Hát hazaértünk! Jó volt ez a pár nap, asszem ilyen a "megérdemelt pihenés".
Bocsika, hogy nem küldtünk egyetlen képeslapot sem, de ...őőőő...izé... nah, nem volt net a közelben!
Sajnos nem kényeztetett el bennünket az idő, de persze erre mi alaposan felkészültünk! Előre. Bizony ám! Igazi katasztrófatervünk volt, amiben 0 (nulla) darab múzeum volt! (Erre különösen büszke vagyok; nincs rosszabb a 8-10 szobából álló falusi múzeumoknál, amikben kb. annyi érdemleges (értsd: számunkra is fontos/érdekes és könyörgöm: valamennyire
látványos vagy szórakoztató) látnivaló van, hogy az a hálószobánk falán és polcain is elférne.
A tervezett programoknak ugyan nagyjából csak a tizedét pipáltuk ki, de ennél több nem is hiányzott tulajdonképpen.
Amint odaértünk, szinte azonnal kiderült, hogy mennyire nagyon is tudunk aludni. (És hogy egy pihenőnél az úton elhagytunk egy összesen
2 napos napszemüveget, ami kb. annyiba került, mint az eddig általunk vásárolt összes napszemüvegek együttvéve. De sajnos egy olyan szemüveg, ami nem torzít, nem fárasztja a szemet, véd a fénytől, meg nem is ormótlan, azt nem kapni olcsón: ellenben ez a példány nem maradt velünk sokáig.) Volt mit kialudni.
Így elnézve utólag, szerintem valami álomkóros, hagymázas, miazmás kipárolgása lehetett a helynek, mert én ennyit még életemben nem aludtam, az tuti!
Na de három órányi alvás után, amit rögtön megérkezés után zavartunk le, mindjárt szebb lett a világ. Rögvest el is indultunk felfedezni. A víz még tökhideg volt, úgyhogy a környék felkutatásának szenteltük a napjainkat.
Elsőnek a balatonboglári nevezettességek jöttek.
Nos, a híres
Gömbkilátó kívülről jobban néz ki, mint belülről. Ráadásul az emberi igénytelenség itt is kitett magáért. Inkább nem mondom, milyen "díszeket" hagytak maguk után a kilátó lépcsőin igényes embertársaink. (Igen, olyanokat is. Sőt.) No, és tulajdonképpen a kilátás sem valami hajde a nevezetes helyről, mert folyton belelóg valami a képbe, a fákat sem igazán érdekli az egész felhajtás. Ez amúgy csak akkor tűnik fel igazán, ha valami, illetve ha
bármilyen használható képet akar az ember onnan fentről készíteni.
Esti szórakozásnak tökéletes lett a könyvolvasás (mivel a társalgó közös használatú TV-je elé max. kétszer ültünk csak le). Úgyhogy végeztünk személyenként két vastaggal könyvvel, és volt még pár vékonyabb is, valamint némi újságnemű. Azonkívül aludtunk, ha nem mondtam volna még. Napi 10-15 órát személy szerint. Az időjárástól függően. (Napsütésben kevesebbet.)
Aztán bebarangoltuk Fonyódot. Két kilátót is találtunk, úgyhogy mindkettőről csináltunk panorámaképet. Utólag jutott eszembe, hogy ennyi fotóval már akár egy imperialista kém is beérné. Részletesen feltérképeztük a terepet, az már egyszer biztos.
Már éppen kezdtük megunni a túrázást, amikor kegyeskedett kedvünkre tenni az ég, és meglátogathattuk a helyi strandot. A víz persze baromi hideg volt. Az ember mindig úgy megy oda, hogy "persze, tudom, hideg lesz..." , de aztán a víz mindig túlteljesíti az elvárásokat. Elsőre többször is beledugtuk a lábujjunkat, közben oldalra sandítva, hogy nem ciki-e, hogy ennyire megtört a lendületünk... és közben eltöprengtünk a már pancsikáló embertársaink ép elméje, illetve fóka felmenői felől.
Aztán végül győzött a pancsikolás vágya. Plusz valahol tudtuk azért, hogy ezt kell kihasználni, sokkal melegebb nem lesz a fennmaradó másfél napban: a rádió már előre hidegfrontot jósolt. Tehát bementünk. Esköszüm, rohadt nehéz belemerülni abba a francos jégkásába, amit Balatonnak hívnak, de ha már benne vagy, akkor még élvezni is lehet. Tök jókat csobbantunk. Két nap alatt összesen kábé háromszor fél órát. Ennyire futotta.
A vendéglátó helyünk a harmadik napon bevezette azt a szokást, hogy barackos szeszesitallal kedveskedik a vacsora végén a vendégeknek. Onnantól megszokottá vált a "kis esti kontyalávaló". Aztán aznap éjjel menetrendszerűen megérkezett az igazzy rossz idő is. Baromi szarul aludtam azon az éjjelen: rémeket álmodtam, de olyanokat, amilyeneket a horrorfilmekben szokás. Alig mertem elaludni utána. Kábé kivilágosdtáig nem is ment, be kell valljam.
Mivel ennyire szar időben már kirándulni sem lehetett, indokot találtam a rajzolásra. Csináltam egy hidat. Majd jön a továbbfejlesztése is. (Hamarosan meglesz a kész verzió.)
Ezt az időt néztük ki arra, hogy ellátogassunk Siófokra. (Elsőként a mólóhoz sétálva rögtön előadtuk a "7 másodperc Tibetben" c. reklámot: kimentünk a partig, ott megborzongtunk a szélben, döbbenten vacogni kezdtünk, majd összenéztünk, és gyorsan visszahúzódtunk szélvédett helyre.)
Inkább körbesétáltunk a központi részen. Mit mondjak? Megdöbbentem. Elég régen láttam utoljára ezt a helyet, de akkoriban tutira nem ilyen volt. Csilivili szórakozóhelyeken egymás sarkát taposva lézengtek az álmos DJ-utánzatok, meg a bulivágyó fiatalok, valamint a kiöregedő, harmincas évjáratú "srácok". (Az a fajta, aki a partnerkereső hirdetésben azt írja magáról, hogy "37 éves srác keresi...")
Egy helyütt meg egy cigányasszony árult sorsjegyet az út szélén, és két kis papagájával próbálta magához csalogatni a közönséget. (A madárkák húzták ki a sorsjegyeket.) Aztán a nem nyerő játékosokat némi alkudozással próbálta rávenni az újabb "próbálkozásrara". "...jajj, hát vegyen méég!" "Ugyan, mami, valamiből haza is szeretnénk menni, nem lesz pénzünk vonatjegyre." "...de hát nézzék, beteg öregasszony vagyok, a lábam is tüdőbajos..." Kénytelen voltam halkan vinnyogva távozni a helyszínről.
Aztán nagy útra szántuk el magunkat. A célpont eredetileg Tihany volt, de hát akkor már megnézzük, ami közben útbaesik, nem?
A vége az lett, hogy körbejártuk a Balatont, és amit tudtunk, megnéztük. Leginkább a keszthelyi kastély ragadott meg. Bár kicsit többet vártam tőle. Tulajdonképpen nem is tudom, mit, de hát igazzy barokk kastély, meg minden... értitek? A profik fotóin, a könyvekben tök jól néz ki, aztán végül élőben nem is annyira nagy élmény.
Talán amúgy azért, mert túl sokan voltak és nem arról szólt az egész, hogy amolyan filmekből látott stílusban körbebarangoljam az egészet. A kerti szökőkútat is összefirkálta pár baromarcú, úgyhogy ahelyett, hogy romantikusan, magamat barokk ruhácskába képzelve elegánsan leültem volna a szélére, és illedelmesen nevetgéltem volna lovagom élcelődésein... helyette fintorogva odábbsétáltam...
A legnagyobb felfedezésem az úton az volt, hogy az északi part sokkal érdekesebb, a délin viszont jobban lehet fürdeni. Na, ezt add össze. Eredetileg az volt a terv, hogy majd az északi partról tök jó képeket csinálunk a déliről. Csak hogy nem nagyon van ám mit. Egy
naaaagy síííík placc az egész!
Az északin ott egy csomó hegy, völgy, hegyen-völgy... vár, rom, várrom... és ugye Keszthely, Tihany, Badacsony... Itt meg lapály, amig ellátsz.
Végül aztán a Badacsony, meg a borok kimaradtak a túrából. Helyette volt egy nagyobb séta Tihanyban.
Na, az aztán tipikusan az a település, ami a turisztikára épült rá. A főutca kábé mutat valamit, meg van pár rafináltan megkomponált túristaútvonal is. Pl. a Kálváriához akkor is felmész, ha nem akarsz.
Aztán ott az
Apátság... Ha a főutcán mész fel, akkor is ott az Apátság... Ha meg lenézel a legmagasabb pontról, az egyetlen fával nem takart irányba, akkor ott a ...jééé, az Apátság!
Mikor meg találtunk egy rejtett kis csapást, az kb. 2 percen belül visszavezetett egy olyan helyre, amit az előbb ki akartunk kerülni. A Kálvária-hegyet is így másztuk meg egyébként. Nem is tudtunk róla, csak mikor már fent voltunk, és kiderült, hogy hátulról "estünk be".
Ja, innen is jól kivehető az Apátság!!
No és persze mindenhol lehet kapni Ungarische paprikát, ami tudvalevőleg kifejezetten tihanyi termék... de annyira, hogy külön Paprika-házat is építettek erre alapozva!
Hasonlóan endemikus az Apátság "különleges, egyedülálló, szerzetesek által készített" levendulaolaja. (Az a baj, hogy ezt a lemezt már Pannonhalmán is lejátszották.) Ezenkívül van egy baromi jó hely a félszigeten, ahonnan - és innen egyedül - lehetne panorámaképet csinálni. Na, arra meg ráépített egy szemfüles étteremtulajdonos... Úgyhogy vagy eszel, vagy nem fotózol. Ungarische gulasch + túrósch palacsinta = 8€.
Végül éhesen jöttünk el.
Egyébként meg éppen akkor koncertezett a Tihanyi Hagyományörző Indián Együttes. (Nem, mi se tudtuk még előtte, hogy ez a nép is őslakos errefelé.) De hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy biztos helyiek... mint a tihanyi paprika.
Díszeik egyik eleme volt a
strucctollakból készült fejdíszük is, ami szerintem a közeli struccfarmról származott. Szintén egy őshonos faj, ugye. A sasokat macerás megkopasztani.
Na, azért egyébként jó volt, amit előadtak. Jó volt a hangosításuk is... az ősi indián technika, hiába na.
És persze erre szükségük is volt, mert mint tudjuk, Tihanyban minden van már, csak visszhang nincs.
Aztán egyre rosszabb időt kaptunk a nyakunkba. Egy délelőttöt (na, ki találja ki micsináltam?) kénytelen voltam teljesen átaludni, annyira esett az eső.
Aztán mikor meg újra kegyeskedett kisütni a nap, a nyakunkba kaptuk a Boglári Bornapokat. Mondhatom, teljesen felkészületlenül ért minket, mert nem kaptunk, nem is hoztunk a szórólapból. És így nem tudtuk, hogy ennek a hepajnak bizony koncertek is a részét képezik. A legnagyobb gond ezzel az volt, hogy mindez csak akkor tudatosodott bennünk, mikor a hangos zene éjfél után se halkult a part irányából, mi pedig csak néztünk bután, hogy akkor most hogy is lesz ez... elmarad az éccaka?
Tényleg nem gondoltam volna álmomban sem, hogy egy ilyen rendezvény azzal jár, hogy napokon át éjjel kettőig a lehető legerősebb hangosítással diszkózenét nyomatnak a parton. Az egy dolog, hogy a denevérek nem jutnak kajához a hangszennyezés miatt, bár szúnyog van elég, de én nem tudtam aludni!
Sokáig töprengtem ám azon, hogy egyemegafene, menjünk le a dizsibe mulatni, de ekkor Szőkeherceg előtt felrémlett, hogy egész délelőtt esett, és a strand füvéből mocsaras dagonya képződött. A kép, hogy sárbirkózhatok pár elszánt diszkóbige és jópár szúnyog társaságában, végül megrémített... és inkább számolgattam a decibeleket elalvás előtt. (Másnap igazolódott is a sejtés: még délelőtt is úgy búcsúzott az egyik fellépő, hogy megköszönte az elszántságot a sárban toporgó közönségnek.)
Mellesleg meg itt, a Fővárosban a Sziget miatt kiverik a patáliát a lakók, aztán meg ugye a zaj-ellenőrök, és decibelmérőkkel rohangálnak, zajvédős sátrakat telepíttetnek, csak hogy csillapodjanak az öntudatos polgárok. A hangszigetelés nélküli nagyszínpadon sincs már késő este koncert egy ideje, ha jól tudom.
Ezzel szemben a Balatonparton magasról tojnak a jónépre, akik közvetlenül a part közelében laknak. Megérdemlik. Hallgassák csak DJ. Sterbinszkyt, mer' az jó. Egyébként nekem teccett, mert egész idényes válogatás volt, de dance slágereket azért nem éjjel egykor szeretnék hallani. Illetve, ha már megunom őket, szeretném esetleg lehalkítani. Legalább egy picit.
Talán ha számítottam volna rá, akkor máshogy hat rám az egész. Az én kis naív fejem azt képzelte, hogy a Bornapok némi vurstliból, kirakodóvásárból, vattacukorból és habcsókból áll majd. Sterbinszky eszembe sem jutott... meg Fresh Andi... meg Baby Gaby... Lagzi Lajos... Mindez keveredve a sergő felől áradó zenebonával. Egyszóval kemény két éjszakánk volt búcsúzóul.
Még a végére azért beszúrtunk egy strandolást. A part már totál reménytelen volt, annyira jeges volt a víz, plusz odaköltözött a BB-vurstli is, hát elugrottunk Igalra. Van ottan egy gyógyfürdő, a tulaj is ajánlgatta, hát megnéztük.
Nem éppen egy élményfürdő, de amúgy tökéletesen megteszi.
Van három medence, meg egy csúszda. Az egyik medencében igazi, finom, meleg gyógyvíz, aztán a másikban gyerekhadak, a harmadikban meg lehet úszni.
Az a baj, hogy a 35-38°C-os gyógyvízben kábé fél órát bírok ki anélkül, hogy egyrészt ne kezdjek unatkozni (német túristákkal és beutalós mamókákkal tömött medencében nem ficánkol a jólnevelt Bodzilla. Meg a neveletlen sem.), másrészt addigra már elkezdtem megtapasztalni, milyen is a víz alatt izzadni. Úgyhogy átcibáltam szegény Szőkeherceget a mélyvizes medence 23°C-ába. Nos, ez barátok közt is 12°C különbség. Egyből baromi hidegnek tűnt a víz. Pedig melegebb volt, mint a Balaton. Négy hosszig bírtuk ismételgetni a "ha mozogsz nem fázol annyira", valamint a "jó ez, tök jó ez!!" mondatokat. Utána visszasprinteltünk a sógorok közé, a melegbe.
Nos, nagyjából ennyi, amit a környék nyújtani tud az unatkozó szabadságosoknak. Tutira kihagytunk mondjuk dolgokat, de egyrészt letelt az általunk kitűzött tíz nap, másrészt már kezdtük kicsit unni is, meg hát hiányzott a jó kis itthoni ágyikó...
Sajnálom. Szegényt. Amiért ennyire buta.
találkozó volt az Euroringen. Mi meg ott voltunk.
