Kissé unom már a dagadozó paprika-botrányt. Ugyanakkor senki nem mond semmit - de legalábbis értelmeset biztosan nem - és az egésznek annyi füle, sőt farka sincsen, mint annakidején a Merci csoki-botránynak. Akkor tök jó volt, mert épp kaptam karácsonyra egy hatalmas doboz Merci csokit és naná, hogy pont beleesett a visszaváltandó kategóriába. Hülye érzés volt a saját ajándékomat bagóra váltani. Szerettem volna inkább megenni.
Így, disznózási, meg kolbászversenyzési időszakban meg különösen előnyös a paprikahasználati tilalom. Anyám is ma paprika nélkül csinálta a töltött káposztát. Kicsit fura lett, na. Ehető, de kicsit fura. Azért talán nem fordulok le a székről döglődve.
Apu sütött nekem gesztenyét, de annyit, hogy még az útra is jutott. Ez a népmeséket juttatta eszembe és menten legkisebbik királyfinak éreztem magam. De ellenőriztem és nem vagyok királyfi. Viszont a gesztenye még meleg volt és illatos és nagyon jól esett a vonaton bontogatni. A sok hülye utas, meg pukkadjon csak, hogy nekik nincsen, beeeee!

Végre megint adnak Attenborough-filmeket. Már fenem a fogam egy könyvére, amit még nem vettem meg. Azt nem értem, hogy DVD-n miért nem lehet hozzájutni a sorozataihoz. Vagyis érteni értem, csak éppen hiányolom. Szerintem már volna gyűjteményem...
Ha már könyv. Beszabadultam a tankönyv boltba. Igazán nem kellett volna. Erős zsebtájéki fájdalommal és heveny nyálcsorgással voltam kénytelen távozni. Pedig tényleg csak azokat a könyveket írtam össze, amik érdekelnek is. Így jött ki végösszegnek egy ötjegyű szám, ami nem eggyel, de nem is kettővel, hanem sokkal kezdődik. Eljájulok, csókolom, repülősó van?

A szomszédunk - egy édes, kedves, szeretnivaló bácsi, aki eddig minden ismerősömbe belekötött valamilyen ürüggyel, aki csak jött hozzánk - levelet fogalmazott a közös képviselőnek az őszi levelek ügyében.
Tudni kell, hogy a ház körüli munkák hónapra lebontva szét vannak osztva a lakók közt. Már említettem, hogy volt szerencsénk a havazást és a levélhullást kifogni. (Igazán nem értem, miért. Szerintem egy nyugdíjasklubra emlékeztető lakóközösségben kifejezetten kedvelik az elfoglalt, fiatal, életerős diákféléket.) A kedves lakó nehezményezte, hogy - szerinte - nincsen összetakarítva a sok levél. És írásban (egy másolattal) leszögezte, hogy így ő nem fog a következő hónapban levelet takarítani. Azt mondjuk nem tudom, mivel magyarázza, hogy hetente levéllel tömött zsákok jelentek meg a kuka mellett, de ez nyilván elkerülte a figyelmét. Nem tehet róla, hogy látásában korlátolt szegény. Bizonyára.
Azonban tegnap tüntetőleg az utcára vonult az albérlet és hangulatos, zseblámpás avarszedőversenyt rendeztek. Sajnos, pont nem voltam itthon. Világi hívságoknak hódoltam és készültem a szilárdságtan ZH-ra. A szomszédnak pedig kívánom, hogy egyszer essen hasra a frissen felmosott lépcsőházban. Vagy valami hasonló.

A pillesúlyú kategóriában győztes DVD-játékos némi firmware frissítés, vitustánc és kakasáldozat bemutatása után hajlandó megenni a legálisan másolt filmek mellé legálisan fordított feliratokat is. Egyelőre kisebb kínjai vannak még, picit válogatós, de idővel meggyőzzük majd.

A civilizáció fokával egyen arányban növekedik a távirányítók száma a lakásban. És mindet el lehet kavarni. Az ágyba, a kanapé alá, mellé, bele... Még a ventillátornak is távirányítója van. Szerintem a villanykapcsolónak is lesz.

Most már annyi minden gyűlt össze, hogy egyszer majd az asszuáni gátat átszakító Nílusként fognak rááradni a blogra, aztán győzze mindenki olvasni. Én meg győzzem leírni.
Új családtagunk egy kicsi, szürke doboz képében érkezett... vagyishát előbb kék volt, és csak némi késelés után lett kicsi szürke. Ki kellett bontani, mielőtt valaki valami másra gondol! Egy DVD-játékos a lelkem... kicsi szívem szottya. Eddig nagyon pozitív élményeim vannak vele. Majdnem olyan jó, mint a fapados MPlayer. Annyira mindenevő, hogy amit ez nem játszik le, az nem is létezik. És nem kell működésképtelen codec pack-okkal rohangászni, nem kell az amúgyis labilisan működő ún. ablakos rendszert folytonos újratelepítésekkel bombázni... egyszerűen leül az ember a fotelbe és nagyképernyőn élvezi a műsort. Vagy amilyen képernyője van neki. És ha nincsen előtte fotel, akkor ágy... vagy matrac... na, szóval egyénfüggően élvezkedjen mindenki!
A nappaliban szerencsére még a felső szomszéd által nyújtott, enyhe fűrésztelep fílingű akusztikai élményt sem kell élvezni, úgyhogy egyenesen misztikus mértékű a tökély. Élveteg és dekadens ábrázattal lehet kapcsolgatni egy csomó gombot a távirányítón, csak lemezt cserélni kell felállni a pattogatottkukoricás vályú mellől. Remélem, mindenki átérzi a helyzet komfortosságát.
Megvan az új doktori disszertációs témám is. A galád honfoglaló bugyikról fog szólni. Előbb azok szoktak elterjedni ugyanis, mint afféle nomád telepesek, csak éppen nem lövik le az indiánokat. Aztán beköltöznek a zoknik is. Helyes kis gombócok gyűlnek egy fiók alján és ezek sem lövik le az indiánokat. Aztán az elengedhetetlen kellékek jönnek, mint vonalzó, körző, rajztábla és számológép...Tulajdonképpen nincsenek indiánok a lakásban, ha így jobban belegondolok. Viszont már nem tudok nyugodtan elaludni anélkül, hogy ne simogassak meg egy szuszogó halmot a takaró alatt. És olyan jó elcsórni attól a másiktól ezt a biznyos takarót az éj közepén, meg ágyfoglalót játszani, ha vigyázatlanul átengedi a térfelét...

Eladó több vagonnyi nátha-bacilus, pár alien és alig használt halálhörgésbe fúló krehácsok. De egyébként jobban vagyok. Csak közben voltam az albérletben cca. 8 órát és elkapta mindenki, aki csak tudta. Persze még ennél is lehet rosszabbul járni. No, azért mondjuk nem muszáj. Viszont tagadja le valaki, hogy járvány van! Merje letagadni! Apámék is tiszta kriplik voltak pár napig. Ez egy jó kis hasmenéses nátha! Mondjuk ma már hurka-kolbász emlegetésével csábítgattak le a vidék jeges szelébe. Úgy csinálnak, mintha csak a hasam miatt mennék oda, amúgy nem is tenném... Ez valami furcsa szülői szokás lehet.

Hihetetlen mire képesek a marketing érdekében. Foltot mellékelnek a folttisztítóhoz, ha netán nem volna az embernek otthon véletlenül, azért kipróbálhassa a terméket.
De ha már marketing. Valaki hozza elém a Glamour PR-felelősét! Szeretném lelőni. Vagy egy hülye pi...izé, liba, vagy egy fiatal mobiltelefonreklámarc. De hogy ész nem szorult belé és bicskanyitogatóan szar a "humora", az már biztos. És ezt kiplakátolják utcahosszat... "Kéne egy piros ruha...is" Sejtem, kisanyám, meg egy pofon nem kéne, amivel elmázgálom a randa veres rúzsodat!!! Pfejj!

Ellepte az agyamat a nátha.

Lassan szemelvényeket adhatnék ki a meg nem írt postokból. Meg a majdnem megírtakból is. De egyrészt lusta vagyok visszamenőleg írni, másrészt pedig unalmas is volna folyton a heti kivonatokat gyártani. Úgyhogy írok, amikor tudok.
Most például elolvastam a vonaton az Otoriak klánregényének első kötetét.
Érdekes. Kicsit keveréke a fantasynak és a japán középkori korrajznak, de egyikből sem igényes, inkább populáris.
Egy fejvadász fejlődésregénye az egész. Nagyjából két szálon indul a cselekmény, ebből az egyik - bizonyára fő szálnak szánta a készítő - egyesszám, első személyben íródott. A másik egy hölgy szála, de az elbeszélő szemszögből. Természetesen a kettő össze is fonódik, amint arra lehetőség van.
Takeo egy faluban éldegél mit sem sejtve ősi örökségéről. Ő ugyanis egy fejvadászklán tagjának leszármazottja és mint ilyen, örökölte atyjának minden képességét. Ámde, jaj, jönnek a gonoszok és lemészárolják a falu összes lakóját, mig hősünk - természetesen - éppen a közeli erdőben kóborol. A srácnak menekülnie kell és pont belebotlik egy nemesbe, aki éppen arra kószál és éppen - mit ad isten, a gonoszok esküdt ellensége. Eddig elég kaptafa. A srác a nemessel tart, a nemes pártfogásába veszi, majd elkezdi taníttatni. Szépen lassan minden kiderül és a fiatal fickó egészen gyorsan beletanul a gyilkos szerepkörbe. Már ahhoz képest, hogy abszolut paraszti környezetben nőtt fel. Még örökbe is fogadja a pártfogója. Aztán jönnek a bonyodalmak. Cselszövény, gonosz klántagok, belharcok. Lájtos intrika, heves és nagyon buta szerelem, ki nem bontott szálak, meglehetősen montipájtonos harcjelenetek váltják egymást az amúgy egészen igéretes történetben. Fröcsög a vér a levágott végtagokból, széttépik az ártatlan embereket a hollók és a morálisan átnevelt fejvadászon felülkerekedik a vére. Az író mindent megmutat, de gondosan vigyázva, hogy csak felületesen, nehogy véletlenül sok legyen, vagy megfeküdje a gyomrunkat, nekünk, szegény olvasóknak.
Nem túl vastag könyv, keménykötésben, szép borítóval, kicsit hülye címmel, nagybetűkkel szedve. Így persze nem is fér bele sok mélyreható elemzés. Én, mint olvasó, megértek mindent. Különbenis azért fantasy, hogy elképzeljem a maradékot, nem? Na, ugye?!
Mindent egybevetve a történet jó, az író nem ír rosszul, csak felületesen és kevésnek érzem az írást a történethez képest. Szerintem ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Mondjuk lehet, hogy nem egy kezdő, közepes írástudással megáldott ember tolmácsolásában.
Amúgy gratulálok a lektornak és a fordítónak is. A kedvenc szavam az orrgyilkos volt. Bizonyára valami ritka japán tisztség lehet...
De azért megbírkózom a következő könyvvel is, mert tulajdonképpen ez nekem tetszik, bármilyen furcsa is.
Csendes, jólnevelt fogyasztó vagyok, kéremszépen.

37.3°C

Megszakítjuk az adásszünetet.
A volt munkaadó fizetett valamennyit. Ahogy ígérte. Ez jó hír. Nem halok éhen, sőt!

Nagy heti beszámolót írok. Most éppen nem dolgozom, nem iszom, nem tanulok, nem rajzolok - ez nem fontossági sorrend volt. Mondom, NEM! Szóval most kiblogozom életem csomóit.
Hétfőn sürgősségi ellátást tartottunk a tündéri ikerpárnál. Kedden már az egyik a fogadott húgunk volt. Felzabáltuk a csokis ropijukat. És kölcsönösen jó perceket szereztünk egymásnak. Este, alvás előtt könnyebben simulnak ki az emberek. Szerintem.
Kedden az is történt, hogy megmondtam a (mostmár EX) munkaadómnak, hogy nuku, nyicsta, konyec. Még gyorsan befejeztem neki a soron következő látványtervet, de részemről ennyi. Jó, neki finomabban adtam elő, mert féltem az elfekvő pénzemet. Sajnos erősen csökkentek az esélyek a sok kis arckép viszont(?) látására így, hogy mindketten otthagytuk a barátnőmmel. De reménykedünk. Így legalább nem dolgozunk tovább a semmiért. És ez is egy eredmény.
Persze próbált tartóztatni, meg mézesmadzagozni, hogy ő megérti, meg ha kifizetik a mostani tervet, akkor aztán minden szép leszend és jó, és eljövé vala az Kánanánnak földje és leszend majdan bőség és kacagás... Csak győzzem kivárni, mi?!
Viszont az új munkahelyenmár két teljes napot töltöttem. Eddig tapasztalataim alapján ez egy ráérős hely. A főnök is ráérős. És még mindig körbeugrál. Jó a helyem? Nincs szükségem valamire? Jól vagyok? Nem fázom? Ha fázom, akkor menjek ki a napra, ott jól felmelegszem, bizony...
Aztán megdícsért. Hogy jól vág az eszem, meg jó a térlátásom, meg szépen dolgozom, meg jól lehet velem haladni a munkában. Ezek szerint eddig nagyon nem volt elkényeztetve a fickó. Pedig... tényleg elég jónevű. Egy hasonlóan jónevű cégnél (najó, ennél hírhedtebb) a minimálbérnél vamaivel magasabb bérért foglalkoztattak volna... talán. Esetleg. Ha leborulok és vinnyogva könyörgök a munkáért egy kicsit. Akkor talán. Ez volt idestova 4 éve. Azóta sem mentem oda vissza.
A titkárnő tegnap szült. Na, nem ő, hanem a sógornőjével. Ma bejött, megismertem, majd konstatáltam, hogy MSN-ezik, ergo vígan mertem használni az ICQ-t. Elég lassúdad teremtés, csendes és ráérős.
A velem együtt kezdett kollegák közül az egyik ma már nem dolgozott. Úgy tűnik, mindenkinek más vágyai vannak.
Egyébként az is kiderült, hogy én leszek most az egyetlen állandónak mondható munkatárs. Nem igazán értem, miért léptek le ennyien, de majd megtudom, gondolom. Eddig annyit tudtam meg, hogy ki ezért, ki azért hagyta ott a húsosfazekat. Az egyik saját céget alapít, a másik megunta, hogy fél évig kilincset tervezett, a harmadik összeférhetetlen volt... satöbbi. Na, kíváncsi leszek. Már nem merek örülni, meg örömködni. Egy csomószor fagyott már rá a vigyor a képemre. Figyelő álláspontra helyezkedem.



Ma felhívott a barátnőm. Hogy hiányzik neki a hangom. Erre bevallom, elérzékenyültem. Aztán kiderült, hogy elmegy jópénzért lakásokat tervezni futószalagon. Tulajdonképpen meg tudja csinálni, de szerintem élvezni nem fogja. Viszont nekem meg nem kéne a távolból diagnózist felállítanom. Ugye?!
Igazán vicces, hogy bár ugyanazokra a helyekre jelentkeztünk, mégis mennyire más lett az eredmény. Pedig... pedig a referenciáink is sok helyen fedik egymást. A referencia fotókról nem is beszélek. Mindenesetre nagyon remélem, hogy bejön neki is a dolog, bármi is lesz az végül.
Megszántam, enyhítem a hiányt és ma itthon alszom. Itt. Nem ott.
Erről jut eszembe, hogy lebasztak bennünket a házbéli vén élflémer nyugdíjasok, hogy már október hatodika van (igen, ez tegnap történt) és lám, a levelek nincsenek eltakarítva a ház elől. Rohadtul ráérnek ám hirigelni. Mert ők nem hétkor mennek el dolgozni és nem este tízre érnek haza. Ahelyett, hogy az energiáikat a levéltakarításba fektetnék. Jó-jó-jó, tudom, ebben a hónapban mi vagyunk soron. Fűnyírás (ez szerintem kimarad, mert a fű nem nő már), avartakarítás (ebből sok van, hogy a fene enné meg), a kukát ki kell mosni (kap egy vödör Domestosos vizet, meg némi lögybölést) és hetente fel kéne mosni a lépcsőházat (a hét elején konstatáltam, hogy a szembenlakó tüntetőleg felmosta a saját kis két négyzetméterét. Aminek semmi értelme, de lehet vele jelezni). Érdekes, hogy mi kaptuk a februárt és az októbert. Csak nekem van olyan érzésem, hogy éppen ebben a két hónapban van a leggyakrabban meló?
Na, abbahagytam a pöfögést. Vén, morgós nyugdíjas leszek én is. Ha megérem.

Valami lehet a levegőben, ami már nem annyira negatív.
Ördögtestvért is felvették melózni. Ezt pont ma közölte lelkendezve telefonon, amikoris az első napomat töltöttem az új melóhelyen.
A főnököm kicsit körbeugrándozott. Érdekes fazon, az biztos. De én nem dőlök be a látszatnak. Emlékszem olyan munkahelyre, ami marhajónak tűnt az első napokban, aztán mégsem... Sőt. Mindenesetre a gépem - bár csak voodoo-varázslatok és több esőtánc eljárása után hajlandó bebootolni - egészen jó helyen van, szép az idő, csak majd' megfagytam. És nem, nem fogok busszal járni, mert valami borzalmas retek arrafelé, inkább gyaloglok a HÉV megállójától.

Egyelőre többre nem fussa, mert bizony még javában nyomom a melót a volt munkaadónak... csak tudnám, minek. Pfejj, de nagyon utálom már!

Van úgy, hogy a borzadályos álmokból akár forgatókönyvet lehetne írni. Persze az ember miközben álmodja, nem élvezi ennyire. A mostani például kifejezetten elvont és hagymázas borzalom volt. A legszörnyűbb mégis az, hogy hiába ébredtem fel és bújtam oda az ágyban szuszogó biztos ponthoz... mikor elaludtam megint, akkor folytatódott a rémálom.
Az Agyégetővel kezdődött az egész. Mint egy rossz legenda valahonnan az X-Aktákból.
Aztán láttam "működés" közben is. Honnan a francból vesz az ember agya ilyesmiket? Az áldozat feje elégett, miközben a gonosz szájából előtörő lángnyelv hamuvá égette. Közben ordított. Az áldozat. Egészen addig, amig a már szenes hamufejet meg nem pöccintette valaki... ugyanis akkor atomjaira hullott és nem ordított tovább.
Hát itt ébredtem fel...
Forgolódás...
Vissza az álomba.
Ócska, lepukkant ház. Valahogy emlékeztetett egy elhagyatott épületre, amit mintha már valamikor felmértem volna. Vagy az elhagyatott épületek keveréke lehetett inkább, amiket életem során felmértem már és filmen láttam. Lépcsősorok mindenütt. A legváratlanabb helyeken. Nyikorgó falépcső. Linóleum borítású kelkáposztaszagú lépcsőház. Kopottra járt műkő.
A főgonosz bármelyik ajtó mögött lapulhat. Furcsa küldetéstudat lopja magát az ember fejébe, hogy be kell nézni az ajtók mögé.
Kórházszagú lépcső, szürkére kopott olajfestékes falak. Ódivatú folyosó. Vagy egy tucat egyforma és kopott ajtó nyílik ide. Valahonnan női hang nyöszörgése, ami lassan már inkább nyüszítés...
Hát tudod mit, bazmeg?! Nyisson be bármelyiken a jófranc! Akár ki kell nyitni az ajtót, akár nem, úgy elhúztam a színhelyről - álmomban - ,mint a sicc.
Valahogy kijutottunk a házból. Többen is. Huszadrangú ismerősök, párszor látott emberek vettek körül. Megint lépcső. Ezúttal kívül és lefelé vezetett. Egyre messzebb a rémháztól. Gaz felverte, mállottra fagyott beton. Rozsdás vasdarabok mindenütt és sárgára aszott gyomok.
Még visszanéztem a házra. Lepukkant házgyári monstrum. Pár ablakban furcsán felnagyított emberi arcok. Kicsit szomorúan néztek.
Én viszont örültem, hogy csörgött az óra.
És nem, azt hiszem, hogy nem érdekel, hogy mit jelentett.

Felvettek!!!!
Jövő hét szerdától a "jónevű építésziroda" alkalmazott bögregyárosa leszek.

Srakker komának pedig háláljátok meg az idézetet. Nélküle nem kerestem volna.

SZABOLCSKA MIHÁLY

Egyszerûség

Nem hivalgó, cifra páva

Nem modern az én szívem.

Egyszerûség lakik benne

Mosolyogva szelíden.

Egyszerû, de tiszta nóták

Amiket én dalolok -

Mert a szívem súgja ôket,

Nem is olyan nagy dolog.

Úgy csicsereg az én szívem

Egyszerûen, szabadon,

Mint a pintyôke madárka

Fönt a lombos ágakon.

Ami a szívemen fekszik

Azt dalolom, semmi mást:

Legelô, kicsiny birkáktól

Tanultam a versírást.

Egyszerû és tiszta nóta

Gólyafészek, háztetô --

Nincsen benne semmmi, ámde

Az legalább érthetô.

A jó Isten egyszerûnek

Alkotta az eszemet,

Nincsen abban nagy modernség

Csak szelídség, szeretet.

Kicsi kunyhó, szeretô szív,

Messze égbolt, tiszta, kék --

Fulladjon meg Ady Endre

Lehetôleg máma még.

Valahol mintha elvesztem volna két önmegvalósítás, három útkeresés és pár identitásválság között félúton. Megkérdezték tőlem, hogy mi a célom. Erre egy állásinterjú közben persze az ember valamiféle magabiztos - lehetőleg kicsit a Sikerkalauz valamelyik részére hajadzó - sablonmondatot válaszol. Aztán hazafelé vagy eltöpreng, vagy nem. Legtöbbször "vagy nem".
Most megint kaptam egy mézesmadzagot az orrom alá. Egy olyat, amiben minden benne volt, ami tetszett. Dizány, épületek, látványterv, számítógép, modellezés, netán programozás, agyalás, frappáns megoldások lehetősége. És hogy mi a távlati célom? Momentán persze az, hogy túléljem valahogy a sulit. És közben hajkurásszam az álomállást.
Akarok én egyáltalán építész lenni? Szép-szép, néha mindig van olyasmi, ami felkelti az érdeklődésemet, de alapvetően beosztott tipus vagyok, bár szeretek "vezetni". Afféle feltörekvő középvezető módjára el tudnám képzelni magam...
Szituációs gyakorlatunk: üljünk körbe egy ovális asztalt mondjuk heten - mint a gonoszok - ha ez megvan, akkor szedjünk elő valami életbevágóan fontos problémát. Példa: vajon hogyan vegyük rá munkatársainkat arra, hogy elmosogassanak maguk után. Ezen vitázzunk nagyjából másfél órát, jobbára parttalanul, hiszen mindenki nagyon jól tudja, hogy a színes, szagos transzparensek ellenére Kiss Józsi, a renitens rendszergazda, valamint Dr. Prof. Gizdovics Kázmér, a nagyfőnök nem fognak SOHA elmosogatni. Ez előbbinek egyszerűen nincsen rá processzorideje és magasról leszarja, ez utóbbi pedig a főnök, tehát neki elvből derogál. Ezek megtárgyalásába belefáradva térjünk rá cégünk futó projektjeire. Mivel a projektet effektíve kivitelező fők valójában nincsenek jelen, pofás kis diagrammokkal és folyamatábrákkal bombázzuk a többieket. Közben kávézzunk. Kávé után pedig térjünk rá a készülőben lévő projektekre. Hatásfokot lásd mint fenn. Ezek után jól végezvén dolgunkat üljünk le az alánk kioszott melósokkal megtárgyalni a nagy semmit. És széledjünk szerte-szana-széjjel, mint ki jól végezte dolgát...
Ugye, milyen jó?
Na, viccen kívül, amikor munkáskezű projekt-vezetőként funkcionáltam, az tetszett. Effektíve a diagrammjaimnak és az ütemterveimnek, valamint az általam kreált időterveknek alapjuk is volt. Szóval azt csinálnám. De hát ez nem egy könnyen definiálható cél.
Na, nézzük... nézzünk egy cél után. Hmmm.... Talán az, hogy megélni? Lehetőleg este ötkor végezni a melóval és utána magánéletet élni, vagy valami. Gondos feleségként/férjként/anyaként/apaként/keresztapaként funkcionálni. Vagy mi. De ez nem cél, nem karriervágy. Na jó. Akkor az valami olyasmi, hogy olyan munkával megkeresni a buliravalót, amit szeretek csinálni.
Hoppá, új kérdés! Mit szeretek csinálni? Ehemmm...rajzolni. Csak abból én nem tudok megélni. Piiiity-piiiity-piiiity...zsákutca! Piiity! A rendszer túlmelegedett, kérjük állítson le néhány alkalmazást és nyissa ki a kazánablakot!
Mindegy is, hogy mit szeretek csinálni és mi a célom. Őszintén szólva leszarom lassan.
A keddi fickó (a "nagynevű" építész) tetszett. (Már legalábbis szimpátia alapon, mielőtt a malac banda másra gondol!) Az általa vázolt munka így elsőre tetszett. Most már csak az kell, hogy én is elnyerjem az ő tetszését. (Mint munkaerő, malac banda!!!)
Különben pedig maradhatok a gépesített tervgyártó hadosztály szintjén is. Ami azért nem rossz. Ha kifizetik.

A suliban egész jó volt a dolgom megint. Bár profi módon felülírtam a fő-fő-fő sablon fájlt, amit a program használt, de azért értek a dologhoz, persze. Kár, hogy amikor előírt módon hajtottam végre az utasításokat, fatális hibával kilépett az alkalmazás. Éljen az iskolai számítástechnika oktatás!

Hétvégén egyetlen egy picuri szabadnapom akadt, amiért az elmúlt hónapokat tekintve kifejezetten hálás voltam. Végül persze az ablakok is ki lettek vakarva a kosz és a festék alól. Most már be tudott kukucskálni a telihold.
Szabadnapunk zárásaképpen Szőkeherceggel kikötöttünk egy tündéri csajszinál és csodálatos hangulatban szélsebesen és egyszerű ember módjára álmosra boroztam magam.

Elhúzta előttem az élet megint a mézesmadzagot. Az álomállás mézesmadzagját. Évente egyszer-kétszer megesik az ilyen, aztán valamiért csak nem jön össze. Általában valami rajtam kívülálló ok miatt. Például időközben tönkremegy a cég, megszűnik a projekt, amin dolgozni kéne és hasonló apróságok, amik a mézesmadzag elhúzásának időpontjában persze még fel sem merültek. Úgyhogy én már bizony nem hiszek el semmit és nem vagyok hajlandó lelkesedni. Pedig ezért az állásért hajlandó lennék vállalni a kiugrott építészek szerepkörét, de tényleg.
Másrészről viszont hívtak egy jónevű építészirodától is. Maga a jónevű vezető építész. Hoppá! A végén még csodálkozni fogok ám! Főleg akkor, ha valamilyen oknál fogva kiderül, hogy odakerülök. Ez ugyan nem álomállás, meg amúgyis tudja fene, még bármi lehet, de azért szépen mutat egy későbbi önéletrajzban, meg tapasztalat, ugye. De előbb beszélni szeretnék velük.
A mostani munkaadóm meg már egészen durva dolgokat vet be, hogy megtartson magának minket, ha már fizetni nem tud - arra a részre nem térek ki, hogy mi van akkor, ha nem is akar. Elvinne bennünket ingyen egy nívós vadászházba üdülni, mert valami haverja révén neki ez ingyen van... felajánlotta a félárú ruhavásárlási utalványát, ami egy nagykerben jogosít ruhavételre... és persze meglobogtatott egy csomó nagy és szép munkát, amiből jön be pénz. Amivel semmi baj. Csak most kajálni szeretnénk, meg egyéb alapvető szükségleteket kielégíteni. Ugye.
Amúgy együtt kajáltunk vele. Ő fizetett, mi pedig pofátlan módon számlát kértünk a saját nevünkre. Ilyenkor áldom Párduchölgyet a kissé pofátlan, de hatásos megoldásaiért...

Már három munkahelyről eldöntöttem, hogy oda nem akarok menni. Nincs az a pénz. Ma megyek egy állásközvetítő céghez és erre a hétre befejeztem. A jövő hétre lehet, hogy nem lesz egy hely sem, mert nem látok új hirdetéseket, de rajta vagyok a dolgon! *a szerző bíztatóan vigyorog*

Most pedig üdvözlök egy új fertőzöttet a fedélzeten! Szia, Sáska! Remélem, hogy jól fogod érezni magad a belterjes, mániákusan exhibicionista blogger társulatban.
És nem, a blog nem egyenlő a cslomóval.

Mindenhová beadtam a jelentkezésemet, ahová csak tudtam. Lakásügynöktől kezdve a munkahelyi mérnökön keresztül a tervezőig bármi lehetek. És mindenre képes is vagyok, kéremszépen!! Érted, vazze, mindenre!
Hétfőn voltam is egy helyen. De csak arról győzött meg, hogy oda aztán nem megyek. Bár kifejezetten nagy esélyem van elnyerni az állást. Azért remélem, a fickó emberismeretből nem teljesen analfabéta és észrevette a felé sugárzott halk undorhullámaimat. Valahogy nem szívelem a bunkó, paraszt építészeket, akik sajátmaguktól el vannak szállva. Sőt, nem csak az építészeket nem szeretem, ha ilyenek. Akár van okuk rá, akár nem. Mondjuk ahogy elnézem, szépen csendben valahogy nem divat jó házakat tervezni, csak nagy hanggal és óriási pofával.
Hát igen, ehhez a jó benyomáshoz járult egy huszonegyedik századi förmedvény a szobája falán, amit szemmel láthatóan ő csinált, komolyzene szólt az irodájában a tervezőknél meló közben - amivel semmi bajom, de energikus munkára képtelen vagyok mellette - valamint óriási arc és borzasztó fikamennyiség, amit bárhová képes szétszórni, a lényeg, hogy ne az ő műve legyen.
"Jééé, már Debrecenben is van főiskola?!" *elfojtott anyázások* "Van, hogy gebednél meg, nem csak Budapest létezik a térképen, okostojás."
"Ki az a hülye, aki manapság hatvanszorhatvanas álmennyezeti elemeket tervez??!" * szűrt morgás a fogak közt* "Majdnem mindenki, te hülye barom..."

Voltam ma is egy helyen. Őszintén szólva hátszéllel, amit cca. 3-4 évenként egyszer veszek igénybe - és olyankor sem jön be. Hát most sem jött be.
A fickó az ex-excégem főnökeinek volt az évfolyamtársa. Tudom-tudom... nem lehet azt az évfolyamot eltörölni a Föld színéről. De nem volt egy jó ómen.
Az egyáltalán nem jött be neki, hogy kéthetente (minimum) három napot töltök suliban. Úgyhogy életem egyik legrövidebb állásinterjóján vettem részt. 7 perc alatt végeztem. Mondjuk ehhez kimentem a jófrancba. Bár ez úgy tűnik, tendenciává válik, mert hétfőn is lementem a térképről.

Ja, hétvégén rajzoltam.



Kissé fétisizáltam a marker filceimet, amit nem kellett volna. Jó-jó, sokba kerültek és bizony nem mertem rendeltetésszerűen használni őket, de most kezdek ráérezni a dolog ízére. Legalábbis azt hiszem.

Végre eljutottam oda, hogy megfogalmazzak egy postot. Jöhetnek a pom-pomos lányok és rivaloghatnak üdvöket.
Kénytelen leszek visszamenőlegesen felidézni pár dolgot. Csak úgy időrend nélkül.
Momentán melókeresésben vagyok. A munkaadó munkát ad ugyan, csak nem fizet. Egyre szarabbul állok anyagilag, sőt tréül, ha lehet így fogalmazni. Ennyire tréül még nem álltam. Kénytelen vagyok rinyálni a pénzért, ami jog szerint jár nekem és kurvára szarul érzem magam miatta. Én érzem magam szarul miatta, a francba!
Szerdán rinyapartit tartottunk Ördögtestvérrel. Ő is elég csehül van. Úgyhogy lassan klubot is alapíthatunk. Szőkeherceg is csatlakozhat, lassan nem lesz munkahelye. Isteni jót sírtunk-ríttunk, aztán adtunk némi alig-borravalót a pincércsajnak. Mondjuk amennyit fintorgott, még ezt sem érdemelte meg szegény csóró triónktól.
Ezek után még volt nagy rohanás, hogy elérjük Szőkeherceg szokásos ultipartijának maradványait. Ott már pakolták fel a székeket. Párszor célzatosan ránk oltották a villanyt. Kicsit érdekesen viszonyulnak egyesek a "jó kocsmáros" szerepkörhöz, az az érzésem ennyi tapasztalat után.
Voltam könyvesboltban is, hogy apámnak születésnapjára beszerezzek egy fűszeres könyvet a vésztartalékaim utolsó morzsácskáiból. A ponyvaregény polcot már meg sem néztem, mert nem akartam heves szívfájdalom és nyálcsorgás közepedte távozni a boltból. Bután néztek volna.
Szóval így állunk. Nem akar valaki örökbefogadni és eltartani, amig sulibajárok?

Baromságokat álmodtam. Például volt tizenötezres bankjegy nálam. Meg egy várban kóricáltam, és volt ott egy csomó macska is.
Ennyit a tudatalattiról.
Úgy mentem megint suliba, ahogy a kisiskolás a nyári szünet után. Feltöltődve, fogadalmakat téve, nagy lendülettel estem be a kapun. Aztán két előadással később már békésen hortyogott mindenki a padokban és újraértékeltem a lelkesedésemet, azután elszunnyadtam magam is. Hát hiába, jó orgánumú és jó előadó képességgel megáldott előadóink vannak.
Ezek mellett most nem igazán jut arra sem időm, hogy történjen velem bármi is.

Azt hiszem, ezt a pár fotót érdemes megtekinteni. Érdekes, artisztikus és kellően humoros is.