Kis családunk dögrováson. Apám beteg, anyám köhög és nem tud a telefonhoz jönni, Szőkeherceg minden este hőemelkedéssel kerül ágyba és nagyon nyög.
Már csak az hiányzik, hogy a plüssállatok is elkapják a kórt. Aztán majd a tévénéző sünök jól a nyakamba köhögnek, amikor a fotelban gunnyasztva próbálok tisztába kerülni a vasbeton feladatokkal... szép jövő.

Megnéztük a Szépművészeti Múzeumot éjszakai műszakban Kisangyallal. Ebben az egész éjszakai műszakos dologban az volt az ünneprontó, hogy...szóval nem egészen erre számítottunk, bár a kiállított műtárgyak este is olyanok, mint nappal.

Fél nyolckor kóvályogtunk be - ami azért mondjuk egy bevásárlóközpontnál nem is annyira késői időpont, ha belegondolunk. Kicsit féltem attól, hogy akkora sor fog majd fogadni bennünket, mint a felkapott kiállítások (Monet és barátai, Rembrandt és haverjai, Dürer és puszipajtásai) alatt, úgyhogy megdöbbentem azon, hogy tulajdonképpen kongott a múzeum az ürességtől.

Rögtön az előcsarnokban egy kedves, nyájas úr fogadott bennünket, miszerint a sima jegy 1200, ha koncertet is akarunk látni, akkor 1600. Fejenként. És ezt egyébként elmondta ötször nagyjából. Csak nekünk.
Jó, oké. Ez nem gond, elvégre ilyen időben sosem jutunk el ide, eccerélünk, meg úgyis fussa, meg ilyenek. Na, ide azt az ezerkéccázast, koma!

És beszabadultunk végre a múzeumba. Most valahogy olyan álmatag hangulat uralkodott rajta.
Végigloholtunk a mini-egyiptom gyűjteményen. Megegyeztünk, hogy szép-szép... de azért nem egy kairoi egyiptomi gyűjtemény. Különbenis, micsoda dolog, hogy egy három-négyezer éve halott csajszi maradványait itt mutogatják egy múzeumban, ahelyett, hogy otthon heverhetne.

Aztán elnéztünk a németalföldi, meg a spanyol festők felé.
Útközben apróbb malőr történt és betévedtünk abba a terembe, ahol az esti koncertet tartották volna. Na most az ezerkéccázas jegyeinkkel együtt úgy kizavartak onnan bennünket, mint macskát... őőő... a hóesés!
Szóval nem túl finoman kitessékeltek. Ami azért nem esett jól. Tekintve, hogy az egész kóceráj jókora része ingyenes napközben.
Az ezerkettő az több, mint egy mozijegy ára.
A koncertjegy csak négyszázzal volt több.
És a teremben a teremőrökön kívül egy fia lélek sem volt, ergo nyugodtan hagyhatták volna, hogy kibámészkodjuk magunkat. Hpmf!

Na, mindegy. A németalföldiek és a spanyolok kárpótoltak.
Az azért vicces volt, hogy akkor kezdtek egy tárlatvezetést, amikor betoppantunk az első terembe. És mire végeztünk, már sehol sem voltak. Elmélyült és részletes lehetett a dolog...

Aztán kifelé még bemerészkedtünk a Nő-re. Nem vagyok egy sznob művészetrajongó, sem műkritikus. Úgyhogy nem szálltam el tőle. Igazándiból egyáltalán nem fogott meg. Bizonyára van mondanivalójuk a hatalmas melleknek, meg az óriási fenekeknek. De hozzám nem értek már el. Elszaladtam előlük.

Végkövetkeztetésként annyi, hogy a teremőrök valószínűleg nehezen bírják ezt a késői órát, ennek ellenére többször és más múzeumok is csinálhatnának ilyet. Legalább hetente, vagy kéthetente egyszer. Bár dögfáradt voltam, mire hazaértünk, de megérte!

Néha valahogy pont ugyanígy érzem magam. Ilyenkor viszont a biztonság kedvéért mégis úgy teszek, mintha valami nagyon fontos és sürgős dolgon tevékenykednék. Ami azért elég fárasztó dolog, lássuk be.

Mostanában egyébként a főnököm képes egészen gusztustulanul körbehízelegni, ami a nyári viselkedéséhez képest hatalmas nagy pálfordulat.
Akkor bezzeg egy kemény hétig kegyvesztett voltam. Alig szólt hozzám. Mint egy durcás gyerek.
Aztán valahogy mégiscsak készen lett a terv (bár ő azt hitte, nem lesz), leadtuk... és megnyugodtak a kedélyek.
Kirúgott egy csajszit és még nyugodtabb lett a kis lelke, aztán felvett még öt embert, akikből már egyet megint kirúgott.
Én pedig megint nyugodt és kisimult lélekkel járok dolgozni.
Körbe vagyok ajnározva rendesen és valamiért azt is elkönyvelte rólam, hogy mindenhez én értek a legjobban. Még új gépet is kaptam. Ami ugyan egy rakás retek, de gyorsabb, mint az előző, tehát most hátradőlök és kiadom a melót az újfiúknak.

Gusztustalan, undorító dolog kedvencnek lenni. Pfujj!

Az új projektemben pedig a munkaidőm lefaragásán fogok dolgozni. Mert egyelőre csak felfelé kúszott, lefelé nem.

Hétvégente a tévé előtt szokásunk feleszmélni kómás állapotunkból.
Ez egy egészen hülye szokás, de hajnali kilenc körül nekem nincsen kedvem világmegváltó terveken agyalogni.
Na, szóval kapcsolgatok. Ilyenkor mennek a hülyegyereksorozatok. A kötőjelet bárhová lehet tenni. Hülye-gyereksorozatok, hülyegyerek-sorozatok... Esküszöm, nem gondoltam volna, hogy debileknek szóló műsorokkal le lehet kötni a gyerekeket. De végülis visszagondolva én is szerettem kiskoromban aaa... őőőő... az igazat megvallva, amit gyerekkoromban szerettem, azokat most is szeretem. Biztos már akkoris koravén okostóbiás voltam. Az akciórajzfilmek inkább csak rövid ideig nyűgöztek le, a Futrinka utcával meg ki lehetett kergetni a világból. Most is frászt kapok egyébként, ha meghallom Buksi kutya idióta (valószínűleg aranyosnak szánt) óbégatását. Sajnálom. Szegényt. Amiért ennyire buta.

Na, mindegy, ment most is a bősz kapcsolgatás. Amerikai anime elfajzás... másik csatornán borzadályos űrlények... reggeli hírműsor álmos vendégekkel.
De most aztán kipattant a csipám, mert új mesébe botlottam.

A történet kis figyelés után könnyen lekövethető volt. Egy kommandós pingvin készült épp kirabolni a helyi múzeumot. Vérprofi kommandós pingvin ám. Egy lökött kutyaszerzet meg követte a pingvint.
Már első pillantásra látszott, hogy ez valami komolyabb opusz. Jól komponált beállítások és pár elpottyantott képi poén... és valami elképesztően hiteles mimikát produkáltak a készítők a gonosz csőrös állatnak, pedig az nem egyszerű azért ha jobban belegondolunk egy pingvin arcberendezésébe.
Szóval egyből rajongó lettem.
Wallace és Gromit a címe. Tessék megnézni!

Tök jó, most láttam, hogy a Szépművészeti Múzeum este 10-ig van nyitva csütörtökönként. Eszerint gondolnak az éjszakai baglyokra, meg a súlyos elfoglaltságban szenvedőkre is.
Egyébként megnéztem és kiderült, hogy a Műcsarnok is követi a jó példát. Ők este 8-ig vannak nyitva csütörtökönként.
Remélem, még páran csatlakoznak hozzájuk. Például tudnám javasolni az Iparművészetinek is... Még sosem láttam belülről. Vagy legalábbis nem emlékszem rá.

Szőkeherceg helyett én dicsekszem most egy picit.
Ma van a nemmondomeghányadik születésnapja. És kapott egy diplomát is. (Mondjuk ezt nem tőlem)
És megismertem az anyukáját is...
Hát izé... szóval féltem a pillanattól, izgultam veszettül. Mostanra azért megnyugodtam.
Jót dumáltunk és próbáltam nem túl feltűnően feszengeni. Végülis a melóhelyen én komoly emberekkel komoly és nagy házakról beszélek, nem?! (És közben meg úgy csinálok, mintha értenék hozzá.) Úgyhogy ennek tulajdonképpen nem kellene gondot okoznia, nem? Na, én azért mégis betojtam titokban, ahogy kell.

Három napig dolgoztunk rajta egyébként, hogy rend és tisztaság legyen a lakásban. És lett. Najó. Azért még vannak halmocskák, amikre úgy kellett szó szerint fátylat borítani. Bevallom, nem találok helyet a vasalásra váró ruháknak. És utálok vasalni. Azért vannak halomban. Nah. Najó, egészen pici halomban. Nem olyan nagy... de tééényleg!
Mindenesetre a végeredmény tetszik. Már csak meg kellene tartani.
Így egy év után nagyjából kezd kialakulni, hogy mindennek legyen is helye. Egy csomó dolgot ki is dobtam, annyira megembereltem magam. Úgyhogy látok reményt a dologra.

Szóval volt nagy rendrakás. Takarítás. És volt némi főzőcske is.
Persze ilyenkor van az, hogy a süti nem lesz olyan, mint amilyennek szeretném... szétfolyt az a kis mocsok tiramisu. Bár finom volt, de hát én azt akartam, hogy totálisan tökéletes legyen. Najó, senki nem nyelt le érte keresztbe'. Csak halkan égtem magamban. Hülye vagyok, oké.

Néha visszanézek, mik történtek egy éve ilyenkor (jó dolog ám ez a blog). De pont nem postoltam. Pedig most kíváncsi lettem volna...

Mindenki ismeri ugye azt az érzést, hogy "uramatyám, mit vegyek xy-nak a nemtommijére". A minap kiderült, hogy nem csak én, hanem mások is szoktak emiatt egy ajándékötletek.txt fájlt tartani, és abba gyorsan begépelni év közben az ötletszikrákat, hogy ne felejtsék el őket mondjuk Karácsonyig...

Ahogy a minap ezt megbeszéltük a kollégákkal, nekem hirtelen beugrott: osszuk meg egymással ötleteinket!! Gyorsan csaptunk is egy brainstormingot, aminek eredményeként a többiek egy csomó jó ötlettel gazdagodtak, én viszont nem hallottam egy újat se. Na bravó.

Hát nem álomszép??!

Ma voltam fodrásznál. Ez mostanság cca. évente szokott csak megesni, emiatt kicsit szégyellem is magam. Kezdtem úgy kinézni, mint a majomasszony, aki a Neander-völgy fái közt ugrándozott víg nemtörődömséggel.

Különben sem ártott már összekapni magam, mert nem akarok tréül megjelenni Szőkeherceg diplomaosztóján.

Szóval visszatévelyedtem az oly' rég elhanyagolt fodrászomhoz, meggyóntam neki minden bűnömet, azt is, hogy házilag festettem a hajam, sőt, Szőkeherceg festette nekem, sőt, még azt is hagytam, hogy csakúgy ingyért (ezt nem mondtam) befessék egy tanfolyamon... és hogy már egy éve nem volt levágva. Küzdött is a bozóttal három órát szerencsétlen csajszi. Szerintem eleve könnyebb dolga lett volna, ha machetével kezdi.
A végeredmény viszont megérte. Egyben be is biztosítottam magam, hogy tutira megyek majd megint, mert cca. 3 hetet adok és idegesíteni fog a szemembe lógó haj.
Hiába no, a női frizurák rejtelmei, meg frufru, meg minden...

Aztán elhoztam a régi albiból ottlétem maradék nyomait is. Bizony volt még ott pár kacatom. Csupa értékes püttypürütty, ami ugyan nem hiányzott egy cseppet sem az elmúlt egy évben, ámde most kézbevéve nem volt szívem kidobni őket. "Jó lesz még az valamire..."

Fülbevaló. Amit megtartok. Elrettentésképpen. Ilyet nem veszünk fel többet!
Kosár. Undorító, fonott bevásároló kosár, amit rühellek. De valamilyen elvadult pillanatomban mégis beszereztem. Majd odaadjuk valakinek.
Diakeretek. Dögivel. Digitális formátumhoz nem kell diakeret. Nem baj! Majd rakok bele CF-kártyát. Vagy mittudomén! Hogy nem megy bele?! Levágjuk!
Hálózsák. Tök jó, marhajó hálózsák, hiperszuper hőbizbasz...satöbbi, imádtam meg minden, de szerintem nem megyek már vadnyaralni. Azért jó, ha van. Hátha összedől az ágy és a földön kell aludni... vagy valami.
Táskák. Hát azokat mégis kidobtam, na.
Poszterek. Szerintem nem fogom kitenni már sehová, mert kábé két évig voltak a hálószoba falán és meguntam kissé. De elhoztam. Ki tudhassa?
Fadoboz. Őőőőő...háááát. Szóval az tök jó, ha van. Fadobozra bármikor szükség lehet egy háztartásban, különbenis tök jól néz ki!
Polifoam darabka. Hááát. Az is bármikor égetően szükségessé válhat ám!
Szóval öt szatyor még átjött. De most már tényleg nincsen több! Esküszöm!
Néha azért eltöprengek, hogy hogy a fenébe képes egy lakás ennyi szarságot elnyelni úgy, hogy még egyáltalán van helyünk leülni...

Reggel bekövetkezett, amire nem számítottam. Az eddigi hanyag könnyelműség megbosszulta magát. Ugyanis mertem azt hinni, hogy nem gond egyszer-egyszer, ha az ember egy új terméket (jelen esetben: ételt) csak úgy lekap a polcról, és "ugyan mi lehet belőle, ha megkóstoljuk", tettleg is az új dolgok megismérésének mezejére lép.

Ma azonban szembesülnöm kellett azzal, hogy a termékeknek tutira kell legyen álnevüknek is. Az nem lehet, hogy nem! Arra a fajta insider elnevezésre gondolok, ahogy egy dolgot a "gyárban" (a "tervezők") hívnak, de sose kerül rá a csomagolásra. Amit ők gondolnak róla, vagy amire szánják.
Jelen esetben ez a "Kinder Büntető".

Ez egy... ehető dolog.
Mindig csokit akarnék rá mondani, de ez nem az, csoki sajna nincsen benne. Pici se nem. :( Süteménynek se süti, mert olyasmi dolog (mármint sütés) nem igen kell hozzá. Igazából szerintem semmi se kell, így házilagos elkészítésének nagy sikere lehet a 14-15 éves lánykák között, akik épp az első tapasztalatokat akarják megszerezni a fiúkat a gyomrukon keresztül történő megfogásban.

Márpedig tényleg nem lesz nehéz dolga: bemegy a boltba, vesz valami puha tésztalapocskákat (amik közé nagyszüleim lekvárt tömtek anno), és a Kinder Büntető receptjét másolva vaníliás krémet is szerez (gyárt, vesz, otthon más ételből kilop), amit két vékony lapka közé tesz.
És rá porcukrot. Sokat. Hadd érezze a másik, mennyire szeretjük!
És kész. Ennyi.

Kb. ugyanez a Kinder Büntető is. Első pillantás persze ártatlannak tűnik a polcon, de nézzük csak meg, mivel találkozik az ember a csomagolást kibontva, ha nem a 14-15 éves lelkes "szakács"nőtől, hanem a boltból szerezzük be a terméket. (Egy olyan gyártótól, aki mellesleg a Kinder Pingui szeletet is készíti, de ez most mellékvágány.) Ennek asszem Paradiso a neve, amit most inkább nem boncolgatnék.

Tehát kicsomagoljuk.
Az egy dolog, hogy finom-e. De ez egyszerűen nem szép. Nem borítja ízléses csokimáz (igen, még ANNYI csoki sincs benne!!), csak úgy pőrén elénk tárul a két tésztalap, és borul ránk a porcukor, amiről fentebb már írtam (igen, mert annyira szeretnek minket!!).

Megkóstolva pedig nyelven üt az abszolút középszerűség. Ennyire "semmilyen" nassot én még nem ettem ettől a gyártótól. Nulla dolog fogott meg az ízében, és igazából már el is felejtettem, milyen volt - az élmény már csak így mondatokba foglalba maradt meg bennem.
Elfelednem a dolgot pedig azért nem sikerült, mert a tüdőm is porcukros még (a szeretettől!), a nadrágomról meg ne is beszéljünk.

Ellenben, ha a 14-15 éves kislány hasonló korú barátja lennék, talán nem járnék rosszul, ha a veszélyeire már felészültem. Ezt a dolgot igazán "elrontani" nem igen lehet, szóval íz terén nagy szórásra nem kell számítani, és barátnőt váltva is egyenletes minőséget garantál a recept.

Csak miért kerül ez a Kinder Büntető ennyibe?

Szombaton találkozó volt az Euroringen. Mi meg ott voltunk.
Nehéz visszaadni az élményt, de én baromira élveztem a brümmögő , száguldozó autókat, a kanyarokban felsíró gumikat...
Kábé olyan volt az egész, mint a filmeken. Mindenhol pöpecre fényezett, kütyüzött, láthatólag szeretve tisztelt autók, jó bigék... alig győztem a fejem forgatni. Közben a Red Bull jóvoltából még hangulatos kis zene is szólt. Nagyjából fülrepesztő hangerőn. A szerzőket és előadókat nem ismerem, de ha valaki megnézi a Halálos iramban című filmet, akkor ugyanezeket fogja hallani. Személyszerint nem rajongom ezekért a zenékért, de itt valahogy nem volt rossz, sőt. Emelte a dolog hangulatát.

Ha tudnék vezetni, akkor tutira én is berongyoltam volna a pályára. Mondjuk talán a "családi autós" futamban, ahol a hétvégi vezetős tempót nem dudáják le... Meg mondjuk az is riaszthana picit, hogy volt egy pár baleset is. Mondjuk inkább autó sérült, ember nem. De attól én még berongyolnék. De jogsim az nincs. Úgyhogy majd akkor, ha lesz. Majd egyszer...

Volt gumikoptató bemutató is. Afféle májer stílusban füstölte el két BMW-s az autója gumijait. (Videók az érdeklődők számára itt. Meg itt. Meg itt. Meg itt.)

És még pár fotó. megjegyzem, marhanehéz ám gyorsan mozgó autót manuális célkövető módban fényképezni. De nem akarom tömjénezni önnönmagam... neeeem.

Néha elhatalmasodik rajtam a szakmai lelkesedés és olyankor a környezetemet bombázom a frissen szerzett információimmal.
Most a Lánchíd építése izgatott fel.

Én például sejtettem, hogy azokat a bazi pilléreket ott a víz alatt kellett megcsinálni, de érdekelte a jófrancot, hogy Búvár Kund örököseit küldték-e le, vagy ideiglenesen elterelték a Dunát Debrecen felé... Aztán kiderítettem, hogy nem-nem, hanem a Duna is a helyén maradt, meg a kecske és a káposzta is és még a munkások sem lettek vizesek, hanem jászolgátat emeltek, jókorát és a folyó meg folyt tovább. Csak éppen mellettük. Tök jó.

A többi részéről a dolognak már nem is beszélek, mert mindenki halálra unná magát. Talán rajtam kívül.
Mindazonáltal szerintem érdemes körülnézni egy kicsit a képzőművészet házatáján. És ha valaki még többet akar ámulni a régieken, akkor ilyeneket, meg még ilyesmiket javallok.

Mostanában olyan agresszívnek érzem magam.
Lehet, hogy tényleg agresszívebb is lettem. Mindenesetre jobban tudnak idegesíteni más emberek megnyilvánulásai, mint egyébkor.
Hajlamosabb vagyok magamra venni bizonyos dolgokat... például azt a bunkoid pofátlan villamosozó faszfejet, aki elterpeszkedik a duplaülésben, mintha az legalábbis tévénéző fotel lenne és onnan stíröli a világot, szóval azt a kis köcsög parasztot szeretném sajátkezűleg felvilágosítani arról, hogy mekkora tuskóságot művel éppen és hogy ő engem mennyire irritál.

Szeretném szintén önkezemmel felpofozni azt, aki nagyhangon érvel az autósok ellen, aztán pedig fütyülvén a világra áthajt a szaros, csengő nélküli, haláltrendi tescós versenybringájával a zebrán és feldönt vele boldog-boldogtalant.

Szeretném a paraszt kutyatartó orrát beledörgölni szeretett(?) jószága kreálmányba, amikor otthagyja a Belváros sétálóutcaként is használható kis szakaszán... ahelyett, hogy összeszedné szépen, ahogy illik.

Szeretném több helyen is eltörni a rózsadombi milliomos apuka elkényeztetett gumigót kölkének a kezét, aki nem átallja rápingálni a frissen lemázolt garázsajtóra, hogy "Frissen festetted?!".

Szeretném festékszóróval kidekorálni annak az izésficamos, magát cseppnyi szerénység nélkül Speciális Dekorációs Osztagosként emlegető nyikhaj kisköcsög hálószobáját, aki azt tartja, hogy a Lánchíd ódon kövei jobban néznek ki az ő keze nyomával, mint csakúgy pucéran, ahogy valaki régen sok melóval azt odatette. Nézze ő sok-sok évig, amit én teszek oda neki az ágya fölé pont. És letöröm a kezét, ha megpróbálja leszedni.

Szeretném lenyeletni a mocskos tolvajjal a pénzét, aki nem átallja a mások nehezen megkeresett forintjain vett mobilt, laptopot, vajas zsömlét eltulajdonítani és fillérekért továbbadni.
És a megéletési tolvajlásról papolóknak meg szeretném elvenni egyhavi fizetését. Csakúgy. Megélhetési alapon.

Ma nem vagyok toleráns.

És ha még egyszer beszól nekem egy lankadt farkú, impotens, feleségéből kiábrándult, szakadt paraszt az utcán, hogy tetszem neki és mit szeretne csinálni, akkor helyből tökön fogom rúgni! Előzetes figyelmeztetés nélkül. Utána pedig megrugdosom a földön fetrengő korpuszát.

Nah, csak ennyi.

Ma az Álommanók fognak helyettem dolgozni. Annyian pattognak itt a vállamon, látom rajtuk, hogy tettrekészek, munkára éhesek. Szerintem átadom nekik a számítógép feletti uralmat, én pedig keresek egy csendes kis vackot magamak. Valami olyat, ahol nem fúrnak, nem faragnak, nem kalapálnak és nem használnak flexet, gérvágót, motoros fűrészt.
Ugyanis most kinn ezerrel folyik a munka, holott rendes ember esőben nem dolgozik. Ezt talán közölnöm kellene velük. Mindenesetre ilyen zajban én nem tudok koncentrálni... őőőő, najó. Amúgysem.
Ez a rohadt telefon is folyton csörög!
Haza akarok menniiiiii!!!

Franc ott egye meg a fogyókúrát!

Sütöttem megint muffint!
Az a baj, hogy most jobban sikerült, mint a múltkor. Ez most egy másik recept volt, ebben valahogy egy pohár tejjel több volt. Tehát a pici muffinok puhábbak lettek és sokkalta ehetőbbek. Félek, hogy ebből most nem fog maradni hétfőre, hogy felzabáltassuk a kollegákkal. Sőt, szerintem már holnap este sem lesz belőle egy kicsiny morzsa sem...

Vicces egyébként ez a kollega dolog. A kollega ugyanis nagyon jól megfelel a hétvégéről, névnapról, szülinapról, esküvőről megmaradt sütik, saláták, hidegtálak eltüntetésére. Afféle konyhamalacként funkcionál és még hálás is, ha a kaja finom.

Egyébként baromira egyszerű sütemény, nem csodálom, hogy hatalmas sikerkörutat jár be. Nem kell keleszteni, nem kell dagasztani, nem kell ütni, vágni, formázni, hajtogatni, nyújtogatni, várni negyed órát, amig megkel, várni egy órát, amig szikkad, várni hajnalig, hogy átvegye a hűtő szagát... Fogod a hozzávalókat, összetrutymákolod, belobbantod a sütőt, betárazod a sütőformát és hadd szóljon!

Ja, a hozzávalók (most már kellően tesztelve):
4 dl (vagy 20 dkg) liszt
1 dl tej
12.5 dkg margarin (ez egy kockának pont a fele...bár nem árt tartalékolni a cucc kikenésére is)
10 dkg cukor
2 darab tojás
1 csomag vaniliás cuckor
1 csomag sütőpor
némi reszelt citromhéj

Szóval ezt mind fogod, belepakolod egy tálba és jól összekavarod egy mezei villával. Ha a margarint előtte felolvasztja az ember, akkor még könnyebb a dolog. Aztán pedig mehet az egész a muffinsütőbe. A legmacerásabb talán az, hogy nem árt 12 részre szétosztani. Mivel fel fog dagadni a kis aranyos, ezért cca. félig lesznek majd a lyukacskák a masszával sütés előtti állapotban.

Aztán jön a sütő. Azt elő kell melegíteni. Én ugyan nemtom, hány fokra, mert nincsen sütőhőmérőm, de szerintem senki nem fog ennyitől visszahátrálni. Szóval begyújtom, várok, aztán beleteszem és kábé 20 percig sütöm az egészet kábé közepes lángon.

Ez tehát az alap. Ezt lehet bolondítani, ahogy jól esik. Például 5 dkg kommersz kakaóporral és akkor csokis lesz. Lehet bele állítólag csokit reszelni, gyümölcsdarabokat dobálni, meg amit csak jólesik. Még mazsolát is tehet bele, aki van annyira elvetemült, hogy szereti a mazsolát...

Én most gonosz voltam és málnalekvárt tettem a közepére. Ez csak annyival nehezíti a dolgot, hogy egy menetben fél adagnyi tésztát kell szétosztani, minden lyukacskába egy kiskanálnyi lekvárt pakolni és rásimítani még egy adag tésztát az egészre. Kipróbáltam, csokikrémmel nem jó, mert az sütés közben kibugyog. Szerintem a nutella sem bírja a gyűrődést.

Fogyókúra-infó elhivatottaknak: 130 kcal darabonként. (Nagyjából egyenértékű egy vajas zsömlével, amennyiben helyesek az adataim)
Megjegyzés: a Burger King Csokis Muffin(TM)-ja 430 kcal

Már az enyém!!!
Egészen pontosan Ördögtestvér volt olyan kedves és elintézte nekem, hogy legyen nekem egy ilyen... Hála-hála-köszönet!
Ez ugyan nem AZ, még csak nem is hasonlít rá, de megkedveltem (szerintem amúgy a gyártó termékpalettájáról egyedül ez néz ki normálisan) és nem utolsósorban tulajdonképpen potom ára volt.

No comment.

Tegnap voltam suliban, hát kicsit durva volt. Semmi prológ, semmi előjáték, egyből bele a közepébe, mint a jó görög drámákban. Október végére már egy kisebb könyvtárnyi rajzot kell leadni... mint egy nagyüzemi tervgyár, de komolyan! No, de jól felkötjük azt a bizonyos gatyát és hajrá, durrbele!

Fogyókúra jelentés

Egy büdös grammot sem fogytam. Megint kezd elmenni a kedvem az egésztől. Egyébként. Ennyi erővel szerintem nyugodtan ehetnék a napi két fej saláta és két szelet kenyér helyett két grillcsirkét, párolt káposztával, meg pacalpörkölttel. Reggelire pedig nyolctojásos rántottát szalonnával. Szerintem ugyanezt érném el vele.
Pokolba az összes mérleggel!
A következő lépésem az lesz, hogy felfogadom azt a Norbert nevűt, hogy bérfogyókúrázzon helyettem, neki már úgyis annyira jól megy. Én meg elmegyek nyaralni és koktélokat szürcsölve fogok heverészni valami tengerparton, és japán lánykák legyezgetnek majd közben. Lyól.

Én sem szakítom meg elődeim hagyományát...
Tehát akkor most következzék a 23. oldal 5. mondata. Tádámmm!

"Jó néhány öltéssel kell összevarrni, főleg a lábát."

No comment.

Aki pedig szeretné folytatni a sort, annak a következők szerint kell eljárnia:

1. Ragadd meg a hozzád eső legközelebbi könyvet
2. Csapd fel a könyvet a 23. oldalon
3. Keresd ki az ötödik mondatot
4. Tedd közzé a szöveget az oldaladon ezekkel az instrukciókkal együtt.

Finom muffin illat terjeng a konyhában. Csokis muffin illat.

Éppen az imént sütöttem meg életem első tucatnyi muffinját. Édesen figyelnek a tányéron, amire kitettem őkegyelmüket...

Úgy kezdődött, hogy a múltkorjában kaptam egy szakácskönyvet, amiben a sok beszerezhetetlen alapanyagú étek mellett muffin is volt. Aztán ahogy nézegettem a képeket, megjött a kedvem a kísérletezéshez.
Addig-addig nyígtam, hogy muffinsütőt akarok, amig végre leárazták... csak a kedvemért. Bizony!

Ma délután pedig összetrutymákoltam némi lisztet, kakaót, tojást, ezt-azt... és a végén muffin alakja lett!!!
(Mondjuk legközelebb megpróbálom egy kicsit kevésbé szárazra sütni)

Ja, és ez fogyókúrás muffin! Direkt kiszedtük belőle a kalóriákat! Bizony!

Nem szeretem, hogy amikor bemegyek egy boltba és kézbe szeretnék venni valamit a kirakatból, akkor az eladó rámnéz, hogy dehát ez ...*diszkréten kifütyüli az összeget*ezer forint!...
Jóvan, bazmeg! Láttam az árát. Nem nézed ki belőlem, hogy ki bírom fizetni?!
Nem hinném, hogy éppen az eladónak kellene ítéletet mondani a pénztárcám felett.
Nem hiszem, hogy ki kellene írnom magamra, hogy "Meg tudom ám venni ezt a cuccot, mert fussa, különbenis én vagyok Az Élet Kibaszott Császára(TM) !"
Senkinek semmi köze hozzá, hogy mennyit hordok a fülem mögött, a kispolcon és sem azt nem fogom hirdetni, hogy van lé a zsebemben, sem pedig azt, hogy nincs egy nyamvadt vasam sem.
Még csak az kéne, hogy naponta kétszer le akarjanak csapni csak a ruhám áráért...

Ennek ellenére és csakazértis kézbevettem azt a kést, amit kinéztem magamnak. És meg is fogom venni. És nem ott.

Ma reggel az általános 15-25 perces késéseimhez képest rekorderedményt produkáltam. Csak éppen senki nem dícsért meg érte...
Mindezért hála a pontos, kiszámítható tömegközlekedésnek. Köszönjük néked, óóóó naaagy BKV! *többször leborul az Akácfa utca irányába*

Kezdte a villamos. Elment az orrunk előtt. (Köszi, drága 19-es, köszi!!)Sebaj, potom 10 perc és jön is a következő. Jött. Felszálltunk.
A HÉV is az orrom előtt ment el. Sebaj, potom tíz perc és indul a következő. Felszállok. 10 perc múltán indult is. A másik vágányról. A töküres másik HÉV. Ez volt a nap csúcspontja, de komolyan. Az utasok annyira bambán bírtak nézni egymásra, az "ez meg mija a jóbüdös franc volt?!" arckifejezéssel, hogy már azért is megérte felkelni ma.
De amúgy ezek után elképesztően kultúráltan és csendben ültek tovább újabb 10 percig... akkor már tényleg elindult, és tényleg az. És nem Csepel, hanem Szentendre irányába. Azt hiszem, ezen döbbentem meg a legjobban...

A többi csapás már az irodában ért.
A főnök a kötelező péntek reggeli meetingen bejelentette, hogy mennyire baromira jó volna, ha ezentúl az eddigi 9 helyett (amiből nekem ma 9:45 lett) ezentúl 1/2 9-kor járnánk...
Ami azért is különlegesen jó, mert Pesterzsébettől a Római Fürdő kábé másfélórányira van, ergo ezentúl még korábban kell indulnom az eddigi baromi korán helyett és most már az is tuti, hogy még sötét lesz, amikor hajnalban felkelek.
Szép.
Viszont a munkaidőm nem fog 5-nél tovább tartani, vagy nagyon zabos leszek... Már így is folyton 8-ra érek haza.

Na, kikapcsolom a rinyaközpontomat. Azok pedig nézzék el nekem ezt a pársoros nyavajgást, akik még nálam is korábban kelnek. Velük együttérzek.

Folytatás itt...

Elhatározásom kemény! Innentől fogyókúra! De dulván...
Most már komolyan idegesítenek a szélességi paramétereim, úgyhogy a tükör adja ehhez a projekthez a kellő elszántságot...
Nagyon elszánt vagyok ám!
Kipróbálom a tapaszt. A Tapaszt! Pontosabban. (Ennyi nagybetűt megérdemel, amilyen ára van...)
Ma van rajtam először és egyelőre csak annyit érzek, hogy bizergálja a lapockámat, mert oda tette fel reggel Szőkeherceg (így ő nyújt majd minden reggel segédkezet). És erősen töprengek azon, hogy hogy fog ez az előírt 24 órán keresztül rajtam maradni, de ez majd holnap ki fog derülni.

...azt hiszem, hogy így halkan be kellene azért vallanom, hogy ez úgy nagyjából a tizedik ilyen elhatározásom az évben. Egyszer fogytam is kábé két kilót két hét alatt... aztán leállt a folyamat (vagy elromlott a mérleg, az a mocsok!), úgyhogy mérgemben gyorsan híztam három kilót.
Sajnos, szeretem a finom kajákat, nah! Pedig nem is eszem sokat... annyira.
Bevallom, egyszer még a fogyasztó tablettát is kipróbáltam. De folyton éhes voltam tőle.
Micsoda kicse... kiszúrás szerencsétlen kajaholistákkal - így velem is -, hogy az áhított csodaszertől csak még többet akarnak enni?! Szerintem ezt egyék azok, akik mazochisták, vagy azok, akik kitalálták és most röhögnek a markukba, én maradok a puffasztott zabnál, meg a salátaőrlemény kivonatnál, meg a papagájkajával dúsított fűrészporos kenyérnél. Ezek finomak. Szeretem őket. De tényleg...

Valami van a levegőben, ami nem jó. Sőt egyenesen rossz. Ártalmas és káros. Unott leszek tőle, nyűgös és hisztis.
Vasárnap lázas is voltam és úgy egyáltalán nem volt kedvem kikelni az ágyból. Pedig a szombati nap feldobott ám. Jót fotóztunk, dumáltunk Ördögéknél. A cicákok is mindent megtettek, hogy az összegyűlt népet szórakoztassák... és vasárnapra mégis kinyúltam.
Most pedig ocsmány, tapadós-nyúlós rosszkedvem van.

Na, neeem, nyugi, nem vagyok ártalmas a közre, mert még ahhoz is lusta vagyok, hogy odacsapjak, ha valaki bosszant.
Tegnap este is csak arra volt erőm, hogy HTML-t hegesszek...

Most már igazán elvihetné valaki ezt a rontást innen. Szőkeherceg is kezdi elkapni.

Jó későn értünk haza tegnap, majdnem lemaradtam a Dűnéről. Pedig a hét elején még nagyon készültem rá, aztán valahogy kiment a fejemből. Pedig hiba lett volna kihagyni.

Ez végre egy nekem tetsző feldolgozás!
Megjegyzem, tulajdonképpen a David Lynch-féle is tetszik, de igazán elhivatottnak kell ahhoz lenni, hogy abban megtaláljam a regényt. Az (hozzáteszem, hogy csak számomra... nehogy valaki megdobáljon kővel) csak egy jól sikerült látomás a Dűne világáról (a korszak technikai adottságainak felhasználásával).

Nos, ez a sorozat viszont már beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. (Sajnos, az elejéről lemaradtam)
A rendező egész jól hozta azt, ami a regényből egy átlagos olvasó számára lecsapódik. A látványvilág erősen táplálkozik az elődökból, nem rugaszkodik el a sci-fi filmek megszokott talajától. Lehet mondjuk, hogy pár dolgot azért éreztem ismerősnek, mert olyan volt, mintha a Dune 2000 vagy az Emperor introjából ollózták volna ki. Kerregett is a háttérben jó pár processzor.
A renderelt paloták baromi jól néznek ki, főleg a császári rezidencia, a Palota az Arrakison sokkal jobban hozza azt a hangulatot, amit a regényből éreztem.

Pár dolog előjött még a már emlegetett David Lynch-film látványvilágából is, de jelmezekben, díszletekben jelentősen barátságosabb volt annál. Kevésbé volt olajszagú, kevésbé voltak miazmás-fűszeresek a látomások, kevésbé volt undorító és visszataszító a Báró, kevésbé volt torzszülött a Liga Navigátora... úgy nagyjából semmi sem volt annyira erőteljes. Talán éppen ezért volt emészthetőbb. Najó, leginkább populárisabb.

A jelmezek... hát, a jelmezek néha azért vinnyogásra késztettek.
Irulan hercegnő lepkés báli hacukája szerintem kifejezetten komolytalan volt, a császári Sardaukar-egység meg egyenesen egy bohóc különítményt jutattatott az eszembe.
Az Atreides ház katonáinak sem biztos, hogy Birodalmi egyenruhát kellett volna adni... rájuk nézve mindig azt vártam, hogy egyszercsak előugrik Darth Vader valamelyik sarokból.
Feyd-Rautha Harkonenn háromszögdísze a ruháján meg valamiféle szentképet juttatott az eszembe, de elég elba... elszúrt próbálkozás volt, ha netán a szépségét szerették volna ezzel kiemelni, én inkább attól tartottam, hogy fejbevágja vele sajátmagát.
Viszont jó volt a Liga-hajó, tetszett a Liga-tagok jelmeze is. Jól sikerült a Herceg és a fremenek megjelenését is visszadni. Bár kicsit itt is világító kékek lettek a szemek. Szerintem azért az Arrakison nem járnak kék neon-beültetéssel az emberek. De végülis mindegy, ha ilyen kék, hát ilyen kék.

A karakterek dolgában nem értek nagy meglepetések. Nem voltak nagyon nagy csalódások és nem voltak kiemelkedő személyiségek sem. Sajnos a Báró kevésbé emelkedett ki, mint kellett volna és Jessica is inkább rinyáló fehérnépet jutattatott eszembe, mintsem egy erős, befolyásos Bene Gesseritet. Leto Herceg jól sikerült, de semmi extra, Paul meg bár jobban hozza a hercegi megjelenést, mint David Lynch elfajzott popsztárra hajadzó Paulja, mégsem nyújtott kimagasló teljesítményt. A legjobb talán Liet Kynes, a planetológus és Gurney Halleck figurája, de ők sem olyan maradandóak.

A fordítás viszont botrányos. Igazán belenézhetett volna a fordító a Dűne-regényekbe. Legalább egy kicsit. Így a sokadik Dűne-folytatás elolvasása után nagyon bántotta a fülemet, hogy magamban fordítgatnom kellett az egyes megnevezéseket. A legrosszabb az Űrliga és a cirkoruha megnevezése volt: "Űrjáró Szövetség" és valami "nemértemmicsodahablaty"... Pfehh! Inkább néztem volna felirattal, bár ez elég sznob dolognak tűnhet.

No, de azért összességében ehető és jól emészthető, úgyhogy a következő részeit is meg fogom nézni.

Elvonult felettem valami getha, de nem hagytam időt a kiteljesedésére. Végül én győztem!

Azért keményen küzdött a kis mocsok, meg kell hagyni.
Például begörcsölt az állkapcsom (hogy ezért-e, avagy más oka volt, azt nem fogom így utólag találgatni). Vasárnap reggel arra a tényre ébredtem, hogy nem bírom másfél centinél nagyobbra nyitni a számat.
Ez nem vicces ám! Hiába hangzik humorosan! Egyáltalán nem vicces! Baromi hülye érzés, tessék kipróbálni!
A beszéd még csak-csak megy így is, de enni azért elég macerás. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire combos például egy szelet kenyér... vagy a rántott husit nem csak keresztben, de hosszában sem árt felvágnom, mert villával együtt már vastagabb, mint az adott rés... Szóval nyűglődés volt az evés.
Még a hétfői görögsalátát is csak kicsiny darabkákban tudtam belapátolni. Vékony kanállal.
No, de aztán ahogy jött, el is múlt. Ismét teljes értékű vagyok és nem csak akkorára tudom nyitni a számat, mint a szélesszájú kisbéka.

Tegnap adtunk egy jó nagy jobbegyenest a semmittevésnek és elmentünk moziba.
Tudom-tudom, azt állítottam, hogy most semmi olyan film nincsen, ami érdekelne, de végülis tévedtem. (Elnézést minden mozi igazgatótól, de nem volt nálam műsorfüzet!)

Megnéztük a Sky kapitány és a holnap világa című filmet.

Nos, mit mondjak? Majd' elolvadtam ültő helyemben. Egyszerűen észvesztően gyönyörű. Kár, hogy csak ez szól mellette. Meg talán az, hogy mániákusan rajongok ezekért a steampunkra hajadzó világokért.
Nekem elég egy gőzmozdony, egy zeppelin és máris észvesztve loholok filmetnézni. Arról nem is beszélve, hogy a bugyuta kalandfilmek mindig is a gyengéim voltak.

Na, ebben van minden. Steampunknak éppen nem steampunk, mert helyi idő szerint 1939-ben járunk, az első világháború utáni Földön, nevezetesen New Yorkban. Ergo már túlhaladtunk a gőzgépeken, ámde az ipari fejlődés és a feltalálók kora nem áldozott le, sőt. Azonban a korszak (és az előadásmód) a punk életérzést árasztja magából. Úgyhogy punk. Majd valaki, aki nálam jobban ért ehhez, megmondja, hogy milyen.

Szóval csendesen folyik az élet. A Hindenburg épp most dokkol be az Empire States Building tetején. (Itt szúrum közbe, hogy kegyetlen nagy baromságok vannak a filmben. Ne lepődjön meg senki, amikor teszemazt egy egész Hindenburgot emberi izomerővel és némi kenderkötéllel rögzítetnek egyetlen korláthoz... sőt, úgy általában se lepődjön meg, csak akkor, amikor a készítők direkt azt akarják!)

Na, szóval csendeskén folydogál az élet, alig pár rejtélyes esemény borzolja a kedélyeket. Például eltűnik egy híres tudós...

És ekkor felbukkan a gonosz és titokzatos Mastermind. És főképpen az ő Teremtményei. Kicsit megterrorizálják a várost, van némi rohangászás, robbanások, repülős üldözés... aztán továbbállnak.

Közben megismerjük a rámenős újságírónőt, Polly Perkinst - akinek a neve nemtom, honnan volt ismerős, de nagyon az volt - valamint Sky Captain, alias Joe Sullivent, aki jelen történetünkben a macsó szuperhőst testesíti meg. Na, az alapfelállást ennyivel kábé fel is vázolták a készítők, és ezennel bele is csapnak a történetbe.

Előre szólok, hogy a történet lapos. Nem csak kicsit laposkás, nem. Lapos. Nagyon. Nagyjából egy alapszintű kaland-képregényéhez hasonlítanám. A fordulatok klisészerűek, és úgy általában túl sok váratlan eseményre nem kell számítani. (Na jó, azért én egy-kettőn meglepődtem)

A látványvilág viszont valami fenomenális. Néhol kifejezetten PC-s játékok jutottak eszembe... a háttérben bőszen kerregtek a processzorhűtők... Talán annyit lehetne ennek a kicsit elmosott, agyonlágyított, darkos látványvilágnak a felróni, hogy a film végére megfájdul az ember szeme attól, hogy próbál ráfokuszálni az alakokra, de sajna nem igazán megy neki.
Megkockáztatom, hogy pár jelenetnek kifejezetten rosszat is tett ez a vazelines objektív effekt. Lehet, hogy nem kellett volna ezt ennyire és mindenhol erőltetni. Talán ha kevésbé konzekvensek a széteffektelésben, nem lett volna annyira zavaró és a szemet is jobban kímélte volna.
Na, de ettől még gyönyörű az egész.

A 3D-s modellvilág szinte teljes egészében uralja a filmet. Szerintem nem is nagyon volt benne valódi díszlet. Ilyenkor picit sajnálom a színészeket, akik az összetákolt, a később vászonra kerülő látványra alig emlékeztető környezetben próbálnak úgy csinálni, mintha tényleg látnák, amit mi. Nem lehet egyszerű... Viszont bizonyára olcsóbb és teszemazt bizonyára környezetkímélőbb is egy virtuális robbanás, mint egy valódi. Nem kell drága, muzeális repülőgépeket elégetni, felrobbantani, vízbedobni, nem kell garmadával zeppelint építeni és elvezetni, majd azt is felrobbantani, nem kell igaziból megmászni a Himalája eldugott hágóit és még New Yorkot sem kell igazándiból félig lerombolni.
Szerintem ez tök jó dolog.
Éljenek a processzorok!
Idővel talán majd azért megtanulnak forgatókönyvet is írni...

Mindazonáltal mindenkinek javaslom a filmet megtekintésre. Bár vannak fanyalgók, szerintem, aki szereti a szép díszletet, rajong az ódon gépezetekért, kicsit piromán is netán, az szeretni fogja ezt a filmet.
Na, talán egy kis elszántság is kell hozzá.

Már pár napja visszajöttünk a Nagy Nyaralásból. Még a munkába is kezdünk már-már visszaszokni. Bennem meg közben felmerült, hogy affeneegyemeg, nem nagyon van miről írni.
Merthogy nem nagyon történik semmi, nem is nagyon csinálunk semmit. Az ember reggel felkel, reggeli, stb. Be a melóhelyre. Meló. Este vissza. Otthon. Mosogat, ránéz az éppen aktuális kuplerájra a szobában, pakolgat egy kicsit, majd feladja, lerogy a tévé/számítógép/üres rajzlap elé. Nézi, majd azt is feladja... és mivel már időközben este 11 van, elmegy aludni, mert másnap is 6:40-kor van reggel.
És akkor én még nem is dolgozom látástól-mikulásig, holott van olyan munkahely is, ahol még ennyi "élet" sem lenne a melón kívül. Hogy a csudában van ez?

Hmmm... gondolkodom egy pillanatig, mit lehetne csinálni.
Mondjuk meló után elrohan az ember moziba. Nem is rossz ötlet!
Csak éppen az igazság az, hogy momentán egyetlen olyan film nincs, amiért pénzt adnék bárkinek is.
El lehetne menni haverokhoz, barátokhoz, netán őket hívni.
Hétköznap ez nekik is ugyanolyan zűrös, mint nekünk. Este 8-ra odamész valahová, maradsz 11-ig, majd kimented magad, hogy "másnap izé... hisz, tudod..." És máris 1 óra, mire ágybaküzdöd magad. Nah, ezt maximum hetente egyszer, kéremszépen.
Lehetne játszani is akár. Régebben (kábé 2 éve még, ez nem is volt annyira régen!) olyan könnyen ment a heti egyszeri "este 6-tól este 11-ig játszunk" effektus! Őőőő...na, igen. Hogy mesét kéne írni? Meg...izé... karaktert generálni? Meg... csapatot összecsődíteni? Ja, hogy a négyből megint nem ér rá három?! Pfff! Még akkor sem mindig megy, ha netán egy lakásban laksz a potenciális játékosokkal...
Hmmm... romantikus vacsora a Kedvessel egy jó helyen. Ez tetszetős, csakhát tíz kilónyi többlettel inkább mozogni kéne. Ugye.
Ja, igen. Konditerem. Mostanság hanyagolva van szegény. Francegyemeg, bevallom, sajnálom rá az időt. Még plusz két óra, amivel később érünk haza. És még kevésbé tudok bármi mást csinálni, mint a meló.
Én hülye, még azt hittem, suli nélkül könnyebb, jobb, tisztább, szárazabb lesz (legalább nyáron)! Egy frászt! Ugyanazt csinálom, csak nem rogyok le tanulni esténként.
Most sem járkálok el, nem élek társasági életet, nem járok diszkóba, kaszinóba, peep-showba... nem maradok fenn éjjel kettőig, mert a csuda sem akar másnap álmosan pislogni a szeméből egészen estig. Hogy este megint elmenjen valahová és kettőig maradjon fenn. Vagy ötig. Vagy le se feküdjön, mert az tök jó buli és különbenis, majd holnap alszol!
Mondjuk ha nem 6:40-kor, hanem teszemazt 8:40-kor, netán 10:40-kor kelnék, mindjárt más volna a leányzó fekvése. Csak úgy meg pénzem nem lenne. Affene!
Sehogy sem jó ez.

Maradtak a hétvégék. Ebből egy nap elmegy pihegésre. A másik nap meg elmegy arra, hogy teszek egy tiszteletkört odahaza, a szülői munkaközösségnél.
A pihegéses napot mondjuk kirándulással tölteném. Na?
Igenám, de akkor nem volna bevásárolva, rendetrakva (így sem nagyon... az én izlésemnek legalábbis nem eléggé), mosva, főzve, kivasalva.
Néha azért sikerül elmenni egy-egy régnemlátott haverhoz. Bár lassan a saját legjobb barátnőm is kezd meglepődni a hajam színén, ebből pedig azt szűröm le, hogy őt sem látom túl gyakran.

Az úgy volt, hogy először Szőkeherceg elkezdett panaszkodni, hogy nem tud jókat játszani az irodában, mert nincs mivel. Erre én beajánlottam neki a Pontifexet.

Aztán már az egész iroda őrült hídépítésbe kezdett és éjjel is háromszögekkel álmodtak...

Aztán elkezdte piszkálni az én csőrömet is a hídépítés .

És ez lett belőle.
(Először csak papír volt nálam, ilyen szint meg nincs is a Pontifexben, úgyhogy kénytelen voltam Rhinocerost használni.)

Hát hazaértünk! Jó volt ez a pár nap, asszem ilyen a "megérdemelt pihenés".
Bocsika, hogy nem küldtünk egyetlen képeslapot sem, de ...őőőő...izé... nah, nem volt net a közelben!

Sajnos nem kényeztetett el bennünket az idő, de persze erre mi alaposan felkészültünk! Előre. Bizony ám! Igazi katasztrófatervünk volt, amiben 0 (nulla) darab múzeum volt! (Erre különösen büszke vagyok; nincs rosszabb a 8-10 szobából álló falusi múzeumoknál, amikben kb. annyi érdemleges (értsd: számunkra is fontos/érdekes és könyörgöm: valamennyire látványos vagy szórakoztató) látnivaló van, hogy az a hálószobánk falán és polcain is elférne.
A tervezett programoknak ugyan nagyjából csak a tizedét pipáltuk ki, de ennél több nem is hiányzott tulajdonképpen.

Amint odaértünk, szinte azonnal kiderült, hogy mennyire nagyon is tudunk aludni. (És hogy egy pihenőnél az úton elhagytunk egy összesen 2 napos napszemüveget, ami kb. annyiba került, mint az eddig általunk vásárolt összes napszemüvegek együttvéve. De sajnos egy olyan szemüveg, ami nem torzít, nem fárasztja a szemet, véd a fénytől, meg nem is ormótlan, azt nem kapni olcsón: ellenben ez a példány nem maradt velünk sokáig.) Volt mit kialudni.

Így elnézve utólag, szerintem valami álomkóros, hagymázas, miazmás kipárolgása lehetett a helynek, mert én ennyit még életemben nem aludtam, az tuti!

Na de három órányi alvás után, amit rögtön megérkezés után zavartunk le, mindjárt szebb lett a világ. Rögvest el is indultunk felfedezni. A víz még tökhideg volt, úgyhogy a környék felkutatásának szenteltük a napjainkat.

Elsőnek a balatonboglári nevezettességek jöttek.
Nos, a híres Gömbkilátó kívülről jobban néz ki, mint belülről. Ráadásul az emberi igénytelenség itt is kitett magáért. Inkább nem mondom, milyen "díszeket" hagytak maguk után a kilátó lépcsőin igényes embertársaink. (Igen, olyanokat is. Sőt.) No, és tulajdonképpen a kilátás sem valami hajde a nevezetes helyről, mert folyton belelóg valami a képbe, a fákat sem igazán érdekli az egész felhajtás. Ez amúgy csak akkor tűnik fel igazán, ha valami, illetve ha bármilyen használható képet akar az ember onnan fentről készíteni.



Esti szórakozásnak tökéletes lett a könyvolvasás (mivel a társalgó közös használatú TV-je elé max. kétszer ültünk csak le). Úgyhogy végeztünk személyenként két vastaggal könyvvel, és volt még pár vékonyabb is, valamint némi újságnemű. Azonkívül aludtunk, ha nem mondtam volna még. Napi 10-15 órát személy szerint. Az időjárástól függően. (Napsütésben kevesebbet.)

Aztán bebarangoltuk Fonyódot. Két kilátót is találtunk, úgyhogy mindkettőről csináltunk panorámaképet. Utólag jutott eszembe, hogy ennyi fotóval már akár egy imperialista kém is beérné. Részletesen feltérképeztük a terepet, az már egyszer biztos.




Már éppen kezdtük megunni a túrázást, amikor kegyeskedett kedvünkre tenni az ég, és meglátogathattuk a helyi strandot. A víz persze baromi hideg volt. Az ember mindig úgy megy oda, hogy "persze, tudom, hideg lesz..." , de aztán a víz mindig túlteljesíti az elvárásokat. Elsőre többször is beledugtuk a lábujjunkat, közben oldalra sandítva, hogy nem ciki-e, hogy ennyire megtört a lendületünk... és közben eltöprengtünk a már pancsikáló embertársaink ép elméje, illetve fóka felmenői felől.
Aztán végül győzött a pancsikolás vágya. Plusz valahol tudtuk azért, hogy ezt kell kihasználni, sokkal melegebb nem lesz a fennmaradó másfél napban: a rádió már előre hidegfrontot jósolt. Tehát bementünk. Esköszüm, rohadt nehéz belemerülni abba a francos jégkásába, amit Balatonnak hívnak, de ha már benne vagy, akkor még élvezni is lehet. Tök jókat csobbantunk. Két nap alatt összesen kábé háromszor fél órát. Ennyire futotta.

A vendéglátó helyünk a harmadik napon bevezette azt a szokást, hogy barackos szeszesitallal kedveskedik a vacsora végén a vendégeknek. Onnantól megszokottá vált a "kis esti kontyalávaló". Aztán aznap éjjel menetrendszerűen megérkezett az igazzy rossz idő is. Baromi szarul aludtam azon az éjjelen: rémeket álmodtam, de olyanokat, amilyeneket a horrorfilmekben szokás. Alig mertem elaludni utána. Kábé kivilágosdtáig nem is ment, be kell valljam.

Mivel ennyire szar időben már kirándulni sem lehetett, indokot találtam a rajzolásra. Csináltam egy hidat. Majd jön a továbbfejlesztése is. (Hamarosan meglesz a kész verzió.)

Ezt az időt néztük ki arra, hogy ellátogassunk Siófokra. (Elsőként a mólóhoz sétálva rögtön előadtuk a "7 másodperc Tibetben" c. reklámot: kimentünk a partig, ott megborzongtunk a szélben, döbbenten vacogni kezdtünk, majd összenéztünk, és gyorsan visszahúzódtunk szélvédett helyre.)


Inkább körbesétáltunk a központi részen. Mit mondjak? Megdöbbentem. Elég régen láttam utoljára ezt a helyet, de akkoriban tutira nem ilyen volt. Csilivili szórakozóhelyeken egymás sarkát taposva lézengtek az álmos DJ-utánzatok, meg a bulivágyó fiatalok, valamint a kiöregedő, harmincas évjáratú "srácok". (Az a fajta, aki a partnerkereső hirdetésben azt írja magáról, hogy "37 éves srác keresi...")

Egy helyütt meg egy cigányasszony árult sorsjegyet az út szélén, és két kis papagájával próbálta magához csalogatni a közönséget. (A madárkák húzták ki a sorsjegyeket.) Aztán a nem nyerő játékosokat némi alkudozással próbálta rávenni az újabb "próbálkozásrara". "...jajj, hát vegyen méég!" "Ugyan, mami, valamiből haza is szeretnénk menni, nem lesz pénzünk vonatjegyre." "...de hát nézzék, beteg öregasszony vagyok, a lábam is tüdőbajos..." Kénytelen voltam halkan vinnyogva távozni a helyszínről.

Aztán nagy útra szántuk el magunkat. A célpont eredetileg Tihany volt, de hát akkor már megnézzük, ami közben útbaesik, nem?
A vége az lett, hogy körbejártuk a Balatont, és amit tudtunk, megnéztük. Leginkább a keszthelyi kastély ragadott meg. Bár kicsit többet vártam tőle. Tulajdonképpen nem is tudom, mit, de hát igazzy barokk kastély, meg minden... értitek? A profik fotóin, a könyvekben tök jól néz ki, aztán végül élőben nem is annyira nagy élmény.

Talán amúgy azért, mert túl sokan voltak és nem arról szólt az egész, hogy amolyan filmekből látott stílusban körbebarangoljam az egészet. A kerti szökőkútat is összefirkálta pár baromarcú, úgyhogy ahelyett, hogy romantikusan, magamat barokk ruhácskába képzelve elegánsan leültem volna a szélére, és illedelmesen nevetgéltem volna lovagom élcelődésein... helyette fintorogva odábbsétáltam...

A legnagyobb felfedezésem az úton az volt, hogy az északi part sokkal érdekesebb, a délin viszont jobban lehet fürdeni. Na, ezt add össze. Eredetileg az volt a terv, hogy majd az északi partról tök jó képeket csinálunk a déliről. Csak hogy nem nagyon van ám mit. Egy naaaagy síííík placc az egész!
Az északin ott egy csomó hegy, völgy, hegyen-völgy... vár, rom, várrom... és ugye Keszthely, Tihany, Badacsony... Itt meg lapály, amig ellátsz.

Végül aztán a Badacsony, meg a borok kimaradtak a túrából. Helyette volt egy nagyobb séta Tihanyban.
Na, az aztán tipikusan az a település, ami a turisztikára épült rá. A főutca kábé mutat valamit, meg van pár rafináltan megkomponált túristaútvonal is. Pl. a Kálváriához akkor is felmész, ha nem akarsz.
Aztán ott az Apátság... Ha a főutcán mész fel, akkor is ott az Apátság... Ha meg lenézel a legmagasabb pontról, az egyetlen fával nem takart irányba, akkor ott a ...jééé, az Apátság!
Mikor meg találtunk egy rejtett kis csapást, az kb. 2 percen belül visszavezetett egy olyan helyre, amit az előbb ki akartunk kerülni. A Kálvária-hegyet is így másztuk meg egyébként. Nem is tudtunk róla, csak mikor már fent voltunk, és kiderült, hogy hátulról "estünk be".

Ja, innen is jól kivehető az Apátság!!

No és persze mindenhol lehet kapni Ungarische paprikát, ami tudvalevőleg kifejezetten tihanyi termék... de annyira, hogy külön Paprika-házat is építettek erre alapozva!

Hasonlóan endemikus az Apátság "különleges, egyedülálló, szerzetesek által készített" levendulaolaja. (Az a baj, hogy ezt a lemezt már Pannonhalmán is lejátszották.) Ezenkívül van egy baromi jó hely a félszigeten, ahonnan - és innen egyedül - lehetne panorámaképet csinálni. Na, arra meg ráépített egy szemfüles étteremtulajdonos... Úgyhogy vagy eszel, vagy nem fotózol. Ungarische gulasch + túrósch palacsinta = 8€.

Végül éhesen jöttünk el.

Egyébként meg éppen akkor koncertezett a Tihanyi Hagyományörző Indián Együttes. (Nem, mi se tudtuk még előtte, hogy ez a nép is őslakos errefelé.) De hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy biztos helyiek... mint a tihanyi paprika.

Díszeik egyik eleme volt a strucctollakból készült fejdíszük is, ami szerintem a közeli struccfarmról származott. Szintén egy őshonos faj, ugye. A sasokat macerás megkopasztani.

Na, azért egyébként jó volt, amit előadtak. Jó volt a hangosításuk is... az ősi indián technika, hiába na. És persze erre szükségük is volt, mert mint tudjuk, Tihanyban minden van már, csak visszhang nincs.

Aztán egyre rosszabb időt kaptunk a nyakunkba. Egy délelőttöt (na, ki találja ki micsináltam?) kénytelen voltam teljesen átaludni, annyira esett az eső.

Aztán mikor meg újra kegyeskedett kisütni a nap, a nyakunkba kaptuk a Boglári Bornapokat. Mondhatom, teljesen felkészületlenül ért minket, mert nem kaptunk, nem is hoztunk a szórólapból. És így nem tudtuk, hogy ennek a hepajnak bizony koncertek is a részét képezik. A legnagyobb gond ezzel az volt, hogy mindez csak akkor tudatosodott bennünk, mikor a hangos zene éjfél után se halkult a part irányából, mi pedig csak néztünk bután, hogy akkor most hogy is lesz ez... elmarad az éccaka?
Tényleg nem gondoltam volna álmomban sem, hogy egy ilyen rendezvény azzal jár, hogy napokon át éjjel kettőig a lehető legerősebb hangosítással diszkózenét nyomatnak a parton. Az egy dolog, hogy a denevérek nem jutnak kajához a hangszennyezés miatt, bár szúnyog van elég, de én nem tudtam aludni!

Sokáig töprengtem ám azon, hogy egyemegafene, menjünk le a dizsibe mulatni, de ekkor Szőkeherceg előtt felrémlett, hogy egész délelőtt esett, és a strand füvéből mocsaras dagonya képződött. A kép, hogy sárbirkózhatok pár elszánt diszkóbige és jópár szúnyog társaságában, végül megrémített... és inkább számolgattam a decibeleket elalvás előtt. (Másnap igazolódott is a sejtés: még délelőtt is úgy búcsúzott az egyik fellépő, hogy megköszönte az elszántságot a sárban toporgó közönségnek.)

Mellesleg meg itt, a Fővárosban a Sziget miatt kiverik a patáliát a lakók, aztán meg ugye a zaj-ellenőrök, és decibelmérőkkel rohangálnak, zajvédős sátrakat telepíttetnek, csak hogy csillapodjanak az öntudatos polgárok. A hangszigetelés nélküli nagyszínpadon sincs már késő este koncert egy ideje, ha jól tudom.
Ezzel szemben a Balatonparton magasról tojnak a jónépre, akik közvetlenül a part közelében laknak. Megérdemlik. Hallgassák csak DJ. Sterbinszkyt, mer' az jó. Egyébként nekem teccett, mert egész idényes válogatás volt, de dance slágereket azért nem éjjel egykor szeretnék hallani. Illetve, ha már megunom őket, szeretném esetleg lehalkítani. Legalább egy picit.

Talán ha számítottam volna rá, akkor máshogy hat rám az egész. Az én kis naív fejem azt képzelte, hogy a Bornapok némi vurstliból, kirakodóvásárból, vattacukorból és habcsókból áll majd. Sterbinszky eszembe sem jutott... meg Fresh Andi... meg Baby Gaby... Lagzi Lajos... Mindez keveredve a sergő felől áradó zenebonával. Egyszóval kemény két éjszakánk volt búcsúzóul.

Még a végére azért beszúrtunk egy strandolást. A part már totál reménytelen volt, annyira jeges volt a víz, plusz odaköltözött a BB-vurstli is, hát elugrottunk Igalra. Van ottan egy gyógyfürdő, a tulaj is ajánlgatta, hát megnéztük.

Nem éppen egy élményfürdő, de amúgy tökéletesen megteszi.
Van három medence, meg egy csúszda. Az egyik medencében igazi, finom, meleg gyógyvíz, aztán a másikban gyerekhadak, a harmadikban meg lehet úszni.
Az a baj, hogy a 35-38°C-os gyógyvízben kábé fél órát bírok ki anélkül, hogy egyrészt ne kezdjek unatkozni (német túristákkal és beutalós mamókákkal tömött medencében nem ficánkol a jólnevelt Bodzilla. Meg a neveletlen sem.), másrészt addigra már elkezdtem megtapasztalni, milyen is a víz alatt izzadni. Úgyhogy átcibáltam szegény Szőkeherceget a mélyvizes medence 23°C-ába. Nos, ez barátok közt is 12°C különbség. Egyből baromi hidegnek tűnt a víz. Pedig melegebb volt, mint a Balaton. Négy hosszig bírtuk ismételgetni a "ha mozogsz nem fázol annyira", valamint a "jó ez, tök jó ez!!" mondatokat. Utána visszasprinteltünk a sógorok közé, a melegbe.

Nos, nagyjából ennyi, amit a környék nyújtani tud az unatkozó szabadságosoknak. Tutira kihagytunk mondjuk dolgokat, de egyrészt letelt az általunk kitűzött tíz nap, másrészt már kezdtük kicsit unni is, meg hát hiányzott a jó kis itthoni ágyikó...

Mióta beszereztük a terasz-garnitúránkat, az időjárás nem igazán kényeztetett el bennünket a szeretetével. Szerintem biztosan lehet valami összefüggés!

Nyár eleje óta szemezgettem már egy konszolidált méretű kerti leülő alkalmatossággal. Elképzeltem, hogy majd a langymeleg nyári estéken kiülünk az erkélyre Szőkeherceggel romantikusan borozni és hozzá sajtot falatozni!
Aztán vagy egy hónapja megláttam a METRO-ban az olcsón beszerezhető műanyag garnitúrát és muszáj volt elhozni. (Amit amúgy pontosan úgy hívnak, mint engem a polgári nevemen, úgyhogy ebből is látszik, hogy pontosan ide, hozzánk találták ki!)

Megvettük, kitelepítettük, és erre tessék, rögvest két hétre Grönlandi szelek kezdtek áradni és még a bundakabátomat is kénytelen voltam visszavenni, annyira hideg volt, pluszban folyton esett. Úgyhogy két hétig egyből pihenni kényszerült a borozási elhatározásom. Aztán meg micsinál az idő?! Kisüt a nap, de nemhogy hétágra kezd sütni, hanem egyenest olyan trópusi hőség kerekedik, amihez képest a tunéziai negyvenötfokárnyékban bakfitty. Úgyhogy akkor meg azért nem ültünk ki, mert a bor is felforrt volna az agyvizünkkel együtt.
Most megint majdhogynem havazik, mi meg éppen indulnánk nyaralni a Balatonhoz... Ilyenkor bezzeg nincsen kánikula! Még nyomokban sem! Kánikula morzsácskák sincsenek!

El is kezdtem nézegetni a térképen, meg a neten a környéket, hogy milyen izgalmas programokkal tudnám feldobni az esős, szeles, hideg, havas, jeges, szeles, ködös napokat.
Már két oldalt telekörmöltem az ötletekkel.
Ha Szőkeherceg nem unná meg véletlenül az arborétum, tájvédelmi körzet, nemzeti park látogatásokat, akkor majd a kastély, vár, tájház nézegetésekbe fog beleunni. Magam is megdöbbentem, mennyi jópofa dolog van a környéken. Ha meg egy picit még távolabbra merészkedünk, akkor még a Mecsek is ott van... Tele várral, heggyel, dombbal, fával!

Mindazonáltal baromira reménykedem benne, hogy nem kell az elkövetkezdendő tizenpár napot didergéssel egybekötött talpalással tölteni. Éppen a Balaton mellett. A végén kénytelenek leszünk elmenni valami melegvizes élményfürdőbe.

A kiülős borozgatásokról egyébként már le is mondtam. Talán majd szeptemberben...

A pénteket végül jól megjártam.
Bementem, mert az áldott jó szívemmel megszántam a főnökömet és nem akartam kettesben hagyni szegényt a munkával. Mondtam magamban, hogy úgyis csak pár apróságot kell csinálni, majd délben eljövök.
A pár apróságról kiderült, hogy át lett tervezve az egész ház. Sőt, már nem is egy van, hanem kettő és a másikon is csak pár simítás van...
Úgyhogy előbb a délbeni indulást kitoltam kettőre, majd pedig négy lett belőle.
De hát én vagyok a hülye. És különbenis mit várok egy munkamániás főnöktől?
Csak szegény Szőkeherceg gyomra lyukadt ki közben, mivel megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk, ha már ennyire laza a napom. Az ebédből meg vacsora lett.
De ma már tényleg nem mentem dolgozni! Esküszöm!

Aztán még pénteken este megünnepeltük Ördögné születésnapját és illő tisztelettel körberajongtuk az új jövevényeket. Bár azok inkább a lakás felderítésével, valamint egymás gyepálásával voltak elfoglalva, a népes vendégsereg kevéssé keltette fel a figyelmüket.
Névnapomra meg megkaptam azt a medált, amit elkészülte óta áhitattal néztem. Azóta hordom is szorgosan!
Ördögné hiperszuper gyümölcssalátája egy igazi tízpontos készítmény. Csak azért veszélyes az emberi szervezetre, mert nem bírja az ember abbahagyni. Csokikrémmel meg aztán pláne őrjítő. Meg tejszínhabbal...
Ördögtestvér néha igazán kölcsönadhatná az nőt, hogy tündérkedjen egy kicsit a konyhánkban. Aztán ígérem, egészben hazaengedjük... Ígérem...

Tegnap meg nekiálltam egy kicsit alkotni. Nem vagyok egy nagy 3D modellező guru, de ez nem is volt egy hatalmas kihívás. Még egy zeppelint kéne odavarázsolnom, és akkor lesz teljes a kép. Azért az előzményét felteszem megint...

Idáig úgy dolgoztam, mint a gőzgép. Éppenhogy csak megúsztam, hogy a fülemen pár füstpamacs erős sivítással távozzon.
Kicsit unalmas is volt a hajtás a vége felé. Sok volt a meló. Még mindig sok amúgy, de már nem foglalkozik vele a kutya sem.
Múlt héten mindenki lázban égett, a főnök hisztisen reagált mindenre, ami munkajellegű volt, úgyhogy a végén azon töprengtünk, hogy a munkahelyi stressz elviselésében vajon segít-e a reggeli kávé mellé begurított feles. De arra jutottunk, hogy valószínűleg csak a meleget lesz nehezebb elviselni. Maradt a vénás úton bejuttatott kávé.

Ehhez képest mára majdnem teljesen kihalt e tájék. A szúnyogok zümmögnek a fejem körül... meg pár számítógép itt az asztal alatt, de úgy egyébként mindenki lelépett nyaralni. Na, pénteken már én sem leszek! Háháhá!Nem csúfítom a képes felemmel a Hónap Dolgozója táblát. Különben sem lesz itt senki sem.
Kedden meg már indulunk is nyaralni. Úgyám!

Addig majd kiadom összegyűjtött post-gyűjteményemet, vagyis majdnem mindent, ami bennragadt.

Például egy erkély-garnitúráról, ami eredendően kerti volna... Kicsit leporolom a róla készült post-kezdeményt.
Aztán van itten pár kiló kép is. Festett, meg fotózott is. Az is porolásra vár. A rajztudásommal együtt.
Leporoltam pár játékot is az ősidőkből.
Csak a sarokban a pormacskák érzik jól magukat, de ilyen melegben a francnak van kedve takarítani.