Sose szerettem igazán a horror filmeket. Nem értettem, mi a jó benne. Konkrétan kiskoromban féltem is a "riasztó filmektől" (nem is igen volt sok tévézés nálunk), egyszer egy éjszakán át rémálmaim voltak pár jelenettől, amit az Airplane-ből elloptam a szülők tévéjén elalvás előtt. Tükröződött a lakkozott szekrényajtó, onnan láttam. Amikor kiszakad a pilótafülke és kirepülnek az emberek, tudod.
Na, azt láttam. Akkor ugyanis még egy szobában aludtunk. Merthogy nem volt több szoba. Az a 25 nm amúgy sose tűnt nekem kevésnek gyerekként, de az most egy másik történet.
Szóval arra ébredtem másnap hajnalban, hogy anyukám a hajamat szárítja hajszárítóval, mert csurgott rólam a veríték az álmoktól. Újra és újra végigéltem a filmet, mintha ott lettem volna. Asszem 9 éves voltam.
Másnap aztán megtanították a szüleim, hogy ha kerülgetni kezdenek az ilyen gondolatok, rémálmok, képzeletszörnyek, akkor csak mondogassam magamban, hogy ez csak egy film, ezcsakegyfilm, ezcsakegyfilm...
Mikor legközelebb szembe kerültem a rémálommal pár évre rá, már én nyertem. (szintén egy katasztrófafilm volt, yeah - unokatesóméknál nyaraltam, lazább volt a fegyelem; végignézhettük az esti filmet)
Nem volt elsöprő győzelem, de mondjuk 6:3-ra hoztam. 6 órát aludtam, 3-at nem. :D
De aztán többet nem volt gondom. Ha később sokkolt is valami látvány (pl. kollégák lefejezős videót küldtek szét), az nem éjszaka jött elő, hanem még nappal, hogy hirtelen mintha sötétebb lett volna a fehér fal is, meg letekerték a légkondit. Aztán feldolgoztam, és már ilyen se hat meg.
De a horror műfajt sose kedveltem. Az nem vonzott, hogy ijesztgessenek (beszarassam magam), nem láttam a "nyereséget", amit kaphatok egy h. filmtől.
Pár éve is csak azért ültem be a Körre a haverokkal, mert Húsvét délután már mindenki meg volt locsolva, az esti ivászathoz meg még korán volt, nekem meg nem jobb dolgom (<- elkeserítő passzban voltam épp, jól sejted).
Aztán most azon kapom maga, hogy a Walking Deadet nézem, sőt már a második évadot.
Nem nevezném hardcore horrornak, mert udvariasan adják elő, mintha a 16-os karikát lőtték volna be 18-as helyett, talán ezért lepett meg, mikor kedvenc feleségem láthatóan nem rajongott érte. Mert hogy ez őt megrémiszti. De mondom mi? Beleéli magát? Én is aggódok olykor, hogy nem olvassa be a felirat fájlt az epizódhoz, de hogy a film..?
Az egyik epizód végére ült csak le mellém, mikor hamarabb felállt a facebook mellől, mint vártam, de állítólag már ettől is rosszakat álmodott.
Nemsokára eljön az az idő, hogy a gyerekek már elég idősek lesznek ahhoz, hogy úgy érzik, jár nekik az, hogy megnézhessék, amit csak akarnak, sőt kezelni is tudni fogják a lejátszót. Már elég eszük lesz ahhoz, hogy felfogjanak egy rémisztőbb filmet, de még teljesen kiszolgáltatottak lesznek neki.
Az igazán nagy bajom ezzel az, hogy ha jobban megnézem, nem kell ehhez nagyfilmet keresni, elég belenézni valamelyik kertévé magas ingerküszöbre belőtt "híradója", amiben erős vágóképekkel kirabolta, megerőszakolta, holtan találták, pandakölyök született az állatkertben...
Hogy fogom elmondani neki, hogy az ott nem pontosan a valóság? Illetve a valóság, de annak egy torz változata. Ölnek és gonoszak az emberek, igen, és nem is akarom, hogy burokban nőlj fel, kisfiam, vagy hogy a nyomornegyed-utcákat csak a suhanó autókból ismerd, mert hiszem, hogy akkor tudod csak értékelni azt, amid van, ha azt is tudod, hogy milyen az, amikor nincs.
Ha - szerencsédre - neked ezt nem kell megélned, akkor legalább testközelből lásd. Szívj abból a levegőből, legyél egy kicsit olyan helyen is, ahonnan amúgy mindenki eljönne, ha tehetné.
És akkor soha nem fogsz "tévedni", hogy milyen lehet minimálbérből élni. Nem fog meglepetésként érni, hogy a "munkás lakótelep" parkjában a gyerekek bunkóbbak, és gátlástalanul verekednek, és az erősebb meg fogja próbálni elvenni az uzsonnádat. Meg a gyengébb is. Az a hely már csak ilyen.
Amikor elkísértelek az első nap az óvodába, odaálltál a kétszer akkora gyerek elé a homokozóban, hogy "de hát miért beszélsz velem így? És ha még egyszer belém csípsz, akkor én is megcsíplek."
Akkor - az első nap délelőttjén - még ott álltam a közelben, és az a nagycsoportos, túlméretes gyerek a szeme sarkából rám nézett, így elég volt lassan megrázni a fejem, hogy visszategye a lendülő lapátot a homokozóba. De nem leszek mindig ott.
A mai napig összeszorul a szívem, hogy az én jószívű fiam, aki a parkban odament egy idegen síró kisfiúhoz, hogy vigasztalja, és aki megtanult önzetlenül odaadni valamit a kistestvérének, szükségszerűen el kell durvuljon.
Egyszerűen mert így működik a világ. Erő alapú világban élünk - mondta nekem egyszer egy haverom (emberek vagy országok szintje; fizikai vagy gazdasági - mindegy, néha nem is választható külön), és azóta is sokszor eszembe jut, milyen igaza volt.
Képesnek kell lenned arra, hogy bántsál másokat, meg kell legyen benned a képesség, hogy fájdalmat okozz, eltipord, "megsemmisítsd" a másikat - a magad szintjén. Hogy képes legyél fizikailag is, és lelkileg is rá - nem is olyan egyszerű. Amúgy a gyerekek erre hamar ráéreznek, simán látszik rajtuk a kegyetlenség, állj csak meg egyszer egy óvoda mellett, és nézd őket.
Ha megvan benned az "erő", akkor egyre kevesebbet kell használod. Vagy mert látszik rajtad, vagy mert már megtapasztalták, hogy veled nem lehet szórakozni. Olvastad Norman Mailertől a Meztelenek és holtakat? Olvasd el egyszer.
Jól kell verekedned ahhoz, hogy ne kelljen minden nap verekedned az uzsonnádért. Képesnek kell lenned a kegyetlenségre ahhoz, hogy ne kelljen kegyetlennek lenned.
Most ott tartok ennek elmagyarázásában, hogy ügyesen ütötted a testvéred fejét addig, amíg abbahagyta a harapdálásodat, de az meg amiatt volt, mert piszkáltad.
Hogy amúgy ügyesen ellökted magadtól, de ezt csak akkor csináld, ha okod van rá. Az ok meg egy olyan dolog, hogy... szóval ha mások bántanak.
Néha direkt nem szólok bele a veszekedéseikbe a kicsivel (aki amúgy több agresszióval és nagy keménységgel ellensúlyozza a kisebb méretét).
Nem akarom a széltől is óvni őket, de azt sem akarom, hogy direkt erőszakos gyereknek neveljem a fiaimat. Volt, hogy egyszer elbeszélgettem az ovis időszak elején Viktorral, hogy miként is kezelje bent ezt a verekedés dolgot. Hogy ne hagyja magát. Aztán pár nappal később meg mehettem be, mert ő ezt magában úgy kezelte le, hogy ő a "Verekedős Viktor", ezt is kezdte el híresztelni magáról.
Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Pláne úgy, hogy azt hiszem, megvan az arany középút, aztán jön valaki más kölke, aki nem tiszteli a szabályokat. Mikor nem működik a bevett dolog. Emlékszem, nekem is volt ilyen kiskoromban. Mondtam is otthon, hogy semmi nem használ, hiába csináltam azt, amit ők mondtak. Utáltam az érzést.
Én fel akarom ezekre készíteni a fiaimat.
De nem akarok önző, agresszív "kis köcsögöt" nevelni belőlük (látok eleget az utcán, mikor a nevelés teljes hiánya mellett sétáltatják a gyereket a "szülők"). Meg aztán ha hozzászokik, hogy valahol ő volt a kiskirály, és aztán egyszer beleszalad valami kellemetlenbe, mondjuk pár cigánykölyökbe a sarkon, akkor esetleg nem tudja már helyén kezelni a dolgokat, ha alul marad.
Nem fog rájönni, hogy nem egészen azért történtek úgy a dolgok, ahogy ő gondolja. Félek, hogy elveszíti azt a képességét, hogy belássa: ő csinált valamit rosszul, ő tévedett a megoldás kiválasztásánál. Mert túl sok ember hiszi felnőtt korára, hogy csak a másik csinálhatta rosszul. Mert ő hibátlan.
Sok dolgot kell megtanulnunk. Együtt.
1 év eltelt már az oviban, újra ősz lesz.
Sajnos nem csatlakozhat Rolandka is az ovis nagytesóhoz, mert pár hónappal lemaradt a korhatárról, hogy oviba mehessen, de hát ez van, majd akkor így lesz.
Most azon gondolkozom sokat, milyen sportot kezdjenek el csinálni. Elsőként a nagyobbik fiam, mert neki van inkább szüksége sok mozgásra, meg fegyelemre. Van, aki a judót javasolja. De ismerem a hátrányait is. Van, aki szerint úsznia kellene, mert hogy az milyen egészséges. Namost én mindig is utáltam úszni. Vigyem olyan helyre, amit magam is úútálok?
Olyan kellene, ami leköti, és fizikailag is megedzi. De amibe nem fog beleunni. Lehet, hogy nem lesz meg előre. Majd keresgélünk. Megoldjuk.
Úgyis megoldjuk.
