Undorító, perverz örömöt okoz a gyermeteg énemnek az árvíz. Pfujj!
Ez az énem, amit egy katasztrófa-turista bizonyára letagadna, ha megkérdeznék a dologról. Dolgozzatok be a homokzsákok közé, de én legalább vállalom.

A Duna ugyan nem fagyott be, mint szerettem volna, viszont kiáradt. De úgy, mint az istennyila. Mondjuk nem tudom, hogy akik most nagyon hangosan tapsikolnak a rekorddöntögetésnek, mégis mire számítottak, amikor látták, hogy a két hétnyi tavasz beköszöntekor még kábé öt méter hó van a hegyekben...

A főnököm kertjét is elárasztotta amúgy a folyó. Naponta hordta a képeket, hogy hogy csónakáznak a gyerkőcök az úszómedence helyén, meg hogy még a terasza kinn van a vízből. Aztán azt is mesélte, hogy a parton, ahol lakik, valahogy összekovácsolódott a plebs és a régen morózusan szótlan ügyvédféle most gyertyafénynél borozgat a szomszédokkal. A városrészből vidám kis falu lett...csak egy kicsit több a víz a kelleténél, de a hangulat jó. Feloldódott a vízben...

Aztán megnövekedett egy kicsit a forgalom is. Mindenki a gátakra igyekezett. Nem homokzsákokat pakolni, hanem mert ezt az eseményt ugye látni kell. Annyira látni kellett, hogy vasárnap délután a dugók miatt már rendőröket kellett kivezényelni, hogy ne engedjék be a területre a bámészkodókat. Azért ha belegondolok, ez nagyon durva.

A főnököm felvetette, hogy ez már a globális felmelegedés miatt van. És muszáj volt vele egyetértenem.
Ugyanakkor a sorozatos katasztrófák még mindig nem vették el senkinek a jókedvét. Volt szökőár, bazinagy... de aztán helyreállítottak, újjáépítettek. És a katasztrófa-lesők ott voltak és filmeztek és a végén az eseményt egyfajta fesztivállá magasztosították. Ahol ott kell lenni és látni kell. Nos, bennem felrémlett a kép, ahogy kéjes örömmámorban, filmezve és fotózva vágjuk ki magunk alatt a fát. A faj kipusztul, de legalább jóléreztük magunkat. Tök állat, nem?

Elképesztően filozófikus vagyok, bazmeg.

Hogy kicsit leszálljak a földre, elmesélem, hogy nekem szegénynek mennyire baromira nehéz mostanság eljutni a Dézsa-üzembe. Jó, eddig is kábé egy-másfél órába telt. 10 perc gyalog, aztán HÉV, aztán villamos, aztán metróval 1 megálló, aztán megint HÉV és megint 10 perc gyalog. Most viszont nem visz el a villamos a metróig, mert sajna a víz alatt még nem tud közlekedni. Sőt a HÉV sem jön el a metrómegállóig, mert az sem tud a vízben közlekedni... Úgyhogy kinéztem egy másik villamost. És mivel az körbemegy a fél városon, hát 40 percig várostnézek.


Egyébként pedig nem történt semmi.
Najó, ez így ebben a formában nem teljesen igaz. Egy csomó dolog történt, de hát ki lelkesedik az olyan történetekért, hogy az önkormányzat visszadobta a tervünket, holott minden szabványt betartottunk... és két hétnyi egyzkedés után végülis áttervezzük a házat. Ronda lesz, mint a bűn. De fő a jogszabály szelleme... A hely szelleme meg ki a faszt érdekel??!
Meg kit érdekelne a pöfögés az inkompetens megrendelőkről, akik inkább megtervezik a saját lakásukat kockás papíron, és nem hiszik el az építésznek, hogy lakhatóbbat, szebbet, izlésesebbet tud tervezni?
Kit érdekel, hogy a sok hülye miatt kénytelen vagyok egy jó házat elrontani és áttervezni édeskésen neo-szecessziós stílusban?
Meg kit érdekel, hogy egy igényesen tervezett templomról kénytelen vagyok olyan látványterveket készíteni, hogy...áhh, hagyjuk!

...biztos csak nagyon savanykás volt a ma reggeli kávém...

Zajlik az Élet. Csak úgy szőrmentén persze, ahogy szoktam, mert holnap potom három ZH-t írok reggel 8-tól egészen este 1/2 7-ig.
Ebbe pedig már az is bele van kalkulálva, hogy a délutáni ZH-kra a délelőtti acélszerkezet ZH után fogok majd tanulni.

Szóval csupa csuda-fontos dolog történik.

Például kiesett végre a Megaszárból az a kis nyikhaj nyálbuzi gandzsás kötsög. Már nagyon rühelltem a képét.
Úgyhogy a jónépnek már csak egy embert kell kiszavaznia, aki nem tud énekelni, utána jönnek majd azok, akik tudnak. Hurrá.
Azért örvendezek ennyire, mert szombatonként este, amikor tanulok, nem kell disszonáns nyekergést hallgatnom félfüllel. Tudom-tudom, kapcsoljak át valamelyik értelmes csatornára. Csakhogy ebben az esetben fennállna a veszély, hogy érdekes műsort fogok ki és odatapad a szemem. Az pedig ugye nem kívánt mellékhatás a szombati tanulásokkor. Ahelyett, hogy tini-dizsibe járnék, vagy billiárdozni...

A menedzser-allergiám újabban kiegészült kivitelező-allergiával is. Ennek persze szintén a menedzserurak az okozói.
De hát tehetek én arról, hogy azok a faszkalapok nem hajlandók kinyitni azt a nyamvadt tervdokumentációt?
Szerdánként van válságtanácskozás az építkezésen és valahogy minden alkalommal kiderül, hogy csupa díjnyertes vadbarom dolgozik azon a házon, akik ráadásul valamiféle AS-szabvány alapján építkeznek.

Az a csőkivezetés ott nincs dokumentálva az építész terven!!! *közli mindezt a főnökömmel gépész-menedzser gonoszul összeszorított szájjal*
Megnézte az építésztervet?
Nem.. de mondta a Károly!
Aha. Elővenné az építésztervet (maga címzetes vadmarha)?
De hát nincsen rajta!
Vegye már elő! (A tervet!)
Te Józsi, hozd már ide az építésztervet!!
De hát ez nem a kiviteli terv, hanem a tenderterv...
Józsi, hozd már ide a kiviteli tervet!!
...na, mi van ide írva a kazánházhoz? Cső-ki-ve-ze-tés... (Betűzzem, te csökött agyú ősamőba?!)
Jójó... de... de nincs ott, hogy milyen magasan! *diadalittasan néz*
Ide mi van írva?
...őőőő... Najó, de nincs ott, hogy milyen átmérő...
350 mm, ott van egy sorral alatta.
Najó, de ez a földben van...
Igen. És?
Ki fogja ezt kiásni???
...

És ne rühelljem a szerdai "egyeztetéseket".

Végre van egy kis meleg is. Már nagyon hiányzott a tavasz. Gondolom, idén is kábé két hétig fog tartani, utána rögtön nyár lesz, de azért már vártam nagyon. (Legalább nem kopnak annyira az átmeneti kabátjaim, tisztára milyen jó, nem?)

Szóval nő a fű, kibújnak a virágok a földből, meg majd a legyek is... hát látom ám így reggel, amikor már nem csak a kávé, hanem a világosság miatt is kilátok a fejemből, hogy szemben velünk a lakópark mellett kinőtt egy bazinagy csarnok. Mellékesen persze kábé olyan igényes, mint egy kínai zsibvásár hullámlemez tákolmánya, ellenben rohadt nagy.

Na, elkezdtem agyalni, hogy mi a csuda is lehet ez.
Aztán mondja egy haver, hogy lesz ám valami uszoda is felénk. Na, mondom, de jó, ha ronda is bár, de legalább csak annyi erőfeszítésbe kerül majd eljárni úszni, hogy át kell menni az út túlfelére. Meg se száradunk, mire hazaérünk. Állat. Tök állat.

Na, így örömködtem magamban, amikor Szőkeherceg kicsit utánanézett a dolognak, lévén, hogy már az ő csőrét is piszkálta a dolog.

Hát kiderült, hogy Jégcsarnokot kapunk, nem pedig uszodát.
Nabazmeg, erre varrjak gombot!
Március végén nyitnak.

Kénytelen leszek megtanulni korcsolyázni így a nyárra.

Uszoda peniglen nem leszend. Majd jövőre. Talán.

Valahogy ha plázázni megyünk, a végén mindig találunk egy megbámulni való állatkereskedést.
Most is sikerült.

Ilyenkor persze fáj is a szívem rendesen. Főleg, amikor annyira szépen néz rám egy állatka, mint tegnap az a papagáj, aki kinézett minket magának.
Rámpislogott a kis szemeivel és totyogott a kis lábaival, meg kapaszkodott felfelé a rácsán, hogy jobban megnézhessen. Aztán amikor jobb pozícióba került, elkezdte megmarketingolni magát, hogy minél kívánatosabb legyen a potenciális vevő (az én lettem volna) előtt. Forgatta a kis fejét, meg szépen nézett, sőt még a szárnyait is megmutogatta egyenként...

Gyönyörű madárka volt. A tolla csodásan szép, nem olyan tépett és piszkos, mint a közös kalitkában tartott papagájoké. És látszott rajta, hogy szeretne minket.
De kénytelenek voltunk nemet mondani őkisasszonyságának. (Tuti, hogy csaj volt, ahogy pózolt az a kis dög.)

Ugyanígy kénytelenek voltunk nemet mondani a degunak is. Pedig ő még azt is bemutatta, hogy mennyire jól tud futni a futókerekében.. bár Szőkeherceg azt állította, hogy szerinte kábé olyan ügyességgel futott benne, mint ahogyan ő ugrókötelezik. De én szeretem nézni, ahogy ugrókötelezik, nah!

Egy fekete nyúl is nagyon fixírozott minket. Mondjuk az a nyúl inkább éhes lehetett és vacsorára kellettünk volna neki. A pillantása legalábbis elég sátáni volt. Méltó egy Vérnyúlhoz. Még azon sem lepődtem volna meg, ha a ketrece elé kordont állítanak. Pedig ő is így kezdte:

Hát most elgondolkodtam, hogy kell-e nekem egyáltalán a PovRay-jel hülyülnöm, ha ilyeneket tudok csinálni más progival.

Az mondjuk más kérdés, hogy cca. 2 órát szórakoztam, amig sikerült azt az átlátszóságot, fénytörést, fényviszaverést, frinc-francot beállítanom, amire szükségem volt. És a modellezés nem is vett igénybe időt, mert a netről szedtem (hála más őrülteknek).

De azért az biztos, hogy ha elszórakozom egy kicsit mindenféle programokkal, később majd jól mutat egy önéletrajzban, hogy ehhez is, meg ahhoz is értek.
Hülye mániákus vagyok, most mit csináljak?!

Kicsit google-fuztam a melóidő végén, és találtam egy egészen figyelemreméltó kis renderelő programot.

POV-ray
Az az igazság, hogy már több helyről hallottam róla, hogy ilyen szuper, olyan szuper... és a honlapon lévő képek alapján tényleg szuper.

És ingyenes is. Egészen meglepő, mert az ilyesmik nem szoktak ingyenesek lenni. Sőt. Az igazán jó cuccokat nem kevés pénzért vesztegetik. De hát ezt nem kell mondani.

Na, fellelkesültem és leszedtem. 10 MB az egész telepítő. Itt elkezdtem töprengeni, hogy ezt meg hogy a csudában oldották meg. Amig levánszorgott a céges (tetűlassú)ADSL-en, addig utánanéztem a hozzá járó doksiknak. Leszedtem azokat is.

Reference Manual.pdf. Kinyitom. Na, akkor nyomtassam is ki? Ránézek, azért hogy hány oldal, mert így este 5 táján, indulás előtt azért meggondolja az ilyesmit az ember. 400.
Najó, akkor a Reference Manual marad bithalomként.
Nézzük a Tutorialt. 300 oldal. Najóvan, basszus, akkor ezt sem nyomtatom ki!
Akkor legalább belenézünk azokba a doksikba...

Nos, hosszabb tanulmányozás után - igazándiból úgy a harmadik átnézett oldal után - világossá vált számomra, hogy ez a program még sok-sok átanyázott estét fog hozni...

És az is egyből világossá vált, hogy miért is ingyenes ez az egész. Ugyanis programozónak kell lenni ahhoz, hogy kezelni tudja az ember.
Totálisan kódvezérlessel működik az egész. Semmi ráhúzom ezt a textúrát arra a gombócra, semmi áthúzom ezt a lámpát arra fenyőfára, semmi egérmozgatás, semmi drag&drop, nyoma sincs a felhasználóbarátságnak és az egyszerű kezelésnek.
Vannak helyette gyönyörű képek, amiket okos emberek csináltak és még mindig nem tudom, hogy hogyan.


Jó, arra volt már példa, hogy pusztán kódokkal készítettem sakktáblát, netán csigalépcsőt, vagy cirokseprűt. És ott még szerkesztő sem állt a rendelkezésemre. De AZT a programnyelvet ismertem. Ehhez a cucchoz meg hozzá sem tudok szagolni. Ilyen velem még nem történt. Ha elémtettek egy új progit, akkor legalább az alpfunkciók kezeléséig eljutottam cca. 10 perc alatt. Hát itt maximum előre elkészített kódhalmokból tudok képet gyártani. Igaz, még csak fél órát foglalkoztam a dologgal.

Szóval kénytelen-kelletlen azt kell mondanom, hogy ez az első olyan cucc a gépemen, amit nagyon szeretnék használni, de legalább két hét kell hozzá, amig a legelemibb műveleteket el tudom vele végezni.

De én kemény csaj vagyok!...asszem...

Mondtam már, hogy ne etessék azokat a retkes galambokat!!!

Most tessék...

Egy kicsit vad volt az elmúlt pár nap... izé, hét.
De ezt már annyiszor mondtam. Ez a meló elég sokszor tud vad lenni, úgy tűnik. A főnök pörög, mint a búgócsiga, folyton ötletel és folyton tervez. Folyton házakat kell rajzolnom. Ez borzalmas.

A héten hirtelen felindulásból számot vetettem, hogy mégis miket alkottam ennél a cégnél az eddigi potom másfél évnyi tevékenykedésem alatt. Hát utána röhögnöm kellett. Végülis az organikus építészet csodálatos dolog. Hiszen csinálhattam egy csomó tök-házat, krumpli-házat, kifli-házat, bejgli-házat, tortaszelet-házat, bálna-templomot, babapiskóta-szállodát és földhányás-borászatot (ez utóbbit egyenesen az Arrakis kellős közepére).

Nos, tehát nem unatkozom, úgy tűnik. Sőt, tök jó dolgom van. Meg krumpli jó dolgom. Meg néha kifli jó...

A jövő hetem viszont jó lesz, mert a Főnökúr lelép egy hétre lazulni.
Mondjuk ezt is a maga módján kommunikálta le tegnap. Telefonon osztotta ki a jövő heti teendőket, amolyan "oldjátok meg!" stílusban.

Részemről megkaptam az ukászt, hogy vegyek egy lézeres távolságmérő kütyüt és hétfőn menjek is ki valamelyik (akármelyik, választhatok) sráccal felmérni egy épülő házat.
Plusz indítsak el egy engedélyes tervet, meg kezdjek bele egy kiviteli tervbe.
Valamint adjak munkát a srácoknak, ha netán nem volna mit csinálniuk. Úgyhogy egy hétre kisfőnök lettem... telefonos kinevezéssel. Sínen van a karrierem.

Ezennel azt is bevallom, hogy elkezdtem egy diétát. Már nem számolom, hogy ez hányadik módszer, amivel megpróbálok lefogyni. Ezúttal egy elég elvadult dolgot néztem ki, a kilencvennapos szétválasztós diétát. A lényeg, hogy egy nap csak egyféle tápanyagot ehetsz. Plusz gyümölcsöt. Gyümölccsel. Sok gyümölccsel.

Szerintem egy hatalmas baromság. Ki hallott már olyat, hogy ha sonkát eszem szalonnával, de sült krumpli nélkül, akkor lefogyok majd??! De végülis az élet kaland nélkül sótlan, úgyhogy belkezdtem...
És szenvedtem meg szétválasztottam.
Nos, így három hét elteltével úgy néz ki, kénytelen leszek új nadrágokat venni. A régieket meg felajánlani nálam nagyobb testű báln... izé.. elefá... izé, másoknak.
Fél év múlva vajon már kétdimenziós leszek?

Addig is egyik nap megeszem a sonkába tekert sajtos csülköt, aztán a következő napon megeszem a hozzá járó sültkrumplit. Sajnos omlós fehérkenyér nélkül... A kenyérnapot kifelejtették a diétából. De van helyette torta-nap! (De tényleg! Másképp el se kezdtem volna )

Vettem egy újabb kabátot... ez most már idén az utolsó volt, de tééényleg!
A helyzet az, hogy annyira rákattantam arra, hogy nekem kell egy új kabát, hogy amikor megvettem, elfelejtettem lekattanni róla... Hát izé...

Viszont megszabadulhattam a régi, rusnya, megunt poliészter bundámtól. Beszámíttattam egy újba.

Nem is rossz üzlet. Azt mondjuk nem tudom, hogy mihez fognak vele kezdeni, de biztosan jobb helyre kerül, mint nálam került volna.
Még ki is mostam így utoljára, legyen egy jó napja. Az eladó csajszi meg is jegyezte, hogy milyen rendesek vagyunk, meg hogy milyen jó illata van.
Hát igen, tök rendi vagyok...

Kezd ez az egész amúgy olyanná válni, mint az autóknál... a következő kabátomat már lízingelni fogom. Csak a kötelezőt ne vezessék be rá.
Bár azon már elgondolkodtam, hogy ha egy galamb lekakálja a vadiúj fehér kabátomat (mint a múltkor meg is történt - Nem röhög!), akkor elégtételt veszek. Mondjuk a ház tulajdonosán. Vagy a dilis nénikén, akinek nincs jobb dolga, mint etetni azokat a nyomorult, gusztustalan, fostos galambokat.
Utálom ezt a szokást. Mintha nem lenne elég galamb a városban. Ezek meg nekiállnak etetni. De mi a fenének?! Nem édes, nem cuki-muki, megsimogatni nem lehet, a papucsot sem hozza oda, nem üldözi el a betörőket, még újságot sem tud venni. Sőt, megenni sem lehet. Tehát haszontalan.
Etessék inkább a mókusokat. Vagy menjenek ki görkorizni a Szigetre. Vagy mittudomén.

Na, most hogy kipöfögtem magam: korteskedek egy kicsit.
Szavazzatok a cylonokra!

Azt hiszem, egy gótikus templom lesz a háttérben. Sőt, ez mostmár biztos. Lehet, hogy betudható ez a legutóbbi regénynek is, amit olvastam... de legfőképpen a gótikamániámnak.

Milos Urban Héttemplom című regénye meg - ebből már kiderült - mély benyomást tett rám. Szerintem az idén olvasott pár könyv közül ez volt a legszínvonalasabb.

Kicsit beteg, néhol látomásos rémregény, E.A.Poe és Lovecraft stílusában, de modern ízekkel.
A történet egy gótika-középkor mániás fiatalember életét mutatja be, és azt, ahogyan belecsöppen egy titkos szervezet városvédő tevékenységébe.

A meglehetősen fura gondolkodásmóddal megáldott nem kicsit lúzer srác diploma előtt abbahagyta az egyetemet, mert neki nem tetszett, ahogyan a történész szakon oktatták a történelmet. Itt jegyzem meg, hogy érdeklődési köréből adódóan mehetett volna városszociológusnak, vagy sima szociológusnak, sőt akár kultúrantropológusnak is.
Na, ő viszont elment rendőrnek. Sajnos az sem igazán feküdt neki, mert rögtön az első igazi megbízása gyilkossággal végződött, úgyhogy fel is függesztik szépen, ahogy kell. Na, hősünk itt kezd igazán sodródni bele egyenesen a legfurcsább gyilkossági ügyek kellős közepébe.
Aztán jön a nyomozás, meg minden, ahogy azt kell.

A pozitív az egészben az, hogy ez nem egy szokványos detektívregény, ahol csak ki kell sakkozni, hogy ki a gyilkos és utána mindenki hepi. A maga sajátos módján gondolkodó főhős szemén keresztül szembesül az ember a régmúlt és a jelen ellentétével, és hirtelen felmagasztosul a gótika és a gótikus moralitás a modern ember viselkedésével szembeálítva. Persze azt meg kell hagyni, hogy még kevésbé laikusként is elég fárasztó volt a sok építészettörténeti fejtegetést végigülni, de megérte. Cserébe olyan gótikát kaptam az arcomba bele, amit csak kevés helyről. Hirtelen látni akartam Prágát és az összes prágai gótikus templomot az összes vízköpőjével és kőcsipkéjével együtt.
Amúgy valamikor meg is fogom mostmár nézni. Felkerült a listára.

És megveszem Milos Urban többi regényét is. Amit lefordítottak egyáltalán. Viccesek a cseh nevek kicsit... de a végére megszoktam. Persze tutira nem sikerülne rendesen kimondani egyiket sem.

Itt tart jelenleg az eddigi legkomolyabb rajz-projektem. De komolyan, szerintem még életemben nem öltem bele ennyi munkát egy olyan rajzba, amit aztán eldugok valahová a fiók mélyére.
Nem kérte tőlem senki, nem kapok érte semmit... egyszerűen ráizgultam a témára és jólesik csinálni, minden más meg le van tojva. Én így játszom, nah. Nem pixelhalmokat lövök egérrel, meg billentyűzettel, hanem pixelhalomkat gyártok. Egérrel, meg billentyűzettel. Meg ezzel-azzal.

Szóval lesz itten egy háttér, amiről nem tudom eldönteni, hogy jó-e abban az elrendezésben, ahogy elsőre gondoltam, vagy sem. Úgyhogy bajban vagyok... a gőzpamacsokban sem vagyok biztos... Úgyhogy mostantól lehet belepofázni a dologba.

Tegnap jót szórakoztam egy újabb rajzoló programmal. Egy haver a figyelmembe ajánlotta a SketchBookPro 2.0-át. A hivatalos ismertető és beetető szövegből úgy tűnt, hogy ez is egy újabb rajzeszköz-emulátor.
Nálam a gépen jelenleg ez a harmadik ilyen jellegű program (leszámítva a Paintet, amit azért nem neveznék annak).
Ráadásul már minden valamirevaló program egy egész CD-nél kezdődik. Ha a végén mégsem telne meg egy CD, akkor még telenyomják tutorialokkal (ami becsülnivaló dolog volna, de legtöbbször ezek is inkább csak reklámszövegek, maximum az alapvető funkciók sajátíthatók el belőlük...sokszor még azok sem), meg beetető képekkel, hogy nézhesse a sok buta paraszt, mások miket tudnak ezzel a programmal csinálni.
Te ilyet úgysem fogsz, haver. Sosem.
Nézz és ámulj! És regisztráld a termékedet honlapunkon.

De itt nem genyóznak ilyen marhaságokkal. A verébfingnyi program könyvtárban nincsen egyetlen felesleges sallang sem.
Ellenben kapsz egy kiscsoportos óvodás számára is egyértelműen kezelhető programot (amibe még egy normális, de egyszerű súgó is belefért és nem kell hozzá külön, titkosított NASA-oldalakra ellátogatni az alapvető információkért).

Már a névadásból is kitűnik, hogy elsősorban tablet-felhasználók számára készült a dolog és más progikkal ellentétben nem akarják megváltani a világot, csak egy virtuális vázlatfüzetet adnak a kezedbe.

A rendelkezésre álló eszközök egyszerűek, kielégítik az alapvető igényeket és könnyen elérhetők. Ebbe az is beleértendő, hogy rajzolás közben egyetlen ujjal sem kell a billentyűzet után kapdosni, sem pedig az egeret előkaparni, mert a tollvonások méretétől kezdve egészen a fóliák nevéig mindent a tollal tudunk beállítani. Igen, a fólianevet sem kell bebillentyűzni. Beírhatod kézzel. Kézírással, érted??! Az agyam elhajítom!
(Mondanom sem kell, ez a funkció annyira tetszik, hogy fél órán keresztül csak fóliákat kreáltam. Egyiket a másik után.)

A rajzoláshoz használható ceruza, retuspisztoly, markerfilcek, golyóstoll, akvarell (vagyis ezek virtuális megfelelői) a szívárvány minden színében, és persze radír. Van egy kezdetleges elkenő funkció is, de az nem tetszett annyira. Ezek a cuccok a valóságban sem nagyon kenhetők el, úgyhogy szerintem ez így korrekt.

Mint már említettem, vannak fóliák. Amiknek a neve egyetlen tollvonás is lehet akár, vagy egy rajz, vagy bármi, amiről később rájössz, hogy mit tettél rá. Szerintem ez egyszerűen zseniális, ha még nem említettem volna.

Az alapvető kijelölési és elemmódosítási funkciók is elérhetők egér, vagy billentyűzet nélkül. Mozgatni, forgatni, átméretezni is egy egyszerű kis paletta segítségével lehet, a toll ide-oda húzogatásával. Szokatlan, de ha ráérez az ember, utána már a hiper-intelligens Photoshop CS2-ből is ezt hiányolja.

Nagyjából ennyi elég is ahhoz, hogy az ember elkezdjen teledobálni vázlatokkal több megányi winchesterterületet. Nekem legalábbis biztos. A fiókok már úgyis dugig vannak.

Megtáltosodtam. Most egyszerre három rajzot csinálok. Ebből az egyiket így egy év után már talán illene is befejeznem. Hát most itt tartok vele.
Nagyjából egy este/15 csavar és 2 hegesztés sebességgel haladok a művel, szerintem év végére készen lesz.
Abban reménykedem, hogy az idei félévem nem lesz annyira kemény, mint a tavalyi, meg a tavalyelőtti, meg az azelőtti... Tudom, hogy hiú remény... de hátha!

Megjegyzem, ha valaki lenyúlja az ötletemet és meglátom valahol a hölgyet bármilyen formában, azonnal lövök, méghozzá előzetes figyelmeztetés nélkül!

Közben pedig ezerrel megy az olvasás.
Volt szerencsém túlesni a Harry Potter 6. részén. Nem fogok a történetből elsütni semmit, úgy mint egyesek
, de azért összegzem a benyomásaimat.

Többet vártam azért a regénytől, na.
A történet teljesen lineáris, mi több, kiszámíthatóan lineáris lefutású. Vannak persze "meglepetések", de ezek sajnos nem abból fakadnak, hogy valaki valamilyen meglepő dolgot csinál, egyszerűen csak eddig nem tudott dolgok kerülnek napvilágra.
Például az, hogy ki is az a Félvér herceg (megjegyzem, szerintem ez egy tökéletesen mellékes szál, úgyhogy felesleges volt ezt adni címnek), meg hogy mi a fene az a hocrux... vagy mi. Meglehetősen szájbarágósan méghozzá. Ez utóbbin például képesek voltak a főhősök többtíz oldalnyit szenvedni, mielőtt kiderült volna.
Őszintén szólva, voltak részek, amikor kicsit unatkoztam is.
Kezd felesleges méretűvé dagadni az egész történet és kezd egy kissé túl sok felesleges szál kibontakozni, ugyanakkor olyan szálak tűnnek el a süllyesztőben, amikkel talán érdemes lett volna foglalkozni.
Szerintem még egy átlag alatti képességekkel megáldott fantasy-író is tud ennyire lapos cselekéményszövésű regényt írni. És most már lassan tényleg csak az választja el ezt a regényfolyamot a többi átlagos fantasy-regénytől, hogy ez kábé olyan mentális szinten van megírva, mint egy Pöttyös-könyv. Najó, tőlem Csíkos-könyv is lehet.
Az erőszak hiába van jelen a lapokon, vagy a sorok közt, mégis olyan jól van elcsomagolva rózsaszín vattába, hogy a megcélzott kamaszok érzelmi fejlődése valószínűleg nem ettől fog visszaesni egy kéjgyilkos szintjére. Mindenképpen ügyes húzás...

Azért, ha már elkezdtem olvasni a sorozatot, most már elolvasom a hetedik részt is. csak azért imádkozom, hogy ne Dallasi ízű , csak álmodtad az egészet, fiam feltámadásokban, valamint felbosszantanak, magányos hősként visszavágok jellegű klisékben teljesedjen ki az írónő fantáziája.

Már megint nem volt időm írni...
Igaz, közben elolvastam két regényt, leteszteltem két új csizmát, meg leselejteztem a régi, szakadt kabátomat és vettem helyette újat. Már eléggé untam azt a kis kínai poliészter-gyapjú borzalmat.

Na, a Nejlonangyal jól kifogott rajtam. Hősiesen nem olvastam bele az utolsó oldalba, erre nem kiderült a végén, hogy folytatása következik?! Ez az egyik legnagyobb arculcsapás egy regénytől, ha nincs vége. Nagyon remélem, hogy ez a folytatás nem marad majd el, mint mondjuk a Bűvös hajóé, amit finoman szólva basznak kiadni (jó, tudom, üzlet, pénz, marketing és tanuljak meg annyira angolul, hogy elolvashassam).
Mert amúgy egy egész jó kis történet volt. Egy csajsziról, aki a szétzilált, vegyileg túlterhelt jövőben próbál testőrködésből megélni. A vicces ebben csak annyi volt, hogy szerencsétlent lépten-nyomon megerőszakolták, ami azért egy meglehetősen gyilkos beállítottságú lánynál elég fura... de mindegy. Elsiklottam efelett az apró malőr felett.

Az író kicsit olyan stílusban adta elő az egészet, hogy kezdtem azt hinni, hogy Fable talált magának egy másik álnevet. A főhősnő összetalálkozott a vonzó főhőssel, akit nem kedvelt... aztán belezúgott. Pfff. Tipikus Fable-klisé. (Jó, azért ettől még szeretjük Fablét.) Aztán jöttek a csavarok... és végül annyira jó lett az egész, hogy nem is bírtam letenni egészen a végéig.

Úgyhogy hajrá, kérem a folytatást!!!

Vettem 250 forintért egy ugrókötelet.
Dögöljenek meg a zsírsejtek!!!!!

Szerintem én meg megígérem, hogy bevezetem a nyolcadik napi szabadságot...

Tegnap elmentünk plázázni.
Szakadt a kabátom ugyanis, és foszlik szét a csizmám. És úgy általában úgy érzem magam, mint egy különösen szakadt, megnemértett építész. Szerintem ezt az érzést hívják téli depressziónak. Már persze azok, akik nem szakadt építészek.

De én úgy döntöttem, hogy ha bevásárolok, minden jobb lesz, a nap is kisüt majd.
Kell tehát új kabát, ahhoz nadrág, és minimum két csizma, mert milyen dolog az, hogy egy van, nem? Logikus, hogy ilyesmiket az ember tél végén vesz, hiszen olcsó. A leárazásoknak pedig örülünk. Ugye, Vincent?!

Na szóval irány egy pláza.
Észrevettem, hogy a "jobbnevű", de még megfizethető boltok bár tömve vannak ruhákkal, ezek úgy 36-os méretnél elfogynak. Ezt már ugyan többször észrevettem, de minden egyes alkalommal újra és újra kiakadok rajta.

De mondjuk vegyük úgy, hogy nem akadok ki és mégis benézek a boltba amolyan hátha lesz valami itt nekem is alapon. Néha szokott is lenni. Már amennyiben nem riaszt vissza a tökig elkoptatott idétlen színű farmer szőrmegallérral, meg a csipkehalom alatt roskadozó 100%-os poliészterből készült alsóneműre emlékeztető felső gondolata.
Nos, ha ez még mindig nem riaszt vissza, akkor az egyik eladó lány - aki ránézésre kábé két mázsát nyomhat, mégis valahogy beleerőszakolta magát jópár 36-os méretű divatcuccba, hogy aztán elegánsan villanhassanak elő itt-ott a hurkái - szóval a modell- és szolgáltatóipar gyöngye nagyot sóhajtva odajön, majd erősen rágózva megkérdi, hogy segíthet-e. De a biztonság kedvéért ezt a kérdést megspékeli egy tünj már innen a büdös francba, nem látod, hogy zavarsz pillantással. Erre már azok az erős idegzetűek is elfutnak, akik eddig átvergődtek a pszichikai túlterhelés előző fázisan.

Tehát a plázákban van egy csomó puccos bolt. Üresen.

Aztán vannak még puccosabb boltok. Ahol egy sál annyiba kerül, mint máshol egy kabát. Ezek tömve vannak. De még sálnál nagyobb dologgal onnan nem láttam embert kijönni. Pedig biztosan vannak...

Ja, és vannak könyvesboltok, meg "szexifehérnemű" boltok. Fehérneműt most nem akartam venni, könyvet meg nem szabad.

Úgyhogy vettem egy csini csizmát, amit hóban és hidegben, valamint farmerrel nem lehet hordani, ellenben szép. Tehát a tél 85%-ában otthon fog maradni a szekrényben. Kabát, nadrág és használható csizma nem volt sajnos. És meg is untam az egészet.

Holnap elmegyek valami olyan helyre, ahol tényleg árulnak ruhákat. Meg majd egy cipőboltba is benézek, hátha...

Nem szeretnék politizálni itt a blogon, így csak a margóra írva kérdem meg kissé megszeppenten: a múlt héten vettünk egy doboz dán vajas kekszet, amit ráadásul el is fogyasztottunk (horribile dictu: még ízlett is!). Kell nekünk most tartanunk valamitől?

(Azóta - kissé idegesen - megnéztem, de nem voltak a dobozon karikatúrák, pláne nem vallási témájúak. A sütőformák se voltak provokatívak. De valahogy még mindig nem vagyok nyugodt...)

Egy kicsit elegem volt már péntekre a saját, a mások és úgy általában az egész világ ügyes-bajos dolgaiból.
Lassan írhatnék listát, hogy mi mindent kellene csinálnom, amikhez nem fűlik a fogam:

• rendet kéne tenni a lakásban
• át kéne ültetni a nyamvadt virágaimat már végre
• takarítani is kéne *nagy sóhajtás*

Aztán ha ezekkel végeztem, akkor rajzolni kéne. Ehhez kicsit már azért jobban fűlik a fogam.

Ezek helyett vettem inkább négy könyvet Magaura kollega linkje nyomán. (Ezúton is köszönet neki) Japán leves-thriller, Velencei cyber-gót-punk, "várostörténeti horror" és tescós akcióliba. Egyébként hat könyvet írtam fel magamnak mintegy bevásárlólistaként, de a helyszínen Kisangyal és Szőkeherceg lebeszéltek kettőről. Helyette a Corrini csatát gondoltam ki magamnak... de nem lehetett ott kapni. Hát majd megveszem máskor.

Aztán a hétvégén rögvest bele is vágtam az egyik akciós könyvbe. Naná, hogy a neo-Velencésbe. Jó szokásom szerint persze tévé előtt olvastam, hogy egyből két legyet is üthessek. Szőkeherceg szerint ugyan így mindkét légy félig lesz csak leütve, de szerintem hatékony a dolog.

Nos, egyelőre elég kettős a kép a regényről.
Egyrészről egy jó ötleten alapul az egész. Miszerint egy rámenős, kicsit bulimiás, kicsit depressziós, de rohadt gazdag családból származó csajszi megépíti magának a saját kis csili-vili-pláza-Velencei Köztársaságát valahol az óceánon. Csak úgy, két unatkozási rohama között. Cca. száz évvel eme akció után bonyolódunk bele a történetbe, amikor elrabolják a még kisgyermek Dózsét.

Nyomába ered egy klónozott fejvadász-testőrnő féleség, meg egy zsaru is bekapcsolódik a nyomozásba, de ő valamilyen csak általa ismert okból inkább egy kalóz dokumentumfilmet néz az alapításról, ez szolgál ürügyül az írónak arra, hogy a történet előzményét is leírja. Úgyhogy két szálon folyik a történet. Méghozzá szerintem nem is rossz történet.
Csak az író írási képességeivel akadtak problémáim. Eddig potom négyszer dugtak a különböző főhősök a regényben. Mindezt totál öncélúan, a cselekményszövéstől függetlenül mutatta be az író. Persze a ma olyan divatos naturális stílusban. Szerintem meglehetősen szarul.
Mondjuk eddig elég kevés olyan íróval találkoztam, aki papíron jól tudott volna dugni.
Vagy érzelgős rózsaszín gumitakony-ömlenybe fúlt bele az egész, vagy horrorisztikus nedv-ömleny lett belőle. Hangsúly mindig a váladékokon természetesen. Hiszen a naturalista stílus dívik.

Na, sebaj, az alkotó pornófilmes fantáziáját még csak-csak túléltem valahogy.
Aztán jöttek a technikai zsenialitás megnyilvánulásai mind a szereplők részéről, mind a háttérleírásból. Ahogy szemléletesen keresztüláramlik az adatfolyam Tokiótól Moszkváig... közben érintve egy amcsi hadihajó telekomhálózatát... hátpersze, bazmeg! Itt erős vágyat éreztem arra, hogy a falhoz csapkodjam a könyvet, vagy netán az író fejét. De visszafogtam magam. Aztán elkezdtek mindenféle adat-kütyüket vásárolni a főhősök.
Részletesen.
Tételről tételre.
Egy egész oldalon keresztül!

Ekkor kezdtem magamban képet alkotni az íróról. Egy elhízott, pattanásos, szemüveges kamaszból programozóvá érett szerepjátékbuzi kezdett előttem körvonalazódni...
De aztán a következő oldalon már le is tettem erről a képzetről.
Az a hülye ugyanis nem lehet programozó, aki a cca. 2010-2020-ra datálható cselekményben a technikai fejlődés non plusz ultrájaként 56 Kbit/sec-os modemet vetet meg a főhőssel. Nem, az ilyen valami műkedvelő HTML-programozó lehet inkább.
Ez a fickó a pornófilmekből is csak a szoftosabbját meri megnézni, az olyat, ahol a főhőst valami bugyuta történet keretében lépten-nyomon leszopják. De persze szigorúan csak egy lány! Najó, néha csipkekötényes komornának öltözve. Az még belefér.

Akit az ilyen apróbb botlások, bakik, balfogások nem zavarnak, azok szerintem bátran olvassák csak el a könyvet. A történet megéri.
De az az egy biztos, hogy a teljes árát nem érné meg a cucc.
És nagyon remélem, hogy az Ulpius-ház többi kiadványa azért valamivel színvonalasabb ennél. Tényleg nagyon remélem...

Sikerült egy kávémentes napot tartanom. Nem tudom, hogyan, de sikerült.
Tegnap három dupla koffeinbombát robbantottam a szervezetemben és bizony szerencsétlen ellenkezett keményen. Plusz rátettek egy lapáttal a kedves manager kollegák is, úgyhogy este már nagyon szarul éreztem magam.
Utoljára talán akkor voltam ennyire ramatyul, amikor kábé négy órát buliztam egy hardcore trance-partyn. Szar volt a zene, hangos és úgy éreztem magam utána, mint amikor ugyanennyi időt eltölt valaki a mosógépben a legerősebb centrifugálós fokozaton. Na, ilyen volt tegnap este is.
Úgy rogytam az ágyba, mint a mosott... izé, na az.

Anyu tegnap már a gyógytornásszal konzultált, meg jól meg is lett mozgatva. Stramm csaj ám az öreglány. Már olyanokat rebesgettek állítólag az orvosok, hogy kedden hazaküldik.
Azt nem tudom, hogy ebből mi igaz, mert amikor nekem sikerül beesnem a kórházba, addigra felszívódnak az orvosok, az osztályos nővérkék meg pont akkor váltották egymást, úgyhogy hiába interjúvoltam bárkit is. Nézegettem az ágy végébe függesztett lázlapot is, de teljesen kínai volt. A lázmérések eredményei totál hevenyészve vannak odafirkantva egy grafikonra, aminek csak a jó ég tudja, milyen beosztása van... a vérnyomás eredmények még kábé olvashatók, de a vércukrot már nem találtam, sőt a beadott gyógyszerekről sem volt túl sok olvasható információ. Anyci meg most jókislány és szó nélkül beszed mindent, amit kap.
Remélem, legalább ezt a jó szokását odahaza is megtartja majd, mert még egy nyamvadt C-vitamint is kéthetes rábeszéléssel tudok belediktálni.