vásznat, ecsetet. Meg tollat. Meg ceruzát. Meg szenet, meg krétát, meg pasztellt, és akrillt, akvarellt, olajfestéket, olajpasztellt, festékpisztolyt, filctollat, markert... najó, egy levegővel nem is tudom felsorolni.


Nyálas firka. De érdemes megfigyelni a vágott hegyű toll profi emulálását.

No, és akkor ezeknek vannak még lehetőségeik, hogy mennyire vizes az ecset, milyen vágottvégű tustollat óhajtok használni, stb. Ha ez az eszközmennyiség mind materializálódna a szobában, akkor bízvást még ennél is jóval nagyobb nappali kellene.
A színekről nem is beszélve.

De hát ez még eddig csak parasztvakítás, mondhatnánk, csakhogy most ugrik a majom a vízbe. Ezek a cuccok mind (kábé) úgy működnek, mint az igaziak. Olajjal festesz? No, akkor kisöcsém, számíts rá, hogy bíz' az olaj nehezen szárad és bíz' a következő ecsetvonásoddal az előzőt is elmázgálod. Főleg, ha sok terpentint használsz hozzá.
De még az ecsetvonások is meglátszanak!



Húúú, ha anyám tudta volna, hogy ilyen program van! (Na, ma este el is fogom neki mesélni lelkendezve)
De tényleg! Most képzeld el! Telemázolsz egy 70 cm*100 cm-nyi felületet (igaz, virtuálisan) és egyrészt nem lesz hót büdös a szobában (jó, mondjuk én szeretem a terpentin szagát, de a fejem akkoris fáj tőle), sőt, még egyetlen gramm festéket sem kellett venned. Ha meg csak játszani szeretnél? Ki a frászt érdekel, hogy elhasználsz akár 50 lapot is, meg több kiló festéket?! A pixelek ingyér' vannak és kis helyen is elférnek. Főleg F8-cal tömörítve. (höhöhö, geek-szleng)


Firka. Tussal, meg olajjal.
Életemben nem párosítottam volna ezt a kettőt.

Tegnap kipróbáltam egy rajzprogramot. Beszámolóval, rajzokkal, miegyébbel egybekötött lelkesedés-özön holnapra várható.

Kezdi piszkálni a csőrömet, hogy mi a frász az az RSS Feed, és attól vajon nekem jobb leszend-e az életem, és a blogomnak tudnia kéne-e. Vagy ez is csak egy újabb feature, amit azért találtak ki, hogy minden böngészőben újabb meglepetés érje az embert, ha egy adott site-ot vesz szemügyre. Kábé úgy, mint ahogy egy-egy könyvet újraolvasva mindig találok olyan részeket, amikre rácsodálkozhatok, hogy jéééé, erre én nem is emlékeztem.
Mindenesetre lépten-nyomon belebotlok ebbe az izébe és most már tényleg érdekel.

Jelentem, vége!
A vizsgaidőszaknak.
Egészen jó mérleggel zártam, meg lehetek magammal elégedve, de hogy egészen őszinte legyek, olyan eufórikus felszabadultság-érzés vett rajtam erőt, hogy momentán baromira nem érdekel, hogy a kismillió vizsgámból mennyi lett ötös, négyes, netán kettes (hármast idén nem is kaptam, hé?!).

Ééééés akkor kéremszépen mostantól lesz időőőőő! Dögivel! Fogok rajzolni, leporolom a drágaszágomat és leülök tutorialok alapján rajzolni és csakazértis megtanulok végre rajzolni, mert nem tudok. És megtanulom a jókis 3D modellező programjaimat is kezelni és megtanulok textúrát gyártani az épületkölteményeimre és megtanulom lélegzetelállítóan szépre renderelni őket. És elmegyek konditerembe Szőkeherceggel. És lazulok, és végre alszom eleget, és ráérek a saját haverjaimra (akik szerintem már azt is elfelejtették, hogy hogy nézek ki), és kószálni fogunk a városban és fotózunk jókat, és elmegyünk strandra is, és nyaralni is fogunk és jól bejárjuk majd a Dél-Dunántúlt, és... és... és tök jó lesz végre!!!!

De miért van olyan érzésem, hogy minderre egyetlen nyár kevés?

Céges hangulatjelentés következik:
- egyedüli sales-es kollégánk tegnap meghirdetett egy akciót, ami csak ezen a héten tart, de ma trükkösen szabadságra ment... (ezer telefon)
- egyedüli telefonos-mindenes titkárnőnk is ma ment szabira, de ő ráadásul egész héten nem lesz... (vele együtt a készpénzes fizetési lehetőség is ugrott az eheti akcióra)

Most mondjam, mennyi telefont kapkodunk fel ketten a kolléganőmmel - teljesen más munkakörben, amúgy semmi infóval ellátva az akcióról (amiről persze az Ügyféltől tudtuk meg, hogy egyáltalán van olyan!) -, vagy ki teccik találni?

Ja!! És a legfontosabb. A kapucsengő.
Az előbb mentem le a kapuhoz, és tettem ki egy post-it cetlit:
NE NYOMD
FOLYAMATOSAN!
CSAK RÖVIDEN...

Szép sárga. Gyártok még, hátha leesik...

Ugyanis amíg el nem engedik a gombot, addig be se tudjuk engedni a kaputelefonnal, csak a fülünket fogjuk kollektíven (szép hangos!), és csak várjuk-várjuk, mikor fárad már el a mutatóujja...
(És amúgy ez már a cenzúrázott verzió a cetlivel: a medvével és a fűnyíróval kapcsolatos eset elkerülése végett.)

Szép nap ez a mai. És még dél sincs...

Szőkeherceg szerény, én viszont baromi büszke vagyok rá, úgyhogy lebuktatom.
Az államvizsgája, és a diplomamunkája is jeles lett.
És ha végre vége ennek a nyűves vizsgaidőszaknak, megígérem, hogy ünnepelni is fogunk. Addig csak szolid babérhajigálás megy.

Túl vagyunk az államvizsgán.
A többes szám nagyon nem véletlen: azért ezt mindenki megsínyli kicsit.
A család kevesebbet lett látogatva, a haveri "légyszi csak ezt fusd végig..." vagy "nem ugrotok át?"-ok elhárítva, a jól vagy kevésbé jól fizető mellékesek meg visszautasítva. És este meg csak a billentyűkopogás van műsoron.
Ez hosszabb távon nem jó, viszont rossz.

Több év után meg pláne unalmas, pedig még lenne, amit szeretnék tanulni. Még egy dolog... egy régi álmom... de abból már aligha lesz valami. További 4 éven át heti 4 este előadásokon csücsülve túl sok lenne.
Talán majd a gyermeke(i)m.
(Csak nehogy abba a hibába essek, hogy velük... sőt "rajtuk keresztül" akarom elérni és megélni azt, ami nekem nem - vagy nem úgy - sikerült/jött össze. Aztán ezt majd a fejünkhöz vágják. Hmmm...
"Családi dráma"-vizionálásunkat láthatták!

Nade a lényeg:
Túl vagyunk rajta, sikerült, és meglepően jól. Így végre papírom van róla, hogy nem vagyok villamosmérnök. Mostmár csak be kéne törni a bankszakmába. Hát nem tudom, hogy nem-e símaszkkal a fejemen lenne-e egyszerűbb.

Születtek azért érdekes sztorik is, másod-harmadkézből érkeztek, még frissek:
Pl. a csoportból a leginkább a banki szakmához értő (abban évek óta középvezetőként dolgozó) kollégát szivatták Banküzemtanból.
Meg amit a konzulensek a legjobban dícsérnek, azt húzzák le leginkább a bírálatban. (Ez többekkel is megesett.)

Aztán egy másik történet arról a lányról, aki 2 év különbséggel adta be hasonló témára ugyanazon szakdolgozatot. Elsőre csillagos 5-ös lett, másodjára meg 2-es. Hmm. És neeem, nem szúrták ki a trükköt, egyszerűen csak más emberek kezébe került.
Szóval ismét megcáfolódott az az állítás, miszerint a tudás objektív dolog lenne...

Valamiféle álomkór hatalmasodhatott el rajtam.
Francba a melóval, francba az utolsó vizsgával... a szervezetem úgy döntött, hogy a biológia minden törvényét, szabályát meghazudtolva az elefántnyi mennyiségben bevitt koffein adag ellenére pihe-puha ágyacskára, párnára, paplanra vágyik és bizony egetverően tudna horkolni.
Még kitartok, de bármelyik pillanatban álomra bukhat a fejem, hogy aztán pár órával később billentyűzet lenyomatos homlokkal eszméljek ismét a világra.
Ezt az állapotot tetézte a kolleganőm fia, aki reggel bejött.
Bemutatkozott.
Ő Álmos. Szegény nem tudta meg, hogy csak a páratlan lélekjelenlétemnek köszönheti, hogy nem azt kapta válaszként, hogy "Húúú, én is, de már főztem kávét, neked is jut..."
Baromira bugyuta poén lett volna amúgy, tudom én. De hajnali féltízkor jobb nem jön belőlem.

Az ex-osztálytársaim kitalálták, hogy a szombati érettségi találkozóról megmaradt mintegy 10 ezer forintot fordítsuk jótékony célokra és hozzunk létre egy díjat, amit majd felajánlhatunk régi iskolánk kimagaslóan teljesítő, ifjú titánjait segítendőleg...
Szép ötlet, csak nagyon félek, hogy hamvába hal, hacsak pár hasonlóan idealista lelkes ember nem támogatja a későbbiek folyamán eme jeles kezdeményezést.
Megaztán. Valljuk be: tíz rongyos ezres azért nem sok. Mondjuk kábé 2 ismeretterjesztő könyvet tud belőle venni a lelkes ifjonc. Vagy 5 ponyvát. Vagy 15-öt, ha antikváriumba megy.
Elgondolkodtató, hogy hogy lehetne ebből az ötletből valami tényleg használhatót kihozni...

Sűrű volt a tegnap és tele volt rohangászással. Magam sem gondoltam volna, hogy mindenhová időben odaérünk, de mégiscsak sikerült.

Jó, persze, ha nem pont a tegnapi napon szánom el magam a ruhavásárlásra, nyilván gyorsabban és egyszerűbben is megoldhattuk volna az egészet. De nekem mégis a tegnapi nap jutott arra, hogy szépruhát szerezzek be magamnak.

És sikerült! A harmadik boltba belépve azonnal megláttam. Azt! És megvettem. Egy csodás, narancssárga kis költemény. Egyesek hívhatják komplénak is, ha éppen nincs jobb dolguk. Szóval szépséges és jól megy a hajamhoz. Soványabb mondjuk nem vagyok benne, de nem érdekel.


Én, a ruhám, meg a csokor

Beugrottunk a kínai ruhaboltba is, mert óriási árengedménnyel be kellett szerezni pár farmerhez hordható hétköznapi felsőt is.

Ez utóbbi miatt majdnem lekéstük a napi programfüzetünk első esküvőjét. Szerencsére Szőkeherceg tud vezetni és forgalom is alig volt, úgyhogy beestünk. Kis kárörömre adott okot, hogy a Főnököm viszont elkésett.

Vicces egy esküvő volt. Ennyire egyszerűt azt hiszem, még nem is láttam. Az anyakönyvvezető sem vitte túlzásba a dolgot. Végighadarta a kötelező szöveget: bla-bla-bla... igen? igen... te is? jó, szuper... mostantól házasok vagytok, csá! És mehetett is mindenki a dolgára.

Utána állófogadás. Ennek az volt a jellegzetessége, hogy egy gyönyörű kertben volt. (A Barabás Villában, ha ez valakinek valamit mond.) Fújt a szél, sütött a nap és kevés volt a kaja (pláne pont délben). De senki nem tartóztatta az embert, úgyhogy gyorsan le tudtunk lépni a következő esküvőre.

(Egy apró közjáték: érdemes megfigyelni a menyasszonyi csokorra szabályosan rávetődő lánykákat. És a "győztes" lány párjának arckifejezését, amiről leolvasható, hogy hehe, milyen vicces, de ugye ez csak egy szokás és nem jelent igazából semmit, ugye... )

A győztes

Az idősíkok szerencsés egybemosódása és némi lónyerítés, patadobogás (= autós száguldás) után éppen beestünk a következő versenyszám első kötelező gyakorlatára.
Na, az már egy kicsit tradicionálisabb volt. Templomi szertartással kezdtünk, utána jóval több kaja, meg minden, ami ilyenkor még fontos lehet, ugye. A polgári szertartás egyes szövegelemei némi deja vu érzést ébresztettek - van valami sablonjuk? -, de aztán túltettük magunkat rajta, rövidre lett fogva az a rész, ami már senkit se érdekelne igazán.
Utána ismerősökből álló lelkes haver-zenekarok játszottak, a két hónappal ezelőtti lagzi zenéihez képest ég és föld volt a különbség.
Talán emiatt volt, hogy nem csak a 6-8 éves korosztály táncolt ugrabugrálva, hanem azok is, akik igazából az ifjú pár korosztálya.


Itt is volt csokorravetődés

Végeredményben a szervezőket csakis elismeréssel tudom illetni, mert nagyon tetszett a dolog. Nem volt idióta vőfély (ezt meg hogy kell írni??!), butácska rigmusokkal, nem volt cigányzene sramlizenészekkel, és ez már önmagában megér egy piros pontot.
Volt viszont a legelején templomi kórus és énekkar angyali kislányokból, ami egyszerűen csodás volt. (Jó, oké, volt hamisan játszott bevonulási zene is, de ezt elnéztem a templomi orgonistának.)
Egy csomó jó dolog volt és nagyon tetszett az egész, és nagyon sajnáltam, hogy le kellett lépnem a tízéves érettségi találkozómra.

De szerencsére pozitívan csalódtam. Jó volt a hangulat, beszélgettünk, nosztalgiáztunk... mintha legalábbis vénségek lennénk már.
Mindenki sorban elmesélte, hogy mi történt vele az érettségi óta.
A 24 fős osztályra jutott cca. 40 diploma. Lett egy csomó közgazdászunk, pár villamosmérnökünk, orvosunk, gyógyszerészünk, fizikusunk, biológusunk, bányamérnökünk, és még sorolhatnám.
De úgy amúgy szinte semmi. Szinte semmit nem változtak 10 év alatt. A legtöbb ifjonc most fog még majd megházasodni, gyerekek sehol sincsenek, kutya-macska-háziállat is alig akad. Bocsánat, egy gyerkőc mégis van... a osztálytárslány, aki az anyukája, sajnos nem is tudott eljönni emiatt, ugyanis a pici még túl pici...

A 85 éves latintanárnőnk lelkesen elmesélte egész élete történetét is. Egy kétlábon járó történelemkönyv a csajszi. És tök friss, és még mindig tanít, és úgy mindenestül imádjuk, mert nagyon jó fej.

Az énektanárunk - aki sokáig osztályfőnökünk volt - ugyanolyan beképzelt... khm... fa... fazon, mint eddig, viszont a 12 éves kisfia kicsit javított a helyzeten. Nyilván az anyjától örökölhette a jó tulajdonságait.
Sajnos nem igazán találta a helyét, úgyhogy este 9-től folyamatosan próbálta rávenni az apját, hogy lépjenek már le.
Ott volt még a régi töritanárunk, meg a földrajztanár. És mondhatom, hogy bár mindenki elég kalandos utat járt be, ők azért túltettek rajtunk. Ezekre a kalandokra nekünk még gyúrnunk kell, azt hiszem.

Állítólag a kedvenc tornatanárunk mégsem halt meg, csak infarktusa volt, valaki meg elterjeszette a rémhírt róla. És ugyanígy az egyik srácról is elterjedt, hogy már kisfia van, de most megcáfolta... ő legalábbis nem tud róla.
(A pletykák terjedésének fázisai: először csak tagadják,
aztán valaki kérdezi, hogy igaz-e...
végül akad valaki, aki már állítja is, sőt, a saját szemével látta, amint...)

Aztán elfáradtam és hazajöttünk aludni.
És még mindig alig tudok magunkba életet lehelni.
Na, megyek és főzök egy kávét, mert holnap vizsga, Szőkeherceg meg államvizsgázik.
Úgyhogy drukkoljatok!

Megint két vizsga kipipálva. Még van kettő.
A nap süt, az élet szép.
Anyámat átvitték egy másik kórházba, de mivel a telefonját nem kapcsolta be, ezért gőzöm sincs, hogy mi van vele.
Lelopták a lóról a patavédőit. (Magyarul ellopták a kocsiról a dísztárcsákat, bármilyen banálisan hangzik is.) Száradjon le a keze annak, akinek pont az kellett! Neki valószínűleg nem fog annyit hozni a konyhára, mint amennyibe nekünk fog kerülni. Dögöljenek meg a tolvajok! Rühellem a fajtájukat! Utálom, hogy nekem tök sokat kell güriznem valamiért, amit ők egyszerűen csak elemelnek.
Van cca. 7 kilónyi többletsúlyom, amit le kéne adnom már végre. Minden nap megfogadom, hogy innentől aztán kemény leszek. És minden nap megint puhány vagyok... Folyton látom a "jó" csajokat tök jó ruhákban és mindig azon jár az agyam, hogy a francba, én most ilyeneket nem vehetek fel. Azt a szoknyát sem vehetem fel... azt a nadrágot sem kapnám meg a méretemben... abban a cipőben sem érezném jól magam. És különbenis...
Meleg van. Döglődöm.
A nap süt, az élet szép. Nem ittam elég kávét. Délután meg épületbejárásra megyek.
Vinny.

Ja, holnap is vizsga. Már tele a fejem.
...egy bezier-felület előállítható két bezier-görbe Descartes-sorozatából...blabla...
Ja, ez számtech. Amúgy.

Tulajdonképpen könnyen tanulható. Sokkal könnyebben, mint az a másik. Az a másik, ami majd szerdán lesz. Ami annyira tanulhatatlan, hogy a barátnőm által készített puskák holnap mások általi fénymásolásra kerülnek.

Ja, ma hallottam egy sztorit (urban legend?), hogy egyszer valaki egy idős tanárárnéninek, akinek már nem volt túl jó a szeme, fénymásolt jegyzeteket adott be, és a néni elfogadta.
Vajon a 10×10 centimétereseket is elfogadta volna?

Egész hétvégén tanultam a szerdai vizsgára, de semmit sem ért... Azt hiszem, kénytelen leszek puskázni. A legszebb az egészben az, hogy a barátnőmtől kaptam a jegyzeteket, a tankönyveket... és a puskát is. No, de még a puskát is tanulnom kell, mert akkora az anyag.
Ehhh, édes diákévek, mi?!
Nekem speciel néha tele a kiscipőm.

Van az úgy, hogy az ember éhesen megy bevásárolni. Alapvető hiba, aminek kimenetelét csak úgy tudjuk kordában tartani, ha előrelátóan nem tartunk magunknál túl sok pénzt: ez kérem a "taktikai csóróság".
(Egyszer volt egy előadásom, amin az impulzív vásárlásról volt szó. Akkor a tanár azt tanácsolta, hogy ragasszunk eccer próbaként a pénztárcánkra egy post-it cetlit, amit ugye csak sorbanálláskor veszünk elő, és ez álljon rajta: "Na te barom, most nézd meg, mi mindent vettél!")

Szóval így szokott történni, hogy némi vacsoráért és tejért beugorva végül a kosárba kerül egy pár pizzás csiga, egy pici saláta, egy csodaszép óriásbagett (teccik tudni, amiről lelógnak a sült sajtdarabok), egy zacskó ropogósan pogi, pár falat sajtos-tormás tekercs, némi kaszinótojás, és...
és... két polip.
Igen, polip.
Lehetne szépíteni, de ez akkor is valami randa lábasfejű volt, még ha oly pici is, mint egy fémhuszas. Sőt, rögtön két példány is. Így nézett ki az egyikük a mogyorós kistányéron:

Nos, valami ilyesmikre vadásztam kommandósaimmal anno az X-Com (UFO) 2-ben, és ettől az emléktől valahogy nem tűnnek ínycsiklandóbbnak. Egymás közt szólva, amúgy se nagyon. De arra, hogy végülis miért kerültek a kosárba, igazából nincs magyarázat. Talán a nosztalgia, hogy egyszer milyen rosszul lettem egy "tenger gyümölcsei" pizzától. Talán mert Bodzilla olyan lenyűgözve-rettegve bámulta őket a Spar megfelelő pultja mögött. Én meg; egyszer élünk, ráadásul nem egy Loch Ness-i szörny méretűek, pár deka lehet az egész, szóval nem dönt minket anyagi romlásba ez a két miniterrorlény.
(És tényleg, 150 Ft ha volt a kettő, és ezzel még a "de tudunk mi élni!" feeling is elmaradt. Hát nem éppen "bamboocha". Gyk.: nem "edd élet nagykanállal": esetünkben egy teáskanál is elég lett volna... Ez meg már milyen szánalmas.)

Ekkora felhajtás után igazi csalódás volt a kóstoló: tök ízetlen izé, röviden összefoglalva olyan "sós tengeri semmi" volt. Legalább "bamboocha" lett volna! Ehh...

(Lapzárta után érkezett: kerestem képernyő-képeket az X-Com 2-ből. Csak olyat találtam, ahol rákemberek vagy mik vannak. Aha, rákok... Esetleg mindjárt óriás homár, mi? Na elmentek a fenébe!)

Sikerült a filozófia vizsgám is ma. Ötös. Kicsit hosszadalmas volt a vizsga, de elég barátságos elbeszélgetés jellege volt, úgyhogy nem estem kétségbe. Nagylány vagyok már, vagy mi a fene?!

Mondjuk ezt például anyámnak hiába bizonygatom. Még mindig meg van róla győződve, hogy mindent ő tud jobban. Ma például kitalálta, hogy majd el fog járni gyógyfürdőbe, meg jógázni... és attól majd jobb lesz.
Hát persze. Azt hiszem, én örülnék a legjobban annak, ha ez tényleg így lenne.
Közben kiderült, hogy elég rendesen cukorbeteg. Pfff! Mondjuk az ő korában ez nem egy hatalmas meglepetés, de hát igazán kiderülhetett volna előbb is.
Jellemző az is, hogy sokkal jobban izgul a távollétében odahaza gyülekező pormacskahadak miatt, mint amennyire sajátmaga miatt kellene...
Ilyenkor tényleg nehezen tudom megmondani, hogy melyikünk a felnőttebb... Inkább megnyugtattam, hogy apám takarít. Ami legalább tényleg így van. Sőt, ma még vacsorát is "csinált" nekem. Kaptam tőle egy grillcsirke mellet, nehogy éhenhaljak. Úgy tűnik, hogy annyira megszokott lett, hogy szerdán este náluk vacsorázok, hogy kötelességének érezte most is biztosítani a vacsora lehetőségét.

Amúgy most már minden alkalommal, amikor bevergődök a kórházba, másik orvossal beszélek anyu állapotáról. Jó, igaz, ma például beszéltem a szombat estivel. De nem csak vele! Mert közben konzultált egy másikkal. Szerintem rövid időn belül a teljes gárdát megismerem, ha ez így megy tovább.
Egyébként anyu átkerült egy másik épületbe, ahol sokkal kisebb a fejetlenség, sokkal nagyobb a rend és sokkal jobb fej a nővér is. Ugyan kissé túl lehet terhelve szerencsétlen, mert alig bírtam megtalálni az épületben, amikor éppen beszélni akartam volna vele. De végül meglett.

És most már megint tanulok. Nincs megállás. Nincs kegyelem.