Hát hazaértünk! Jó volt ez a pár nap, asszem ilyen a "megérdemelt pihenés".
Bocsika, hogy nem küldtünk egyetlen képeslapot sem, de ...őőőő...izé... nah, nem volt net a közelben!

Sajnos nem kényeztetett el bennünket az idő, de persze erre mi alaposan felkészültünk! Előre. Bizony ám! Igazi katasztrófatervünk volt, amiben 0 (nulla) darab múzeum volt! (Erre különösen büszke vagyok; nincs rosszabb a 8-10 szobából álló falusi múzeumoknál, amikben kb. annyi érdemleges (értsd: számunkra is fontos/érdekes és könyörgöm: valamennyire látványos vagy szórakoztató) látnivaló van, hogy az a hálószobánk falán és polcain is elférne.
A tervezett programoknak ugyan nagyjából csak a tizedét pipáltuk ki, de ennél több nem is hiányzott tulajdonképpen.

Amint odaértünk, szinte azonnal kiderült, hogy mennyire nagyon is tudunk aludni. (És hogy egy pihenőnél az úton elhagytunk egy összesen 2 napos napszemüveget, ami kb. annyiba került, mint az eddig általunk vásárolt összes napszemüvegek együttvéve. De sajnos egy olyan szemüveg, ami nem torzít, nem fárasztja a szemet, véd a fénytől, meg nem is ormótlan, azt nem kapni olcsón: ellenben ez a példány nem maradt velünk sokáig.) Volt mit kialudni.

Így elnézve utólag, szerintem valami álomkóros, hagymázas, miazmás kipárolgása lehetett a helynek, mert én ennyit még életemben nem aludtam, az tuti!

Na de három órányi alvás után, amit rögtön megérkezés után zavartunk le, mindjárt szebb lett a világ. Rögvest el is indultunk felfedezni. A víz még tökhideg volt, úgyhogy a környék felkutatásának szenteltük a napjainkat.

Elsőnek a balatonboglári nevezettességek jöttek.
Nos, a híres Gömbkilátó kívülről jobban néz ki, mint belülről. Ráadásul az emberi igénytelenség itt is kitett magáért. Inkább nem mondom, milyen "díszeket" hagytak maguk után a kilátó lépcsőin igényes embertársaink. (Igen, olyanokat is. Sőt.) No, és tulajdonképpen a kilátás sem valami hajde a nevezetes helyről, mert folyton belelóg valami a képbe, a fákat sem igazán érdekli az egész felhajtás. Ez amúgy csak akkor tűnik fel igazán, ha valami, illetve ha bármilyen használható képet akar az ember onnan fentről készíteni.



Esti szórakozásnak tökéletes lett a könyvolvasás (mivel a társalgó közös használatú TV-je elé max. kétszer ültünk csak le). Úgyhogy végeztünk személyenként két vastaggal könyvvel, és volt még pár vékonyabb is, valamint némi újságnemű. Azonkívül aludtunk, ha nem mondtam volna még. Napi 10-15 órát személy szerint. Az időjárástól függően. (Napsütésben kevesebbet.)

Aztán bebarangoltuk Fonyódot. Két kilátót is találtunk, úgyhogy mindkettőről csináltunk panorámaképet. Utólag jutott eszembe, hogy ennyi fotóval már akár egy imperialista kém is beérné. Részletesen feltérképeztük a terepet, az már egyszer biztos.




Már éppen kezdtük megunni a túrázást, amikor kegyeskedett kedvünkre tenni az ég, és meglátogathattuk a helyi strandot. A víz persze baromi hideg volt. Az ember mindig úgy megy oda, hogy "persze, tudom, hideg lesz..." , de aztán a víz mindig túlteljesíti az elvárásokat. Elsőre többször is beledugtuk a lábujjunkat, közben oldalra sandítva, hogy nem ciki-e, hogy ennyire megtört a lendületünk... és közben eltöprengtünk a már pancsikáló embertársaink ép elméje, illetve fóka felmenői felől.
Aztán végül győzött a pancsikolás vágya. Plusz valahol tudtuk azért, hogy ezt kell kihasználni, sokkal melegebb nem lesz a fennmaradó másfél napban: a rádió már előre hidegfrontot jósolt. Tehát bementünk. Esköszüm, rohadt nehéz belemerülni abba a francos jégkásába, amit Balatonnak hívnak, de ha már benne vagy, akkor még élvezni is lehet. Tök jókat csobbantunk. Két nap alatt összesen kábé háromszor fél órát. Ennyire futotta.

A vendéglátó helyünk a harmadik napon bevezette azt a szokást, hogy barackos szeszesitallal kedveskedik a vacsora végén a vendégeknek. Onnantól megszokottá vált a "kis esti kontyalávaló". Aztán aznap éjjel menetrendszerűen megérkezett az igazzy rossz idő is. Baromi szarul aludtam azon az éjjelen: rémeket álmodtam, de olyanokat, amilyeneket a horrorfilmekben szokás. Alig mertem elaludni utána. Kábé kivilágosdtáig nem is ment, be kell valljam.

Mivel ennyire szar időben már kirándulni sem lehetett, indokot találtam a rajzolásra. Csináltam egy hidat. Majd jön a továbbfejlesztése is. (Hamarosan meglesz a kész verzió.)

Ezt az időt néztük ki arra, hogy ellátogassunk Siófokra. (Elsőként a mólóhoz sétálva rögtön előadtuk a "7 másodperc Tibetben" c. reklámot: kimentünk a partig, ott megborzongtunk a szélben, döbbenten vacogni kezdtünk, majd összenéztünk, és gyorsan visszahúzódtunk szélvédett helyre.)


Inkább körbesétáltunk a központi részen. Mit mondjak? Megdöbbentem. Elég régen láttam utoljára ezt a helyet, de akkoriban tutira nem ilyen volt. Csilivili szórakozóhelyeken egymás sarkát taposva lézengtek az álmos DJ-utánzatok, meg a bulivágyó fiatalok, valamint a kiöregedő, harmincas évjáratú "srácok". (Az a fajta, aki a partnerkereső hirdetésben azt írja magáról, hogy "37 éves srác keresi...")

Egy helyütt meg egy cigányasszony árult sorsjegyet az út szélén, és két kis papagájával próbálta magához csalogatni a közönséget. (A madárkák húzták ki a sorsjegyeket.) Aztán a nem nyerő játékosokat némi alkudozással próbálta rávenni az újabb "próbálkozásrara". "...jajj, hát vegyen méég!" "Ugyan, mami, valamiből haza is szeretnénk menni, nem lesz pénzünk vonatjegyre." "...de hát nézzék, beteg öregasszony vagyok, a lábam is tüdőbajos..." Kénytelen voltam halkan vinnyogva távozni a helyszínről.

Aztán nagy útra szántuk el magunkat. A célpont eredetileg Tihany volt, de hát akkor már megnézzük, ami közben útbaesik, nem?
A vége az lett, hogy körbejártuk a Balatont, és amit tudtunk, megnéztük. Leginkább a keszthelyi kastély ragadott meg. Bár kicsit többet vártam tőle. Tulajdonképpen nem is tudom, mit, de hát igazzy barokk kastély, meg minden... értitek? A profik fotóin, a könyvekben tök jól néz ki, aztán végül élőben nem is annyira nagy élmény.

Talán amúgy azért, mert túl sokan voltak és nem arról szólt az egész, hogy amolyan filmekből látott stílusban körbebarangoljam az egészet. A kerti szökőkútat is összefirkálta pár baromarcú, úgyhogy ahelyett, hogy romantikusan, magamat barokk ruhácskába képzelve elegánsan leültem volna a szélére, és illedelmesen nevetgéltem volna lovagom élcelődésein... helyette fintorogva odábbsétáltam...

A legnagyobb felfedezésem az úton az volt, hogy az északi part sokkal érdekesebb, a délin viszont jobban lehet fürdeni. Na, ezt add össze. Eredetileg az volt a terv, hogy majd az északi partról tök jó képeket csinálunk a déliről. Csak hogy nem nagyon van ám mit. Egy naaaagy síííík placc az egész!
Az északin ott egy csomó hegy, völgy, hegyen-völgy... vár, rom, várrom... és ugye Keszthely, Tihany, Badacsony... Itt meg lapály, amig ellátsz.

Végül aztán a Badacsony, meg a borok kimaradtak a túrából. Helyette volt egy nagyobb séta Tihanyban.
Na, az aztán tipikusan az a település, ami a turisztikára épült rá. A főutca kábé mutat valamit, meg van pár rafináltan megkomponált túristaútvonal is. Pl. a Kálváriához akkor is felmész, ha nem akarsz.
Aztán ott az Apátság... Ha a főutcán mész fel, akkor is ott az Apátság... Ha meg lenézel a legmagasabb pontról, az egyetlen fával nem takart irányba, akkor ott a ...jééé, az Apátság!
Mikor meg találtunk egy rejtett kis csapást, az kb. 2 percen belül visszavezetett egy olyan helyre, amit az előbb ki akartunk kerülni. A Kálvária-hegyet is így másztuk meg egyébként. Nem is tudtunk róla, csak mikor már fent voltunk, és kiderült, hogy hátulról "estünk be".

Ja, innen is jól kivehető az Apátság!!

No és persze mindenhol lehet kapni Ungarische paprikát, ami tudvalevőleg kifejezetten tihanyi termék... de annyira, hogy külön Paprika-házat is építettek erre alapozva!

Hasonlóan endemikus az Apátság "különleges, egyedülálló, szerzetesek által készített" levendulaolaja. (Az a baj, hogy ezt a lemezt már Pannonhalmán is lejátszották.) Ezenkívül van egy baromi jó hely a félszigeten, ahonnan - és innen egyedül - lehetne panorámaképet csinálni. Na, arra meg ráépített egy szemfüles étteremtulajdonos... Úgyhogy vagy eszel, vagy nem fotózol. Ungarische gulasch + túrósch palacsinta = 8€.

Végül éhesen jöttünk el.

Egyébként meg éppen akkor koncertezett a Tihanyi Hagyományörző Indián Együttes. (Nem, mi se tudtuk még előtte, hogy ez a nép is őslakos errefelé.) De hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy biztos helyiek... mint a tihanyi paprika.

Díszeik egyik eleme volt a strucctollakból készült fejdíszük is, ami szerintem a közeli struccfarmról származott. Szintén egy őshonos faj, ugye. A sasokat macerás megkopasztani.

Na, azért egyébként jó volt, amit előadtak. Jó volt a hangosításuk is... az ősi indián technika, hiába na. És persze erre szükségük is volt, mert mint tudjuk, Tihanyban minden van már, csak visszhang nincs.

Aztán egyre rosszabb időt kaptunk a nyakunkba. Egy délelőttöt (na, ki találja ki micsináltam?) kénytelen voltam teljesen átaludni, annyira esett az eső.

Aztán mikor meg újra kegyeskedett kisütni a nap, a nyakunkba kaptuk a Boglári Bornapokat. Mondhatom, teljesen felkészületlenül ért minket, mert nem kaptunk, nem is hoztunk a szórólapból. És így nem tudtuk, hogy ennek a hepajnak bizony koncertek is a részét képezik. A legnagyobb gond ezzel az volt, hogy mindez csak akkor tudatosodott bennünk, mikor a hangos zene éjfél után se halkult a part irányából, mi pedig csak néztünk bután, hogy akkor most hogy is lesz ez... elmarad az éccaka?
Tényleg nem gondoltam volna álmomban sem, hogy egy ilyen rendezvény azzal jár, hogy napokon át éjjel kettőig a lehető legerősebb hangosítással diszkózenét nyomatnak a parton. Az egy dolog, hogy a denevérek nem jutnak kajához a hangszennyezés miatt, bár szúnyog van elég, de én nem tudtam aludni!

Sokáig töprengtem ám azon, hogy egyemegafene, menjünk le a dizsibe mulatni, de ekkor Szőkeherceg előtt felrémlett, hogy egész délelőtt esett, és a strand füvéből mocsaras dagonya képződött. A kép, hogy sárbirkózhatok pár elszánt diszkóbige és jópár szúnyog társaságában, végül megrémített... és inkább számolgattam a decibeleket elalvás előtt. (Másnap igazolódott is a sejtés: még délelőtt is úgy búcsúzott az egyik fellépő, hogy megköszönte az elszántságot a sárban toporgó közönségnek.)

Mellesleg meg itt, a Fővárosban a Sziget miatt kiverik a patáliát a lakók, aztán meg ugye a zaj-ellenőrök, és decibelmérőkkel rohangálnak, zajvédős sátrakat telepíttetnek, csak hogy csillapodjanak az öntudatos polgárok. A hangszigetelés nélküli nagyszínpadon sincs már késő este koncert egy ideje, ha jól tudom.
Ezzel szemben a Balatonparton magasról tojnak a jónépre, akik közvetlenül a part közelében laknak. Megérdemlik. Hallgassák csak DJ. Sterbinszkyt, mer' az jó. Egyébként nekem teccett, mert egész idényes válogatás volt, de dance slágereket azért nem éjjel egykor szeretnék hallani. Illetve, ha már megunom őket, szeretném esetleg lehalkítani. Legalább egy picit.

Talán ha számítottam volna rá, akkor máshogy hat rám az egész. Az én kis naív fejem azt képzelte, hogy a Bornapok némi vurstliból, kirakodóvásárból, vattacukorból és habcsókból áll majd. Sterbinszky eszembe sem jutott... meg Fresh Andi... meg Baby Gaby... Lagzi Lajos... Mindez keveredve a sergő felől áradó zenebonával. Egyszóval kemény két éjszakánk volt búcsúzóul.

Még a végére azért beszúrtunk egy strandolást. A part már totál reménytelen volt, annyira jeges volt a víz, plusz odaköltözött a BB-vurstli is, hát elugrottunk Igalra. Van ottan egy gyógyfürdő, a tulaj is ajánlgatta, hát megnéztük.

Nem éppen egy élményfürdő, de amúgy tökéletesen megteszi.
Van három medence, meg egy csúszda. Az egyik medencében igazi, finom, meleg gyógyvíz, aztán a másikban gyerekhadak, a harmadikban meg lehet úszni.
Az a baj, hogy a 35-38°C-os gyógyvízben kábé fél órát bírok ki anélkül, hogy egyrészt ne kezdjek unatkozni (német túristákkal és beutalós mamókákkal tömött medencében nem ficánkol a jólnevelt Bodzilla. Meg a neveletlen sem.), másrészt addigra már elkezdtem megtapasztalni, milyen is a víz alatt izzadni. Úgyhogy átcibáltam szegény Szőkeherceget a mélyvizes medence 23°C-ába. Nos, ez barátok közt is 12°C különbség. Egyből baromi hidegnek tűnt a víz. Pedig melegebb volt, mint a Balaton. Négy hosszig bírtuk ismételgetni a "ha mozogsz nem fázol annyira", valamint a "jó ez, tök jó ez!!" mondatokat. Utána visszasprinteltünk a sógorok közé, a melegbe.

Nos, nagyjából ennyi, amit a környék nyújtani tud az unatkozó szabadságosoknak. Tutira kihagytunk mondjuk dolgokat, de egyrészt letelt az általunk kitűzött tíz nap, másrészt már kezdtük kicsit unni is, meg hát hiányzott a jó kis itthoni ágyikó...

Mióta beszereztük a terasz-garnitúránkat, az időjárás nem igazán kényeztetett el bennünket a szeretetével. Szerintem biztosan lehet valami összefüggés!

Nyár eleje óta szemezgettem már egy konszolidált méretű kerti leülő alkalmatossággal. Elképzeltem, hogy majd a langymeleg nyári estéken kiülünk az erkélyre Szőkeherceggel romantikusan borozni és hozzá sajtot falatozni!
Aztán vagy egy hónapja megláttam a METRO-ban az olcsón beszerezhető műanyag garnitúrát és muszáj volt elhozni. (Amit amúgy pontosan úgy hívnak, mint engem a polgári nevemen, úgyhogy ebből is látszik, hogy pontosan ide, hozzánk találták ki!)

Megvettük, kitelepítettük, és erre tessék, rögvest két hétre Grönlandi szelek kezdtek áradni és még a bundakabátomat is kénytelen voltam visszavenni, annyira hideg volt, pluszban folyton esett. Úgyhogy két hétig egyből pihenni kényszerült a borozási elhatározásom. Aztán meg micsinál az idő?! Kisüt a nap, de nemhogy hétágra kezd sütni, hanem egyenest olyan trópusi hőség kerekedik, amihez képest a tunéziai negyvenötfokárnyékban bakfitty. Úgyhogy akkor meg azért nem ültünk ki, mert a bor is felforrt volna az agyvizünkkel együtt.
Most megint majdhogynem havazik, mi meg éppen indulnánk nyaralni a Balatonhoz... Ilyenkor bezzeg nincsen kánikula! Még nyomokban sem! Kánikula morzsácskák sincsenek!

El is kezdtem nézegetni a térképen, meg a neten a környéket, hogy milyen izgalmas programokkal tudnám feldobni az esős, szeles, hideg, havas, jeges, szeles, ködös napokat.
Már két oldalt telekörmöltem az ötletekkel.
Ha Szőkeherceg nem unná meg véletlenül az arborétum, tájvédelmi körzet, nemzeti park látogatásokat, akkor majd a kastély, vár, tájház nézegetésekbe fog beleunni. Magam is megdöbbentem, mennyi jópofa dolog van a környéken. Ha meg egy picit még távolabbra merészkedünk, akkor még a Mecsek is ott van... Tele várral, heggyel, dombbal, fával!

Mindazonáltal baromira reménykedem benne, hogy nem kell az elkövetkezdendő tizenpár napot didergéssel egybekötött talpalással tölteni. Éppen a Balaton mellett. A végén kénytelenek leszünk elmenni valami melegvizes élményfürdőbe.

A kiülős borozgatásokról egyébként már le is mondtam. Talán majd szeptemberben...

A pénteket végül jól megjártam.
Bementem, mert az áldott jó szívemmel megszántam a főnökömet és nem akartam kettesben hagyni szegényt a munkával. Mondtam magamban, hogy úgyis csak pár apróságot kell csinálni, majd délben eljövök.
A pár apróságról kiderült, hogy át lett tervezve az egész ház. Sőt, már nem is egy van, hanem kettő és a másikon is csak pár simítás van...
Úgyhogy előbb a délbeni indulást kitoltam kettőre, majd pedig négy lett belőle.
De hát én vagyok a hülye. És különbenis mit várok egy munkamániás főnöktől?
Csak szegény Szőkeherceg gyomra lyukadt ki közben, mivel megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk, ha már ennyire laza a napom. Az ebédből meg vacsora lett.
De ma már tényleg nem mentem dolgozni! Esküszöm!

Aztán még pénteken este megünnepeltük Ördögné születésnapját és illő tisztelettel körberajongtuk az új jövevényeket. Bár azok inkább a lakás felderítésével, valamint egymás gyepálásával voltak elfoglalva, a népes vendégsereg kevéssé keltette fel a figyelmüket.
Névnapomra meg megkaptam azt a medált, amit elkészülte óta áhitattal néztem. Azóta hordom is szorgosan!
Ördögné hiperszuper gyümölcssalátája egy igazi tízpontos készítmény. Csak azért veszélyes az emberi szervezetre, mert nem bírja az ember abbahagyni. Csokikrémmel meg aztán pláne őrjítő. Meg tejszínhabbal...
Ördögtestvér néha igazán kölcsönadhatná az nőt, hogy tündérkedjen egy kicsit a konyhánkban. Aztán ígérem, egészben hazaengedjük... Ígérem...

Tegnap meg nekiálltam egy kicsit alkotni. Nem vagyok egy nagy 3D modellező guru, de ez nem is volt egy hatalmas kihívás. Még egy zeppelint kéne odavarázsolnom, és akkor lesz teljes a kép. Azért az előzményét felteszem megint...

Idáig úgy dolgoztam, mint a gőzgép. Éppenhogy csak megúsztam, hogy a fülemen pár füstpamacs erős sivítással távozzon.
Kicsit unalmas is volt a hajtás a vége felé. Sok volt a meló. Még mindig sok amúgy, de már nem foglalkozik vele a kutya sem.
Múlt héten mindenki lázban égett, a főnök hisztisen reagált mindenre, ami munkajellegű volt, úgyhogy a végén azon töprengtünk, hogy a munkahelyi stressz elviselésében vajon segít-e a reggeli kávé mellé begurított feles. De arra jutottunk, hogy valószínűleg csak a meleget lesz nehezebb elviselni. Maradt a vénás úton bejuttatott kávé.

Ehhez képest mára majdnem teljesen kihalt e tájék. A szúnyogok zümmögnek a fejem körül... meg pár számítógép itt az asztal alatt, de úgy egyébként mindenki lelépett nyaralni. Na, pénteken már én sem leszek! Háháhá!Nem csúfítom a képes felemmel a Hónap Dolgozója táblát. Különben sem lesz itt senki sem.
Kedden meg már indulunk is nyaralni. Úgyám!

Addig majd kiadom összegyűjtött post-gyűjteményemet, vagyis majdnem mindent, ami bennragadt.

Például egy erkély-garnitúráról, ami eredendően kerti volna... Kicsit leporolom a róla készült post-kezdeményt.
Aztán van itten pár kiló kép is. Festett, meg fotózott is. Az is porolásra vár. A rajztudásommal együtt.
Leporoltam pár játékot is az ősidőkből.
Csak a sarokban a pormacskák érzik jól magukat, de ilyen melegben a francnak van kedve takarítani.

Szívemnek tetsző téma a Steampunk. Ez meg egy jó írás róla.

Igazán várom már azt az időszakot, amikor lesz annyi időm, hogy felfeljesszem olyan szintre a kis vázlataimat, hogy nagyközönség számára is emészthető legyen (értsd: meg is merem mutatni).
Rajzolni-rajzolni-rajzolni akarok már végre!

Ebből valószínűleg "csak" annyi lesz, hogy végigmelózom a hétvégét. Na, persze, ha a főnök elfelejti megálmodni a szállodáját, amit a következő hét végén le kellene adni, akkor nem fogok melózni a hétvégén. Akkor tényleg rajzolok!

Talán lesz időm tanulni is kicsit a technikát. A barátnőm a múltkor úgyis megkritizálta az emberábrázolásaimat. Hogy nem elég izmosak. Végülis isgaza volt, az zimozást általában mellőzni szoktam, ugyanis addig a szintig nem jutnak ela vázlataim. Különbenis kicsi vagyok én, kérem! Örülök, ha megbírkózom egy-egy bonyolultabb mozdulattal, nemhogy testépítő csajokat ábrázoljak!

Vasárnap a maradjidehaza.hu reklámkampányának behódolva útrakeltünk, hogy császkáljunk egy kicsit a Bakonyban.
Azzal kezdtük, hogy jól elkéstünk a megbeszélt találkozási pontról.
Jójó, ez miattam volt, mert nem vettem komolyan, hogy el kell indulni hajnali kilenc órakor ahhoz, hogy odaérjünk. Végülis odaértünk, nah.

Kezdetnek tébláboltunk egy kicsit Öskün. Megállapodtunk a körtemplom előtt, bámészkodtunk és ezzel ki is pipáltuk a helyet a képzeletbeli listánkról, mely a szépen csengő "Melyik magyar településen jártam már" nevet viseli. Továbbmenetelkor azt is konstatáltuk, hogy a helyi vasúti sorompó azért van, mert járnak arra vonatok. Jé.
Igaz, a Szőkeherceg által várt 45 kocsis tehervonat helyett (aminél az autósok már leállítják inkább a motort) csak egy csóri mozdony jött. (Egy V43)

Aztán megálltunk, hogy bevárjuk azokat, akik még nálunk is jobban elkéstek.
Hát nem pont belebotlottunk egy strucc-farmba?! Ennek örömére gyorsan ittunk egy háromszor lefőzött (magyaros) kávét és csórtam pár tollat a madaraktól. Jó, nem kopasztottam meg egyiket sem, mert én azoknak a lábaknak a közelébe nem megyek, az tuti. Viszont összeszedtem pár olyan tollat, ami már nekik nem kellett.

A zoológiai élményszerzés után rögvest útbaejtettünk egy kálváriát és hedonista módon gyönyörködtünk a kilátásban.


Tehát ezzel már Veszprémfajsz is kipipálva a listán.

Aztán lóra fel és tovább a Balatonhoz közelebb.
Lehűltünk egy barlangban, hogy aztán felcaplassunk egy kilátóhoz. A levegő páratartalma kábé akkora volt, mintha a Balatonban gyalogolnánk. Mire felértem, megtanultam kopoltyúval lihegni és zihálni. De ennek sem tudtam igazán örvendezni, ugyanis rögvest fel kellett másznom egy három emeletes, ingatag kilátóra, amitől már a földszinten is tériszonyom volt. Fent pedig elfehéredő ujjakkal markolásztam mindent, ami egy kicsit is úgy tűnt, hogy visszatart, ha a tákolmány mégis megadja magát az energiaminimum elvének és kecses mozdulattal előadja a hattyú halálát 6 ember súlya alatt.
Szerencsére annyira fújt odafent a szél, hogy hamar lejöhettem és a koponyám bal sarkában nyüsszögve gubbasztó tériszonyom is lehiggadt.
Aztán eleredt az eső.
De mire leértünk a hegy aljára, addigra el is állt. Sőt, tovahussant és aznap már nem is láttuk többet.

Itt tudtam meg, mi az a geocaching.
Nem, nem valamiféle új windows alkalmazás földmérőknek. Nem. Ez inkább egyfajta modern kincskereső játék. Kell hozzá egy GPS, pár jószándékú ember által előre megadott koordináta és lehet is keresgélni.
Az, hogy egy kütyüvel a kezemben rohangászhatok az akácos-sziklás dzsungel mélyén, hogy megtaláljak egy titokzatos ládikát, titokzatos beltartalommal... nos, ennek egészen sajátos íze van.
Régebben, ha érdekes helyet akartam látni, akkor fogtam a térképet és (jobb esetben) elkezdtem böngészni a túraútvonalakat, hogy melyik mentén van több barlan/vízesés/forrás/csermely/patak/etc., amiért érdemes mondjuk 15 kilométeren keresztül lógatni a nyelvünket. Aztán a helyszínen rendszerint a jelzett forrásról kiderült, hogy lóitató, esetleg már évszázadok óta nem is létezik, a barlang egy ürgelyuknak felel meg, a vízesés meg kiszáradt...
Ámde itt mi történik? Egy-egy vállalkozószellemű emberke fogja magát, elmegy túrázni, lát valami szépet, elrejt egy ládikát és felteszi az internetre a koordinátákat. Te meg elmehetsz, megkeresheted a ládát... és közben látsz te is szépet és érdekeset. Sőt, beszámolhatsz róla. Osztályozhatod. És te is letehetsz bárhová ládát.
És közben ketyeréget bizgerálsz, és ez a dolog legszebb része.
Komolyan mondom, beszerzek egy GPS-t, hogy én is játszhassak ilyet.

Na, ezek után már csak a hasunk megtömése volt hátra.
Majdnem helyben volt egy csárda. Bár a választék ugyan nem volt vadregényesen nagy, de az erdei/vizi finomságoknak viszonylag elfogadható tárháza állt a vendég rendelkezésére. Féloldalnyi helyi, minőségi palackos bor, aztán még vadételek, erdei gomba, fogas, süllő, desszert... mindez kábé két oldalon elfért.
Azért étlap méretét a nyelvek választékával ügyesen vaskosra növelték.
Viszont finom volt, amit elédtettek... kábé közepes áron mindezt.
A bélszínről voltak szívesek megkérdezni, mennyire süssék át (ez nem is olyan egyértelmű amúgy mindenhol), úgyhogy a véleményem egyértelműen pozitív volt a helyről. Bár a natúr bélszín azért meglehetősen borsos volt még az én gyomromnak is.

Ezzel nagyjából véget is ért a nap, mert a kiadós ebéd (délután ötkor) után nem nagyon volt kedvünk moccanni sem, nemhogy kószálni a Koloska-völgyben.

Mondanom sem kell, akkorát aludtam aznap... hogy még mára is hagytam belőle.

Tegnap megalkottam életem első tiramisuját. Az Igazzy-t! Mascarpone sajtból. Bizonyám!

Ahogy eleddig elnéztem, valahogy ez a tiramisu-dolog még mindig valamiféle misztikumként jelenik meg. Senki sem tudja, milyen az igazi, csak találgat... hogy most tényleg azt evett-e, vagy csak egy tiramisunak nevezett valamit, ami finom volt, de mégsem Az Egy, Igazi, Autentikus, Ősi Recept... amit harcos szerzetesek őriznek valahol az olasz hegyek egy elrejtett kolostorában. Varázsos blabla és egyebek.
Vannak persze fogalmaink.
Például, legyen benne piskóta. A krém inkább folyós, ragacsos, mintsem kemény. A tetején kakaópor van. Vagy valami hasonló...
De ekkor eszünkbe rémlik, hogy különbenis, mijafranc az a mascarpone sajt?? Miért nem sajtizű és sós ez az egész kulimász?? Nekem ez gyanús. Ez nem is süti?!

Nos, kémeink jelentették az olasz havasokból, hogy a mascarpone "sajt" valójában egy tejszínizű kulimász. Tökéletesen élvezhetetlen önmagában. Kábé, mintha sűrű tejszínt próbálnál elnyalogatni.
Úgyhogy meg lehet nyugodni, mert nem kell az Igazzy Sütiben a penetráns sajtszagot, birkabundát és sót keresni. Édes is és krémes is, ahogy kell.

Szerencsére a sajt csomagolására is rányomtatták az Egyetlen, Igazzy, Autentikus Receptet. És bár erősen kétlem, hogy ama harcos szerzetesek például babapiskóta kávéba áztatásával kerülnének közel az üdvözüléshez, biztosíthatok mindenkit, hogy a cucc finom! Nagyon finom!!

Sajnos.
Nehezen tudom megállni, hogy ne faljam fel az egész tálat.
Egyszerre.
MOST!

Hol nem volt ihlet, hol nem volt idő.
Most ugyan konkrétan egyik sincs, de azért készül a post.
Elgondolkodtat ugyan, hogy megkésett információkat és gondolatmorzsákat leírjak-e, de pár dolog komolyan megmaradt bennem és itt kocogtat a halántékomon, hogy ki szeretne jutni.

Szóval az úgy volt, hogy volt egy Borsó-buli. Még a múlt hét végén. (Ebből is látszik, mennyire le vagyok maradva magamhoz képest.)
Egy csomóan voltak, akiket (még) nem ismertem, de ezt mostanság kezdem megszokni, annyira nem volt lehetőség a társasági életre. Meg úgy semmilyenre. Úgyhogy rá se ránts, durrbele! Meg minden...
Jó volt a társaság, jókat dumálgattunk. Satöbbi.

A Zöld Pardonba viszont lehetőség szerint nem megyek többet. Eddig is rühelltem a bugyuta pláza-bölcsész neve miatt és ezzel a megismerkedéssel sem lopta be magát a szívembe. Sem a lelkembe, sem a gyomromba. Még fejembe sem. Úgy megfájdult, hogy kénytelenek voltunk 11-kor megfosztani a társaságot sajátmagunktól. És mindezt azért, mert voltak olyan szívesek a hely tulajdonosai úgy dönteni, hogy a jamaikai transzcendentális dobszóló jól illik a szeparéban szereplő görög táncház szirtakijához. Őket nem zavarta, hogy hatalmasat tévedtek. Valószínűleg odahaza csücsültek, távol a sztereo kakafóniától.

A gyomrom meg... más is panaszkodott, hogy még harmadnap is fájt mindene az ottani alkoholok magas vízkoncentrációjától. Vizes sör, vizes bor, vizes kóla, vizes pina colada...csak vizes póló nem volt. Sajnos. Azzal legalább dobhatott volna valamennyit a modorán a pincérnő. Vagy elvonhatta volna a figyelmet az undorodó fintorról az arcán. És a számla kihozáskor a szemében feltűnő dollárjelekről is. "Kettőezer-kettőszáz forintot szeretnék kérni"... (fej felett megjelenő képregény-buborék, ahogy kell: "...és kettőezer-ötszázból szeretnék visszaadni")

Nincsen énnekem amúgy semmi bajom a borravaló rendszerrel, még akkor sem, ha kicsit magasdadok az árak. (Megjegyzem, hogy 2.5 dl-es pohárnyi vizes sört valószínűleg nemcsak itt tudnak annyiért adni, mint máshol 5 dl vizezetlent, de azért ahhoz valamit nyújtani kéne más téren, hogy ezt elnézzem bárkinek) Nade egyem a zúzáját az árlap kiötlőjének, aki rafináltan borravaló adhatatlanra tervezte az árakat. Mert mennyit adsz 590 Ft-ra? 650-et? Számítás szerint igen, de hát akkor tele lesz a zsebed ötvenesekkel. Akkor 700... na, de akkor azért elbízza magát a pincérnő. Vagy megsértődik. Egyik sörnél 700, másik sörnél 600... ekkor a pincérnő végképp megsértődik, a sörödet máshoz számlázza bosszúból és még a tizest is visszahozza. Örülj, hogy nem köpött bele.

A bulin készült képek alapján viszont legalább a buli jó volt. Borsóék meg tündériek. Pont.

Új bekezdés.
Megint rajzoltam. Egyszerűen fogtam egy tutorialt és végigcsináltam a lépéseit.


Minden mást egy későbbi időpontban tudhatnak meg kedves nézőink.

Teljesen rákattantam a "Kés alatt"-ra.
Egy sorozat, péntek jókésőneste a Viasat3-on, a "Szex és New York" után. (Amúgy a TVsorozat / drámai kategóriában idén Golden Globe díjas is lett.) Egy jólmenő plasztikai sebész párosról szól, a jótékonysági és kevésbé jótékony műtéteikről, a kis nőügyeikről és emberi hibáikról, a családi gondokról, életük mocskosabb részeiről.

Elég durván oda van rakva némelyik jelenet, pl. amikor egy "behívjuk a szülőket a gimnazista kölkeik csínyei miatt" megbeszélésen a srácok nyitásként a szemébe mondják az igazgatónőnek, hogy a hivatalos apjuk helyett az a fickó azért van ott, mert biológiailag ő az apjuk, mivel anno eccer összefeküdt az anyjukkal, és...
Szóval kész fertő. Belterj. De ugyanakkor emberi, esendő. És undorító. Felkavaró...

Amúgy onnan jutott ez eszembe, hogy a tegnapi "Nekem 8"-ban felfedeztem egy "késalattos" színésznőt. A tegnapi filmben nem volt túl "mély" a szerepe, de a Kés alattban egy születése óta vak (vagy a "nemlátó" a szebb szó?) csajt alakít, akinek a dermesztően élettelen fakókék szemeit csinálják meg, hogy aztán bonyolult viszonyba keveredjen a hölggyel az egyik doki. Persze annak se happy end a vége. Nem is tudom, miért nézem...

Következzen valami egyszerűbb... a múlt héten megint nagybevásárláson voltunk.
(Óóó, anyám, én csak ilyenekről tudok postolni??)
A munkamegosztás az szokott lenni a boltból (most: Tescóból) kifelé jövet, hogy a kasszánál én pakolok a szalagra meg a zacskókba, az Élelmezési-, Szabadidőeltöltési- és Pénzügyminiszterasszony pedig az anyagiakat rendezi.

Már a kasszákhoz közelítve feltűnt, hogy az egyik sor jó rövid, egyből arrafelé kormányoztam a négykerekű csuklószaggatót (próbáltátok már a saját megpakolt súlyának komoly lendületével haladó kocsit az utolsó pillanatban elkormányozni az elétek szaladó 3-4 éves gyerkőcök irányából?). Kb. 2 perccel később láttam is ám az okát az előbbi jelenségnek: nagyon gyorsan sorra kerültünk mi is. Én általában úgy rakom fel a szalagra a cuccokat, hogy azokat már egyszerűbb és praktikusabb (pl. hideget a hideghez) legyen zacskózni. Hát itt még így se bírtam tartani a lépést a pénztáros csajjal, aki megdöbbentő sebességgel lökdöste felém a "leblokkolvasott" (de szép szó!) árukat.

Mikor egy kis lélegzethez akartam jutni, trükkösen megszólítottam, hátha elterelem a figyelmét, és addig bele tudom tuszkolni egy összetapadós zacskóba a banánt a citrom mellé.
"Hű, de gyors a hölgy..."
Mire meglepetésemre ez a válasz jött:
"Ezt a főnökeimnek kellene mondani." (közben csak egy pillanatra áll meg a keze, de a banán már biztonságos helyen...)
"Hogy-hogy?" (na még ezt a paradicsomot is...)
"Ők más véleményen vannak." (jajj nekem, jönnek a konzervek...)

Majd lehajtott fejjel végezte tovább a munkáját. Megnéztem a kis táblácskát a köpenyén: "Anna" - ennyi állt rajta.
Hát, a hangsúlyából nem sok jót hallottam kicsengeni. Mivel közvetlen munkahelyi vezetőkkel való konfliktusokról csak az nem hallott még, akinek egyszemélyes vállalkozása van gyerekkora óta, úgy éreztem, több ok is lehet a háttérben, mint egy sima leszúrás. Mi van, ha épp az "utolsó esélyét" tölti éppen, és a következő nem elég gyorsan kiszolgált vásárló után már mehet is haza? (Munkát keresni meg 45 év fölött nem a legjobb sport a mai világban.)

Úgyhogy kifele menet összenéztünk, kb. 2 szót váltottunk, és az Vevőszolgálatnál elkértem a Vásárlók könyvét. A srác arca megremegett (Bodzilla szerint csak elgondolkozott egy pillanatra, mert Panaszkönyvnek szokás hívni -- de hát én most éppen nem panaszkodni akartam!), majd kis habozás után megkaptam a megnevezett "izét": egy indigózott lapokból álló köteget, ami leginkább egy nagy számlatömbre hasonlít.

A visszakapott nyugtát(!) nem őriztem meg, így most csak összefoglalva: megdicsértük az "Anna" nevű hölgyet -- a 14-es kasszánál -- gyorsaságáért és kedvességéért, és további jó munkát kívántunk, dátum-aláírás-nagypecsét...

Mindez került kb. 2 percünkbe. Remélem, eljut a megfelelő helyekre a dícséret!
Mesélő, kéretik erről Karmaosztásnál nem megfeledkezni!

(Legközelebb pedig valami jó macsó dologról fogok írni.)

Nem bírtam magammal, egyszerűen muszáj volt most már istenigazándiból rajzolnom. A pacsmagolás már nem elégítette ki a lelkecskémet, nah.
Mit ne mondjak, nem volt egyszerű. Az összes probléma, ami élőben elő szokott jönni papíron, festékkel, az előjött a monitoron a pixelekkel. Úgyhogy, gyanítom, hogy nem az ön készülékében van a hiba, hanem én nem tudok rajzolni. De legalábbis annyira ritkán teszem, hogy nem bánok óriási virtuózitással az eszközökkel.
Folyik az a nyamvadt festék mindenfelé, kiradírozni nem lehet, ha megszárad, akkor ráfesteni sem nagyon... 512 szintű nyomásérzékenység, mi?! Hát a "lapátkezemmel" én bíz' el bírok érni hármat: nem fog az ecset, alig fog az ecset, kurvára fog az ecset.

Egyébként valószínűleg csak szokni kéne az eszközt.
És amúgy meg örülök, mert kipróbálhatok büntetlenül egy csomó dolgot, amire eddig csak ácsingóztam a kirakatok előtt. Természetesen tudom, hogy azért élőben nem így működik ez. Tudom ám, hogy ott segít, hogy látom, mennyi anyag van az ecseten, tudom, hogy nem gombnyomásra szárad a cucc, tudom, hogy nem tudok egy hátteret külön papírrétegen megcsinálni, hogy aztán rátegyem a témát magát.
De azért közelít a valóságoshoz a virtuális műterem és én igenis kipróbálom, hogy vajon jobban tudok-e akrillal dolgozni, mint akvarellel, hogyan kell elkenni digitális papíron a digitális rajzszenet, és hogy mi is az a sumi-e technika.

Fogtam a drágaszágomat és kipróbáltam egy újabb grafikai programot. Corel Painter IX. Mint egy bolygó neve a Dűne-sorozatból.
(Innentől főképpen a kitartóbb geekek olvassanak)

Eddig azt hittem, hogy a Photoshoppal igazán meg lehet csinálni mindent, ami egy grafikus-wannabe szemének ingere... igaz, nem túl egyszerűen, de azért meg lehet csinálni. Erre kiderült, hogy akkora tévedésben éltem eddig, mint ide Kamcsatka.

Nos, eddig igazándiból konkrét feladatra nem használtam a Painter IX-et, csak úgy összekoszoltam találomra, minden különösebb cél nélkül pár pixelhalmazt. Ugyanis képtelenség volna egyetlen (najó, kettő) este alatt a végére érni az összes bigyerének, amit a kezelőfelületen találtam. Kicsit sok van belőle, nah. És nem is annyira magától értetődő az egész, mint elsőre gondoltam. Van pár szín, meg pár ecset, meg néhány extra, azt' kész.

Aha, hát persze.
Olyan az egész, mint egy autószimulátor, csak éppen festőknek. És nem autót szimulálnak, hanem festőfelszerelést... vásznat, ecsetet. Meg tollat. Meg ceruzát. Meg szenet, meg krétát, meg pasztellt, és akrillt, akvarellt, olajfestéket, olajpasztellt, festékpisztolyt, filctollat, markert... najó, egy levegővel nem is tudom felsorolni.


Nyálas firka. De érdemes megfigyelni a vágott hegyű toll profi emulálását.

No, és akkor ezeknek vannak még lehetőségeik, hogy mennyire vizes az ecset, milyen vágottvégű tustollat óhajtok használni, stb. Ha ez az eszközmennyiség mind materializálódna a szobában, akkor bízvást még ennél is jóval nagyobb nappali kellene.
A színekről nem is beszélve.

De hát ez még eddig csak parasztvakítás, mondhatnánk, csakhogy most ugrik a majom a vízbe. Ezek a cuccok mind (kábé) úgy működnek, mint az igaziak. Olajjal festesz? No, akkor kisöcsém, számíts rá, hogy bíz' az olaj nehezen szárad és bíz' a következő ecsetvonásoddal az előzőt is elmázgálod. Főleg, ha sok terpentint használsz hozzá.
De még az ecsetvonások is meglátszanak!



Húúú, ha anyám tudta volna, hogy ilyen program van! (Na, ma este el is fogom neki mesélni lelkendezve)
De tényleg! Most képzeld el! Telemázolsz egy 70 cm*100 cm-nyi felületet (igaz, virtuálisan) és egyrészt nem lesz hót büdös a szobában (jó, mondjuk én szeretem a terpentin szagát, de a fejem akkoris fáj tőle), sőt, még egyetlen gramm festéket sem kellett venned. Ha meg csak játszani szeretnél? Ki a frászt érdekel, hogy elhasználsz akár 50 lapot is, meg több kiló festéket?! A pixelek ingyér' vannak és kis helyen is elférnek. Főleg F8-cal tömörítve. (höhöhö, geek-szleng)


Firka. Tussal, meg olajjal.
Életemben nem párosítottam volna ezt a kettőt.

Tegnap kipróbáltam egy rajzprogramot. Beszámolóval, rajzokkal, miegyébbel egybekötött lelkesedés-özön holnapra várható.

Kezdi piszkálni a csőrömet, hogy mi a frász az az RSS Feed, és attól vajon nekem jobb leszend-e az életem, és a blogomnak tudnia kéne-e. Vagy ez is csak egy újabb feature, amit azért találtak ki, hogy minden böngészőben újabb meglepetés érje az embert, ha egy adott site-ot vesz szemügyre. Kábé úgy, mint ahogy egy-egy könyvet újraolvasva mindig találok olyan részeket, amikre rácsodálkozhatok, hogy jéééé, erre én nem is emlékeztem.
Mindenesetre lépten-nyomon belebotlok ebbe az izébe és most már tényleg érdekel.

Jelentem, vége!
A vizsgaidőszaknak.
Egészen jó mérleggel zártam, meg lehetek magammal elégedve, de hogy egészen őszinte legyek, olyan eufórikus felszabadultság-érzés vett rajtam erőt, hogy momentán baromira nem érdekel, hogy a kismillió vizsgámból mennyi lett ötös, négyes, netán kettes (hármast idén nem is kaptam, hé?!).

Ééééés akkor kéremszépen mostantól lesz időőőőő! Dögivel! Fogok rajzolni, leporolom a drágaszágomat és leülök tutorialok alapján rajzolni és csakazértis megtanulok végre rajzolni, mert nem tudok. És megtanulom a jókis 3D modellező programjaimat is kezelni és megtanulok textúrát gyártani az épületkölteményeimre és megtanulom lélegzetelállítóan szépre renderelni őket. És elmegyek konditerembe Szőkeherceggel. És lazulok, és végre alszom eleget, és ráérek a saját haverjaimra (akik szerintem már azt is elfelejtették, hogy hogy nézek ki), és kószálni fogunk a városban és fotózunk jókat, és elmegyünk strandra is, és nyaralni is fogunk és jól bejárjuk majd a Dél-Dunántúlt, és... és... és tök jó lesz végre!!!!

De miért van olyan érzésem, hogy minderre egyetlen nyár kevés?

Céges hangulatjelentés következik:
- egyedüli sales-es kollégánk tegnap meghirdetett egy akciót, ami csak ezen a héten tart, de ma trükkösen szabadságra ment... (ezer telefon)
- egyedüli telefonos-mindenes titkárnőnk is ma ment szabira, de ő ráadásul egész héten nem lesz... (vele együtt a készpénzes fizetési lehetőség is ugrott az eheti akcióra)

Most mondjam, mennyi telefont kapkodunk fel ketten a kolléganőmmel - teljesen más munkakörben, amúgy semmi infóval ellátva az akcióról (amiről persze az Ügyféltől tudtuk meg, hogy egyáltalán van olyan!) -, vagy ki teccik találni?

Ja!! És a legfontosabb. A kapucsengő.
Az előbb mentem le a kapuhoz, és tettem ki egy post-it cetlit:
NE NYOMD
FOLYAMATOSAN!
CSAK RÖVIDEN...

Szép sárga. Gyártok még, hátha leesik...

Ugyanis amíg el nem engedik a gombot, addig be se tudjuk engedni a kaputelefonnal, csak a fülünket fogjuk kollektíven (szép hangos!), és csak várjuk-várjuk, mikor fárad már el a mutatóujja...
(És amúgy ez már a cenzúrázott verzió a cetlivel: a medvével és a fűnyíróval kapcsolatos eset elkerülése végett.)

Szép nap ez a mai. És még dél sincs...

Szőkeherceg szerény, én viszont baromi büszke vagyok rá, úgyhogy lebuktatom.
Az államvizsgája, és a diplomamunkája is jeles lett.
És ha végre vége ennek a nyűves vizsgaidőszaknak, megígérem, hogy ünnepelni is fogunk. Addig csak szolid babérhajigálás megy.

Túl vagyunk az államvizsgán.
A többes szám nagyon nem véletlen: azért ezt mindenki megsínyli kicsit.
A család kevesebbet lett látogatva, a haveri "légyszi csak ezt fusd végig..." vagy "nem ugrotok át?"-ok elhárítva, a jól vagy kevésbé jól fizető mellékesek meg visszautasítva. És este meg csak a billentyűkopogás van műsoron.
Ez hosszabb távon nem jó, viszont rossz.

Több év után meg pláne unalmas, pedig még lenne, amit szeretnék tanulni. Még egy dolog... egy régi álmom... de abból már aligha lesz valami. További 4 éven át heti 4 este előadásokon csücsülve túl sok lenne.
Talán majd a gyermeke(i)m.
(Csak nehogy abba a hibába essek, hogy velük... sőt "rajtuk keresztül" akarom elérni és megélni azt, ami nekem nem - vagy nem úgy - sikerült/jött össze. Aztán ezt majd a fejünkhöz vágják. Hmmm...
"Családi dráma"-vizionálásunkat láthatták!

Nade a lényeg:
Túl vagyunk rajta, sikerült, és meglepően jól. Így végre papírom van róla, hogy nem vagyok villamosmérnök. Mostmár csak be kéne törni a bankszakmába. Hát nem tudom, hogy nem-e símaszkkal a fejemen lenne-e egyszerűbb.

Születtek azért érdekes sztorik is, másod-harmadkézből érkeztek, még frissek:
Pl. a csoportból a leginkább a banki szakmához értő (abban évek óta középvezetőként dolgozó) kollégát szivatták Banküzemtanból.
Meg amit a konzulensek a legjobban dícsérnek, azt húzzák le leginkább a bírálatban. (Ez többekkel is megesett.)

Aztán egy másik történet arról a lányról, aki 2 év különbséggel adta be hasonló témára ugyanazon szakdolgozatot. Elsőre csillagos 5-ös lett, másodjára meg 2-es. Hmm. És neeem, nem szúrták ki a trükköt, egyszerűen csak más emberek kezébe került.
Szóval ismét megcáfolódott az az állítás, miszerint a tudás objektív dolog lenne...

Valamiféle álomkór hatalmasodhatott el rajtam.
Francba a melóval, francba az utolsó vizsgával... a szervezetem úgy döntött, hogy a biológia minden törvényét, szabályát meghazudtolva az elefántnyi mennyiségben bevitt koffein adag ellenére pihe-puha ágyacskára, párnára, paplanra vágyik és bizony egetverően tudna horkolni.
Még kitartok, de bármelyik pillanatban álomra bukhat a fejem, hogy aztán pár órával később billentyűzet lenyomatos homlokkal eszméljek ismét a világra.
Ezt az állapotot tetézte a kolleganőm fia, aki reggel bejött.
Bemutatkozott.
Ő Álmos. Szegény nem tudta meg, hogy csak a páratlan lélekjelenlétemnek köszönheti, hogy nem azt kapta válaszként, hogy "Húúú, én is, de már főztem kávét, neked is jut..."
Baromira bugyuta poén lett volna amúgy, tudom én. De hajnali féltízkor jobb nem jön belőlem.

Az ex-osztálytársaim kitalálták, hogy a szombati érettségi találkozóról megmaradt mintegy 10 ezer forintot fordítsuk jótékony célokra és hozzunk létre egy díjat, amit majd felajánlhatunk régi iskolánk kimagaslóan teljesítő, ifjú titánjait segítendőleg...
Szép ötlet, csak nagyon félek, hogy hamvába hal, hacsak pár hasonlóan idealista lelkes ember nem támogatja a későbbiek folyamán eme jeles kezdeményezést.
Megaztán. Valljuk be: tíz rongyos ezres azért nem sok. Mondjuk kábé 2 ismeretterjesztő könyvet tud belőle venni a lelkes ifjonc. Vagy 5 ponyvát. Vagy 15-öt, ha antikváriumba megy.
Elgondolkodtató, hogy hogy lehetne ebből az ötletből valami tényleg használhatót kihozni...

Sűrű volt a tegnap és tele volt rohangászással. Magam sem gondoltam volna, hogy mindenhová időben odaérünk, de mégiscsak sikerült.

Jó, persze, ha nem pont a tegnapi napon szánom el magam a ruhavásárlásra, nyilván gyorsabban és egyszerűbben is megoldhattuk volna az egészet. De nekem mégis a tegnapi nap jutott arra, hogy szépruhát szerezzek be magamnak.

És sikerült! A harmadik boltba belépve azonnal megláttam. Azt! És megvettem. Egy csodás, narancssárga kis költemény. Egyesek hívhatják komplénak is, ha éppen nincs jobb dolguk. Szóval szépséges és jól megy a hajamhoz. Soványabb mondjuk nem vagyok benne, de nem érdekel.


Én, a ruhám, meg a csokor

Beugrottunk a kínai ruhaboltba is, mert óriási árengedménnyel be kellett szerezni pár farmerhez hordható hétköznapi felsőt is.

Ez utóbbi miatt majdnem lekéstük a napi programfüzetünk első esküvőjét. Szerencsére Szőkeherceg tud vezetni és forgalom is alig volt, úgyhogy beestünk. Kis kárörömre adott okot, hogy a Főnököm viszont elkésett.

Vicces egy esküvő volt. Ennyire egyszerűt azt hiszem, még nem is láttam. Az anyakönyvvezető sem vitte túlzásba a dolgot. Végighadarta a kötelező szöveget: bla-bla-bla... igen? igen... te is? jó, szuper... mostantól házasok vagytok, csá! És mehetett is mindenki a dolgára.

Utána állófogadás. Ennek az volt a jellegzetessége, hogy egy gyönyörű kertben volt. (A Barabás Villában, ha ez valakinek valamit mond.) Fújt a szél, sütött a nap és kevés volt a kaja (pláne pont délben). De senki nem tartóztatta az embert, úgyhogy gyorsan le tudtunk lépni a következő esküvőre.

(Egy apró közjáték: érdemes megfigyelni a menyasszonyi csokorra szabályosan rávetődő lánykákat. És a "győztes" lány párjának arckifejezését, amiről leolvasható, hogy hehe, milyen vicces, de ugye ez csak egy szokás és nem jelent igazából semmit, ugye... )

A győztes

Az idősíkok szerencsés egybemosódása és némi lónyerítés, patadobogás (= autós száguldás) után éppen beestünk a következő versenyszám első kötelező gyakorlatára.
Na, az már egy kicsit tradicionálisabb volt. Templomi szertartással kezdtünk, utána jóval több kaja, meg minden, ami ilyenkor még fontos lehet, ugye. A polgári szertartás egyes szövegelemei némi deja vu érzést ébresztettek - van valami sablonjuk? -, de aztán túltettük magunkat rajta, rövidre lett fogva az a rész, ami már senkit se érdekelne igazán.
Utána ismerősökből álló lelkes haver-zenekarok játszottak, a két hónappal ezelőtti lagzi zenéihez képest ég és föld volt a különbség.
Talán emiatt volt, hogy nem csak a 6-8 éves korosztály táncolt ugrabugrálva, hanem azok is, akik igazából az ifjú pár korosztálya.


Itt is volt csokorravetődés

Végeredményben a szervezőket csakis elismeréssel tudom illetni, mert nagyon tetszett a dolog. Nem volt idióta vőfély (ezt meg hogy kell írni??!), butácska rigmusokkal, nem volt cigányzene sramlizenészekkel, és ez már önmagában megér egy piros pontot.
Volt viszont a legelején templomi kórus és énekkar angyali kislányokból, ami egyszerűen csodás volt. (Jó, oké, volt hamisan játszott bevonulási zene is, de ezt elnéztem a templomi orgonistának.)
Egy csomó jó dolog volt és nagyon tetszett az egész, és nagyon sajnáltam, hogy le kellett lépnem a tízéves érettségi találkozómra.

De szerencsére pozitívan csalódtam. Jó volt a hangulat, beszélgettünk, nosztalgiáztunk... mintha legalábbis vénségek lennénk már.
Mindenki sorban elmesélte, hogy mi történt vele az érettségi óta.
A 24 fős osztályra jutott cca. 40 diploma. Lett egy csomó közgazdászunk, pár villamosmérnökünk, orvosunk, gyógyszerészünk, fizikusunk, biológusunk, bányamérnökünk, és még sorolhatnám.
De úgy amúgy szinte semmi. Szinte semmit nem változtak 10 év alatt. A legtöbb ifjonc most fog még majd megházasodni, gyerekek sehol sincsenek, kutya-macska-háziállat is alig akad. Bocsánat, egy gyerkőc mégis van... a osztálytárslány, aki az anyukája, sajnos nem is tudott eljönni emiatt, ugyanis a pici még túl pici...

A 85 éves latintanárnőnk lelkesen elmesélte egész élete történetét is. Egy kétlábon járó történelemkönyv a csajszi. És tök friss, és még mindig tanít, és úgy mindenestül imádjuk, mert nagyon jó fej.

Az énektanárunk - aki sokáig osztályfőnökünk volt - ugyanolyan beképzelt... khm... fa... fazon, mint eddig, viszont a 12 éves kisfia kicsit javított a helyzeten. Nyilván az anyjától örökölhette a jó tulajdonságait.
Sajnos nem igazán találta a helyét, úgyhogy este 9-től folyamatosan próbálta rávenni az apját, hogy lépjenek már le.
Ott volt még a régi töritanárunk, meg a földrajztanár. És mondhatom, hogy bár mindenki elég kalandos utat járt be, ők azért túltettek rajtunk. Ezekre a kalandokra nekünk még gyúrnunk kell, azt hiszem.

Állítólag a kedvenc tornatanárunk mégsem halt meg, csak infarktusa volt, valaki meg elterjeszette a rémhírt róla. És ugyanígy az egyik srácról is elterjedt, hogy már kisfia van, de most megcáfolta... ő legalábbis nem tud róla.
(A pletykák terjedésének fázisai: először csak tagadják,
aztán valaki kérdezi, hogy igaz-e...
végül akad valaki, aki már állítja is, sőt, a saját szemével látta, amint...)

Aztán elfáradtam és hazajöttünk aludni.
És még mindig alig tudok magunkba életet lehelni.
Na, megyek és főzök egy kávét, mert holnap vizsga, Szőkeherceg meg államvizsgázik.
Úgyhogy drukkoljatok!

Megint két vizsga kipipálva. Még van kettő.
A nap süt, az élet szép.
Anyámat átvitték egy másik kórházba, de mivel a telefonját nem kapcsolta be, ezért gőzöm sincs, hogy mi van vele.
Lelopták a lóról a patavédőit. (Magyarul ellopták a kocsiról a dísztárcsákat, bármilyen banálisan hangzik is.) Száradjon le a keze annak, akinek pont az kellett! Neki valószínűleg nem fog annyit hozni a konyhára, mint amennyibe nekünk fog kerülni. Dögöljenek meg a tolvajok! Rühellem a fajtájukat! Utálom, hogy nekem tök sokat kell güriznem valamiért, amit ők egyszerűen csak elemelnek.
Van cca. 7 kilónyi többletsúlyom, amit le kéne adnom már végre. Minden nap megfogadom, hogy innentől aztán kemény leszek. És minden nap megint puhány vagyok... Folyton látom a "jó" csajokat tök jó ruhákban és mindig azon jár az agyam, hogy a francba, én most ilyeneket nem vehetek fel. Azt a szoknyát sem vehetem fel... azt a nadrágot sem kapnám meg a méretemben... abban a cipőben sem érezném jól magam. És különbenis...
Meleg van. Döglődöm.
A nap süt, az élet szép. Nem ittam elég kávét. Délután meg épületbejárásra megyek.
Vinny.

Ja, holnap is vizsga. Már tele a fejem.
...egy bezier-felület előállítható két bezier-görbe Descartes-sorozatából...blabla...
Ja, ez számtech. Amúgy.

Tulajdonképpen könnyen tanulható. Sokkal könnyebben, mint az a másik. Az a másik, ami majd szerdán lesz. Ami annyira tanulhatatlan, hogy a barátnőm által készített puskák holnap mások általi fénymásolásra kerülnek.

Ja, ma hallottam egy sztorit (urban legend?), hogy egyszer valaki egy idős tanárárnéninek, akinek már nem volt túl jó a szeme, fénymásolt jegyzeteket adott be, és a néni elfogadta.
Vajon a 10×10 centimétereseket is elfogadta volna?

Egész hétvégén tanultam a szerdai vizsgára, de semmit sem ért... Azt hiszem, kénytelen leszek puskázni. A legszebb az egészben az, hogy a barátnőmtől kaptam a jegyzeteket, a tankönyveket... és a puskát is. No, de még a puskát is tanulnom kell, mert akkora az anyag.
Ehhh, édes diákévek, mi?!
Nekem speciel néha tele a kiscipőm.

Van az úgy, hogy az ember éhesen megy bevásárolni. Alapvető hiba, aminek kimenetelét csak úgy tudjuk kordában tartani, ha előrelátóan nem tartunk magunknál túl sok pénzt: ez kérem a "taktikai csóróság".
(Egyszer volt egy előadásom, amin az impulzív vásárlásról volt szó. Akkor a tanár azt tanácsolta, hogy ragasszunk eccer próbaként a pénztárcánkra egy post-it cetlit, amit ugye csak sorbanálláskor veszünk elő, és ez álljon rajta: "Na te barom, most nézd meg, mi mindent vettél!")

Szóval így szokott történni, hogy némi vacsoráért és tejért beugorva végül a kosárba kerül egy pár pizzás csiga, egy pici saláta, egy csodaszép óriásbagett (teccik tudni, amiről lelógnak a sült sajtdarabok), egy zacskó ropogósan pogi, pár falat sajtos-tormás tekercs, némi kaszinótojás, és...
és... két polip.
Igen, polip.
Lehetne szépíteni, de ez akkor is valami randa lábasfejű volt, még ha oly pici is, mint egy fémhuszas. Sőt, rögtön két példány is. Így nézett ki az egyikük a mogyorós kistányéron:

Nos, valami ilyesmikre vadásztam kommandósaimmal anno az X-Com (UFO) 2-ben, és ettől az emléktől valahogy nem tűnnek ínycsiklandóbbnak. Egymás közt szólva, amúgy se nagyon. De arra, hogy végülis miért kerültek a kosárba, igazából nincs magyarázat. Talán a nosztalgia, hogy egyszer milyen rosszul lettem egy "tenger gyümölcsei" pizzától. Talán mert Bodzilla olyan lenyűgözve-rettegve bámulta őket a Spar megfelelő pultja mögött. Én meg; egyszer élünk, ráadásul nem egy Loch Ness-i szörny méretűek, pár deka lehet az egész, szóval nem dönt minket anyagi romlásba ez a két miniterrorlény.
(És tényleg, 150 Ft ha volt a kettő, és ezzel még a "de tudunk mi élni!" feeling is elmaradt. Hát nem éppen "bamboocha". Gyk.: nem "edd élet nagykanállal": esetünkben egy teáskanál is elég lett volna... Ez meg már milyen szánalmas.)

Ekkora felhajtás után igazi csalódás volt a kóstoló: tök ízetlen izé, röviden összefoglalva olyan "sós tengeri semmi" volt. Legalább "bamboocha" lett volna! Ehh...

(Lapzárta után érkezett: kerestem képernyő-képeket az X-Com 2-ből. Csak olyat találtam, ahol rákemberek vagy mik vannak. Aha, rákok... Esetleg mindjárt óriás homár, mi? Na elmentek a fenébe!)

Sikerült a filozófia vizsgám is ma. Ötös. Kicsit hosszadalmas volt a vizsga, de elég barátságos elbeszélgetés jellege volt, úgyhogy nem estem kétségbe. Nagylány vagyok már, vagy mi a fene?!

Mondjuk ezt például anyámnak hiába bizonygatom. Még mindig meg van róla győződve, hogy mindent ő tud jobban. Ma például kitalálta, hogy majd el fog járni gyógyfürdőbe, meg jógázni... és attól majd jobb lesz.
Hát persze. Azt hiszem, én örülnék a legjobban annak, ha ez tényleg így lenne.
Közben kiderült, hogy elég rendesen cukorbeteg. Pfff! Mondjuk az ő korában ez nem egy hatalmas meglepetés, de hát igazán kiderülhetett volna előbb is.
Jellemző az is, hogy sokkal jobban izgul a távollétében odahaza gyülekező pormacskahadak miatt, mint amennyire sajátmaga miatt kellene...
Ilyenkor tényleg nehezen tudom megmondani, hogy melyikünk a felnőttebb... Inkább megnyugtattam, hogy apám takarít. Ami legalább tényleg így van. Sőt, ma még vacsorát is "csinált" nekem. Kaptam tőle egy grillcsirke mellet, nehogy éhenhaljak. Úgy tűnik, hogy annyira megszokott lett, hogy szerdán este náluk vacsorázok, hogy kötelességének érezte most is biztosítani a vacsora lehetőségét.

Amúgy most már minden alkalommal, amikor bevergődök a kórházba, másik orvossal beszélek anyu állapotáról. Jó, igaz, ma például beszéltem a szombat estivel. De nem csak vele! Mert közben konzultált egy másikkal. Szerintem rövid időn belül a teljes gárdát megismerem, ha ez így megy tovább.
Egyébként anyu átkerült egy másik épületbe, ahol sokkal kisebb a fejetlenség, sokkal nagyobb a rend és sokkal jobb fej a nővér is. Ugyan kissé túl lehet terhelve szerencsétlen, mert alig bírtam megtalálni az épületben, amikor éppen beszélni akartam volna vele. De végül meglett.

És most már megint tanulok. Nincs megállás. Nincs kegyelem.

A helyzethez képest most tulajdonképpen nem is panaszkodhatom, sőt.
Meglett a Sziltan vizsgám! Kettes. A tanár rendes is volt, összekapart nekem még 4 pontot - tekintettel a félévközi teljesítményemre. De az indexbe senki nem ír olyat, hogy k. elégséges (lásd még a kegyelemkettes és az átrugdostak a vizsgán címszavakat), úgyhogy egyáltalán nem zavar a dolog. A Várostervezés rajzom négyes lett, úgyhogy elégedetten hátradőlhetek és elkönyvelhetem, hogy megérte annyit dolgozni vele.
Eddig egészen jók lettek a tervezéses tantárgyakból a jegyeim... hmmm.
A múltkor az egyik csoporttársam azt állította, hogy tehetséges építész vagyok. El kéne hinnem neki? *a szerző leül a babérjaira sütkérezni*

Holnap megyek Filozófiából és még a főnököm sem háborodott fel, hogy ennyi vizsgám van.

Szőkeherceg is bezsebelt egy jelest a diplomamunkájára. Igaz, még csak javaslat, de azért... Sőt, a tantónéni még azt is javasolta, hogy "átdolgozás után" publikálni is érdemes volna. Eszméletlenül büszke vagyok a drágámra! *babérokat szór Szőkehercegre*

Valahogy mindig történik valami.
Anyám kórházban. Elballagott tegnap az orvosi ügyeletre a begyulladt kezével és mentővel vitték be. Sikerült egy olyan kórházat kifognia, ahol úgy istenigazából áll a bál. Ennyit a hétvégéről és a sürgősségi esetekről.
Rohantunk egy szép nagyot este 9 óra magasságában, hogy legalább minimális felszereltsége legyen odabenn.
Az orvos akkor még azt mondta, hogy hétfőre kiírták a műtétet. Ehhez képest ma már mondtak olyat is apámnak, aki reggel volt benn, hogy ma délután lesz a műtét. Senki nem tud semmit és összevissza beszélnek. Anyám meg addig élhet infúzión. Jóétvágyat!
Baleseti sebészet, mi?! Bahhh! Hát nem egy Vészhelyzet-csapat. A Feketeerdő klinika is szép álom volna...de sajna még a Kórház a város szélén is erősen kozmetikázott változata az ott uralkodó helyzetnek.
Már tervezem, hogy délután bemegyek és szétcsapok, de úgy igazán, leordítom a nővérek haját is, mert kezd elegem lenni. De az is lehet, hogy kénytelen leszek fizetni nekik, mert apám elmondása szerint inkább fintorognak, mintsemhogy foglalkoznának a betegekkel. Undorodom az "ingyenes" kórházi ellátástól, mondtam már?
Most már szétvet az ideg, ahogy itthon ülök és járnak a fejemben mindenféle hülye gondolatok.
Aggódok, basszameg! Az egyetlen anyám és nemhogy nem tudok neki segíteni, de még biztosat sem tudok róla... Persze ha beülnék strázsálni a kórházba, akkor biztosan naprakész lennék. Persze amennyire mindenki jóltájékozott arra, még az is lehet, hogy nem.

Az már eltörpül ezek mellett, hogy holnap kora reggel szilárdságtan vizsga. Finoman szólva is kissé nehezen koncentrálok.

Ha valaki netántán nem vette volna észre, akkor most szólok!
A Dézsagyár új alkalmazottal bővült.
Újabb távlatok, kitágul a horizont...új helyeket fedezünk fel, ahol dézsa még nem járt.

Akkor most következzék pár sor a Sith-ek bosszújáról egy másik szemszögből. Konkrétan az előbbi vélemény forrása melletti székből (a Bal 9-esből), mivel ugyebár ketten néztük meg -- több szem többet lát alapon. De ennél is több szemre lett volna szükségünk.

Ugyanis ez is egy olyan film lett, amit vagy háromszor kell megnézni: egyszer a történetért, másodszor az apróságokért és a mellékszereplőkért (mellékszörnyekért), harmadszor pedig az alaposan megrajzolt épületbelsőkért, városokért és űrjárművekért.
(De ne menjünk el biccentés nélkül azon tény mellett, hogy bizony legalább ugyanennyi bőrt le fognak róla húzni másként is: regény/rajzfilm/képregény, szőrös/aranyos/LEGO figurák és az elengedhetetlen színes képeskönyvek, teli a filmből vett, poszterre vagy Windows-háttérnek kívánkozó képekkel meg némi szöveggel, amit a 12 éves "olvasók" úgyis átlapoznak majd...)

Néhol sikerült "fájdalmasan szépre" megrajzolni a háttereket, és jó lenne tudni, hogy némelyik forgatási helyszín vajon melyik kontinensen/országban található (és lehet-e oda rögtön költözni :).
Páratlanul részletes minden, a csatajeleneteknél meg már vártam, mikor lassul be a kép vagy kezd el szaggatni az űrhajók mozgása... (szinte hallottam, hogy felzümmög pár processzor)... de nem, jó munkát végeztek, a cuccaik árából persze biztos megvehetnék a teljes magyar filmipart, jogdíjastul, színészestül, portásbácsistul, rézandrásostul...

Ízlelgessük a szót: CGI.
Nem, nem egy ügynökség. Mondjuk ettől még nem kell kevésbé félni tőle, de hogy áldás-e vagy átok az elterjedésük, az szerintem jobban ketté osztja a filmiparhoz értőket, mint Mózes a Vörös-tengert... (politikailag korrekt verzió: mint Jim Carrey a paradicsomlevest.)


Nekem személy szerint pozitív élmény volt a film, nem vártam tőle mást, mint amit nyújtani volt hívatott, egyedül talán az idősík volt kicsit zagyva. Az egész szinte egyetlen pörgő jelenet, nem csökken a feszültség, mintha mindig éppen harcolna valaki. Az az érzése van az embernek, mintha összesen 4-5 nap... na jó, 4-5 hét eseményei lennének, az pedig akárhogy is nézzük, csak 1 hónap.
Márpedig legalább 8-nak kellett eltelnie a történések ideje alatt. Ugyanis ennyi idő kábé kihordani egy (spoiler: egyszerre kettő) gyermeket onnantól, hogy tudatjuk a kedves papajelölttel, miszerint új pénzforrás nyílik meg hamarosan: a családi pótlék és a GyED képében.

Kis kitérő: természetes úton (a klónozókat most hagyjuk, kell a fenének annyi mexikói, tutira csak azokhoz értenek...) egy babát 1 anya 9 kilenc hónap alatt szül meg, még a Köztársaság korában is.
Próbálkoztak ugyan állítólag a 9 anya -> 1 hónap felállással is, de nem jártak sikerrel.

Ez azt jelenti, hogy bizony volt... kellett, hogy legyen olyan történés is, mikor a kamera nem bámult a szereplők arcába, és biza tépelődhettek, gondolkodhattak, moralizálhattak (spoiler: csábulhattak a Sötét oldal felé) máskor is, mint amikor mi néztük őket.

És talán ez okozhatta a tőlem eggyel jobbra ülő mozinéző furcsa hiányérzetét is. Meg talán az, hogy nem volt elég nyilvánvaló: egy NagyonNagy Sötét Úr, aki képes ennyi embert megtéveszteni, az biza nem csak a jó dumájával győzködi a népet, legyen amúgy akár szuper diplomata is: egy Jedi szívének és gondolatainak megmérgezéséhez ennél jóval több kell.
És ha nem is látunk szikrákat a szemében vagy derengésszerű aurát körülötte, attól még ott az Erő, annak is a színhiányosabbik oldala... De ez tényleg nem lett eléggé hangsúlyozva.


Hogy másról is szó essen, kikívánkozik ide a blogra valami már egy ideje. Vagy valaki. Egy... egy... nos, egy állat. Egy skunk.
Már egy éve. Azóta egy állatkereskedés "dísze", mióta elődjét megvették: egy Maine Coon cicát. Az "ár" felirat az üvegpalotán nem változott: 80.000 Ft.
Bizony, annyi. A cica elkelt annyiért, ez a kis állatka nem. Aki azóta persze megnőtt. Nagyobbacska állatka lett - ez a szép verzió.
Elegánsan elhízott - ez meg a valósághoz közelibb, ami nem is csoda, mert kb. kéthavonta jártunk ott, és csak most először láttuk ébren. Egyből lenyűgözött...



Tegyék a kedves olvasók a szívükre a kezüket: hát nem édes? (Az "igen"-en kívül semmilyen választ nem hallok meg, ne is tessék próbálkozni...) Miután sikerült egy képet csinálni róla (10-ből a fenti 1 volt értékelhető), elkezdtünk csevegni róla a főeladótól kb. 3 méterre, hogy biza nem kel el... majd viccesen megjegyeztem azt is, hogy 60-ért már talán töprengeni kezdenék. Mindezt nem mondtam túl hangosan, de nem telt bele 10 mp, és a főeladó jelent meg a Skunk lakóhelye mellett, és letörölte az üvegfalról az árat...
De nem, nem vettük meg. :) Nem azért, mert ketten együtt sem rendelkeztünk ennyi vagyonnal így fizetés előtt, hanem mert egy ekkora lakásba nem való -- bár igazság szerint, az alvás művészetét háborítatlanul tudná művelni, ha elférne nálunk, ugyanis amennyit mi ébren idehaza tartózkodunk, az nem túl jelentős...
Így hát nem lettünk többen sem egy skunk, sem egy gyönyörű tűzpiros-kék színű papagáj, sem egy csincsilla révén - a futottak még kategóriában egy kopasz malac és egy beszélni tanuló sándorpapagáj indult.


Mindenkinek feltűnt talán, hogy eme blog írónak száma megközelítőleg duplájára nőtt, bár a blog alapítója a kezdeti lelkesedés és gondolat mellett némi fenntartással viseltetett a dolog iránt: félt, hogy túl sok autóról lesz szó innentől a blogján.

Bizony-bizony, beigazolódott a gyanúja, a Sith-ek bosszújáról szóló sorok közé is becsempésztem pár kommandóst: a figyelmesebbek bizonyára kiszúrták már a "spoiler" szakszót, ami tuningolt autók egyik ékessége:

Tegnap megnéztük a SW3-at, de nekem biz' nem tetszett.
Eddig mindenki szétdícsérte, lehet, hogy ezért volt kissé csalódás. Nem tudom.

Sűrű volt, sok volt, akciófilmet csináltak a meséből. Ezt a mennyiségű gykást, űrcsatát, lézerkard suhogtatást, lélektani gyötrelmet, frinc-francot én kábé három filmben csináltam volna meg. Folyton történt valami, nem volt idő elmélázni, elgyönyörködni az épületekben, a tájban... meg úgy semmiben sem, pedig lett volna mit nézni. Majd ha hozzájutok DVD-n, akkor lassítva nézem, az tuti.

Pluszban még tele is volt logikátlanságokkal.
Azt hiszem, nem mondok újat, hogy Anakin átáll a sötét oldalra. De máig sem tudom, hogy miért, mert engem ugyan nem győztek meg a sithek, hogy ők a jobbak. Én tutira legyaktam volna a rusnya Sötét Urat és nem a tenyerét nyaldostam volna, az ziher. Főleg ha olyan tökös csávó vagyok, mint az a Skywalker gyerek. De ezekszerint ő nem csak tökös volt, hanem síkhülye is. Sőt, egy idő után töketlenül síkhülye.
"Átállsz?"
"őőő... meg is ölhetnélek"
....
"őőőő, tudodmit?...szolgálni foglak!!"
Na, ennél csak egy fokkal volt frappánsabb az átálló-szöveg.

R2-ből action robot hero-t gyártottak. Lassan Yoda is képtelen lesz legyőzni, annyira tápos lett a kis kaszni. Nekem jobban tetszett a régi kis kotnyeles mivolta.

A harci droidok mind idióták. Ez kiderült a filmből. Minden akciójelenetnél csak bután nézték, hogy mi történik és megvárták, amig lemészárolják őket. Holott totál táposnak kellene lenniük... de ezek valami porcelánötvözetből lehetnek, mert egy rühes kiskutya farksuhintásától is darabokra esnek szét.

És még sokáig tudnám sorolni...
Mindazonáltal jó átkötés volt. Kellett, szükség volt rá, de sietős volt, kapkodós és túl akciós. Kénytelen leszek megnézni valami vágatlan(abb) sokórás, rendezői változatot.

Kábé három örömteljes másodpercig azt hittem, hogy tényleg hozzájuthatok 5 Ft-ért egy gőzmozdonyhoz... Aztán figyelmesebben olvastam. Ez csak egy képeslap.
Szóval nem lesz gőzmozdonyom. *lebiggyed a szerző ajka*

Kezdem unni a régi gimis osztálytársaimat. De úgy tényleg.
Eddig sem istenítettem őket, de valahogy csendes jóérzéssel gondoltam rájuk. Ez egyre jobban kezd megszűnni, ahogy halad előre a találkozó szervezése a levelezőlistán. És egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy magasról leszarják egymást, mindenki csak a saját kis dolgait hajtogatja, lényegtelen, hogy a másik mit gondol. Ez olyan kis ellenérzés morzsákat szül bennem valahogy. És egyre kevesebb kedvem van odadugni a képemet. (Egyébként azt hiszem, hogy minden ellenérzés ellenére a kíváncsiságom győzni fog és elmegyek mégis.)
Egyébként még egy 50 fős csettalálkozót is látványosan egyszerűbb volt megszervezni, mint ezekkel lekommunikálni ezt a hajcihőt. Nem irigylem a szervező srácot.
Pfffh! És akkor csodálkozom, hogy előre borsózik a hátam ez egésztől...

Élek... élek.
Kicsit megviselten.

Már beinjektáltam a vénámba a napi kávéadagomat, a taurin és egyéb finomságok még váratnak magukra, de már abból is betáraztam ínységesebb időkre. Altató lövedék helyett ébrentartó lövedék... Asszem, innom kéne még egy kávét, hogy ne írjak ekkora hülyeségeket.

Este, meló után Várostervezés. Szépen haladok, de haladhatnék sokkal szebben is. Azt hiszem, ez is az a tervezési folyamat, amit nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Vasárnap abba is hagyom és hétfőn be is adom. Kedden meg elmegyek belőle vizsgázni. Ez elég nagy bátor...akarom mondani botorság, tekintve, hogy tanulni még nem tanultam rá. De próbavizsgának jó lesz. Hogy nekem mennyi időm van!?

Az Épszerket hagytam a fenébe. Volt helyette annyi minden más, és külöbenis elegem volt már belőle, nah.

Különben lassan két hete egyfolytában rajzolok. Kézzel, mint az állatok... najó, néha besegít a Tablet is. Sőt A Tablet. Most kezdem érezni, hogy mekkora segítség és milyen jó, hogy van. Amellett, hogy tulajdonképpen csak egy játékszernek indult, amikor megvettem. Oké-oké, nem olcsó játékszer.




Ugyanakkor, ezek mellett kicsit eluntam magam a héten a melóhelyen. Érdekes kettősség ez.
A jó kis sarokhelyemnek hála, a főnök elfelejtette, hogy vagyok és alig adott munkát. Amit meg adott, az vagy nem volt jó, vagy meggondolta magát és a végén mégsem kellett megcsinálnom. De a pepecsélésekkel azért elment mindig a napom. És még stresszelni is tudtam magam miatta. Ez a modern ember átka lehet, hogy a semmin is fel tudja magát idegesíteni.
Bezzeg abban a japán faluban, ahol annyi száz éves él... Megmondták a titkot: zöldséget kell enni, kapálni kell sokat, nem kell idegeskedni mások hülyesége miatt és sokat kell röhögni. Tisztára betartható dolgok. Na, megyek is kapálni...

Kifizetődő hosszas emilben elemezni a barátnőnknek sanyarú sorsunkat. Postírásban pedig segít a Kopipészt Manó...

Na, ma eldöntöttem, hogy hagyom a francba az Épszerket idén. (A tudatlanoknak: Épületszerkezettan. Ronda és gonosz. Aki nem ismeri, az is rettegje!!)
Szóval hagyom a fenébe, majd jövőre, és addig ne is lássam, ugyanis totálisan esélytelennek látom, hogy összesen két este alatt, meló után két pótZH-ra is felkészüljek.
Szőkeherceg javasolta a tanulmányi szabadság kivételét. Jelzem, bennem is felmerült már, csak félek, hogy a főnök csak egy ideig lesz toleráns azzal kapcsolatban, hogy csak néha lát a munkahelyen, ugyanis leginkább nem vagyok benn.
Meg már amúgy is tiszta idegbaj voltam (na jó, vagyok) és kezdett elegem lenni az állandósult fejfájásból. Azt hittem magamról, hogy én bezzeg nem vagyok egy olyan ideges típus, de most rájöttem, hogy de. És igenis stresszelem magam és képes lennék fennmaradni az elkövetkezendő három napban (még meló után is) hajnalig, hogy befejezzem azt a nyűves rajzot, a hőtechnikai számítást, a műszaki leírást... és még azt a maradék két estét is rászánnám a kilónyi részletrajz betanulására.
Ne ingassátok a fejeteket, nektek is biztos van valami szégyelnivalótok!

De ez nem lenne elég, mert ott van sajnos a Várostervezés is. (Ami egyébként egy megfoghatatlan lufi). Az egyik konzulens ezt mondja, a másik azt... én meg döntsem el, mit is akarnak valójában. Szóval így legalább azt a rohadt Várost meg tudom csinálni rendesen.
Ja, hiperszuper: MOST jelentették be, hogy 31-én van a Város vizsga. Ekkor lesz, nem máskor - sőt máskor nem is lesz. Egyáltalán. (Amúgy meg nincs is benne a Neptunban se (ami ugye minden ügyintézés központi rendszere). Ha ma nem megyek be, nem is tudom meg. Megjegyzem, vannak képzések, ahol legalább egy szabvány e-mail megy a kiegészítős, nem egész nap a suliban és a tanszéken lógós/ráérős hallgatóknak a vizsgaidőpontokról, vagy legalábbis akkor, ha változás van...)
Szőkeherceg teljesen ki van akadva, hogy mi az, hogy EGY időpont van. Elmeséltem neki, hogy mennek itt a dolgok. Azt mondja, írjak a dékánnak...
*sóhaj* Látszik, hogy nem járt még kiegészítő képzésre... Itt minket mindenki utál, itt minket mindenki csak bánt. És most sajnáljatok!!!!!

Úgyhogy első alkalom Sziltan vizsga lemondva - merthogy eredetileg szerettem volna gyorsan túllenni rajta, ráadásul az első alkalommal nem is szoktak annyira nehéz példákat adni, ez viszont ugye 30-án lett volna -, de nem baj, majd megyek a másodikra.
És reménykedek, hogy nem szívatják meg azokat egy nehezebb példasorral, akik nyilván "nem mertek elmenni az elsőre".

Rájöttem amúgy - persze biztosan túl későn és én vagyok a becsületes barom -, hogy hogyan is tudják egyes "eminensek" gyönyörűre megcsinálni az épszerk rajzaikat. Meg már rögtön az első konzultációra majdnem kész rajzokat vinni. * körülnéz, hogy mindenki figyel-e *
Nos, kérem: nekik eleve vannak olyan segédanyagaik, amiket
régebbi hallgatók csináltak!
Ott van nekik a gépen. Sokszor belsősként is ténykednek a suli valamelyik tanszékén, akkor meg már csak-csak az "ölükbe hullik valami", hogy ne terhelje le őket nagyon egy-egy kötelező feladat: érezzünk velük együtt, hogy milyen szar is lehet nekik, ha már erre kényszerülnek.
(De nem baj, mi majd okosabbak és sikeresebbek leszünk náluk. Jöttök ti még majd hozzánk, hogy mutassuk meg ezt vagy azt!!)

Úgyhogy, ha ez így megy tovább, hogy láthatóan a feladatok mintha nem is a munka után (opcionálisan: család, sok-sok kiskorú gyermek mellett) tanuló hallgatókra, hanem ráérős feladatcsencselőkre vannak méretezve, akkor sajnos kénytelen leszek jövőre Épszerk 4-ből egyből beszerezni ezeket, és nem saját kútfőből csinálni, mert az baromira nem kifizetődő. (Tippeljünk: szerintem van, aki pénzért szerzi őket. Nagyházi-feketepiac. Tervfeladat-maffia. *elájul* )
Basszus. Ez kérem már keményen a versenyszféra. Iskolai kapitalizmus.

És erre most kell rájönnöm!!!! *falba veri a fejét* (Hát igen, mi mindent tanul az ember az Életről az iskolában.)

Tök vicces volt amúgy, ahogy ma egy kis lelkes harmadéves (vagy negyed? mindenesetre fiatal volt és lelkes) építész odajött, hogy "jajjj, de jóóóóó, (*édibédipillogás*), hogy én kiegészítős vagyok, és júúújjj és az milyeeeen?"
Hát bazmeg, milyen?! Kibaszott nehéz....
Kicsit tömör voltam. Látványosan letört a lelkesedése. Szegényke... (Neki is tanított a mai nap valamit az Életről. Ha mást nem is, de legalább annyit, hogy a kiegészítősök kurva rondán beszélnek...)

A régi osztálytársak meg (még az "elitgimiből") kitalálták, hogy most legyen a 10 éves érettségi találkozó. (Jesszasz, de vének vagyunk már!)
Naná, hogy vizsgaidőszakban!
Oké, logikus, hogy őket már rég nem érdekli a vizsgaidőszak... de ha nem kértem volna külön, hogy NE akkor legyen... Így olyan "kedves".

Persze ezt csak azért rovom fel, hogy puffoghassak valamin, de úgyis elmegyek az összejövetelre, mert kíváncsi vagyok a fejükre. A tanárokéra már nem annyira. De ők is meg lesznek invitálva. Páran képesek annyira lelkesedni az osztályból, hogy akár a négy év alatt elfogyasztott tizenegy(!!!) darab angoltanár mindegyikét is mind meghívnák...

* Köszönettel tartozom Szőkehercegnek, amiért olvashatóra lektorálta az amúgy elég összeszedetlen pöfögésemet.

Köztudott, hogy plüssállat mániám van. Úgyhogy, amikor vásárlásra kerül a sor, akkor mindig megállok egy kicsit játszani a plüssállatos pultnál.
Legutóbb visítva ugrottam hátra vagy másfél ölnyit.
Megláttam Őt!

Ez egy csodálatos nap.
Olyan csodálatos, hogy gyorsan be is sorolom azok közé a napok közé, amikor ki sem kéne kelni a paplan alól. Maximum ablakot nyitni, mert meleg van. Ugyanis, ha kikelek, akkor valami elromlik, összetörik, leesik, megroggyan, felrobban, megbuggyan... egyest kapok, megvágnak, lemaradok a házival, a kutya megeszi a kész rajzot... a főnök új melót vállal be, még kacifántosabb geometriájú házat talál ki... és még sorolhatnám a potenciális sorscsapásokat.

Kora hajnalban a melegszendvicseim lepottyantak a tálról. Természetesen fejjel lefelé. Olvadt sajt a földön rulez.
Épszerkből a másik ZH-m is karó lett. Erősen gondolkodom, hogy vajon érdemes-e összetörnöm magam ezért a félévért ebből a tárgyból. Főleg, hogy annyi minden más egyéb van... Azt hiszem, hogy a vakvéletlenre fogom bízni ezt a dolgot. A többit nem. csak ezt.

Kezdek besokallni. Úgy mindent összevetve.

Viszont a sziltan ZH-m meg 83 pontos lett. A 120-ból. Az szép, nah. De ezért akár nyugodtan alhattam volna holnapig.

Esküvő megvolt.
Ez volt a...őőőő... *bőszen számol az ujjain* a negyedik. Mármint amin meghívottként volt szerencsém jelen lenni.

És újfent elgondolkodtam azon, hogy miért kötelező ez az egész cécó, amit lakodalomnak hívnak. Vagy legalábbis miért ÍGY?? Eddig egyetlen olyan párt nem láttam, akik igazán élvezték volna. Sőt, olyat is most először (najó, talán másodszor) láttam, hogy a pár nem idegeskedte halálra magát. De azért annyira nagyon jókedvűnek sem tűntek...
Azonkívül miért kötelező elem a lakodalmas nóták hallgatása, könyörgöm? Sőt, borzalom, de erre emberek még táncolnak is. Bár nekem inkább úgy tűnik, hogy ők is valamiféle kötelező jelleggel teszik ezt. "Jóska, levelet hozott a pósta..." És hasonló frappáns rímek. Juájjjj!

Szerintem ezt az egészet egyedül a jelenlévő gyermekdedek élvezik a legjobban. Van felhajtás, szép ruhát kapnak (ez gondolom, főleg a kishercegnőnek nevelt lányoknak élvezet), találkoznak egy csomó rokon gyerekkel, akikkel amúgy nem nagyon. Kergetőzhetnek, játszhatnak, a fiúdedek meg táncolhatnak egy csomót a menyasszonnyal, aki ugye szép, meg aranyos és mosolyog egy csomót. És a pindurka, mininyakkendős fiúdedek ezt szemmel láthatólag nagyon imádják..
Ezt az egészet viszont én annyira nem élvezem, nah.
Valami középút féleséget egyszer láttam. Egyszer Miskolcon. Az tetszett. Lementünk a csajokkal, jó volt a zene, jót buliztunk... csak a főszereplővel, aki miatt jöttünk, alig tudtunk dumálni. Ugyanis folyton szerveznie, vagy éppen szerepelnie kellett. Viszont a zene miatt a jelenlévő vénasszonyok húzták a szájukat. Pedig igazán konszolidált volt. Még tücctücc sem volt. De úgy tűnik, hogy sehogy sem lehet olyat csinálni, ami mindenkinek jó. Valaki a kaja miatt húzza a száját, valakinek a zene nem tetszik (mint most nekem), valaki azt kritizálja, hogy ki milyen ruhában érkezett, valaki azt figyeli, ki mennyire nyúl a pénztárcájába... *sóhaj*

Na, mindegy.

Odamentünk, jót dumáltunk, baromi sokat ettünk. (Süti még most is van. De már nem olyan sokáig!)
A menyasszony szép volt, a vőlegény vidám. Mindkettőt alig ismerem ugyan, de azért örültem nekik, mert aranyosak voltak.
Szép volt, jó volt, aztán hazajöttünk. Merthogy nem volt közel. A lényeg: megvolt ez is. Kipipálva.

Hihetetlen, de túl vagyok ezen a héten is. Már legalábbis a munkásabbik részén. Mondjuk ez hülye kifejezés, mert egész hétvégén munkálkodni fogok a sulis cuccaimon.

A várostervezés feladatomat a héten a tanár lehordta és csaknem tejlesen átrajzolta. Pedig már majdnem készen volt. De neki az túl kommersz volt, túl hagyományos, túl maradi... Bahh! Hogy köszönjön vissza a nyaralóimon a Művészetek Palotája, meg hogy ne használjak barokkos térfomálást, meg nyifinyafi és blablabla... Na, nem kell félni, olyan modernt kapnak a pofájukba, hogy fejreállnak tőle!!! Csak kéne egy kis idő...
Le vagyok maradva, mint az egyszeri borravaló. Sok a munka, kevés az idő. Pánikhangulat uralkodik rajtam. Túl gyorsan fáradok. A kávéban meg kevés a koffein. 23-án leadási határidők. Most még tarthatónak tűnik azért...

A héten volt három zéhá. Az egyik szabadkézi rajzból, oké. Ott csak a szabad kezemet kellett rajzolásra bírnom. Nem voltam megelégedve a végeredménnyel. Miért kell olyan dolgokat erőltetni, amik nem mennek? Nekem nem megy a színes ceruzás dolog, nah. Adjanak grafitot, tollat, tust, festéket, számítógépet, vagy fotógépet a kezembe, azzal esküszöm, menni fog... a színes ceruza nem megy. Akkorsem. És persze megint eltörtem egyet a különben hiperszuper tömörgyönyör színesceruzáimból rajzolás közben. Na, mindegy, azért ez a tantárgy meglesz. Különben sem tudom komolyan venni azt a tárgyat, amit kétheti egy órában tartanak és arról szól, hogy mindenki rajzol, ahogy tud. Instrukció nuku, vagy ha van, akkor a T. Tanár Úr ordítva közli, hogy "te meg hogy fogod azt a ceruzát, bazmeg?!" vagy valami hasonlót.
Jó, szóval szabadkézi rajz letudva.

Épszerkből már tudom, hogy akkora karót kaptam, amitől egy vérbeli vámpír visítva menekülne. Itt jön a vállvonogatás, hogy hát hiába, valamivel szívatni is kell a jónépet. Én meg nem tudom fejből megtanulni az összes homlokzatburkolatot, csókolom. És úgy tűnik, hogy valamit a tankönyv sem tudhat, mert szétpuskáztam a rendelkezésre álló 45 percet... és tessék. Mégis egyes. Biztosan nem szabványbetűkkel írtam...

A szilárdságtan legalább sikerélményt okozott. Annyit tanultam, hogy a végén már én magyaráztam mindenkinek. És úgy tűnik, hogy sikerült is megírni egész jól a dolgot. Remélem. Ha nem számoltam el valamit végzetesen.
Ja, és bementem asztalt borogatni a számtech jegyem miatt. A válasz: "jajj, bocsi, elfelejtettem megszorozni a pontszámodat kettővel..." Mire én:"hrrmpfff!!" És azzal vissza is tettem a retikülömbe a bézbólütőmet.
Szóval maximum pontos lett, nah. Így már sokkal jobban tetszik. *büszkén körülnéz, hogy mindenki jól látta-e*

Egyébként dolgoztam is. Igen, néha betolom a képem a melóhelyemre. Mint most is. Kemény egy egész pénteket végigmelóztam. Néha sajnálom a főnökömet azért...

Ma pedig esküvőre fogunk menni. Majd délután.

Ez az idióta banda akár egy elhivatott live rpg-s , vagy ostromjátékos csapat is lehetne.
A szerencsétlen kiscsákónak meg akadt egy kis bámulnivalója rajtuk. Nyilván még tetszett is neki, amit látott. Most meg oda a lépe...

Egész szombaton - legalábbis majdnem - a Drágaszágot nyúztam, nyaggattam, bigyergettem a ketyeréket, meg a kütyüket rajta.
Én kérem, olyan fajta vagyok, hogy szeretem a sok gombot és még használni is szoktam őket. Csak ehhez kellene egy jól használható User Manual. Vagy Használati Útmutató. Csalódnom kellett, mert bár a Használati útmutató olvasható, de szarul van tördelve, a valódi anyag 40 %-át pedig egyszerűen kihagyták belőle. Úgyhogy elkezdtem bújni a Mode d'Emploi-t, de azt gyorsan letettem... aztán megnéztem a Manuale di Istruzionit, de abban meg annyira meglepőek voltak a szakszavak, hogy azt is letettem. Végső mentsváram a Bedienungsanleitung volt. Ezt legalább Szőkeherceg érti, nyomokan pedig én is kiigazodom rajza, mert legalább néhol hasonlít az angolhoz. Úgyhogy kérem, tanulok németül.
Párhuzamosan lapozom a magyar kivonatot és a német könyvecskét, hátha okosabb leszek.
Oké-oké, pár dolgot magamtól is egyből megtaláltam, elvégre azért volt már egy analóg gépem pár évig és a gyártól előszeretettel tesznek majdnem ugyanoda minden gombot. Ami igencsak jó szokásnak tűnik, amikor új gépet vesz az ember a kezébe. Viszont egy analóg gépen nincsen menűrendszer..., nincsen függvényszerűen beállítható fehéregyensúly, meg még egy csomó-csomó dolog. Azoknak a rendeltetéséről pedig én tudni akarok!



Na, mindegy, azért kimentünk délután fotózni egyet a Nemzetihez.
Őszintén szólva, nagyon rossz választás volt. Bár késő délután volt, vagy éppen azért, a hatalmas, világos kőfelületek csak úgy tükrözték a fényt mindenhová. Úgyhogy a végén képeim valamiféle tejszerű ködben úsztak, a szemem meg könnyezett. De kezdek belejönni az új masinába.
Úgyhogy következzen egy hevenyészett teszt. Innentől már csak az olyan elhivatott kockafejek olvassanak, mint én.



Kezdem a negatívumokkal. Ez pszichésen jobb állítólag. Én pedig a világért sem akarnám senki pszichéjét feleslegesen terhelni...
Sóval kegyetlenül szar, hogy nincsen normális használati utasítás, de ezt már mondtam....

A gép pici. Nekem marhajó, mert kábé mintha a kezemre volna tervezve, de egy normál férfikéznek picike. Kíváncsi vagyok, hogyan tervezték... Az azért elég szarvashiba, hogy csak az igen aprókezű nők bírják megmarkolni.
Az objektív, amit adtak hozzá, és amit kénytelen voltam megvenni, pedig nem is akartam annyira, de csak így lehetett kapni... *sóhajtás*... szóval az objetív szerintem finoman fogalmazva is egy nagy kalap szar. Szerintem. Különben sem nagyon szimpatikus a műanyag foglalati rész, de ez már kifejezetten gagyi hatást kelt. A vele elért képminőség erős közepes és 58 mm-es szűrőátmérője van. Ellentétben ez eddig meglévő objektívjeimmel, amik 62 mm-esek. Szóval semmit nem tett, amivel belopta volna magát a szívembe. És amikor feltűnt, hogy nem lehet manuálisan fókuszálni vele, akkor határoztam el, hogy mélyen eldugom a fotóstáska mélyére és csak akkor veszem elő, ha már nagyon kell a 18 mm-es széleslátószög.



Van pár funkciógomb, amik nagyon jó helyen vannak, amennyiben az ember egy stabil állványról fotóz, de nagyon rossz helyen vannak, ha éppen a keresőbe néz és úgy próbálja meg beállítani teszemazt a mélységélességet. Azt felejtsük el már most, hogy csak simán a keresőbe nézve tudunk majd ISO-t, fehéregyensúlyt, netán fénymérési módot váltani. Az erre szolgáló gombok nagyjából az orrunk felett vannak és a keresőben nem jelennek meg az értékek, amikből lehet választani, csak az LCD menűjén... ami viszont automatikusan bekapcsol ilyenkor. Mint ahogyan akkor is, ha elkattintottunk egy képet. Ami jó egy LCD-s gépnél, de baromség egy tükörreflexesnél. Csak azért nem fogom elkapdosni az orrom elől a gépet, hogy az LCD-n megjelenő minibemutatót megnézzem. Elvileg ki lehet kapcsolni... de találhattak volna valami köztes megoldást. Szerintem.

Amit meg még nagyobb hülyeségnek tartok és szeretnék gratulálni a tervezőknek érte, az az, hogy nem lehet a kereső helyett az LCD-t is használni. Legalább opcionálisan. Legalább néha-néha. Nem baj, ha előtte 18 gombkombinációt végig kell zongoráznom, de legalább egy picit... Naaaaaa.... Lécciléccilécci!!! Igenis, vannak olyan pillanatok, amikor kifejezetten jól jön egy ilyen funkció... vagyis jól jönne! Ha lenne. De nincs. vagy legalábbis eddig nem találtam meg.

Sajnálatos, hogy az autofókusz segédfényt a vakuval oldották meg. Sötétben minden előzetes figyelmeztetés nélkül felcsapódik a vaku - egy ilyennél majdnem eldobtam a gépet, úgy megrettentem - és világítani kezd. Lőttek az inkognitónknak. És a stikában megfigyelt célszemély minden nindzsája ránkveti magát. Hála a Canon figyelmes tervezőinek. (Tudom, hogy ez sok gépnél van így. De sok gépnél meg nem, és képesek voltak máshogyan megoldani. Például az analóg gépem is máshogyan csinálja. De ettől függetlenül el fogom adni szegényt.)

Ami viszont tetszik.
Canon gép, tehát az összes eddig megszerzett objektívem jó rá. Nincs sok, de ez azért pozitív. Sőt, mivel digitális gép, ezért az objektívek eredeti gyújtótávolsága felszorzódik 1.6-tal (én ugyan 1.4-re emlékszem, de egy csomóan 1.6-ot mondanak). Az pedig egy 300 mm-es teleobjektívnél eléri a nyálcsöpögésre okot adó 480 mm-et. Imádom a digitális gépeket!



Működik vele a régi, jól bevált RC-1-es távkioldóm. Nem kell madzagot csatlakoztatnom, elég csak elegánsan elővenni a minitávirányítót és klikk. Háháháháááá! Újabb távirányító!!!!

Kicsi, tehát könnyebb elrakni, mint a régi gépemet, ami azért egy méretes objektívvel egyrészt 1.2 kg volt, másrészt alig fért el egy kisebb fotóstáskában.Jójó, ezt sem tudom betuszkolni a csikkzsebembe, de azért lényegesen kevesebb helyet foglal.

Baromi sok kütyü van rajta és mindet lehet nyomogatni, meg tekergetni. Olyan, mint egy Star Trek-es űrhajó navigációs panelja. Ennél már csak az volna jobb, ha érintőképernyős volna...

A képek visszanézésénél azt is megmutatja, hogy - szerinte - hol égett be a kép, és nagyjából következtetni lehet (a bemutatott hisztogramm segítségével) arra is, hogy helyes volt-e az expozíció.

Ami nagyon pozitívan érintett, hogy még éjszaka, 1600-as ISO érzékenység mellett sem lett észrevehetően és zavaróan zajos a kép. A Fuji S602 ISO1600-a csak játékra volt jó. Komoly képeket nem lehetett vele csinálni. Éjszaka pedig egyrészt el lehetett felejteni a fókuszálást, másrészt alacsonyabb ISO mellett is hangyacsata lett a képből.



A keresőben 7 darab fókuszpont van, amik pirosan villognak, amikor úgy találja a gép, hogy valamelyiket eltaláluk. Sajnos, ez néha zavaró is tud lenni. De elsőre nagyon vagány érzés, nekem ugyanis még sosem volt többfókuszpontos gépem...

Aztán még sorolhatnám, hogy mennyivel frissebb, lágyabb, jobb érzés ezt a gépet használni, de megkímélek mindenkit a nyálzástól. Minden előnye megvan, amit egy analóg tükörreflexes gép nyújtani tud és pluszban digitális. Hát kell ennél több?

Egyébként most írtak a Canon Hungáriától, hogy a magyar nyelvű kézikönyvek készítése folyamatban van. Majd szólnak.

Szőkeherceg megjegyezte, hogy igazán vehetnék neki... illetve az EOS 350D-nek társul egy Nissan 350Z-t. Merthogy ugye névrokonok. A Drágaszággal.
De hát a Zrágaság elég hülyén hangzik, úgyhogy asszem, mégsem veszem meg neki.
Majd tapintatosan közlöm vele a hírt...

Pénteken megszereztem a drágaszágomat. A nevében is benne van: EOS 350Drágaszág...
Hamarosan várható teszt is róla. Nem leszek szófukar, úgyhogy... beletelik némi időbe.
Elöljáróban: ...Drááágaszááág! Gollam... gollam... Cak adhattak volna egy normálisz magyar nyelvű használati utaszítászt isz a kisz hobbitkák nekünk.
Vagy angolt. Mer' németül nem tudunk nem ám, hobbitkák, szem pedig franciául. Olaszul meg annyira szem, mint németül...

Néha komolyan az agyvíz felforrásos állapotig fel tudnak idegesíteni a suliban.
Most például azzal érték el, hogy szemkörnyéki idegrángást kapjak, hogy kiírták a múltkori ArchiCAD ZH eredményeit. Reménykedtem, hogy legalább négyes lesz... Hát nem lett. De basszamegakehesló, ne mondja nekem senki, hogy 20 pontból csak 10-et bírtam elérni, mert nyomban körbevigyorgom! Másrészt pedig az kapott 10 pontot, aki két hete kezdett el foglalkozni a programmal és annyit haladt a feladattal 45 perc alatt, mint én 10 perc alatt...
Naneeee, ne tessék velem hülyéskedni. Lehet, hogy néha hülye vagyok. Lehet, hogy én szúrtam el végül valamit a mentésnél (amit kétlek). Lehet, hogy nem is kéne vele foglalkoznom, hiszen a kettes megvan. De nekem ez akkoris bassza a csőrömet. Nekem ez akkoris presztizskérdés. Ne már, hogy éppen ArchiCADből ne legyek közel maximumpontos, amikor már kábé 6 éve foglalkozom vele, ebből élek és lassan már én magyarázhatnám a tanároknak a működését. Ne már, nah!
És nem, ebben nem vagyok szerény és nem is akarok az lenni.
Úgyhogy hétfőn bemegyek a tanszékre és asztalt borogatok. Na! Aztakutyamegamacskarúgjamegaterembúráját!

Néha-néha elmegy az ember gyereke heti bevásárlást intézni egy nagy bevásárló központba.
Tegnap örömmel konstatálhattuk, hogy az Auchan konzervárú osztályra új eladók kerültek. Kicsit gyorsak, kicsit kicsik...szürkések, szőrösek és aranyosan mozgatják a bajszukat.

Azért gondolom, hogy a személyzet tagjai közé vették fel őket, mert túl gyorsak voltak ahhoz, hogy árúként lehessen értékesíteni.