Papír

Na, ma megint begyűjtöttem egy felsőfokú szakmai vizsgát.
Akinek gyermeke nem 5-öst hoz haza, mostantól nyugodtan példálózhat bezzeg velem. :-)

Bürokrácia középfok

A minap beballagtam az egyik önkormányzatnál a műszaki osztályra, hogy kollégák, nyomtassanak nekem már ki egy részt abból a Listájukból (amit hetek alatt hoztak össze - ha nem lassabban -, de nekem nem volt kedvem két napot tölteni vele, amennyibe nekem tellett volna ugyanez) a másfél tucat új intézmény dolgairól.
(míg kitalálták, hogy ez hogy legyen, egész sokat sétáltam egy nagyjából 1×1,5 m képzeletbeli ketrecben)

Volt valami buzinagy Excel-fájljuk. Namost végig kellett néznem, ahogy a szűrés, és a végső lista megszületik. Először fejben, majd tettleg. Mondanám, hogy nehéz szülés volt, de ők valójában már a terhesgondozáson elbuktak.

És ők amúgy a műszaki emberek voltak (tehát nem éreztem helyénvalónak, hogy megcsináljam inkább én a kolega helyett, amíg elszív kint egy cigit). Teljesen nyilvánvaló volt, hogy amivel most ő legalább fél órát el fog szarakodni, soronként, azzal kábé 5 perc alatt kész lennék, ebből 3 az, amíg meggyőzöm, hogy cseréljünk helyet: én ülök a gépnél, ő meg sétál helyettem idegesen.

Szóval befeszül, hátradől, Autoszűrőkkel varázsol... és elbassza.
Kollégájától segítséget kér. (én ekkorra már elolvastam a könyvespolcon lévő összes iratgyűjtő gerincén a feliratokat)
Gondolkodnak. Fél füllel bődületes hülyeségeket hallok. Majd megint kattintgatás.

Visszapillantok, hol tart a vajúdás...
Variál, ügyeskedik, összevon cellákat. Szigorúan egy kézzel, csak az egeret használva, a kis gombokra klikkelve.
Ekkor egy pillanatra elvesztettem a türelmemet, és elmondtam neki az Alt+Y varázsszert, de rövid szemöldökráncolás után azt is úgy csinálja, hogy elengedi az egeret, hogy két - lassú - kézzel üsse le egyszerre az Altot és az Y-t.
Itt nyertem vissza a lélekjelenlétemet, és kezdtem el vizsgálgatni az eddig még teljesen parlagon hagyott területet: a plafont.

Közben kiderül, hogy így nem lesz jó, vissza kéne csinálni. De ő ráment, mielőtt a kolléga javasolná neki, hogy az előző mentéstől folyta.... (látom a szakáll mögött egy pillanatra megrezdülni az arcot, majd ennél a pontnál az eddig segíteni próbáló csendben visszasétál a helyére és leül: rutinos) 
Egy ideig megint csak a billentyűzetet hallom, de most már káromkodással.
Gombok nyomogatása. Néha mellé. Nem érti. De hát az előbb ment! Odapillantok: a cella jobb alsó sarkát próbálja lehúzni, de mellé, az alsó szegélyt találja el, ezért nem "lehúzza" többszörözve, hanem áthelyezi. Dühös lesz. Nagyon dühös. Kijelöli.... majd nem az összes kívánt helyre másolja - azokat kijelölve - egyszerre, hanem minden egyes cél-cellába odakattint, és nyom egy jobb klikk+beillesztést.

(Itt már semmiképp se követtem el a hibát, hogy elmondjak bármit is abból, mit csinál rosszul, mert gyorsabb nem lenne tőle a művelet, ellenben onnantól engem is gyűlölne, nem csak az egész modern izét.
Emberünk előtt amúgy még legalább másfél évtized van a nyugdíjig, érzi ő is, hogy neki "nem jár" az a luxus, hogy elzárkózzon az Office modern csodái elől, ezért derekasan küzd; továbbra is egy kézzel, a sebességet egy veszélyes pillanatig se növelve.)

Eközben a másik asztalt vettem szemügyre. Jobb oldalt egy-két polcon a már kész "ügyek" sorakoznak, emberünk mindig "sarkosra" rendezi a papírköteget. Néha többször is, mintha elsőre nem lenne tökéletes. 
Az egymás mellé, kis halmokba pakolt papírok az asztalon, a sok toll és a tűzőgép, valamint a papírszalagos számológép (!) a billentyűzet numerikus padjától közvetlenül jobbra olyan látvány, amitől flashbackem támad. Ott állva hirtelen egy állami vállalat irodája jutott eszembe, amit 30 évvel ezelőtt láttam, mikor egyszer bevittek a Vállalathoz.
Itt is, ott is állesz tüchtig rendben volt, a rendrakás 3×-os sűrűsége és a kimért lassúság garantálta, hogy mindig legyen mit csinálni.

Mikor átvettem a két újszülött papírlapot, amiben annyi munka volt, rá se néztem, csak megköszönve húztam kifelé. Akkor se mentem volna vissza, ha azt látom a folyosón, hogy kifogyott a nyomtatóból a tinta, és üres lapokat tartok a kezemben...

Falling Skies

Van ez a sorozat, ami szégyenszemre a második, sőt a harmadik évadot is megérte. Ott, ahol a Sarah Connor krónikáit vagy a Stargate Universe sorozatot elkaszálták, ezt a szart szerintem valami adatbázis-szintű hiba tarthatta életben, mittomén elveszett az email, amiben a Felelős Döntéshozó elrendeli, hogy műsorról le, a felelősöket pedig főműsoridőben kivégezni.

Hogy mi is a bajom a sorozattal?
Egyszerűen megfogalmazva minden. Ugyanis mindaz, amit egy ilyen történés után elképzelek (márminthogy mi lenne, miután teljesen lerohanták a Földet, és csapataink nem "vesztésre állnak", hanem már vesztetettek), az teljesen nem ilyen.
Veterán sci-fi-néző szemmel talán az a legzavaróbb, hogy nincs meg az az állandó létbizonytalanság, elveszettség, ami egy ilyen overkill támadásnál, egy bolygó inváziójánál szerintem evidencia. 
Amitől hiteles (lenne) az egész. Az űzöttség érzése, az állandó mindent feltenni egy lapra akciók.

Ezzel szemben a sorozat első évadja mint egy bemelegítés: mintha le lenne a szereplőknek kerekítve egy játszótér, ahol nagy baj nem érheti őket, és lehet esetlenül csetleni-botlani, mint 1-2. szintű karakterekkel egy szerepjátékban.

Mennyivel komolyabb egy Battlestar Galactica 1. évad, vagy ha könyvekről beszélünk, akkor mondjuk egy Downbelow Station (Mélyűrállomás), ahol úgy érzed, bármikor beüthet az utolsó nagy kár, és akkor viszlát, ennyi volt.

A Falling Skiesban ezzel szemben az a legnagyobb aggodalmam, hogy szomorú lesz-e elvesztett barátnője miatt a főhős középső fia, meg hogy pikkelyes lesz-e a bőr az elrabolt kisfiú hátán... mert hogy végül szar lehetne nekik, az valahogy meg se fordul a fejemben.

Training mode-ban megy náluk a világvége.

Összetapadó zacskók

A minap olvastam a Metró újságban, hogy van, akinek napi szinten embert próbáló probléma az összetapadó bolti zacsi a zöldség-gyümölcs vagy a pékárú részlegen.

Akkor következzék egy kis segítség, ha az összedörzsöléses módszer nem válna be:
A probléma ugye az, hogy nem tapad az ujjbegy, illetve jobban tapad egymáshoz a két zacsi-oldal, mint az ujjunk az egyikhez, ami elválasztaná a két összetapadt oldalt egymástól.

Meg lehetne ugye nyalni az ujjunkat, de ez egy bárki által tolt bevásárlókocsit fogdosva nem tűnik annyira jó ötletnek.
Deviszontazonban! a saját csuklónk általában tisztább, azzal nem fogdosunk semmit. Játszik még a kézfejünk felső része, a hüvelykujjnál, mert kézfogásnál ahhoz általában nem ér hozzá senki, viszont kézmosásnál még pont sorra kerül.

Namost a zacskót letépve nemes egyszerűséggel nyaljuk meg azt a részt a kezünkön (hisz tiszta), majd érjünk az ujjunkkal ahhoz a nedves bőrfelülethez, és azzal máris szét fog jönni a zacskó. 
Mivel több szabad (tiszta) rész van még tartalékban rajtunk, többször is bevethető a trükk. Ingyen van.

December 6.

Nálunk tegnap - részben salamoni döntésem folytán, amivel végül véget vetettem egy esti altatást akadályozó vitának a fiúk között - járt a Télapó és a Mikulás is.
Kinek ki. Apróságokon ne vesszünk már össze.

Ettől eltekintve gördülékenyen ment minden, végül a megenyhült fiatalok megnyugtattak, hogy ha majd nagy leszek (!), nekem is hoz majd valamit... 
Már csak azt kell majd tisztázni, hogy pontosan ki. De én nem vagyok ám válogatós!

Ajándékötlet

Műszakis kollégáknak, ha nem tudják, mit kérjenek Karácsonyra...

Dolgok, amelyekre szarunk

Arra legalábbis, hogy átnevezték őket, vagy hogy esetleg már egyáltalán nem léteznek:

• Moszkva tér helyett Széll Kálmán tér
• Osztyapenkó sincs már
• Ferihegy...
• Lágymányosi-híd
• APEH

Tudsz még? :)

Te mennyit árulsz el magadról?

Harmadik

Hosszas "kötelező" hallgatási időszakot törünk meg egy kis jó  hírrel.
Babonaság, meg egyebek, ugye. Na, meg kép sem volt még...
Íme az újabb trónörökös. Vagy trónörökösnő. Merthogy az UH-doki szerint 60:40 arra, hogy lány. Én ugyan ott határozottan zacsit láttam, de hát ő meg jóval több UH-képet látott, mint én. Amúgy meg mindegy, csak meglegyen mindene és a helyén legyen! :)

Hányinger kipipálva, az elmúlt cca. 2 hónapot heti 1 kiló kovászos uborka elfogyasztásával éltem túl. Minusz két kiló. Ha fogyózni akarsz, ess teherbe és egyél uborkát... najó, inkább ne :)

A testvérkék meg hiszik is, meg nem is a mesét anya hasáról, meg a kajáról, amit állítólag most már valami baba is eszik odabent... És állítólag(!) ki is fog jönni.
És most sír, anya?
Annyi biztos, hogy a nagyobbik ellágyul minden rendű és rangú babától. Ha ordít, ha mosolyog, az neki mindegy, tök édes. És kell neki. A kisebbik egyszerűen ignorálja a nem járkáló egyedeket, a járkálókat meg igyekszik elhessegetni a játékai (valamint a bátyja játékai) közeléből. Nála itt kimerül a "babák" iránti érdeklődés... Egyelőre.

Egyszer majd én fekszem ott

Idén már mindkét szülőmhöz rohantam éjjel a kórházba. Fogalmazzunk úgy, hogy nem jó átélni. Hogy mikor látod, mennyi az idő, és hogy ki hív: abból már előre tudod, hogy baj van. De azért még megpróbálsz higgadt maradni, és reménykedve teszed fel a kérdést.

Aztán egy cseppnyi "érdekes" vagy "ami nem tesz tönkre, attól megerősödsz" érzés nincs benne, ahogy állsz az intenzíven egy ágy mellett, ami fölött pittyegnek a gépek. A betegágyban pedig olyas valaki fekszik, akihez születésedtől fogva talán a létező legerősebb kapocs fűz. 

Keserű érzés ráébredni, hogy minden mulandó. Minden.

Suli

Mivel a fiataloknak még jó 2-3 évük van az iskoláig, addig én járok még egy kicsit.

Most egyszerre kettőbe is. Láttam már pár fura dolgot, de hogy a Tűzoltó szakfelszerelések tárgyban oktatási anyag lett Sam, a tűzoltó és Norman Pryce (a szemüveges rosszkisfiú a képen), arra nem voltam felkészülve a tegnapi álmos reggelen.

Nézzük vissza a dátumot

10 nappal ezelőtt írtam ugye az előző postot. Ehhez képest először ma reggel nem fájt ébredéskor a torkom.
Tehát a nátha 8 napon túl gyógyuló critical hitet ütött rajtam. Durva.

Keh

Valaha 1kötőjel3 napig voltam csak beteg. Ezt meg is szoktam. Ugyanakkor azt hittem, hogy ez mindig így lesz majd ezután is, mert hát én mindig is ilyen voltam. Logikus.

Aztán mostanra a szám maradt, de lassan túlzás nélkül a hét lenne a megfelelő a nap helyett.
A "lábon kihordás" szép próbálkozás, de aztán van, hogy nem megy. Illetve hordom, csak nem ki.

Elkezdődik a baj, kórság, majd rálegyintünk, mire persze rosszabbodik, de akkor mi meghozzuk az okos és felelősségteljes döntést: nem csinálunk semmit! 
(a beveszek pár vitamint és iszok egy forró teát is ide tartozik még)
Mert hiszen majd elmúlik! 
Aztán maradunk ugyanilyen állapotban jó pár napig, míg nem "talán otthon kéne maradni kicsit".
Amitől megint nem kezd azonnal javulni, csak lassan, kínkeservesen, majd mikor már azt hisszük, hogy node holnap már... akkor mégsem.

Ismerős?

Bréking nyúz

Úgy fest, hogy novembertől - mégis - mindkét (immár) nagyfiú ovis lesz, és ráadásul sikerült ugyanazon csopiba kerülniük. Nem sok pénzt tettünk volna rá, de összejött. (Sőt, pénz nélkül is. :D)

Persze ehhez feltétel a Pelustalanság projekt sikere, ami gőzerővel megy. Sőt, dübörög, bár néha sajnos csak csurog.
Mondjuk ma az éccaka közepén a jövendő kiscsopis közölte, hogy ő WC-re szeretne menni, és utána vigyorogva kijelentette, hogy vissza se kell rá adni a pelust.  Hát őő, annyira azért ne kapkodjunk, de mindenesetre jók az előjelek.

We are making progress.

Futás!

Aprócska Hercegem a hétvégén a Dechatlonban kipróbálta azt a kétkerekű járgányt, amit futóbiciklinek neveztek el.
Erről azt kell tudni, hogy ha felemeled mindkét lábad és nem vigyázol, eldőlsz...mint a rendes bicajjal. Valamint gyakorlatilag ténylegesen futó mozdulatokkal lehet hajtani.

Na most ezt Kishercegünk eddig kábé olyan féle tisztelettel leste, akár a brokkolit a testvére tányérján és a világért rá nem ült volna. Úgyhogy igencsak meglepődtem, amikor Apró előhurcolt egyet, hogy most ezt ő azonnal... najó, akkor legalább válasszunk egyet a méretedben, szentem. Annyira jól sikerült, hogy onnantól le sem akart szállni róla. Saját elmondása szerint "csak száguldottam, csak száguldottam..."
Kb. fél óráig terelgettem a boltban, hogy csak a kijelölt helyen randalírozzon és egyszer sem esett el közben, nem dőlt el. Csak egyszer, amikor megállt és nem számított rá, hogy ez nem marad függőleges helyzetben, mint a motor, ha leszáll róla...
Még este is erről beszélt. Csivitelt folyamatosan, amíg el nem aludt.
Aztán reggel is felemlegette... aztán délután a Papának is elmesélte. Este már javasolta, hogy menjünk vissza a boltba és ő nem akar majd "sátrazni" (ez a kitett sátrakba való bemászást, majd a belsejében éktelen vihogással kísért hancúrozást jelenti), hanem kiviszi a futóbiciklit és ott megy vele...
Ma már kicsit kopott az élmény, de még előjött, hogy ő "futómotort" akarna...
Azt hiszem, eddig semmit nem szeretett volna ennyire nagyon. Azt hiszem, eddig egyik gyerekünk sem szeretett volna semmit sem ilyen nagyon...

Egye fene! Még tart a leárazás...

Filmek meg mindenféle dolgok

Sose szerettem igazán a horror filmeket. Nem értettem, mi a jó benne. Konkrétan kiskoromban féltem is a "riasztó filmektől" (nem is igen volt sok tévézés nálunk), egyszer egy éjszakán át rémálmaim voltak pár jelenettől, amit az Airplane-ből elloptam a szülők tévéjén elalvás előtt. Tükröződött a lakkozott szekrényajtó, onnan láttam. Amikor kiszakad a pilótafülke és kirepülnek az emberek, tudod. 

Na, azt láttam. Akkor ugyanis még egy szobában aludtunk. Merthogy nem volt több szoba. Az a 25 nm amúgy sose tűnt nekem kevésnek gyerekként, de az most egy másik történet.

Szóval arra ébredtem másnap hajnalban, hogy anyukám a hajamat szárítja hajszárítóval, mert csurgott rólam a veríték az álmoktól. Újra és újra végigéltem a filmet, mintha ott lettem volna. Asszem 9 éves voltam.

Másnap aztán megtanították a szüleim, hogy ha kerülgetni kezdenek az ilyen gondolatok, rémálmok, képzeletszörnyek, akkor csak mondogassam magamban, hogy ez csak egy film, ezcsakegyfilm, ezcsakegyfilm...

Mikor legközelebb szembe kerültem a rémálommal pár évre rá, már én nyertem. (szintén egy katasztrófafilm volt, yeah - unokatesóméknál nyaraltam, lazább volt a fegyelem; végignézhettük az esti filmet)

Nem volt elsöprő győzelem, de mondjuk 6:3-ra hoztam. 6 órát aludtam, 3-at nem. :D 

De aztán többet nem volt gondom. Ha később sokkolt is valami látvány (pl. kollégák lefejezős videót küldtek szét), az nem éjszaka jött elő, hanem még nappal, hogy hirtelen mintha sötétebb lett volna a fehér fal is, meg letekerték a légkondit. Aztán feldolgoztam, és már ilyen se hat meg.

De a horror műfajt sose kedveltem. Az nem vonzott, hogy ijesztgessenek (beszarassam magam), nem láttam a "nyereséget", amit kaphatok egy h. filmtől.

Pár éve is csak azért ültem be a Körre a haverokkal, mert Húsvét délután már mindenki meg volt locsolva, az esti ivászathoz meg még korán volt, nekem meg nem jobb dolgom (<- elkeserítő passzban voltam épp, jól sejted).

Aztán most azon kapom maga, hogy a Walking Deadet nézem, sőt már a második évadot. 

Nem nevezném hardcore horrornak, mert udvariasan adják elő, mintha a 16-os karikát lőtték volna be 18-as helyett, talán ezért lepett meg, mikor kedvenc feleségem láthatóan nem rajongott érte. Mert hogy ez őt megrémiszti. De mondom mi? Beleéli magát? Én is aggódok olykor, hogy nem olvassa be a felirat fájlt az epizódhoz, de hogy a film..?

Az egyik epizód végére ült csak le mellém, mikor hamarabb felállt a facebook mellől, mint vártam, de állítólag már ettől is rosszakat álmodott.

Nemsokára eljön az az idő, hogy a gyerekek már elég idősek lesznek ahhoz, hogy úgy érzik, jár nekik az, hogy megnézhessék, amit csak akarnak, sőt kezelni is tudni fogják a lejátszót. Már elég eszük lesz ahhoz, hogy felfogjanak egy rémisztőbb filmet, de még teljesen kiszolgáltatottak lesznek neki.

Az igazán nagy bajom ezzel az, hogy ha jobban megnézem, nem kell ehhez nagyfilmet keresni, elég belenézni valamelyik kertévé magas ingerküszöbre belőtt "híradója", amiben erős vágóképekkel kirabolta, megerőszakolta, holtan találták, pandakölyök született az állatkertben...

Hogy fogom elmondani neki, hogy az ott nem pontosan a valóság? Illetve a valóság, de annak egy torz változata. Ölnek és gonoszak az emberek, igen, és nem is akarom, hogy burokban nőlj fel, kisfiam, vagy hogy a nyomornegyed-utcákat csak a suhanó autókból ismerd, mert hiszem, hogy akkor tudod csak értékelni azt, amid van, ha azt is tudod, hogy milyen az, amikor nincs. 

Ha - szerencsédre - neked ezt nem kell megélned, akkor legalább testközelből lásd. Szívj abból a levegőből, legyél egy kicsit olyan helyen is, ahonnan amúgy mindenki eljönne, ha tehetné.

És akkor soha nem fogsz "tévedni", hogy milyen lehet minimálbérből élni. Nem fog meglepetésként érni, hogy a "munkás lakótelep" parkjában a gyerekek bunkóbbak, és gátlástalanul verekednek, és az erősebb meg fogja próbálni elvenni az uzsonnádat. Meg a gyengébb is. Az a hely már csak ilyen.

Amikor elkísértelek az első nap az óvodába, odaálltál a kétszer akkora gyerek elé a homokozóban, hogy "de hát miért beszélsz velem így? És ha még egyszer belém csípsz, akkor én is megcsíplek."

Akkor - az első nap délelőttjén - még ott álltam a közelben, és az a nagycsoportos, túlméretes gyerek a szeme sarkából rám nézett, így elég volt lassan megrázni a fejem, hogy visszategye a lendülő lapátot a homokozóba. De nem leszek mindig ott.

A mai napig összeszorul a szívem, hogy az én jószívű fiam, aki a parkban odament egy idegen síró kisfiúhoz, hogy vigasztalja, és aki megtanult önzetlenül odaadni valamit a kistestvérének, szükségszerűen el kell durvuljon.

Egyszerűen mert így működik a világ. Erő alapú világban élünk  -  mondta nekem egyszer egy haverom (emberek vagy országok szintje; fizikai vagy gazdasági - mindegy, néha nem is választható külön), és azóta is sokszor eszembe jut, milyen igaza volt.

Képesnek kell lenned arra, hogy bántsál másokat, meg kell legyen benned a képesség, hogy fájdalmat okozz, eltipord, "megsemmisítsd" a másikat - a magad szintjén. Hogy képes legyél fizikailag is, és lelkileg is rá - nem is olyan egyszerű. Amúgy a gyerekek erre hamar ráéreznek, simán látszik rajtuk a kegyetlenség, állj csak meg egyszer egy óvoda mellett, és nézd őket.

Ha megvan benned az "erő", akkor egyre kevesebbet kell használod. Vagy mert látszik rajtad, vagy mert már megtapasztalták, hogy veled nem lehet szórakozni. Olvastad Norman Mailertől a Meztelenek és holtakat? Olvasd el egyszer.

Jól kell verekedned ahhoz, hogy ne kelljen minden nap verekedned az uzsonnádért. Képesnek kell lenned a kegyetlenségre ahhoz, hogy ne kelljen kegyetlennek lenned.

Most ott tartok ennek elmagyarázásában, hogy ügyesen ütötted a testvéred fejét addig, amíg abbahagyta a harapdálásodat, de az meg amiatt volt, mert piszkáltad. 

Hogy amúgy ügyesen ellökted magadtól, de ezt csak akkor csináld, ha okod van rá. Az ok meg egy olyan dolog, hogy... szóval ha mások bántanak.

Néha direkt nem szólok bele a veszekedéseikbe a kicsivel (aki amúgy több agresszióval és nagy keménységgel ellensúlyozza a kisebb méretét). 

Nem akarom a széltől is óvni őket, de azt sem akarom, hogy direkt erőszakos gyereknek neveljem a fiaimat. Volt, hogy egyszer elbeszélgettem az ovis időszak elején Viktorral, hogy miként is kezelje bent ezt a verekedés dolgot. Hogy ne hagyja magát. Aztán pár nappal később meg mehettem be, mert ő ezt magában úgy kezelte le, hogy ő a "Verekedős Viktor", ezt is kezdte el híresztelni magáról. 

Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Pláne úgy, hogy azt hiszem, megvan az arany középút, aztán jön valaki más kölke, aki nem tiszteli a szabályokat. Mikor nem működik a bevett dolog. Emlékszem, nekem is volt ilyen kiskoromban. Mondtam is otthon, hogy semmi nem használ, hiába csináltam azt, amit ők mondtak. Utáltam az érzést.

Én fel akarom ezekre készíteni a fiaimat.

De nem akarok önző, agresszív  "kis köcsögöt" nevelni  belőlük (látok eleget az utcán, mikor a nevelés teljes hiánya mellett sétáltatják a gyereket a "szülők"). Meg aztán ha hozzászokik, hogy valahol ő volt a kiskirály, és aztán egyszer beleszalad valami kellemetlenbe, mondjuk pár cigánykölyökbe a sarkon, akkor esetleg nem tudja már helyén kezelni a dolgokat, ha alul marad. 

Nem fog rájönni, hogy nem egészen azért történtek úgy a dolgok, ahogy ő gondolja. Félek, hogy elveszíti azt a képességét, hogy belássa: ő csinált valamit rosszul, ő tévedett a megoldás kiválasztásánál. Mert túl sok ember hiszi felnőtt korára, hogy csak a másik csinálhatta rosszul. Mert ő hibátlan.

Sok dolgot kell megtanulnunk. Együtt.

1 év eltelt már az oviban, újra ősz lesz.

Sajnos nem csatlakozhat Rolandka is az ovis nagytesóhoz, mert pár hónappal lemaradt a korhatárról, hogy oviba mehessen, de hát ez van, majd akkor így lesz.

Most azon gondolkozom sokat, milyen sportot kezdjenek el csinálni. Elsőként a nagyobbik fiam, mert neki van inkább szüksége sok mozgásra, meg fegyelemre. Van, aki a judót javasolja. De ismerem a hátrányait is. Van, aki szerint úsznia kellene, mert hogy az milyen egészséges. Namost én mindig is utáltam úszni. Vigyem olyan helyre, amit magam is úútálok?

Olyan kellene, ami leköti, és fizikailag is megedzi. De amibe nem fog beleunni. Lehet, hogy nem lesz meg előre. Majd keresgélünk. Megoldjuk.

Úgyis megoldjuk.

Ezt most mégis hogy?

"Tisztelt Olvasónk!
Köszönjük, hogy leiratkozott hírlevelünkről!"

A végén még kiderül, hogy már alig várták.

Bosszút!

Én ebből diplomáciai botrányt csinálnék:

http://index.hu/belfold/2012/06/19/irorszag_nem_adja_ki_a_leanyfalui_gazolot/

Mert csak.... mert az igazságérzetem ezt akarja. Mert szerintem egy egész ország ezt akarja.

Különben hajóra szállunk, és lerohanjuk azt a szaros kis országot! Na!

Vízumkényszert akarok, meg mindenféle szankciókat a szaros írekre. Az egyetlen kiút lehetne, ha bebasznák a saját börtönükbe a kiszabott 3 évre, akkor nem a szembeköpésünk lenne az egész. Ezzel eszemben:

"A bíróság megállapította azt is, hogy nincs jogi lehetőség Tobin magyarországi ítéletének írországi letöltésére sem, és elrendelte azonnali szabadlábra helyezését."

Vért akarok.

Bárányhimlő #2 és #3 (igen, jól érted, végül mindenki elkapta, aki még nem...)

Bárányhimlő